X. Fejezet

PiLLanaT

- Halljátok? – szólt halkan Romano. – Kattog.
- Az órák kattognak – jegyezte meg Spain.
- Te állsz őrt – nézett a férfira, aki bólintott. – Keressük meg – pillantott az öccsére, aki némán helyeselt. Elhaladtak az óra mellett, ami még mindig mozdulatlanul pihent a helyén, csak a súlyos kattanások ütötték folyamatos ütemét az időnek. A fiatalabb olasz hirtelen megtorpant, és megperdült a sarkán. Zavartan, elgondolkodva nézett a hatalmas szerkezetre. És hirtelen megértette.
- Un momento[1] – szólt, és előkereste a tollát.
- Hm? Mi az? – pislogott hátra Lovino.
- Csak eszembe jutott valami, amit le kell írnom – magyarázta gyorsan. Ülőhelyzetbe csúszott a fal mellett, és a térdére fektette a könyvet.
Mi van… mi van, ha Ryuuzuu-san valamire nem gondolt az elején, amikor elindult, és kijutott? Mit gondolsz, lehet, hogy hozzám egynél több óra tartozik? Borzalmas lenne, ha ezen bukna el az egész…
Míg leírta, az idősebb lehajigált egy polcnyi könyvet, és megtalálta az órát. Hátulján a Colosseum domborműve, egészen művészi volt. Furcsa érzések kerítették hatalmába, amikor megfogta. El akarta pusztítani, darabjaira törni…
- Romano! – hallotta a kiáltást, mire összerezzent. Jobb keze a magasban, majdnem kicsúszott ujjai közül a ketyegő. Veneziano elkapta a karját, lerántotta, és kivette belőle az órát. – Ne-nem szabad – zihálta ijedten, és zsebre tette.
- Eh…? – pislogott meglepetten, és elkerekedett szemekkel nézett az öccsére. – Cosa?[2]
- Semmi baj – nyugtatta halkan, és belekapaszkodott a karjába. – A te órád, és azt akarja, hogy összetörd, de nem szabad – magyarázta gyorsan, és megölelte a testvérét. – Nálam marad, rendben?
- D'accordo[3] – sóhajtotta a fiú. – Jól vagyok, azt hiszem.
- Rendben – mosolyodott el haloványan. – Akkor menjünk le, a többiek már biztosan végeztek.
- Megvan? – pillantott rájuk vidáman a spanyol, mikor újra elléptek az állóóra mellett.
- Tutto bene[4] – vetette oda Romano, és az ajtó felé indult.
- Ne aggódj, Spanga[5] – próbált mosolyogni a fiatalabb, mire kapott egy biztató vállveregetést.

~*HetaOni*~

- Hallod, Japán? – fordult a fekete hajúhoz. A negyedik emelet kapcsoló szobájában jártak, a padló a szörnyetegek vérétől foltos.
- Hallom – biccentett. Óvatosan betette maga mögött az ajtót, és ellenőrizte, hogy ki van-e lazítva a katana a tokban. A napló szerint az órák vonzzák a szörnyetegeket. Persze, csak ha összetörik őket, de ki tudja, talán akkor is rájuk rontanak, ha csak hozzáérnek.
- A kanapé alatt lehet, arrébb tolom – mondta, és nekifeszült a bútordarabnak, ami a szőnyegen csendesen csúszott arrébb. Kiku felkapta alóla az órát, megforgatta az ujjai közt, apró panda domborodott a hátlapján.
- A bátyámé lehet – jegyezte meg.
- Tedd csak el – bólintott felé a német, és a szekrényekhez lépett. Egymás után rámolta ki a fiókokat, a középső legalsó fiókjában egy csendesen kattogó, második órát találtak. – Ha a többiek is így haladnak, akkor mi leszünk az utolsók – jegyezte meg a szőke. – Azt hiszem, a tiéd. – S valóban: a hátlapon a régi zászlójához hasonló sávok közepén egy korong volt. Éppen nyúlt felé, mikor meggondolta magát.
- Kérlek, vigyázz rá inkább te – mondta egészen halkan.
- Ha ezt akarod…
- Onegai[6] – bólintott.
- Rendben.
Gyorsan ellenőrizték a többi fiókot, és már az ajtó felé tartottak, amikor döndülést hallottak maguk mögül. A szörnyeteg a semmiből hullott alá, azonnal rohamozott. Kétfelé ugrottak előle, előkerült az ostor és a katana. Ludwig előre lendült, fegyverének vége a szörnyeteg egyik lábára szorult, maga felé rántotta, mire a démon elterült a földön. Kiku már ott is volt, hihetetlen sebességgel ejtett egyenként is halálos vágásokat a szürkés bőrön, pillanatok alatt kimúlt.
- Siessünk le – szólt Németország, mire az ázsiai némán helyeselt.

