Ahogy becsukódik mögöttem a ajtó, a szél elemi erővel taszít vissza. Odaprésel a nehéz nagykapuhoz, hogy szinte moccanni sem bírok. Embertelenül hideg van, még a mugli világban, a tv-ben látott Északi sarki expedíciók jutnak eszembe, ahol a bátor felfedezők dacolnak az elemekkel, és az, hogy nekem is legalább úgy be kellene öltöznöm, ha nem akarom, hogy halálra fagyjak. Magamra bűvölöm a legmelegebb taláromat, és a még otthonról hozott jó meleg kötött sapkát, és a nyakamba akasztom Julian medálját, majd teszek egy lépést. A szél újra nagyot taszít rajtam, és az arcomba fújja a havat, de megpróbálok szembeszállni vele, mert valami azt súgja, hogy ezt kell tennem. Valami erő egy láthatatlan kötélen keresztül a Tiltott Rengeteg felé húz.
Néhány lépcsőfokot le tudok menni, de aztán a vihar újult erővel támad. Még egy lépcsőfok után rájövök, ez így nem fog menni. Ha a továbbiakban is ezzel a módszerrel küzdök, a lépcső alján egyszerűen ledönt a lábamról a szél, néhány percen belül belep a hó, és reggelre megfagyok. Szép kis mentőakció lenne, húzom el a számat, majd a korlátba kapaszkodva inkább megállok, és újra a viharra próbálom összpontosítani a figyelmem. Újra érzem, még a dermesztő hidegen túl is azt a hűvös fuvallatot, már csak azért is, mert ez a széllel ellentétben nem a testemet, hanem a lelkemet fagyasztotta meg.
Újra Julian jut eszembe, és a szemembe szökött két könnycsepp azonnal jéggé fagy. Ez visszatérít a valóságba, és tudatosítja bennem, hogy a romantikus nosztalgiázás helyett ezúttal inkább a tőle, egészen pontosan a könyvében tanultakra kellene emlékeznem. Egy pillanatra még átfut rajtam, hogy erről is tudott, a viharról, és hogy szükségem lesz arra a tudásra, de a következő másodpercekben már inkább a hóviharokról tanultakon töröm a fejem, és az igézeten, amivel le lehet csillapítani a természet ezen végtelenül erős tombolását.
Némi tűnődés után úgy érzem, hogy pontosan fel tudom idézni, így némi szenvedés árán kiszabadítottam a pálcám, valahova találomra a viharra szegeztem, és végrehajtva a végtelenül bonyolultnak tűnő pálcamozdulatot, elmondtam a varázsigét.
Néhány másodpercre csitul a szél süvítése, de aztán ugyanolyan erővel tombol tovább. Mielőtt kétségbe esnék, eszembe jut, hogy a sötét varázslatokat csak szívből, igaz hittel, beleéléssel lehet végrehajtani, hátha így van ez az eloszlatásukkal is. Felidézem Remust, és arra gondolok, hogy talán az élete függ attól, hogy én most legyűrjem ezt az átkozott vihart, és máris nagyobb beleéléssel tudom végrehajtani a varázslatot. Érezhetően nagyobb erő van benne, mint az előző próbálkozásomban, és bár érzem, a másik oldalon valaki ellenem dolgozik, de úgy tűnik, az én célom erősebb, így a vihar valamelyest elviselhetőbb mértékűre csillapodik. Nem mondom, hogy a szél nem hátráltat, időnként olyan érzésem van, hogy egyet lépek előre és kettőt hátra, de már képes vagyok haladni.
Korom sötét van, nem mintha ez a látásban sokat számítana, hisz a hó olyan sűrűn esik, hogy az orromig sem látok. Inkább csak a megérzéseim alapján haladok, jó egy óra kell ahhoz, hogy elérjem a rengeteg szélét. A hó lassan térdig ér, így nagyon nehezen haladok. Fél óra után dühömben eszembe jut egy varázslat, amivel megtisztíthatom magam előtt az utat, így legalább ez nem nehezíti a dolgom. Kicsit aggaszt a dolog, hisz ha már képes vagyok láthatatlanul közlekedni, nem kellene elárulni magam egy ilyen varázslattal. De ha nem teszem, akkor az ítéletnapig sem érem el az erdőt, aminek viszont beláthatatlan következményei lesznek.
Mikor elérem az erdőt, megtorpanok. Fogalmam sincs, merre mehetnék tovább, arról nem is beszélve, hogy az erdő nem teljesen veszélytelen. Bár, józan ésszel belegondolva, nincs az az értelmes lény a világon, legyen jó vagy gonosz, aki ilyen időben nem bújik el biztonságos fedezékbe. Kivéve engem, aki továbbra is töretlenül haladok előre.
