10. fejezet

Viselkedés… Nos, igen, ez az a dolog, amit már kiskorunkban megpróbálnak belénk magyarázni. Ne piszkáld, figyelj oda, tedd a szád elé a kezed! Mind-mind a helyes viselkedést próbálja belénk nevelni. Aztán eljön a „boldog" felnőttkor, és kiderül, hogy ez csupán a kezdet. Ha meg akarjuk tartani, a barátainkat, állásunkat, szerelmünket, akkor további bonyolult viselkedésformákat kell elsajátítanunk.

De, vannak olyan helyzetek, amikor improvizálni kell, sőt muszáj, mert a saját jóérzésünk is azt kívánja, hogy nem megengedett eszközökkel, de visszavágjunk. Egyesek életétét a bosszú teszi ki, míg mások csak szenvednek annak következményétől.

Perselus az első csoportba tartozik. Bántották gyerekként, kisiskolás korában, serdülőként, felnőttként. Nem érdekelte, hogy ezek a dolgok talán miatta is történtek, egyetlen szempont volt fontos számára, hogy megtorolja. Akár James, vagy Harry Potterről volt szó, akár… Hermione Grangerről.
Utóbbit nem akarta igazán bántani, csak elvenni tőle, ami „jogosan" őt illeti.

Csakhogy legújabb sérelmének orvoslása közben, mindenképpen számolnia kéne azzal a ténnyel, hogy megint csak fájdalmat fog maga után hagyni. De mint férfi – és micsoda férfi, örök hála Alan Rickmannek, hogy megmutatta ötven felett is vannak sexistenek – nem volt tudatában. Nehogy félre értsétek szerény személyemet, mint narrátort, de hát tudnotok kell, hogy nem igazán szoktak a dolgok mélyére nézni. Ostobaságnak tartják a lelkizést, pedig ahhoz, hogy megértsenek minket elengedhetetlenül szükséges. De hogy lelkizzen valaki, akinek talán nincs is „semmi" a belsejében?

Leonora Frost egy női Piton volt. Olyan nagyon akart dolgokat, hogy nem érdekelte ki áll az útjában, a lényeg az volt, hogy saját önző céljait megvalósítsa. És ha ezért egy „butácska" fiatal tanárnőn kell átgázolni, hát legyen.

Hermione Granger ebben a felvonásban – mint általában –, nem akar nagyon szerepelni... Feltűnő viselkedése az okoskodásban nyilvánult meg, hogy minden rejtélyt meg kell oldania, ezért örült olyan nagyon a pénteki utolsó óráján történteknek.

A Mardekár ház tagjai nem tudtak a bőrükbe férni, így jó néhány pontot adományoztak a… Nem tudom kinek, de elvették tőlük ez a lényeg. Büntetőfeladat is akadt volna, de akkor Granger gondolt egyet.

– Mi lenne, ha lemennék Pitonhoz, és megbeszélném vele a diákjai tűrhetetlen viselkedését, aztán finoman céloznék rá, hogy tudom kinek írta azt a verset. Igen ez az, így tutira, nem lesz olyan mérges, mintha egyből a képébe mondanám – gondolta magában.

Egy negédes mosoly kíséretében kihirdette az ítéletet, majd útnak eresztette a társaságot.

Lett volna lehetősége vacsora közben is közölni a mai napon történteteket a férfival, de akkor nem lehetnének kettesben, és bár próbálta elnyomni magában az érzést, de valójában nagyon is kettesben akart vele lenni.

Ahogy magával viaskodott, és elért a helyére, a sors, vagyis Leonora óriási pofonnal sújtotta. A drága nőszemély az ő megszokott Piton melletti helyén terpeszkedett, és szinte már a férfi tányérjából figyelt kifelé. Édesded hangján elnézést kért, amiért a helyére ült, de nem ment onnan. Hermione értette a célzást, és rettentő bosszús képpel elindult az asztal túloldalára.

Piton nem is figyelt fel a dologra. Pont, kapóra jött neki, hogy a nő ennyire ragaszkodik a társaságához. Már meg is beszélték, hogy a kis bájcsevejt a szobájában folytatják. Nem akarta már most ledönteni a lábáról, de azért elő kell melegíteni a terepet, ha arra a bizonyos dologra készülünk.