~*HetaOni*~

- Szóval mindenhol máshol voltatok már, és csak ez a helyiség van? – nyitott be a földszinti könyvtárba Anglia.
- Ahogy mondod – bólogatott Kína. – Végre végzünk…
A szörnyeteg, amit még Olaszország és Németország zártak be a helyiségbe, most minden dühével rájuk rontott. Arthur szemei megvillantak, összedörzsölte a tenyereit.
- Pusztulj az utamból, alvilági söpredék! – kiáltott rá, és talpa alatt felizzott a padló, a varázskörből energianyalábok indultak a démon felé, s egyszerűen fénypontok millióivá változtatták. Az angol körül alig észrevehető fehér fényű tollak hullottak alá. Egy pillanatra a falnak dőlt, és hosszú levegőket vett.
- Jól vagy? – érdeklődte Yao kissé megszeppenve. Ő maga is érezte a támadás erősségét, s most tudatosult benne, hogy a szőke férfinak igenis hatalmas ereje lehet.
- Minden rendben – bólintott, ahogy ellökte magát a faltól. – Öreg ország nem vén ország, ugye – villantott egy mosolyt a kínai felé, és az asztal felé indult.
- Rémisztő a varázserőd, azt kell, mondjam – szólt halkan, ahogy követte.
- Ha kijutottunk innen, valószínűleg évekig nem tudom majd használni… Nem arra van tervezve, hogy időkapukat nyissak vele – magyarázta.
- De most jó hasznát vesszük, nem?
- Remélem, hogy eleget tudok vele segíteni – bólintott határozottan, és levetődött az íróasztal mellé, majd elkezdte kiforgatni a fiókokat. Kína a közelebbi könyvespolchoz lépett, sorra vette ki a köteteket, és csinos tornyokat rakott belőlük a polc mellett.
Arthur talált egy bezárt fiókot, amit hiába rángatott, már az asztal lábai is elmozdultak a helyükről, de csak nem engedett erejének. Mély levegőt véve elmormogta a megfelelő varázsigét, és a zár engedett akaratának. Ahogy sejtette, az óra ott pihent benne. Érdeklődve vizslatta a hátulját, megmunkált hópehely. Kanadáé, ebben biztos volt.
- Megvan Kanadáé – jelentette hangosan, és visszalökte a helyére a fiókot. Felállt az asztaltól, és vele szemben lévő polcról kezdett lepakolni. – Őszintén nem irigylem a délieket, amiért az egész könyvtárat ők kapták – jegyezte meg, mikor végzett a két polccal.
- Azt hiszem, így is késésben vagyunk – mormolta maga elé.
- Talán gyorsítanunk kéne a dolgokon – szólt kis idő múlva.
- Mire gondolsz? – Válasz helyett azonban az angol csak rosszat sejtetően elmosolyodott, és felragyogott körülötte a levegő. A mágikus kör környékén forró volt a levegő, és ahogy varázsló kinyújtotta karjait, a több száz kötet egyszerre emelkedett a magasba, majd lebegett szépen a padlóra, port kavarva, hogy utána egymásba roskadva alkossanak egy hosszú könyvsáncot.
- Van egy olyan érzésem, hogy ezeknek már teljesen mindegy – mondta, ahogy tenyerébe fogdosta a hulló fehér pihéket, amik eltünedeztek érintésére. Egyre több volt belőlük.
- Hallod?
- Fentről jön – pillantott fel a plafonig érő polc tetejére. – Fel tudsz mászni addig?
- Megoldom – biccentett Yao, és arrébb tolva pár kupacnyi fóliánst, felkapaszkodott az üresen is stabilan álló polcra. – Kettő is! – kiáltott fel meglepetten, és két sorral mindig lejjebb tette az órákat, ahogy lefelé mászott, míg el nem érték őket a padlóról is.
- Ez biztosan Oroszországé – jelentette ki Arthur, és átnyújtotta a barna hajúnak. Egy pillanatra megfordult benne, hogy magánál tartja, és visszafizet Ivannak mindent, de úgy döntött, ráérnek majd kint felelősségre vonni az oroszt, idebent katasztrófához vezetne az egész dolog. – Add majd oda neki. A másik szerintem Antonióé. Hozzám már nem fér több, úgyhogy vigyázz erre is, míg felérünk, rendben?
- Persze – bólintott a kínai, és ruháiba rejtette a két órát.
- Menjünk – indult az ajtó felé.

