10. fejezet

Jane

Alec pillanatok alatt eltűnt a sötét éjszakában, én pedig figyeltem még egy kicsit a zuhogó esőt, mielőtt visszamentem volna a házba. Jól esett egyedül lenni a féktelenül tomboló vihar kellős közepén.

A fogoly továbbra is mozdulatlanul feküdt az ágyon, beletelik némi időbe, míg Alec sötétsége szertefoszlik. Addig is elvégezhetek rajta néhány vizsgálatot, amihez kedves öcsémnek már nem volt türelme.

Leültem a fogoly mellé az ágyra, és elővettem a vérvételhez szükséges eszközöket. A fogoly bőre szinte égette a kezem, amikor felhelyeztem rá az érszorítót. Vajon belázasodott vagy ez a normális testhőmérséklete? Mindenesetre megmértem, és megjegyeztem az adatot. Majd ezt is megkérdezem tőle, amikor magához tér.

A vérvételt nem volt egyszerű kivitelezni, hiszen a tű ejtette apró szúrás hamar behegedt. Szinte folyamatosan mozgatni kellett a vénában, hogy legalább lassan folydogáljon a vére, aminek továbbra is visszataszító szaga volt.

- „Szeretem az elutazókat, Sírókat és fölébredőket, S dér-esős, hideg hajnalon A mezőket" – szavaltam halkan, ahogy arra vártam, hogy a lassan csörgedező vér megtöltse az ampullát. Már éppen dúdolni kezdtem volna az egyik kedvenc dalom, amikor a fogoly finoman megfogta az alkarom azzal a kezével, ami fölé hajolva vért igyekeztem venni.

Annyira váratlanul ért forró ujjainak érintése, hogy felugrottam, és néhány lépés távolságról meredtem rá.
Nem szoktak ilyen gyorsan magukhoz térni, még a vámpírok sem! És miért nem szaggatja a láncait? Miért nem kiabál? Átkozódik? Miért néz rám nagy csillogó szemekkel, és mosolyog? Nem vette volna észre, hogy fogságban van? - örvénylettek a fejemben a gondolatok.

Hirtelen nagyon kiszolgáltatottnak és csupasznak éreztem magam a fekete köpenyem nélkül, főleg, hogy a rajtam lévő ruha minden volt csak tiszteletet parancsoló nem. Egy vajszínű empire stílusú ruha, amit mell alatt egy piros szalag fogott össze, ami kiemelte a szemem színét, és a ruha alja felé sűrűsödve egészen apró piros virágok voltak szétszórva ugyanilyen színben. Ember koromban a családom hónapokig jóllakott volna egy ilyen ruha árából. Most pedig tucat számra hevertek a szekrényemben, mert Aro szerint ebben vagyok a legszebb. Szó szerint idézve ilyenkor „ utánozhatatlan a kislányos bájam".

És a fogoly most ezt a bájt bámulta szégyentelenül. Mintha fel szeretett volna itatni a tekintetével. Láthatólag az sem zavarta, hogy a szoknyám alja csupa sár, és egyébként is bőrig áztam.

Na, megállj! Ezt nagyon megfogod bánni! - mosolyodtam el a várható fájdalom kiáltásra gondolva.

- Mit mondtál az előbb? Nem értettem, de nagyon szépen hangzott – köszörülte meg egy kicsit a torkát, de a mosolygást nem hagyta abba egy pillanatra sem.
Alig tudtam megállni, hogy ne válaszoljak. Mi a csuda ütött belém! Miért nem üvölt már a fájdalomtól? Miért akarom neki lefordítani a kedvenc versem! Ennek sürgősen véget kell vetnem!

- Nem tartozik rád! - feleltem, de a válaszom nem sikerült annyira hidegen, mint szerettem volna. - Azért vagy itt, mert választ akarok kapni néhány kérdésre!
- Rendben. Kérdezz nyugodtan, de előbb mondd meg a neved! - mosolygása mostanra vigyorgássá torzult. - Nem fejezed be? - bökött a fejével a már majdnem megtelt ampullára.

