10. fejezet: A Roxfort Expressz
A következő hét boldog eseménytelenségben telt a Grimmauld tér tizenkettőben. Egy reggel megjelent Tonks Harry összes iskolai felszerelésével és a következő tanévre szóló könyveivel. Harry kelletlenül arra jutott, hogy legalább a házi feladatai egy részét meg kellene csinálnia még tanévkezdés előtt. Azonban meglehetősen kevéssé lelkesedett a gondolatért. A bájitaltanórák tetejébe még az is lekötötte, hogy igyekezett kiagyalni, hogyan kaphatná rajta Pitont azon, hogy gyilkosságot követ el – vagyis remélhetőleg inkább azon, hogy gyilkosságot kísérel meg.
Piton visszatért a tőle megszokott, hűvösen távolságtartó modorához. Úgy viselkedett, mintha meg sem történt volna a Harry felé intézett kirohanása, ami Harryt cseppet sem lepte meg. Piton a nyár kezdete óta került minden kényelmetlen igazságot, ami szóba jöhetett volna közöttük, így Harry csupán gondolatban hozzáírt még egy dolgot a kerülendő témák listájához.
Egy héttel a tanév kezdete előtt Piton kabátban jelent meg reggelinél.
– Elmegyek, Lupin. Dobby majd gondoskodik az itt maradt holmimról.
– Máris visszamegy a Roxfortba? – kérdezte Harry.
– Igen – felelte Piton. – Ezen a nyáron már mindent megtanultál, amire képes voltál, és bármennyire elragadó volt is a veled töltött idő, fel kell készülnöm a következő tanévre, mielőtt megérkezik a diákok legújabb tömege, hogy romba döntse az osztálytermemet és a türelmemet.
Piton gúnyos hangneme jórészt hidegen hagyta Harryt, akit túlságosan lekötött, hogy elfojtsa az elmaradó bájitaltanórák gondolatára arcára kéredzkedő vigyort, így nem igazán figyelt Piton megjegyzésére. Ez persze feltűnt Pitonnak, és összevont szemöldökkel nézett Harryre.
– Ha esetleg kiment volna a fejedből, elvárom, hogy az összes házi feladatod kész legyen a tanév első napjára. Remélem, már dolgozol rajta, mert egy hét aligha elegendő ahhoz, hogy elfogadható munkát végezz, és tekintettel arra, hogy a tavalyi év során milyen szégyenletesen hanyag voltál, ezúttal különös figyelmet szentelek majd a dolgozatodnak. Ígérem, hogy nem úszod meg némi felületes erőfeszítéssel.
– Természetesen, professzor – felelte Harry, és remélte, hogy a hangja meggyőzően komoly.
Nem volt az. Piton félreérthetetlen undorral megrázta a fejét, és szó nélkül kiviharzott a szobából. Harry elmosolyodott. Határtalan örömmel töltötte el az a kilátás, hogy egy teljes hétre megszabadult Pitontól és a bájitaltantól. De ami ennél is fontosabb volt, hirtelen tudatosult benne, hogy hamarosan itt a tanévkezdet, és belehasított az az izgalom, ami mindig is társult a Roxfortba való visszatérés gondolatához. Az izgalmat azonban némi szomorúság csillapította: ez lesz az utolsó éve az iskolában, amelyre már otthonaként gondolt, és azon töprengett, vajon mi következik ezután.
Hatalmas nyüzsgés volt a házban, ahogy Harry és barátai ide-oda száguldoztak, és igyekeztek összeszedni holmijuk maradékát is a Roxfortba való utazáshoz. Hermione fejezte be elsőként a csomagolást, és Ronnal perlekedett, aki láthatóan még alig kezdett hozzá. A fiú holmija szerteszét hevert a Harryvel közös szobájukban.
– Ron, ha ennyi mindent el kell csomagolnod, miért nem kezdted el tegnap este? – rótta meg Hermione.
– És hagytam volna ki a klubhelyiségben rendezett bulit, és az ünnepi vacsorát, amit Dobby csinált? Megőrültél? Harry, nem láttad a legújabb kviddicsújságomat?
– Itt van. – Harry odadobta az újságot Ronnak, aki betette a ládájába, majd megragadta a többi újságot is, melyek a szekrény tetején tornyosultak. Egy kézi tükör zuhant a padlóra, és darabokra tört, mire mindhárman nagyot ugrottak.
Ron felnyögött, benyomta az újságokat a ládájába, majd dühösen a padlón heverő üvegszilánkokra nézett.
– Ez meg honnan került ide?
– Az enyém. – Harry lehajolt, és felvette az egyik nagyobb darabot. – Elfelejtettem, hogy ide tettem.
– Ez vicces, sosem tűntél olyannak, mint akinek tükre van, Harry.
– Siriustól kaptam. Ez nem egy egyszerű tükör. Neki is volt egy, és elvileg ezeken keresztül képesek lettünk volna kapcsolatba lépni egymással. – Harry ismét az üvegszilánkra pillantott, és bűnbánattal teli hangon folytatta. – Csak éppen túl későn jutott eszembe.
