P.O.V. Yumi
Mikor felébredetem, úgy éreztem magam, mint akit lenyeltek, megrágtak és kiköptek. Iszonyatosan hasogatott a fejem és minden apró izom fájt a testemben. Óvatosan felültem és éreztem, hogy a ruhám valamiért nehéz. Lenéztem magamra és láttam, hogy a felsőmre rászáradt a vér. Szörnyű érzés volt tudni, hogy hidegvérrel meggyilkoltam négy embert.
Felemeltem a kezem, de az már nem volt véres. Pedig emlékeztem rá, hogy az arcom és a karom is olyan volt.
Hallottam, hogy valaki mellém lép. Felnéztem. Sasori volt az.
Jobban vagy? – kérdezte, ahogy leguggolt hozzám. Nem akartam ránézni. Nem akartam beszélni vele. Egyedül akartam maradni, hogy felfogjam, mit is tettem valójában. Sasori a vállamra tette a kezét és maga felé fordított.
Yumi, légy szíves válaszolj! – kezdett ingerült lenni. De nem érdekelt. Ő nem tudja megérteni, ami bennem zajlik. Egyik pillanatban még egy majdnem átlagos diáklány voltam, a következőben már egy gyilkos.
Nem tudtam parancsolni magamnak, nagy könnycseppek indultak el lefelé az arcomon és hirtelen átöleltem Sasorit. Szükségem volt, ha nem is vigasztalásra, de egy ember közelségére. Ebben a pillanatban talán még Pein-t is megöleltem volna. Sasori nagyon megdöbbent, de aztán visszaölelt és próbált megnyugtatni. Hála neki, kis idő után elapadtak a könnyeim és egy icipici fokkal jobban éreztem magam.
Minden rendben? – kérdezte. Bólintottam. Nem voltam biztos benne, hogy tudnék beszélni is.
Már szóltam Pein-nek a történtekről. – mondta. – Ő pedig összehívott mindenkit egy személyes találkozóra. Most találkozhatsz a barátaiddal. Gyere, menjünk. – felállt és felsegített. Egy kicsit ingatag lábakon álltam, de tudtam járni.
Egy tisztáson voltunk, és leindultunk a fák közé. Még csak pár lépést tettünk, mikor megjelent Deidara is. Egy kicsit nézett csak ki megviseltnek. Emlékeztem, hogy Sasori mondta, Deidara-t kiütötték. Örültem neki, hogy nem lett nagyobb baja. Fél óra múlva kiértünk az erdőből és egy egyszerű faházat pillantottam meg. Egész kicsi volt, 6 ember, ha belefért.
Kétkedve néztem, de Sasori arra vette az irányt, majd bement. Követtem és letaglózott a látvány. Egy kisebb szobányi ház helyett, egy óriási teremszerűségben voltunk, ahol egész kényelmes ülőalkalmatosságok is voltak. Genjutsu, világos. Leültem az egyikre és felhúztam a térdeimet. Legszívesebben megszabadultam volna a véres ruhámtól, de egyik művész se nézett ki úgy, mintha egy, számomra előkészített, tiszta ruhát rejtegetne, úgyhogy várnom kellett.
Nemsokára megérkeztek a többiek. Kumiko arcán először egy boldog mosoly ragyogott fel, ahogy meglátott, de rögtön el is komorult, amikor megpillantotta a tekintetemet. Sachiko hasonló reakciót produkált. Mieko csak besétált, körbe se nézett, csak leült mellém. Amikor ránéztem, láttam, hogy vele is valami hasonló szörnyűség történhetett, bár fogalmam sem volt, hogy mi.
A többi Akatsuki tag furcsálkodva figyelt minket. Hallottam, hogy Hidan suttogva megkérdezi:
Ennek a kettőnek meg mi baja van? – de nem tudott foglalkoztatni.
Végre megjelent Pein is, mögötte Konan és Reiko. Reiko a kék hajú akatsuki-s karjába kapaszkodva lépdelt, ugyanis be volt kötve a szeme és valószínűleg nem látott semmit.
Pein megköszörülte a torkát és megszólalt:
Nos, bizonyára csodálkoztok, hogy miért ragaszkodtam ahhoz, hogy mindannyian személyesen összegyűljünk. A válasz egyszerű: ahogy megtudtam, Mieko-san és Yumi-san különleges erőket mutatott meg és szerettem volna, ha mindenki a saját fülével hallja a történteket. Melyikőtök kezdi el? – fordult felénk.
Én… - szólalt meg Mieko – nem… emlékszem… semmire… - úgy látszik, őt megkímélte az emlékezete és kitörölte, ami történt. Az én elmémben viszont minden tisztán és élesen megmaradt. Folyamatosan a gyilkosságokat láttam magam előtt, még mindig éreztem a vér fémes illatát, és azt, ahogy megtapad a kezemen…
Megborzongtam. Nem akartam, hogy a barátaim tudjanak róla, mit tettem. Féltem, hogy akkor elfordulnának tőlem.