Tétováztam, mert hirtelen kellemetlen érzés támadt a gyomromban, hogy ismét a közelébe kell mennem. Nevetséges!

- Elnézést! - szólalt meg ismét a fogoly, és közben a bal kezével, amiből nem lógott ki tű, magára húzta a takaró sarkát, hogy eltakarja a meztelenségét. A láncokat alig méltatta egy pillantásra.

Ez még nevetségesebb! Hiszen nyilván rájött, hogy mi vetkőztettük le! Minek kér elnézést? - dohogtam magamban.

Határozottan leültem mellé, mielőtt valami újabb ostobaságot talált volna mondani.

- A nevem Seth Clearwater – függesztette rám nagy csokoládé barna szemét, ahogy letelepedtem mellé.

Tessék! Hatékonyabb eszközzel kellett volna elhallgattatnom! Hirtelen mozdulattal kirántottam belőle a tűt, hátha abbahagyja végre a beszédet!

- Téged hogy hívnak?
Csak nem adta fel! Úgy látszik, elég magas a fájdalom küszöbe. Remek, alig várom, hogy próbára tegyem!
- Nem azért vagyunk itt, hogy kellemesen elcseverésszünk! - mordultam rá, és gyorsan leszedtem róla az eszközöket, hogy ne kelljen többet hozzáérnem.
- Mit szeretnél tudni? - kérdezte készségesen.
Még mosolygott is hozzá! Vajon ez valami taktika, hogy elkerülje a kínzást? Mindjárt kiderül abból, hogy milyen válaszokat hajlandó adni.
- Milyen fajhoz tartozol? - hirtelen feltűnt, hogy tegeződöm vele, pedig a vámpírokon kívül senkit sem tegezek! De most már furcsán venné ki magát, ha visszaváltanék magázásra.
- Vérfarkas vagyok – vágta rá szinte azonnal, és le nem vette rólam a szemét egy pillanatra se.
- Teliholdkor változol át? - folytattam rendületlenül a vallatást.
- Nem, akkor amikor akarok. De miért akarod ezeket tudni? - emelte fel a fejét, hogy jobban szemügyre vehessen.
- Mert ezt a feladatot kaptam! - feleltem hidegen, bár bántam, hogy egyáltalán megtettem. Kell nekem bátorítanom az ostoba locsogásában!

Valami zajt hallottam átszűrődni a vihar keltette zajongáson át, és megkönnyebbülten fordítottam el a fejem Seth-től, hogy a hangra figyelhessek. Valamiért nagyon zavarba hozott az átható pillantása.

És egyáltalán minek szólítom a nevén? - korholtam magam.

Hirtelen forróság mart a fülembe, ahogy egy elszabadult hajtincsemet próbálta megigazítani.

- Csodálatos vagy – lehelte alig hallgatóan.

- Ne merészelj még egyszer hozzám érni! - sziszegtem. A képességem és a haragom teljes erejével csaptam le rá, mire meglepetten felordított a fájdalomtól.

Hogy veszi a bátorságot ez a pondró! - felháborodásom nem ismert határokat. - Kitekerem a nyakát, ahogy sikerül egy másikat elfogni...

Mégis szinte azonnal elengedtem, ahogy üvölteni kezdett. Nem jó, ha nagyon vergődik, mert esetleg még kitépi a láncokat! - nyugtattam meg magam, hogy nem a könyörületesség vett rajtam erőt.

- Sajnálom! - lihegte Seth, ahogy alább hagyott a fájdalom. - Nem akartalak megijeszteni...

Micsoda! Ő nem akart megijeszteni engem? - meresztettem rá nagy szemeket. - Most már biztos voltam benne, hogy a vérfarkasok értelmi fogyatékosok.