Hermione nem is gondolt ilyesmire. Hát persze, hogy nem, mert ő nem pasi, és nem volt beavatva a nagy tervbe. Így mosolyogva, hogy a férfivel lehet – a mosolyt csak a hülyeség számlájára írta, mert nem akarta bevallani, tényleg örül–, ugrándozva na jó nem, de már majdnem ugrándozva haladt a pince felé. Laza csuklómozdulatokkal, bekopogott a terem ajtaján. Semmi válasz. Ugyan ezt tette, a férfi szobájának ajtaján is.
Ezt többször megismételt, egyre vadabbul, mert senki nem nyitott ajtót.

Piton boros kehellyel a kezében ült a ropogó tűz mellett. Illetve a fotelben, pont a nővel szemben. Ahogy lopva a szemébe nézett arra gondolt, hogy nem is olyan rossz vele lenni… De aztán a nő megszólalt, és az „álomkép" szétfoszlott. Valami párizsi divatszalonról zagyvált, és Piton azt sem tudta, mik azok a „csuda édi táskácskák".

Igazából legtöbbször csak hallgattak, de ha a nő mégis megszólalt, akkor valami égbekiáltóan nagy hülyeséget mondott. A férfiak többsége, ezzel nem foglalkozott, mert a látvány, amit Leonora nyújtott önmagában lefoglalta az agyuk nagyobb részét, így gyakorlatilag meg sem hallották, amiket locsog. Nos, vannak nők, akiket nem az eszükért szeretnek. Leonora azonban nem volt buta, csak úgy tett, mintha. Rájött ugyanis arra, hogy a pasik megijednek, ha egy nőnek van agya, de ha megjátsszák a gyámoltalan butácska szépséget, akkor elhalmozzák szeretettel, ajándékokkal, és óvják mindentől.

Az utóbbi kényelmesebb életformának ígérkezett, mint a magány.

Piton is próbálta kikapcsolni az agyát, hogy ne nevessen fel hangosan saját magán, amiért ilyen képtelen helyzetben üldögél. Fogalma sem volt miről beszélnek, és a bor egyre csak fogyott. Valószínű ez tompította annyira az érzékeit, hogy csak tíz perc után jött rá… Valaki az ajtót veri. A nő már előbb is hallotta, de egy sztori közepén tartott, így szimplán nem törődött az ütemes zajra.

Félig örömmel, félig haraggal ment az ajtóhoz. A mai napon Frost is éppen elég neki, senki másra ne vágyott, ugyanakkor örült, hogy kicsit megszabadulhat tőle. Az ötpercenkénti mosdóba rohangálás nem tűnt túl célravezetőnek.

Amíg nagy erővel feltépte ajtaját, addig a nő, szépen a másik szobából hallgatózott, amivel Piton tisztában volt.

– Ki halt meg? – kiabálta kifelé.
– Senki – válaszolta ijedten a lány.
– Granger, már vagy tíz perce veri az ajtót, fel sem merült magában, hogy nem óhajtom kinyitni? – kérdezte kezeit karba fonva.
– De, beszélnünk kell! – közölte a lány és megpróbált berobogni a szobába, de Piton elé állt.
– Nem alkalmas – felelte szűkszavúan a férfi.
– De jobb, ha tudja, hogy…
– Ráér holnap is tudnom+ – szemei villantak egyet.
– Kérem, Perselus – nevének hallatán, a férfin végigment egy kellemes borzongás, de akkor sem engedhette be a lányt.
– Holnap, Granger! – És már csukta volna be az ajtót, de a lány odarakta a lábát.
– Azonnal vegye el onnan a lábát – mordult rá a férfi.
– Két diákja büntetését kell … Ez nem is érdekes… Tudom kinek írta a verset! – A szavak nem várt hatást eredményeztek.

Piton berántotta az ajtón, magáról megfeledkezve, és az arcába sziszegte.