Szerintem nem jó ötlet… - kezdte Sasori, de elhallgatott, amikor Pein ránézett.
Szeretném hallani, mi történt. A ti szátokból. – lépett közelebb Pein. Elegem volt. Csendet akartam, nyugalmat és azt, bárcsak visszaforgathatnám az időt.
Túl sok minden történt, túl sok minden terhelte a lelkemet, ezért amikor Pein újra szólásra nyitotta a száját, felpattantam:
Tudni akarod mi történt?! – kiabáltam dühösen. Kitört belőlem az elmúlt 2 és fél hónap minden frusztrációja, dühe, keserűsége. – Az történt, hogy hidegvérrel meggyilkoltam négy embert, az!!! – úgy ziháltam, mintha futottam volna. Éreztem, ahogy az újabb könnyek legördülnek az arcomon. – Igaz, hogy ez a nyavalyás képességem miatt volt, de ez akkor sem változtatja meg a tényeket!!! – kezdtem egyre dühösebb lenni. Minden szenvedésemet Pein-re akartam zúdítani, és nem törődtem azzal, hogy nyilvánvalóan erősebb nálam. A düh újfent felébresztette a bensőmben lakozó valamit, de most örültem neki, hogy ez történt. Megindultam Pein felé. Valaki, talán Kisame próbált lefogni, de nem sokáig sikerült neki, ugyanis könnyedén elhajítottam, hála az erőnek, a képességemnek.
Pein arcán ekkor valami átsuhant, de túl gyors volt ahhoz, hogy felismerjem.
Feltámadt bennem a vérszomj és talán tényleg szétszedtem volna puszta kézzel az Akatsuki vezérét, ha erős karok meg nem állítanak. Már készültem elintézni, mikor az orromat megcsapta egy illat. Nem tudtam megmondani, mi lehetett, annyit tudtam, hogy valahonnan ismerem.
Hátranéztem a vállam felett, és Sasorit pillantottam meg. A bennem élő szörnyeteg először hangosan acsarkodott, majd egyre halkult. Nem akarta bántani Sasori-t. És én sem. Egyikőnk sem akart nekitámadni. A dühöm lassan elpárolgott, és ha nem kapaszkodom meg Sasori-ban, elesek. Egész testemben reszkettem, de újra önmagam voltam.
Mindenki döbbenten bámult rám. Az Akatsuki tagok arcáról le lehetett olvasni, hogy egyáltalán nem nézték ki ezt belőlem. A barátnőim tágra nyílt szemekkel, hitetlenkedve néztek engem. Nem tudtam rájuk nézni.
Nem akartam itt lenni, el akartam menni és elfelejteni mindent. De ez már nem lehetséges. A történtek alapjaiban rengették meg a világomat és biztos voltam benne, hogy ezek után már soha többé nem leszek az, aki voltam.
Kisame még mindig a földön ülve, ott, ahol leesett, megszólalt:
Na, kábé ugyanez volt Mieko-val is, csak ő egy kicsit brutálisabban végezte ki az ANBU-kat. – ránéztem barátnőmre, aki a térdeit átölelve ringott előre-hátra. Ha az, amit Kisame mondott, akkor Mieko is megért engem.
Sasori átkarolt, odavezetett Mieko mellé és leültetett. Ahogy leültem, rögtön összekapaszkodtunk és próbáltunk energiát adni a másiknak. Sachiko is odajött mellénk és átölelt minket, Kumiko-val együtt. Döbbenten néztem rájuk. Nem hittem volna, hogy a hallottak után még a közelünkbe jönnek. Reiko is elindult felénk, de félúton beleütközött valakibe. Felemelte kezét, hogy kiderítse, ki az, mikor az említett valaki megszólalt:
Mit akarsz, hm? – Deidara érdeklődően nézett Reiko-ra, aki elhátrált, kikerülte és futólépésben igyekezett felénk. Mikor közelebb ért, láttam, hogy az egyébként betegesen sápadt arcszíne pirosas árnyalatú. Elmosolyodtam. Talán még sincs veszve az egész életem. Nem vagyok egyedül. Itt vannak a barátnőim és néhány Akatsuki tag sem olyan rossz, mint amilyennek kinéz.^^
P.O.
Úgy érzem, hogy ismét élek. Itt voltak körülöttem a barátnőim és ez megnyugvással töltött el. Egy kisebb kört alkotva ültünk, szorosan egymás mellett. Beszélni egyikünk sem beszélt, főleg Yumi meg én. Mi értettük meg egymást jelen pillanatban a legjobban. Senkinek sem kívánom azt, mi velem megtörtént és féltem a többieket is.