Kis ideig próbálok befele figyelni a megérzéseimre, és ahogy körülnézek, találomra elindulok egy irányba. Fától fáig haladok, és közben próbálok figyelni a környezetemre. Próbálok koncentrálni, hogy ha bármi mozgás, vagy hang van a közelben, azt észrevegyem, bár a süvítő szélben elég reménytelen vállalkozásnak tűnik. Ennek ellenére nem adom fel, percenként megállok, és alaposan körülnézek. Bízom abban, hogy ha esetleg átkok röpködnek valahol, a fényüket meglátom. Eléggé elkeserítő kilátásnak tűnik, de legalább messziről látható.
Újabb egy óra múlva már mélyen benn vagyok az erdőben, de még mindig semmi. Pedig ösztönösen szembe megyek a széllel, bízva abban, hogy a vihar centrumától szeretne eltaszigálni, ahol a célom van. Így többször is irányt változtatok, attól függően, honnan fúj a szél, remélve, hogy nem fogok a végén reménytelenül eltévedni.
Újabb fél órával később meglátom, amit kerestem. Átkok fénye villan a fák között. Gyorsan arra veszem az irányt, hogy megnézzem, mi történik. Eddig is csigalassan haladtam, most azonban elmondhatatlanul dühít, hogy nem tudok rohanni, hogy azonnal beavatkozhassak. Főleg, amikor már közelebb érek, és meg kell szüntetnem az utamat szabaddá tévő varázslatot is, hogy ne vegyenek észre idő előtt.
Meglapulok a legközelebbi fa mögött, és gyorsan felmérem a terepet. Összeszorul a szívem, ahogy meglátom Remust. Több ember ellen küzd, és hősiesen tartja magát, de látom, a pajzsa már nem olyan erős, mint korábban lehetett. Ismerem a képességeit, és nagyon jól látom, hogy már nincs a maximumon. Nem késlekedhetek a beavatkozással, csak még egy másodperc, míg felmérem a terepet.
Hatan vannak ellene, plusz három, aki már fekszik. Bő talár van rajtuk, kapucni és sál a fejükön, ami a hideg ellen is védi őket, de ugyanakkor felismerhetetlenné is teszi az arcukat. Nem tudom, mióta kóstolgatják, de kemény fába vágták a fejszéjüket Remusszal. Ennek ellenére azonnal cselekednem kell, útjára is indítok egy átkot, amitől még egy kapucnis alak kiesik a sorból. Egy pillanatra érzem a döbbent bénultságot a többin, de kihasználva ezt a szemrebbenésnyi időt, kiiktatok még egyet. Ettől Remus is új erőre kap, én viszont már elvesztettem a meglepetés erejét, így óvatosabbnak kell lennem. Ideje pajzsot húznom magam köré, hisz bár igaz, hogy láthatatlan vagyok, valószínűleg az általam küldött bűbájt látták felvillanni, vagy legalábbis az irányából következtethetnek a helyzetemre. Néhány átok röppen is felém, gyorsan ki kell térnem előle, de így legalább a maradék négy ellenség megoszlik kettőnk között, így már úgymond gyerekjáték. Persze ez annyira nem igaz, hisz minden erejüket megfeszítve próbálnak legyőzni bennünket.
A következő tíz percben Remusszal vállvetve küzdünk, hisz ebben már elég nagy rutinunk van. Elég sok csatát vívtunk meg hasonló helyzetben, annyi különbséggel, hogy ott tudtuk, ki az ellenség. Most fogalmam sincs. Ebben a pillanatban nem is érdekel, csak az, hogy mindketten megússzuk egy darabban.
Végül, mikor már csak velem szemben áll egy csuklyás alak, és Remus is felé fordul, feladja a harcot, és odalépve az utolsó földön fekvő társa mellé, a többiek után hoppanál vele. Odaugrom Remushoz, aztán az utolsó pillanatban eszembe jut, hogy nem is lát, így lekapom a láncot a nyakamból.
- Remus, jól vagy? - próbálom túlkiabálni a szelet, ami még mindig elég erősen fúj, és odalépek mellé, amint a térdére támaszkodva próbálja kifújni magát.
- Hermione… - néz rám döbbenten. - Mi folyik itt? Az előbb még nem voltál sehol.
- Ez hosszú, majd később elmondom - intem le, de nem nyugszik meg.
- Mi történt? - próbál kiabálni ő is, de nekem betelik az a bizonyos pohár.
- Elegem van ebből az átkozott viharból! - fortyanok fel, majd az égre szegezem a pálcám, és minden dühömet belesűrítve újra elmondom a varázsigét.