- Azt hiszem, nem fogtad fel a helyzetet – magyaráztam neki nagyon lassan, hogy biztosan eljusson a tudatáig. - Azért vagyok itt, és azért ültettem beléd azokat a láncokat, amelyek mellesleg kitépnek egy darabot a gerincedből, ha szökni próbálsz, hogy addig kínozzalak, amíg elmondasz mindent, amit tudni akarok. Nyugodtan üvölthetsz, mert itt nem hallja meg senki – villantottam rá a lehető legvérszomjasabb mosolyom.
- Szerintem eddig a hagyományos kérdezéssel is nagyon jó eredményeket értél el – viszonozta a mosolyomat boldogan.

Jaj, de jó lenne megtépni! - borította el az agyam az indulat, de gyorsan eldöntöttem, hogy mi a teendő. Személyes kihívásnak tekintem ezután, hogy annyi gyötrelemben részesítsem, ami végképp letörli az arcáról ezt az ostoba boldog mosolyt!

- Nem kell, hogy ellenségek legyünk! - nyöszörögte Seth, miközben az általam keltett kín ismét végig hullámzott a testén. Úgy tűnt, még mondani szeretne valamit, úgyhogy elengedtem. Talán tényleg hajlandó lesz ennyi ráhatásra is mindent elmondani, bár ettől a lehetőségtől kissé csalódott lettem. Kicsit komolyabb ellenállásra számítottam.
- Hallgatlak! - néztem rá várakozás teljesen. Vajon a többi áldozatomnak is, így hullámoztak az izmai, amikor megkínoztam őket? - szúrt szemet Seth nem mindennapi testfelépítése. Az emberek teste általában említésre sem méltó, és talán a vámpíroknak márvány kemény bőrük miatt nem ilyen definiáltak az izmaik, mint az icipici foglyomnak.

Elment az eszem? Már becézem is! Mi a fészkes fene ütött belém! - szidtam össze magam a visszataszító viselkedésemért.
- Tudom, hogy ösztönösen félsz tőlem, és nem bízol bennem – magyarázott Seth türelmes és nyugodt hangon. - Ez azért van, mert a mi fajtánk a vámpírok elleni harcra született. Nem is léteznénk, ha ti nem lennétek. Sajnos ennél többet nem mondhatok, mert ez már csak a törzstagokra tartozik, külsősöknek nem beszélhetünk róla – kísérte a mondandóját egy bocsánatkérő mosollyal.

Ha nem lettem volna kíváncsi a folytatásra, megint belehasítok a fájdalmammal, hogy letöröljem a mosolyát. De ha ilyen beszédes kedvében van, lehet, hogy olyasmit is elmond, amire nekem nem jutna eszembe rákérdezni, úgyhogy békén hagytam.

- Akkor miért vagy velem ilyen kedves, ha én vagyok az ősellenség – vontam fel a szemöldököm. Seth arcát hirtelen a zavar pírja öntötte el, amit sehogyan sem tudtam hova tenni, de a heve meglehetősen kellemetlenül érintett. Hirtelen zavarni kezdett, hogy olyan szorosan tapad rám a vizes ruhám, és hogy rajta egyáltalán nincs is. Édesanyám ember koromban csúnyán felpofozott volna ezért az erkölcstelen helyzetért, amibe most kerültem. Természetesen mióta vámpír lettem, nem foglalkoztam ilyesmivel, mert senki sem mert úgy közeledni hozzám. Nem kellett aggódnom, hogy folt esik a becsületemen.

- Mert te kedvesnek tűnsz – válaszolt végül Seth, én pedig döbbenten néztem rá. Érdekes társadalomban élhet a fajtája, ha engem kedvesnek talál! - Nem minden vámpír az ellenségünk. A Cullen klánnal például régóta érvényben van egy békeszerződés. Ők betartják a szabályokat, és mi nem bántjuk őket. Ha ők normálisak, akkor miért ne lehetnének még hasonló vámpírok is rajtuk kívül – meresztette rám nagy csokoládé barna szemét, mintha arra várna, hogy megerősítsem az állítását.