– Már mondtam, Granger, hogy felejtse ezt el! – Ebben a pillanatban tűnt fel Leonora, és érdeklődve figyelte a jelenetet.
– Zavarok esetleg? – kérdezte, és csábító pózt vett fel az ajtófélfának dőlve.
– Miss. Granger, már megy – jelentette kis a professzor, és kissé a nyitva hagyott ajtó felé lökte.
– Viszlát, kisasszony – mondta Leonora, és rámosolygott, de a mosoly mögött gyilkos indulatok voltak.

Frost nem látott semmi mást az előbbi dologból, csak azt, hogy Piton mindkét keze a lányon van, és arcuk már majdnem összeér. Ha kicsit tovább hagyja őket egyedül, még a végén egymásnak esnek.

– Túl veszélyes ez a lány, de én le fogom állítani! – Megfordult és kissé eltúlzott csípőmozgást végezve visszament a kandallóhoz.

Hermione dermedten állt a csukott ajtóval szemben. Most az sem zavarta, hogy egy elég népes patkánycsalád futott el mellette. Ketten együtt, egy szobában, egész este. Ez nem esett neki jól, de nem értette miért. Szinte kómás állapotban haladt végig a folyosókon, közben még a pálcáját sem gyújtotta meg. Ösztönösen tudta merre menjen a lakrészéhez, ahol a rettentő nagy magánya várta. Motoszkálások suttogások vették körül, néhány ébren maradt kép beszélgetése. És egy dal. Nem is figyelt rá egy darabig, de a szavak erőszakosan behatoltak elméjébe.

– Lumus – suttogta.

– Old el azt a pálcát! – szóltak rá többen is, de ő nem tette.

Ez egyik festményben volt valami szokatlan. Pontosan emlékezett rá, hogy a szobája melletti képen csak egy üres tájkép van, most viszont egy fiatal lány állt a közepén egy fának támaszkodva. Szépsége átsugárzott a vásznon. Pár pillanat múlva rájött kit lát a festett tájon.

Audrey Bennett egyike volt azon boszorkányoknak, akiket a szívük vitt a halálba. Ez egy amolyan ősi átok féle, de nem szükséges ráolvasni senkire. A hajlamot, hogy ez által halljunk meg, mindenki magában hordozza. Nem ivott mérget, nem ugrott ki sehonnan. Egyszerűen meghasadt a szíve. Fiatal és szép lány volt, évtizedekkel ezelőtt halt meg. Az este azért volt különös, mert, azóta sem tudta senki, kiért dobta el az életét. Az ilyen halálesetek után általában kiderül, hogy elhagyták a nőket, vagy valami hasonló, de ebben az esetben nem ez történt. Soha nem volt férfi az életében és senki nem tudott róla, hogy valaha is érdekelte volna bárki.
Egy nap holtan találták prefektusi szobájában és nem derült fény történetére.

A lány énekelt. Hermione úgy érezte neki, valami céllal, de akárhogy hallgatta a dalt nem jött rá. Álmos volt fáradt, zavarodott. Az ágyába vágyott. De álmában is csak a lány látta, ahogy énekelt. Az ágyában fekve halkan elkezdte vele énekelni a dallamot…

… Vihar készül érzem, mégse bújhatok el, végig kell most élnem rettegő szívvel.
Ártatlan bűnökért miért súlyt az ég, vihar készül érzem, bárcsak elbújhatnék,
Titkok nélkül éltem, mégis titokban nem gyanítottam én sem, ha bármit titkoltam,
Tudatlan titkokért miért súlyt az ég, máglyán kell most égnem bárcsak eltűnhetnék

Az ember azt hiszi, szerethet, de vihart arat, aki szelet vet, miért bűn ami egy gyereknek vonzó
Én még sose csalódtam az istenben, bár az is igaz, hogy nem ismertem
Se istent se embert, ha szerelemről volt szó

Ártatlan bűnökért miért súlyt az ég, máglyán kell most égnem, bárcsak eltűnhetnék.

Az ember azt hiszi, szerethet, de vihart arat aki szelet vet, miért bűn ami egy gyereknek vonzó, én még sose csalódtam az istenben, bár az is igaz, hogy nem ismertem se istent se embert, ha szerelemről volt szó…
… ártatlan bűnökért én bármikor bűnhődnék. Végig kellett élnem, újjá születnék…

(Kozma Orsi – Ártatlan bűnök)

Mosolyogva ült fel ágyában, pedig ijed volt. Nagyon megijedt az igazságtól. SZERELMES illetve kezd az lenni.