Olyan hirtelen lesz csend, hogy szinte fáj. A szél megáll, és szinte még az utolsó földet érő hópelyhek zizegését is hallani lehet.
- Ez mi volt? - néz rám Remus még inkább döbbenten.
- Meguntam, hogy a saját hangomat sem értem! - csóválom a fejem bosszúsan. - De neked mi a fenének kellett kijönni ebben az átkozott időben? És egyáltalán… hol van Harry?
- Mi az, hogy minek kellett kijönnöm? Hisz te hívtál! - értetlenkedik.
Ezúttal rajtam a megdöbbenés sora. - Én? - nézek Remusra kigúvadt szemekkel.
Remus eltűnődik, majd megcsóválja a fejét. - Harryvel korán vacsoráztunk, mert utána már csak el akart köszönni tőled, és visszamenni a városba. Akkor jelent meg a patrónusod, mikor kiléptünk a Nagyteremből. Az unikornisról üzentél valamit, és hogy azonnal jöjjünk utánad az erdőbe.
- Én nem küldtem nektek patrónust - néztem rá elég komolyan ahhoz, hogy elhiggye.
- Ezt akkor még nem tudtuk - sóhajtott. - Azonnal elindultunk. Már csak pár percnyire voltunk az erdőtől, mikor kitört a vihar. Az orrunkig sem láttunk, és így perceken belül elszakadtunk egymástól.
- Meg kell keresnünk Harryt! Ő sem lehet könnyebb helyzetben, mint te! - esek újra pánikba.
- Menjünk! - bólint rá Remus is. Körülnézünk az erdőben, de a csend szinte földöntúli. Sehonnan nem hallani semmit, ami nyomra vezethetne bennünket, mégis, szinte ugyanabban a pillanatban mutatunk majdnem ugyanabba az irányba. Csak összenézünk, és elindulunk. Teszünk egy lépést, majd elkapom Remus karját.
- Várj! - szólok rá, mire csodálkozva néz rám. Megfogom a kezét, és a másik kezemmel a nyakamba akasztom a medált. - Látsz? - kérdezem tőle.
- Persze, hogy látlak - néz rám az elmúlt öt perc folyamán már vagy századszor ledöbbenve. - Miért ne látnálak?
- Akkor te is láthatatlan vagy - bólintok elégedetten, majd újra elindulok, és magam után húzom a még mindig sóbálványt játszó Remust.
- Hermione - szorítja meg a kezem Remus, mire ránézek. - Elmondanád, mi folyik itt?
- Hogy mi folyik itt, Remus, fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy a vihart sötét mágiával keltette valaki, valószínűleg ugyanaz, aki benneteket kicsalt a kastélyból. De hogy ki, és mi volt a célja, nem tudom.
- De honnan tudsz a viharról? És mi ez a láthatatlanság dolog?
- Remus, ez most nem fontos! Meg kell keresnünk Harryt!
- Minden apróság fontos lehet, kislány - erősködik tovább, mire újra felkapom a vizet, és tudom, hogy az elmúlt órák reménytelen küzdelme, feszültsége, és a múlt felidézéséből adódó fájdalmam mind a nyakában fognak landolni. Megállok, és mivel ő már továbblépett, visszahúzom magamhoz.
- Juliantől kaptam a medált, és tőle tanultam meg bánni az elemekkel. Most boldog vagy? Kielégítettem a kíváncsiságodat? Mehetünk tovább?
- Ő az a férfi…
- Akit szerettem, igen. Sötét varázsló volt - mondom bosszúsan. - Akarsz még valamit tudni?
- Azt mondtad, hogy ő…
- Julian meghalt, Remus.
- Biztos?
- Ha nem lenne biztos… - fortyanok fel, majd elharapom a mondatot, mielőtt még olyat mondok, amit magam is megbánok. - Akkor most valószínűleg mindketten belehaltunk volna ebbe kis kalandba - fejezem be viszonylag megnyugodva a mondatot. - Menjünk tovább!
Remus még megcsóválja a fejét, de aztán engedelmesen elindul mellettem. A térdig érő hóban elég nehezen haladunk, még így is, hogy a vihar elcsitult, pedig a fogyó hold fénye most már ezüstös derengésbe borítja a rengeteget.
Mindketten a gondolatainkba merülünk, még azt is meg merem kockáztatni, hogy mindketten Julianen gondolkodunk, éppen ezért csak későn vesszük észre a velünk szemben haladó Harryt. Ő azonban éber, mint mindig, így, ha minket nem is lát, a hóban képződő gazdátlan nyomok feltűnnek neki. Pálcát ránt, de ez a hirtelen mozdulat már nekem is feltűnik. Az utolsó pillanatban kapom le a medált a nyakamból, és rákiáltok.