~*HetaOni*~

Nyílt az ajtó, fegyverkattanás, aztán Amerika mély sóhajjal eresztette le a fegyverét.
- Ehe, bocsi, Francis, majdnem szitává lőttelek – vigyorodott el, ahogy eltette a pisztolyt.
- Szövetségesre nem lövünk! – rázta a fejét, és ő is elmosolyodott. Örült, hogy épségben látja a két Észak-Amerikait. Pontosabban… - Kanada, mi történt veled? – pillantott a felkötött karú sápatag fiúra.
- Eltört – suttogta és lesütötte a pillantását.
- Ja, ugye te értesz az ilyesmihez? – nézett Alfred a franciára. – Nem néznéd meg neki? Sínbe raktam ugyan, de…
- De, persze, megnézem. Odafent – intett az ajtó felé. – Gilbert, maradj itt Amerikával, kérlek. – A porosz bólintott, és elnézte, ahogy a két szőke eltűnik nehéz vasajtó mögött.
- Vigyázzatok az orosszal! – szólt utánuk Alfred, aztán visszaereszkedett az alacsony fiókos szekrényhez. Gyors mozdulatokkal húzta ki őket, aztán túrt bele, és lökte vissza. – A könyvespolcot már megnéztük, szóval csak ez van. De haladni akarok, tudom, hogy Francis is erős meg minden, de Ivan totál be van kattanva, úgyhogy nem szívesen hagyom egy légtérben az öcsémmel – magyarázta.
- Mi van vele? – kérdezett rá az eddig csendes hallgatóság. Amerika röviden összefoglalta, mi történt az emelet túlsó felén. A végén hirtelen hallgatott el, csendes beszélgetés és lábdobogás hangja hallatszott odakintről.
Pár feszült pillanattal később az olaszok, Spanyolország, Németország és Japán értek a helyiségbe.
- Kína és Anglia még hiányoznak – jelentette az amerikai. – A többiek fent vannak. Megyünk mi is mindjárt. – Csukódott a nehéz fémajtó, és ismét csend zuhant a szobára.
Az utolsó fiók, benne két óra, egymás mellett. Olaszországé (ezt a fehér zászlóból gondolta), és Poroszországé (tépázott tollú, de büszke madár röpte). Nem adta oda Gilbertnek a sajátját, már tudta, milyen hatással vannak rájuk az elátkozott szerkezetek, nem kockáztathatnak.
Felegyenesedett, bűvölte az ajtót, hátha az kinyílik, és a hiányzó két személy érkezik rajtuk. Már nem aggódott annyira Matthew-ért, már elegen vannak fent ahhoz, hogy Oroszország ne tudjon kárt tenni bennük, ha megint rájönne ez a furcsa elborultság.
Nyílt az ajtó, és végre, előbb a vörös ruhás Kína, majd a megszokott zöld egyenruhában Anglia léptek a helyiségbe. Amerika mélyet sóhajtott. Tehát megtalálták az órákat, és mindenki életben maradt. Ki fognak jutni.