Először arra gondoltam, hogy gyorsan és fájdalmasan kiábrándítom, de aztán eszembe jutott, Aro szívesen meg is tartana egyet közülük. Egy együttműködő készséges vérfarkastól, vagy bármik legyenek is ezek a lények, egyenesen el lenne ragadtatva.

- Azt hiszem igazad van – villantottam rá egy olyan szégyenlős és ártatlannak tűnő mosolyt, amiért még az édesanyám is megdicsért volna.

Nem számítottam olyan erejű megkönnyebbült sóhajra, mint ami Seth-ből szakadt fel. Mintha azt mondtam volna, hogy mégsem érkezett el a világ vége. Az pedig végképp váratlanul ért, hogy nekem milyen jól esett az öröme, hirtelen könnyűvé vált a testem, mintha bármelyik pillanatban elröppenhetnék.

- Akkor most már megmondod a neved? - ült fel Seth az ágyon, és a nyakához rögzített lánc szinte akadálytalanul levált róla. Alig csillogott rajta némi vér, belém mégis jeges aggodalom hasított, és az utolsó pillanatban állítottam meg magam, hogy ne ugorjak oda, és ellenőrizzem a sebét.

Ez egyáltalán nem normális! Lehet, hogy a vérfarkasoknak is van valamilyen különleges képességük, amivel mások elméjét tudják manipulálni! Ki kell derítenem, mi az, mielőtt felhasználhatja ellenem! - határoztam el.

- Jane – feleltem, és ismét rámosolyogtam, hogy leplezzem idegességemet, de azt nem tudtam megakadályozni, hogy a tenyerembe ne vájjam a körmeimet. Gyorsan az ölembe rejtettem a kezemet, nehogy észrevegye Seth.
- Örülök, hogy megismerhetlek – dőlt egy kicsit még jobban felém, ameddig a kezét tartó láncok engedték. Egyelőre hagyom, hogy szépen lassan kigyógyuljon belőlük. Hátha tényleg meg lehetne szelídíteni. Még hátrébb sem húzódtam, pedig egyre furcsábban éreztem magam a közelében.
- Mesélnél még a fajtádról? - lestem rá a szempilláim alól.
- Persze, amire csak kíváncsi vagy, éde... - zavartan elhallgatott, és én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy becézni akart, csak még szorosabbra zárult az öklöm. - Mi a baj? - lendült Seth hirtelen előre, és én önkéntelenül is felugrottam az ágyról, de nem számítottam rá, hogy ennyire gyors, és ennyire fittyet hány a fájdalomra, ami a végtagjaiból kiszakadó láncok okoznak. Csak egy pillanatra bicsaklott meg a lába, mielőtt odalépett volna hozzám, és megfogta volna a kezem. Én megbabonázva figyeltem, ahogy a gyéren megvilágított szobában mozog, hiába üvöltött a fejemben az életösztönöm, hogy óriási hibát követek el.