– De miért pont Pitonba? Azt hiszem ez egy feladat, nekem kell értelmet adnom az életének. Jaj, ez rettentő nyálasan hangzik. Az igazság az, hogy sexi, és okos, és vicces, még ha olyan fekete a humora, akkor is. És olyan… Pitonos. Minden jó benne, még az is, ami rossz – a végét már nevetve kiabálta.
– Csak azt nem tudom ezt, hogy adom be neki. Álljak elé, és közöljem. Piton professzor azt hiszem magába zúgtam, mit szólna, ha járnánk? – a gondolatra, hogy ezt tegye még jobban kellett nevetnie.

Amikor Hermione hajnali kettőkor ezzel az érzéssel felébredt, Piton éppen akkor tessékelte ki az ajtaján Leonorát. Mindketten diadalmas mosollyal az arcukon készültek a saját ágyukba. Azt hitték tettek bármit is, igazából mindketten azt tették, amit a másik akart. Furcsa ez így, de ilyen, amikor mindketten használni akarják a másikat.

– Mit akarhatott a kolléganőd? – kérdezte Leonora a haját csavargatva.

– Semmit, soha nem mond semmi értelmeset. – Kijelentésére komolyan várta, hogy rászakadjon az ég, mivel ez teljeséggel elképzelhetetlen volt. Hermione minden volt, csak nem buta.
– Butácska kislány… Úgy látom, érdeklődik utánad. – Arra a dologra terelte a beszélgetést, ami őt érdekelte. Leonora csupán azt akarta tudni van –e esélye a lánynak.
– Granger magánélete katasztrofális… És egyáltalán nem vágyok rá, hogy részt vegyek benne – közölte Piton. Valahogy furcsa érzése támadt, miközben ezt mondta, de egy újabb pohár borral elnyomta magában.

Hermione reggel már meg sem lepődött, hogy nem tud a helyére ülni. Leonora reggel kissé „kopottabb" fényében tündökölt az esti kimaradás miatt. Hermione gyűlölködő pillantásokat küldött felé titokban, de nem akartak kígyók kinőni a fejéből, hogy megfojtsák. Az egyik ilyen pillantást Piton is elkapta és szemöldökét felhúzva értetlenkedett. A lány elpirulva lehajtotta a fejét. Gyorsan belapátolta müzlijét, és elhagyta az asztaltársaságot.

A bagolyházba sietett, hogy elküldjön egy levelet. Vagyis a levelet. Ronnak és Kellynek válaszolt. Nehéz szívvel, de felkötözte a választ egy iskolai bagoly lábára, és útnak indította. Hosszasan nézett utána.

A bájitalok nagy mestere, tudni akarta, miért van a kollegina olyan harapós kedvében. Nem rá nézett olyan csúnyán, ezt pontosan tudta, de szöget ütöttek a fejében Leonora tegnapi szavai. Mi van, ha tényleg érdeklődik utána. Ennek kiderítése okán ment a lány után. Egy egyszerű tájoló bűbájjal a nyomára akadt. Még örült is, hogy a bagolyházban van, mivel arrafelé kevés ember kószál, maguk lehetnek.

Lépteit nem lehetett hallani a lépcsőfokokon, éppen ezért, amikor megszólította a lány – aki még mindig az ablakon nézett kifelé –, olyat sikított, hogy a madarak némelyike ténylegesen összeszarta magát. Piton érdekes táncot lejtett, hogy elkerülje a felé repülő fehér bombákat.