- Ne, Harry, mi vagyunk!
- Hermione, a fenébe, majdnem megátkoztalak benneteket! - engedi le bosszankodva a pálcáját. - Mi folyik itt?
- Ezt én is szeretném végre tudni - dörmög mellettem Remus, és mindketten tőlem várják a magyarázatot, holott én sem tudok többet, mint ők.
Megölelem mindkettőt, és végre kicsit megnyugodva sóhajtok.
- Higgyétek el, nem tudok többet, mint amit neked elmondtam - pillantok Remusra. - Valaki a nevemben becsalt benneteket egy mesterségesen keltett viharba, de hogy ki és miért, fogalmam sincs.
- De honnan tudtad, hogy a vihar nem egyszerű vihar?
- Felhívták rá a figyelmem. És utána már éreztem is.
- Ki? - kapja fel a fejét Harry.
- Madame Cvikker - vallom be elhúzva a számat.
- És ő vajon honnan tudja?
- Harry - csóválja meg a fejét Remus. - Madame Cvikker a zárolt rész összes könyvét kívülről fújja. Sokat tud az ősi varázslatokról. És jók a megérzései. Nem kell gyanúsítanod semmivel.
- Nem is akartam - grimaszol Harry, de így megint csak ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Vagyis nem tudunk semmit.
- Induljunk el vissza - karolok bele a két oldalamon álló két férfiba. - Még mindig elég hideg van idekint, és mindhárman több sebből vérzünk. És azt sem tudom, hol vagyunk.
- Ezen könnyen segíthetünk - sóhajt Remus, és a pálcájával betájolja a kastélyt, így viszonylag céltudatosan indulunk el a fák között.
Az ideúthoz képest viszonylag gyorsan haladunk, nem kell a viharral bajlódnunk. Újra elmerülünk a gondolatainkba, ezúttal azonban a történteken töprengünk mindhárman. Elképzelésem sincs, ki, és miért csalta el a fiúkat, ráadásul a nevemben. A legközelebbi ismerőseimen kívül senki nem tudta, milyen patrónusom van. Bár, a háborúban akárki láthatta, hisz sokszor csak a patrónusunkon keresztül tudtunk kommunikálni, ha az ellenség elzárt minket egymástól.
De a háborúnak vége… Mégis az, hogy mi hárman voltunk ennek az egésznek a célpontja… mert, hogy mindhárman azok voltunk, abban biztos vagyok… akkor mégiscsak a múltunkhoz lehet köze ennek az incidensnek.
Ahogy kiérünk az erdőből, Harry elköszön tőlünk, mert reggel jelentkeznie kell a parancsnokságon, de megígéri, hogy legkésőbb két nap múlva visszajön, és aurorként is beleveti magát az ügybe. Velünk azonban még megígérteti, hogy reggel azonnal beszámolunk az igazgatónőnek, és minden szükséges intézkedést megteszünk. Megígérjük neki, hogy így lesz, így ő a birtok kapuja felé veszi az irányt, mi pedig elcaplatunk a bejárati lépcsőig. Ott azonban Remus megáll, és végignéz a birtokon.
- Azt hittem már nem számíthatunk ilyesmire - sóhajt.
- Ne gondolj most erre - simogatom meg a karját. - Kerüljünk ágyba, és majd ha kipihentük magunkat, beszélünk róla - mondom, és megfogva a kezét behúzom a bejárati csarnokba.
- Nem maradsz velem? - nézek rá reménykedve. Szükségem lenne most a közelségére, alig néhány órával az után, hogy azt sem tudtam, látom-e még élve.
- Beszélni akarok McGalagonnyal - rázza meg a fejét.
- Most? Hajnali kettő van, Remus.
- Tudom. De ha nem lát ilyen állapotban - néz végig magán -, akkor nem fogja komolyan venni a beszámolónkat.
- Hogy te mikre nem gondolsz hajnalban - sóhajtok.
- Csak ismerem az igazgatónőt - enged meg magának egy cinikus mosolyt.
- És utána? - sandítok rá.
- Nem akarlak felébreszteni.
- Remus, már megint kifogásokat keresel! - állok elé csípőre tett kézzel, mire fáradtan elmosolyodik, és odalép hozzám, hogy átöleljen.
- Szeretnéd?
- Igen, szeretném - bólintok rá.
- Jól van, akkor utána megkereslek.
- Veled menjek? - sandítok fel rá.