~*HetaOni*~

Kanada felszisszent, összerándult, dühösen pislogta ki a fájdalomkönnyeket a szemeiből.
- Sajnálom – szólt Franciaország együttérzőn, és megsimogatta a fiú vállát.
- Nem baj – susogta maga elé.
- Tényleg eltörted – állapította meg. – Megkérdezzük Iggyt, helyre tudja-e rakni neked, ha nem, visszakötözöm, rendben? Ha kiértünk, pillanatok alatt meg fog gyógyulni – ígérte biztatóan. Bólogatott, és szemeit behunyva dőlt hátra a széken. – Hozok neked inni valamit – állt fel a francia mellőle. Kumajirou vigasztalón bújt hozzá, orrával finoman bökte meg sérült karja ujjait, aztán fejét a vállára fektette.
- Most tapasztaljuk meg, hogy milyen borzalmasan gyengék az emberek, és milyen erősek, hogy a sérülékenységükkel együtt is mennyi mindent meg mernek tenni… - suttogta csendesen maga elé. – Az előtt soha nem zavart, ha eltörtem valamimet, ahogy Francis mondta, pillanatok alatt meggyógyult, és már mehettem is tovább…
- Itt is vagyok – mosolygott rá egykori nevelője kedvesen. – Na, ennyire nem kell neki keseredni, bármelyikünkkel megtörténhetett volna. – A kezébe nyomott egy pohár vizet.
- És mégis velem történt meg – mormogta maga elé. – Ráadásul számszeríjat felhúzni elég problémás fél kézzel – tette hozzá. Francis elgondolkodott egy pillanatra.
- Tudsz vívni? – kérdezett rá.
- Mondjuk – biccentett, és félredöntötte a fejét. – Mire gondolsz?
- Cseréljünk – ajánlotta fel. – Én tudok lőni, a kardom meg nem olyan nehéz, elbírod te is.
- De csak ha Anglia nem tud meggyógyítani.
- Megegyeztünk – mosolygott rá.
Ekkor érkeztek a többiek, a francia feléjük is küldött egy mosolyt. Örömmel vette észre, hogy a testvérei is jól vannak, ráadásul Japán és Németország is velük jött. Akkor Gilbert is megnyugodott…
- Mit csinálunk az órákkal, Ita? – kérdezett rá elsőként. A fiú ránézett, leült melléjük egy székre, Romano rögtön mellé, Spain a következő helyre, így Németország csak az ő oldalán tudott helyet foglalni.
- Non lo so[7] – sóhajtotta. – Vagyis… egyelőre senki nem kaphatja meg a saját óráját, mert furcsa dolgokat tenne velünk. A bejáratnál majd kicseréljük őket. Jut eszembe… Nihon, Kína visszaadta már neked a kulcsokat? – fordult a japán felé, aki Doitsu mellé ült le.
- Nem, még nem.
- Kérd tőle vissza – mondta. – Nálad kell, hogy legyenek – tette hozzá.
- Wakatta[8] – bólintott.
Nyílt az ajtó, és Kína, Poroszország, Anglia, és végül Amerika is megérkeztek.
- Mindenki itt van, hála – sóhajtott fel Veneziano.
- Valaki locsolja fel a ruszkit, és közölje vele, hogy baromi mód ki lesz nyírva, ha még egyszer Matt közelébe megy – mondta Alfred, ahogy kihúzta az öccse melletti széket. – Hogy érzed magad?
- Francis szerint is eltört – motyogta.
- Sajnálom. Tényleg.
- Mondtam, hogy nem a te hibád – rázta a fejét.
- Befejezni – szólt rájuk békítőn Francis. – Angleterre[9], tudsz valami hókuszpókuszt törött csontra?
- Megpróbálhatom – biccentett. Kanada felemelkedett a székből, és Anglia után lépdelt, el az aggodalmas arcú Kína mellett, aki Oroszországot próbálta felkelteni.
- Elestem – suttogta válaszul, mikor Arthur megkérdezte. – Ügyetlen vagyok, sajnálom.
- Ne törődj vele – legyintett, és elgondolkodott. – Az a helyzet, hogy gyógyításban nem vagyok olyan jó, ezért csak azt tudom tenni, hogy felgyorsítom a folyamatot. Nagyjából olyasmi, mintha a rendes képességed térne vissza a gyógyulásra, csak épp ez az erődből is használ, úgyhogy fáradtnak érezheted magad miatta – magyarázta.
- Mindannyian fáradtak vagyunk – vont vállat. – Szükségem van a karomra, nem tudok lőni nélküle. Francis azt mondta, cseréljünk fegyvert, de nem vagyok biztos benne, hogy tudnék bánni a kardjával, és egyébként sem vagyok közelharchoz szokva – suttogta szinte csak maga elé.
- Megoldjuk, rendben? Tudsz majd lőni – nyugtatta kedvesen, és lehunyta a szemeit. Mormolt valamit maga elé, tenyereit Kanada karja fölé tartva. Enyhe remegés futott végig keresztül rajta, forróság lepte el, de nem volt rossz érzés, és a bénító fájdalom is múlni érződött. Hangtalan sóhaj szakadt fel belőle, amint a varázslatnak vége szakadt, és érdeklődve figyelte a hulló fehér ragyogású valamiket. Hagyott egyet a tenyerére esni.
- Olyan, mint egy ölelés – suttogta meglepetten.
- Bizony – mosolygott rá Arthur. – Jobb? – Matthew óvatosan megmozgatta a karját, ökölbe szorította a kezét.
- Sokkal jobb. Nagyon szépen köszönöm.

