Beautiful hangover [BigBang]

Byakuya x Ichigo

Ichigo POV

El kellett rejtenem arcom, nehogy megszólaljak, vagy levegőt vegyek, és mindkettőt az apró helyiség szagának számlájára írom. Értem én, hogy ez egy szórakozóhely, ahová az emberek párkeresés céljából járnak, vagy csak bulizni, de legalább egy dezodort vehetnének. Nem tudom megérteni ezt az igénytelenséget… a levegőben minden benne volt, ami jellemezheti a clubokat: arcszesz, izzadtságszag, tömény alkohol. A hangfalakból valami undorító Kpop ordított, úgy érzetem, a basszus egyenest a mellkasomban, a torkomban dübörög. A tömeg sem maradt csendben, próbáltak énekelni a zenére, vagy túlkiabálni (nem sok sikerrel), fülsértően nevettek, vagy poharat csapkodtak.

Mondtam már, hogy gyűlölöm az ilyen helyeket? Ha nem, most mondom. Ha nem lenne a kötelességem itt lenni, biztosan otthon lennék. Vigyáznom kéne a húgaimra, annyira nem illik hozzám ez a hely. Idegesít.

Valahogy, kezemet feltartva átverekszem magam a tömegen, és elfoglalok egy széket. Ablak mellett vagyok ugyan, kintről is csak bűz jön be (nahát, pont az ablak alatt vannak a kukák? Nagyszerű!), vérnyomásom egyre tornázva az ég felé. Lehet, hogy még agyvérzésben elpusztulok.

Kinek az ötlete volt? Persze, hogy az az idióta Keigo találta ki az egészet. Értem én, hogy én vagyok a legjobb barátja és minden hasonló, de könyörgöm, miért kell nekem asszisztálni a felesleges próbálkozásaihoz? Csajokat úgyse tud felszedni, se velem, se nélkülem. Értelmetlen.

Persze, őt könnyen megtalálom, most éppen egy sráccal beszélget. Kiszemeltje magas, hosszú, vörös haja van. Amennyit látok belőle, valószínűleg sok tetoválás van rajta, innen nem tudom megállapítani. Sajnos nem követtem szemmel túl sokáig a bájcsevejt, ugyanis egy táncoló (ezt a szót használom, de táncon kívül más is történt ott) pár kitakarta őket. A vészkijáratból kaptam el Keigo tekintetét. Neki már jó lesz az estéje.

Akkor, ha megvárom, míg ő végez, és fogok egy taxit, talán kifizeti. Mivel nálam alapból soha nincs pénz, és elég messze vagyunk Karakurától, hát, nem hiszem, hogy még ma hazajutunk. Busz egyáltalán jár erre? Nem hiszem.

A bárhoz veszem az irányt. Reménykedem, hogy Keigo elég hülye ahhoz, hogy számlát írasson. Ha igen, akkor rendelhetek az övére. Később majd visszaadom neki, mondjuk, mikor kimagyarázom az anyjánál, meg Mizuirónál.

Elfoglalom az egyik szimpatikus széket, és menőnek tettetem magam. A pultnál még ülnek hárman, az egyik egy öreg fehérhajú, de kedvesnek látszó, minden bizonnyal befolyásos ember. Ő egy sötéthajúval beszél, aki szintén gazdagnak tűnik. Élénk színekben pompázó sálat visel (selyemsálat), és kissé borostás. Mindketten mosolyognak, miközben beszélnek.

A harmadik személy jobban felkelti figyelmem. Egyszerű ruhát visel, fekete csőfarmert, világos pólót. Haja hosszú, fekete, arca bal felét teljesen eltakarja előlem. Szeme szürke, csendben nézi italát. Valahogy furcsa érzés vesz hatalmába, oda akarok menni beszélgetni, azt akarom, hogy tudjon rólam.

Szólok a báros srácnak, kedvesen vigyorgok rá. Tervem bevált, Keigo nyitott számlát. Hát, haver, most gazdagodni fog pár itókával, mert nélküle nem bírom ki ép ésszel… kellemes, színes koktélt kapok, és ihatónak bizonyul.