– Ez igazán érdekes volt professzor – jegyezte meg somolyogva a lány, de Piton gyilkos pillantása elvette a kedvét a mosolygástól.
– Mi volt olyan halálosan fontos tegnap, hogy majdnem rám törte az ajtót? – kérdezte a férfi, ezzel a közepébe vágva.
– Csak két diákjának büntetése ügyében akartam kikérni a véleményét és…
– És? A vers miatt, amit elfelejt szépen, mert most már felejtés átkot küldök magára! – fenyegette a férfi.
– Már nem érdekel a vers – válaszolt őszintén a lány, és újra az ablak felé fordult. Piton összevonta a szemöldökét, lassan már semmit sem értett.
– Egyébként mit csinál itt? – terelte el a témát a férfi.
– Meg fog lepődni levelet küldtem –gúnyolódott a lány.
– Felteszem Weasleynek – közölte a tanár.
– Honnan tudja? – kerekedett el a szeme a lánynak.
– A múltkor nem válaszolt nekik, a feltett kérdésre, gondolom, ezt, azóta sem tette meg. Ahogy ismerem levélben közölte a válaszát, hogy elkerülje a személyes találkozás okozta kellemetlen szituációt – fejtette ki nagy vonalakban a bájitalkészítő.
– Túl kiismerhető vagyok – állapította meg keserűen a lány.
– Igen… Ámbár, a mai reggelinél tanúsított viselkedése, merőben szokatlan volt. – Szavaival máris elindította a lavinát.
– Nem magára néztem úgy, hanem arra a nyafka kis nő… Illetve… – A lány a szája elé tapasztotta a kezét, és legszívesebben elrohant volna.

Még fél nap sem telt el azóta, hogy rájött nem közömbös számára a férfi, és máris elmondja neki. Tök idiótán érezte magát.

– Tisztában vagyok vele, kire nézett úgy – mondta Piton.
– A kérdésem az, hogy miért Miss. Granger – nemtörődöm színtelen hangja felnyomta a lányban a pumpát és a férfi számára teljesen érthetetlen okból kitört.
– Nehogy azt higgye, hogy a tegnap este miatt. Nem vagyok féltékeny, mert ahhoz legalább kicsit is kedvelnem kéne magát! – vágta oda és felhúzta kis fitos orrát.
– Granger kicsit sokat enged meg magának. Ha annyira nem féltékeny, akkor miért éppen ma kezdte el utálni a vendégünket, és nem tegnap? Tudja hihetetlenül rosszul hazudik – mondta neki, és gúnyosan elmosolyodott.
– Ne magyarázzon! Nekem is van valakim, úgyhogy nem kell féltékenykednem – hazudta, és érezte, hogy ez gyenge volt.
– Valóban, ez örvendetes, bizonyára… – felelte a férfi, de pontosan tudta, hogy a lány lódít.
– Ha megbocsát, dolgom van, Perselus – közölte és elindult a lépcső felé.
– Kellemes napot, Granger – morogta Piton, a mai öröme már megvolt.
– Hermione – suttogta halkan a lány.
Piton utána lépett, és maga felé fordította.
– Hogy mondta? – kérdezte, és fekete pillantását a barna őzike szemekbe fúrta.
– Azt mondtam, Hermione. Ha én megteszem azt a csekélységet, hogy a keresztnevén szólítom, akkor esetleg viszonozhat…
– Majd a hódolója hívja a keresztnevén! – vágott a szavába élesen a férfi.

A lány kicsit elfordította a fejét, és úgy lehelte bele a levegőbe.

– Igen, majd ő megteszi nekem. – Szavai olyan szánalomra méltóan szomorúak voltak, hogy bárki megsajnálta volna, kivéve Pitont.

Elengedte a karját, és útjára engedte, de a lány ahelyett, hogy ment volna, csak állt ott, és a férfi arcát kutatta. Egy perces csönd után Piton nem bírta tovább, és rászólt.

– Akar még valamit, Granger? – az utolsó szót direkt kihangsúlyozta.
– Tetszik magának? – Érezte, hogy ez szörnyen árulkodó volt, de az agya egyre csak azt mondogatta neki, hogy tudni kell.
– Ha, Mrs. Frostra gondol, bár nincs hozzá köze, de igen… Nagyon megnyerő jelenség. Bárkinek tetszene – felelte a férfi.
– Persze – suttogta a lány, és elindult a lépcsőn lefelé, immár nem akart beszélgetni.

Piton továbbra is fent állt a bagolyház bejáratánál, és csak nézte a lassan ballagó Hermionét. Érezte tudta, hogy elárulta magát a lány neki, de nem akarta elhinni azt, amire rájött. Nem bírta elhinni. Pont ő, és pont őt? Nem lehet!