A meghitt pillanatnak vége szakadt, mikor Itachi gyengéden megfogott és elkezdett elhúzni barátnőim biztonságot adó köréből. Sasori is megpróbálta felhúzni Yumi-t, de gyorsan reagáltunk és mind az öten összekapaszkodtunk, mintha másnap jött volna a világvége. Hát valahogy úgy éreztem jön is, ha engem most elvisznek innen.
Nyugi Mieko. A főhadiszállásra megyünk mind. – mondta Itachi nyugodt hangon. A rémület elmúlt és elengedtük az egymásba való görcsös kapaszkodást. Lassan-lassan mindenki elindult kis csoportokban különböző irányokba, ugyanis tizenöt ember egy kisebb népvándorlás lett volna, ami feltűnő. Az ide út nem volt hosszú és miattam lassan is mentünk, de most valamiért mindenki sietett. Fájt mindenem és csak csetlettem-botlottam. A vége az lett, hogy Itachi felkapott és vitt.
Sietnünk kell. Ha az Akatsuki tömegesen megindul egy helyről, akkor abból könnyen lehet, hogy valaki meglát. – mondta halkan. Kisame ott loholt a nyomunkban én meg úgy néztem ki mint egy megszeppent kisgyerek aki nem is érti, mi történik. Akár vittek, akár nem, el voltam fáradva. Be is sötétedett.
Itachi letett valami barlangszerű izé előtt. Bementünk, ahol csak még sötétebb volt, így belekapaszkodtam Itachi köpenyébe, hogy nehogy eltévedjek. Hirtelen megállt és én majdnem beleütköztem. Valószínűleg néhány kézjelet formálhatott, hogy feloldjon egy pecsétet. Aztán hangos morajlás, és Itachi ismét megindult én meg követtem. Kisame után ismét hangos morajlás és a kapu bezárult. Itt a folyosókon már volt fény, így láttam merre megyek. Ennek ellenére nem engedtem el Itachi köpenyét, továbbra is görcsösen szorítottam. Beértünk valami szobába, feltételezem, a közös nappaliba. A kandallóban lobogott a tűz és az előtte lévő kanapén megpillantottam Yumi-t, Kumiko-t,Reiko-t és Sachiko-t. Odarohantam hozzájuk és leültem én is Yumi és Sachiko közé.
Láttuk, amint Kisame is megindul a kényelmes fotelek felé, de Itachi megfogta a grabancánál és elhúzta az innen nyíló másaik folyosó irányába. Aztán áhítatos csend és csak a tűz ropogását lehetett hallani. Jódarabig ültünk ott, míg végül Sachiko megtörte a csendet.
Nem éhes valaki? – de, igazság szerint igen. Nem ettem hát… azóta. Velem együtt mindenki bólintott.
Hát akkor tudja valaki,…merre van a konyha? – hát azt nem. Mind felálltunk és szorosan egymás nyomában megindultunk megkeresni a konyhát. Reiko nem sokat látott, hála a szemén lévő kötésnek köszönhetően, így Sachiko segítette. Senki nem kérdezősködött, ezért én sem tettem. Amúgy sem vagyok biztos abban, hogy tudnék rendesen beszélni a tegnapiak után. Megállapítottam, hogy a hely kész labirintus, a konyhát is csak hosszú séta után találtuk meg.
Yumi, Reiko és én lehuppantunk az étkezőasztalhoz, míg Kumiko és Sachiko valami ehető dolog után kutattak.
Úr isten, FUJJ! – hallottam Sachiko hangját, aki félig a hűtőben volt és valami felismerhetetlen undorítóságot húzott ki onnan. Az a valami egy zacskóban volt és szinte élt. Sachiko undorral tartotta el magától.
Az egy hónappal ezelőtt csirkés szendvics volt. – mindenki a hang irányába fordult. Kisame sétált be az ajtón és kikapott a kredencből egy instant rament. Ekkor vettük észre, hogy nincs is más.
Ti ezen éltek? – kérdezte Kumiko.
Ja. Itt senki nem tud főzni. – felelte Kisame – a kaják meg megrohadnak, mert ide ritkán járunk.
Aha. Hol a veszélyes hulladéklerakó? – kérdezte Sachiko. Kisame úgy nézett rá mintha nőtt volna még egy feje.
A szemetes? – monda Sachiko türelmetlenül. – Hacsak nem akarod, hogy a képedben landoljon. Kisame nagy adagot tömött a szájába és a szemetes felé mutatott. Sachiko beledobta a „szendvicset" és jól lecsukta a szemetes tetejét.
Nehogy kimásszon. – mondta, majd leült mellénk egy instant ramennel. Miután mind csendesen ettünk, visszavonultunk a nappaliba. Zetsun kívül mindenki ott volt. Yumit és engem vidítani próbáltak, amíg mindenki más beszélgetett, egyesek veszekedtek, más szóval zajlott az élet.
Azon kaptam magam egy idő után, hogy egyre álmosabb vagyok. A szempilláim egyre nehezebbek lettek, míg végül elaludtam a kanapé szélén összegömbölyödve.