Felmérve a terepet, egyenest kiszemeltem mellé ülök, vállalva a kockázatot, bármi is legyen az. Gyakran megesik velem, hogy hiába közeledek kedvesen valaki felé, eléggé… semmibe vesz. Szóval, mindenesetre arra gondolok, hogy nem fogok emlékezni semmire, és ebben hitben nyitom a szám:

- Szia! Én Ichigo vagyok. – kedvesen mosolygok. Rám néz, majd vissza az italába. Válaszolni már túl bonyolult lenne?

- Hn. – érkezik a hőn áhított válasz. Kortyol egyet.

- Öhm… zavarlak? – érdeklődöm meg.

- Hn. – rázza meg fejét. Csend telepedik közénk, s nem hiszem, hogy meg tudom törni.

- Esetleg… történt valami? – bólint. – Én csak egy idegen vagyok, de… tudok segíteni valahogy?

- Gyere velem – ragadja meg kezem, még éppen sikerült felhörpintenem italom. Ügyesen vezet végig a tömegen, míg én megbabonázva figyelem csuklóm köré fonódó kezét. Egy ajtón vezet ki, jobbra fordulva füstös lépcső állja utunkat, furcsa emberekkel. Megszaggatott ruhákkal vonaglanak, pupillájuk kitágult, ajkaik megremegnek, ahogy végignéznek rajtam. Mi az?

A lépcsőn felérve nem látok semmit, sötét van, de az ismeretlen biztos léptekkel vezet. Sorba nyit be a szobaajtókon, de mind foglalt. Az utolsóhoz érünk, ez szabad. Mire észbe kapok, hátam mögött csukódik az ajtó, nincs időm körülnézni, éhes száj tapad ajkaimra. Lefagyok, majd eloszlatom kétségeim, szemem lehunyva teljesítem a kötelességem. ujjaim könnyen vezetem a sötét tincsek közé, ajkaim automatikusan nyitom. Tudom, mit kell tennem, engedelmeskedek minden sóhajának, lélegzete irányít.

Nem tudom, lehetne-e lehetőségem, de nem is akarok megállni. Fantasztikus adrenalin robban bennem, éhesen csókolom, és nem érdekel, hogy mi lesz a ruhámmal. Talán került valami az italomban, most nem érdekel. Nem csak más fog szórakozni ma este, engedem, hogy a szívem diktálja az ütemet. Úgy érzem, csoda történik, ajkai forró nyomot hagynak bőrömön, ahogy megjelöl, hangosan nyögdécselek, és saját hangom is csak olaj a tűzre.

Nem akarom abbahagyni, egyszerűen annyira kívánom, hogy végül órák telnek el, melyekre alig emlékszem, csak valami másnaposságszerű érzésem marad, mikor egy hosszú zuhanyzás után a kocsijában ülök, és Karakura felé tartunk. Nem tudom, hogyan jutottunk haza, de a klinika előtt parkol le.

- Köszönöm – pirulok el. – Remélem, még találkozunk! – mosolygok, és azon nyomban kapok egy lágy búcsúcsókot. Meglepődök… örülök. Kiszállok a kocsiból, és bemegyek a házba. Apám majdnem állba rúg, de még reggel van, ezért ne van lassulva. Húgaim mosolyognak, és reggelivel kínálnak.

- Ichigo, ez nem vall rád. Egy ismeretlennel jössz haza, és Keigo nincs sehol… - tudtam, hogy valamit elfelejtettem. Remélem, megbocsát a számla miatt…

Miután jó alaposan elhordott mindennek, apám büszkén felnőttnek nevezett. Öhm, ha tudná, hogy nem egy hölggyel voltam, azt hiszem, a véleménye változna…

A szobámban pihenve gondolkozom. Egy viszonylag ismeretlen képes volt ilyen mértékű vágyat kihozni belőlem… ez annyira elképesztő. Mi ez? Szerelmes vagyok? Nem, azt biztos nem. Akkor talán…? Nem, ez sem. Nem pénzért, vagy valami hasonló, csak így hozta a helyzet.

És miközben szerelemről, nimfomániáról és frigidségről filozofálok, rá kell jönnöm, hogy még a nevét sem tudom.