- Jobban vagy, Ivan? – kérdezte megkönnyebbülten, mikor az orosz felült, és a tarkóját simogatva körülpillantott.
- Persze – bólintott, és elmosolyodott.
- Mondd, mi ütött beléd? – A kínai hangjában aggodalom csendült, ahogy kezeit a férfi karjára tette.
- Én… nem is igazán tudom – csóválta a fejét lassan. – Sajnálom, igazán nem akartam senkit bántani… - Yao elmosolyodott, és megölelte.
- Semmi baj, semmi baj. Nemsokára kijutunk, és elfelejtjük ezt az egészet.
- Elfelejtjük – visszhangozta csendesen.
- Nii-san – hallották Japán hangját, aki feléjük tartott határozott lépteivel.
- Kiku, ugye te is rendben vagy?
- Persze, minden rendben. Ne aggódj. Itaria azt mondta, hogy nálad vannak a kulcsok, és, hogy kérjem vissza őket.
- Igaz is, elfelejtettem, hogy vissza kell adnom – bólogatott, és leakasztva övéről, átnyújtotta őket az öccsének.
- Köszö- – megakadt a mondatban, és zavartan emelte orra elé a kulcscsomót. – Nee, Nii-san[10], találtál újabbat? – kérdezte.
- Nem, ezek azok, amiket te adtál – rázta a fejét.
- Ne-nem… Ita… Itaria! – kiáltott fel, és megperdült, majd szinte odarohant az olaszhoz. – Nii-san visszaadta a kulcsokat, de ez eddig nem volt rajta! Ez a bejárat kulcsa?

- A terv tehát az – foglalta össze Romano –, hogy lemegyünk, kicseréljük az órákat, összetörjük őket, Japán kinyitja az ajtót, és lelépünk. Kérdés? – pillantott körül. – Akkor indulunk.
A ház csendjét csak a lépéseik zavarták meg. Előre eltervezetten haladtak: legelöl Poroszország és Németország, mögöttük két oldalt Dél-Olaszország és Spanyolország, mögöttük Amerika és Kanada, köztük Észak-Olaszország, mögötte Kína és Japán, a sort Franciaország, Oroszország és Anglia zárták, mint hátvédek. Így bármerről érkezhetett támadás, nagyjából egyenlően osztották el az erőviszonyokat. És amúgy is csak egyetlen emeletet kellett lefelé menniük.
Mindenhol csend volt, sehol egy szörnyeteg, vagy bármi, ami megakadályozhatná a mozgásukat. Mindannyian feszülten hallgatóztak, nem hagyták elaltatni magukat. Annál sokkal elővigyázatosabbak és tapasztaltabbak voltak már.
Leértek a földszintre, a bejárattal szemben körbe álltak, mindenki órát cserélt a párjával: az olaszok, a németek, Franciaország Spanyolországgal, az észak-amerikaiak, Kína Oroszországgal, és Anglia átadta az óráját Japánnak. Nála maradt a sajátja („Tudom, hogy azt akarja, hogy összetörjem, de számomra ez egy könnyen legyőzhető kísértés: nem teszek a ház kedvére ilyesmivel.") A földre helyezték a ketyegőket, maguk elé.
- Akkor háromra… - szólalt meg elszoruló torokkal Veneziano. – Uno, due, tre![11] – Egyszerre léptek rá az órákra, halk roppanások egész sora, és az emlékfolyam olyan erővel sújtott le a jelenükre, hogy egyikük sem tudott talpon maradni.

[1] Egy pillanat; olasz
[2] Mi?; olasz
[3] Egyetértek; olasz
[4] Minden rendben; olasz
[5] Spanyolország; olasz
[6] Kérlek; japán
[7] Nem tudom; olasz
[8] Értem; japán
[9] Anglia; francia
[10] Hé, bátyám; japán
[11] Egy, kettő, három!; olasz