- Nem, pihenj csak le, megoldom. Egy fél óra, és ott leszek nálad - nyugtat meg, majd váltunk egy puszit, és mindketten elindulunk.
Elsiettem a szobámba, és bevetettem magam a zuhany alá. A forró víz ellazított, de egyben ki is hozta a fáradtságomat. Úgy mászok ki a zuhany alól, mint egy zombi, pedig még el kell tüntetnem magamról a sérüléseimet is. Nem volt semmi komoly, bár az egyik átok keményen nekivágott egy fának, amitől van rajtam néhány lila folt és horzsolás. Ezzel elvagyok még egy darabig, csak utána mászok be az ágyba.
Mivel elég elgyötört vagyok, jó érzés vízszintesbe kerülni, és hiába akartam megvárni Remust, elnyom az álom.
Fogalmam sincs, mennyi idővel később ébredek arra, hogy Remus leül mellém az ágy szélére.
- Gyere ide mellém! - nyújtom felé a kezem. Megfogja, és belecsókol a tenyerembe.
- Hermione… amit odakint mondtál… még az erdőben…
Elgondolkodom, és mikor leesik, mit mondtam, sóhajtok.
- Remus, dühös voltam, kétségbeesett, és nagyon féltem… nem gondoltam komolyan.
- Biztos?
- Igen, biztos. Szeretlek! És soha többé nem akarok a múltban élni. El akarok felejteni minden rossz dolgot, ami történt. Sajnálom, amit mondtam. Tényleg!
- Rendben, semmi baj - szorítja meg a kezem. - Csak… szeretném, ha őszinte lennél hozzám. Bármiben, rendben?
- Megígérem, Remus! De most tusolj le, és próbáljunk meg aludni.
- Jól van, megyek - egyezik bele sóhajtva, és eltűnik a fürdőben.
Elhatározom, hogy megvárom, míg Remus visszajön, de így is kis híján elnyom az álom az alatt a néhány perc alatt, míg elkészül.
Leül mellém az ágy szélére, és megcirógatja az arcom.
- Nem fogunk tudni aludni.
- Nem érdekelnek a kifogásaid - morgom álmosan. Felhajtom a takarót, és beljebb csúszok az ágyban. Remus elmosolyodik, és bebújik mellém az ágyba, aztán felkönyököl.
- Azt hiszem, én tényleg nem fogok tudni aludni.
- Hm… talán ez nem is akkora baj - mosolyodom el én is. - Bár azt hiszem… nem egy csata utáni kipurcant hajnal a megfelelő alkalom, hogy… közelebb kerüljünk egymáshoz.
- Nem, valóban nem - látja be. - Ha csak a közelséged meg nem őrjít annyira, hogy ezt elfelejtsem.
- Szóval ilyen őrjítő hatással vagyok rád? - húzom az agyát, miközben ezúttal én cirógatom meg az ő arcát.
- Ha tudnád mennyire - mosolyodik el, majd odahajol hozzám, és megcsókol.
A csókja végtelenül gyengéd, mégis valahogy határozottabb, magabiztosabb, mint korábban. Mintha a kétségei elpárologtak volna. Ez elmondhatatlanul jó érzéssel tölt el, és egy boldog mosollyal átadom magam ennek a csóknak. Közelebb simulok hozzá, ő pedig lassan átölel.
Lassacskán felébred bennünk a vágy, egészen addig, míg Remus egy fájó pontra nem talál a hátamon, amitől csók közben felszisszenek.
- Mi a baj? - néz rám fürkészőn.
- Semmi - próbálom eloszlatni az aggodalmait. - Csak… a hátam... Ezek szerint nem tűntettem el minden lila foltot.
- Nekem is van pár - bólint rá megértőn.
- Nem csodálom. Te sokkal tovább küzdöttél, mint én. Meg kellene nézzelek…
- Nem szeretem túlságosan, ha nézegetnek - grimaszol.
- Pedig én szeretlek nézegetni is - ugratom.
- Furcsa ízlésed van - neveti el magát. - Egye fene, reggel megvizsgálhatsz.
- Szavadon foglak - mondom elnyomva egy ásítást, mire Remus megcsóválja a fejét.
- Alvás, kisasszony!
- De én nem akarok még!
- Még? Lassan kel a nap. Hogy is szoktad mondani? Nincs kifogás! Gyere! - fekszik el mellettem, és odahúz magához.
- Jól van, jól van - adom meg magam, és a vállára hajtom a fejem. Remus szorosan magához ölel, és valahogy megnyugvást, biztonságot találok az ölelésében. Ebben a békében végül mégis erőt vesz rajtam a fáradtság, és néhány perccel később álomba merülök.