X. fejezet – Ébredés
William ébredezni kezdett, de kényszerítette az elméjét, hogy félálomban maradjon. Szüksége volt arra a néhány pillanatra, amíg még nem tudatosult benne, mi történt vele. Néhány pillanat, amíg ismét normálisnak érezte magát. Sose hitte volna, hogy visszasírja beteges gyermekkorát, és egyszer az lesz a normális állapot számára.
Sajnos mindig hamar kiszúrták, hogy ébren van, néha hamarabb, mint ő. Ez a hátránya, ha valakinek a családja természetfölötti lényekből áll, akik ráadásul még különleges képességekkel is rendelkeznek.
Szóval feküdt mozdulatlanul, és várta, hogy a dédnagyapja, Carlisle megrohamozza a reggel szokásos vizsgálatokkal. Amiket személy szerint teljesen feleslegesnek tartott, mert magától is tisztában volt vele, hogy napról napra rosszabb az állapota. Ehhez nem kellett orvosnak lennie. A családját azonban megnyugtatta, úgy érezték, hogy csinálnak valamit. Pedig, csak azt nézték végig, ahogy haldoklik. Lassabban, mint a bátyja, de haldoklik. De erről persze nem beszélt senki, még gondolni se nagyon mertek rá.
Ezt onnan tudta, hogy a fordítottan arányos változás fennmaradt. Minél használhatatlanabbá vált a teste, az elméje annál szabadabb lett. A képessége abból állt, hogy a vérfarkasokra jellemző mentális kapcsolatot tetszőleges számú lénnyel létre tudta hozni, azok fajára tekintet nélkül. Sajnos az információ ilyenkor két irányba áramlott, de már dolgozott rajta, hátha el tudná rejteni az elméjét a folyamat során. Elvégre a nagyanyja teljesen el tudja zárni a sajátját. Így is azért, ha nem gondolt semmire, csak bambult, akkor elég sokáig nem vették észre a hallgatózását. Vagy csak úgy tettek, mintha nem vennék észre. Végül is mindegy.
Carlisle tényleg megjelent az ajtajánál. Kopogott, és amikor nem kapott választ, belépett.
– Jó reggelt! Hogy érzed magad! – kérdezte azon a végtelenül kedves és türelmes hangján.
Ő volt az egyetlen, akit nem sikerült még kiborítania. Csinálhatott bármit, nem veszítette el a fejét. Mindenki másnál elérte már, hogy legalább egyszer rámorogjanak. Bármilyen szánalmas, de ebből szabályszerűen sportot csinált, főleg az elején.
Nehezen szokta meg az új családját. Amikor először magához tért, akkor már félúton voltak vele Panama felé. A szülei meg a lóhalálában érkező Carlisle úgy döntöttek, hogy a hajón kívül nincs más biztonságos szállítóeszköz. Minél távolabb akarták tartani az emberektől, míg ki nem derül, hogy átváltozik–e vagy meghal. Így vettek egy hajót, és elindultak Alaszka felé, ahol mostanában a klán élt. Magára az útra nemigen emlékezett vissza. Vagy eszméletlen volt; vagy fetrengett a fájdalomtól, és kérte, hogy hagyják meghalni; tiszta pillanataiban, pedig átkozta a szüleit.
Most már belátta, hogy igazságtalanul bánt velük, de bocsánatot kérni még képtelen volt. Még mindig olyan indulat forrt benne. Egyetlen este alatt elveszített mindent, amit addig ismert, és amiben hitt. És még nem talált magának semmilyen kapaszkodót az elmúlt hónapokban, mióta újra eszméleténél volt.
Hiába állt mellé a családja, és igyekezett mindenben segíteni, idegenek voltak a számára. Persze őt nagyon is jól ismerték. Minden családi képből, és felvételből kapott egyet a klán is, sőt idővel kitalálták, hogy kamerát és mikrofont tesznek a közös helyiségekbe. Így a több ezer kilométeres távolság ellenére is hallhatták, ahogyan például beszélgetnek a vacsoránál. Úgy érezte magát, mint egy kísérleti patkány, vagy ami még rosszabb, mint egy balek egy valóság show–ból.
De a dédnagyapjára már nem tudott haragudni, pedig erősen próbálta. Már általában ott megbukott a történet, amikor a fiatal férfit a dédnagyapjaként aposztrofálta. Ezen nem tudott nem mosolyogni. A dédnagyanyjával hasonló volt a helyzet. Náluk tört meg a jég először. És ahogy teltek a napok egyre inkább úgy érezte, hogy a többiek sem azért vannak a világon, hogy megkeserítsék az életét. Ahogy figyelte őket a harmadik szemén keresztül, rájött, hogy egyikük sem valami torz szörnyeteg. Meglepően emberiek voltak.
A húga persze tökéletesen elemében érezte magát. Csak úgy sütkérezett a szeretetükben és az odaadó figyelmükben, mint cica a napon. Neki határozottan jót tett a családegyesítés. Ennek örült. Bár beszélgetni nemigen tudott a húgával, elviselhetetlen volt, hogy így lássa. Azért rá nem haragudott.
– Remekül – válaszolt a dokinak, aki szakszerűen felültette az ágyban, és meghallgatta a szívverését és a légzését, természetesen sztetoszkóp nélkül.
– Milyen messziről hallod tulajdonképpen a szívverésem? – érdeklődött William.
– A házon belül tisztán, ha a húgod nem bömbölteti a zenét – mosolyodott el Carlisle. – De azért szeretek biztosra menni. Ilyen közelről jobban meg tudom állapítani, ha van valami apró változás.
– És van? – nézett rá némiképp ingerülten a fiú.
– Sajnos nincs – sóhajtotta a doki.
William ebben a pillanatban rákapcsolódott az elméjére, és látta, hogy a doki is tisztában van a lassú, de folyamatos hanyatlásával. Nem is feszegette tovább a kérdést.
A vizsgálatok végeztével Carlisle lefürdette, és felöltöztette, majd beletette a tolószékbe. Ő volt az egyetlen, aki ezt úgy tudta megcsinálni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. A több száz év orvosi praxis nem múlt el nyomtalanul. William ezért nagyon hálás volt, nem biztos, hogy elviselte volna ezt bárki mástól.
– Köszönöm – mondta, amikor a dédnagyapja távozott.
– Nincs mit. Szólj, ha bármire szükséged van.
– Ebben a házban elég, ha gondolok rá – fintorodott el William. Ezen a doki jót nevetett.