- Mi történt a kezeddel? - fejtette szét az ökölbe szorult ujjaimat, miközben tűzforró tenyerében tartotta őket, olyan finoman és óvatosan, mintha attól tartana, hogy eltörnek. Az az apró fájdalom józanított ki, amikor megérintette az egyik apró félhold alakú sebet, amit magamnak okoztam.
- Semmi! - kiáltottam rá, és elrántottam a kezem, de még mindig nem csaptam le a képességemmel!
- Nem kell félned! Nekem elmondhatod! - beszélt hozzám töretlenül olyan finoman rezonáló hangon, amit eddig sosem hallottam tőle. Volt benne valami zsongító monotonitás, mint a patak csobogásában, vagy a fák ágai között motozó szél hangjában. Elmosott minden mást rajtunk kívül. Már nem hallottam a háztetőn kopogó esőt, csak a légzését, a hevesen dobogó szívét, nem láttam a pusztuló félben lévő berendezést, csak a hatalmas szemét, a felém nyúló karját. Az orromat megtöltötte a sebeiből lassan szivárgó vér és a még mindig gőzölgő bőrének illata.
- „...és nappal oly nagy a magányom hogy estére nem bírom el." - suttogtam, mielőtt rájöttem volna, hogy mit teszek. Mérhetetlenül szerencsés vagyok, hogy nem ismeri ezt a nyelvet, így fogalma sincs, mit mondtam.
- Én itt vagyok veled! - suttogta ő is, mintha mégis tudná, hogy mit mondtam. És megint hozzáért a kezemhez, amin már eltűntek az apró sebhelyek. Forróságától megborzongtam, szinte fájdalmasan sugárzott szét bennem érintésének heve. Ennek sürgősen véget kell vetni, mielőtt közelsége megfojt! Kénytelen leszek végezni vele, nem hagyhatom, hogy ilyen hatalma legyen felettem. Majd szerzek másikat!
- Akarod látni, ahogy átváltozom? - lépett hirtelen hátrébb egy lépést, amitől azonnal fellélegeztem. - Ne félj! Nagyon nagy buli! Egyesek szerint egyenesen cuki vagyok farkas formában! - vigyorgott rám büszkén.
- Nem félek! - találtam meg végre a hangomat. Miért ez a fixa ideája, hogy én félek tőle? Talán megsejtette valahogy az iménti pánik reakciómat? De akkor miért visszakozott? Miért nem használta ki a helyzetet, és támadt rám? Talán tényleg nem tart igazán az ellenségének? Mindenesetre, ha teljesíteni akarom a küldetést, akkor össze kell szednem magam, és nem viselkedhetek ilyen nevetségesen.
- OKÉ! - kacsintott rám, és mintha elismerés villant volna a tekintetében. - Maradj ott, és ne mozdulj! - távolodott el tőlem, amennyire a szoba berendezése engedte. Majd egy pillanatig vibrálás futott végig a vöröses-barna testén, és egy óriási farkassá szakadt szét a teste.

Lenyűgözve figyeltem, ahogy megrázza magát, és homok színű bundája fényesen végig hullámzik a testén. Nyoma sem volt benne a Hold Gyermekeinek eltorzult formájából. Egy tökéletes farkas állt előttem, csak éppen akkora, hogy kényelmesen a szemembe nézhetett a még mindig csokoládé barna szemeivel. Sőt egy kicsit talán le is kellett hajtania a fejét.

Aro el lesz ragadtatva ettől a lénytől. Ha tényleg sikerülne ilyen barátságosan és engedelmesen tartanom, akkor mérhetetlenül büszke lenne rám a Mester. Az apró kellemetlenség, amit Seth közelsége kivált bennem, igazán nem túl nagy ár a várható elismeréshez képest.
Mindent megteszek, hogy jóban legyek vele – határoztam el magamban. - Ha ő a riadt vámpírlányt látja bennem, akkor eljátszom neki, míg már nem menekülhet a sorsa elől, amit neki szánunk. Ez a legkevesebb, amit a Mesterért megtehetek.

- Nem bánnád, ha megérintenélek? – kérdeztem a hatalmas farkastól, aki az utóbbi néhány pillanatban kissé tanácstalanul álldogált előttem. Még mosolyogtam is az udvarias kérésemhez.

Lassan a mellső lábaira helyezte a testsúlyát, és felém nyújtotta a nyakát. Félúton találkoztunk, és én a pofáját fedő bundába mélyesztettem az ujjaim. Elégedett morgás remegtette meg az egész testét, még belém is átáramlott az ujjaimon keresztül. Mintha egy pillanatra egy test lettünk volna...

Chymerea

Az idézetek Ady Endre A halál rokona és Gyurkovics Tibor: Hajnal című verséből vannak.