– Hallottam ezekről – jegyezte meg Hermione, és Harry válla fölött a fiú kezében lévő szilánkra pillantott. – Nagyon ritkák. Ez bizonyára már hosszú ideje a Black család tulajdonában volt.
Harry bólintott.
– Nyár elején egyszer azt hittem, hogy látok benne valamit, de gondolom, csak képzelődtem. Egyszerűen nem tudom feladni a reményt… De még ha Sirius magával is vitte volna a tükrét a Minisztériumba, nem hiszem, hogy már képes lenne kapcsolatba lépni velem. Á, buta vagyok.
Hermione felvett egy üvegszilánkot, és vizsgálgatni kezdte.
– Nem vagy buta, Harry – mondta, és a Harry kezében lévő tükördarab abban a pillanatban felpislákolt, és Hermione arcának kicsiny mása nézett fel belőle.
– Hermione, látlak!
Hermione a saját kicsi tükrébe pillantott.
– Én is látlak téged!
– Hű, ez szuper! – kiáltott fel Ron. Ő is felvett a földről egy darabot. – Harry, mondj valamit.
Harry tükrében megjelent Ron arca, mire Harry elvigyorodott.
– Ti meg mit csináltok?
Ginny állt az ajtóban, és kíváncsian nézett rájuk. Harry felkapott még egy tükördarabot, és átnyújtotta a lánynak.
– Tessék, nézd meg.
Ginny értetlenül ráncolta a homlokát, de belenézett a tükörbe.
– Mit látsz? – suttogta Harry.
– Sem… Ó! Harry, ez csodálatos.
Harry gyorsan elmesélte Ginnynek a tükör történetét.
– Akkor ezek segítségével bárhol kapcsolatba léphetünk egymással? – kérdezte a lány.
Harry bizonytalanul megvonta a vállát.
– Azt hiszem, de igazából sosem használtam.
– Tudod, kár, hogy első évben nem volt ilyenünk – jegyezte meg Ron. – Gondolj bele, milyen jól jött volna mindig, amikor a kastélyban kalandoztunk.
– Gondolj bele, milyen jól fog jönni ebben az évben – vágott vissza Ginny.
– Figyeljetek, egy pillanatra adjátok ide a tükördarabjaitokat – szólalt meg hirtelen Hermione. Elvette a négy szilánkot, és az íróasztalra tette őket. Azután előhúzta a ládából Harry üstjét, és fejjel lefelé azt is az asztalra tette.
– Mit csinálsz? – kérdezte Ron.
– Ha tényleg használni akarjuk ezeket, akár arról is gondoskodhatunk, hogy ne vágjuk el velük a kezünket. – Hermione a felfordított üstre helyezte az első darabot, és előhúzta a pálcáját. – Candeo!
Hermione pálcájának a hegye izzani kezdett, de nem azzal a hideg fénnyel, mint amit a Lumos hoz létre. Ez olyan volt, mint a felforrósított vas izzása. Először tompa vörösen parázslott, majd gyorsan narancssárga ragyogásba váltott, és végül vakító fehéren fénylett.
Harry még több lépés távolságról is érezte a kicsiny fénypontból áradó heves forróságot.
Hermione az első tükördarab széléhez érintette a pálcája hegyét, és az éles üveg azonnal megolvadt. Óvatosan körüljárta vele az egész darabot, és addig olvasztgatta a csipkézett sarkokat, amíg sikerült egy sima szélű, habár szabálytalan alakú tükröt létrehoznia. Átnyújtotta Harrynek, majd nekilátott a következő darabnak.
Harry az apró tükördarabra meredt, amely pont beleillett a tenyerébe, és elmosolyodott. Köszönöm, Sirius.
Hermione éppen zsebre tette az abban a pillanatban befejezett utolsó tükröt, amikor halk kopogás hallatszott az ajtó felől. Remus dugta be a fejét, és elmosolyodott.
– Azt hiszem, nem akarsz e nélkül elmenni, Harry.
Remus Harry felé nyújtotta a viharvert kartondobozt, amelyet a fiú Dursleyéktől kapott a születésnapjára. Harry hálásan elvette. A halálfaló-támadás és a Piton után való kémkedés teljesen kiverte a fejéből az édesanyja emléktárgyait.
– Köszönöm, Remus!
– Szívesen. – Remus elnézett Harry mellett az ágyakon szétszórt ruhákra és könyvekre, és felvonta a szemöldökét. – Ugye tudjátok, hogy fél óra múlva indulunk?
– Ne aggódj, kész leszünk.
Háromnegyed tíz volt, mire Harry, Ron, Hermione és Ginny végre összegyűltek a bejárati csarnokban, és Harry meglepetten vette tudomásul, hogy látszólag sem Remus, sem Tonks, sem Mordon nem haragudott a késésért. Ez a rejtély azonban hamar megoldódott, amikor Remus megszólalt.
– Dobby kiviszi a holmitokat a pályaudvarra, így közvetlenül a Kings Crossra tudunk hoppanálni. Tekintettel arra, hogy mi történt, amikor legutóbb Londonban sétálgattunk, úgy gondoltuk, hogy talán ez lesz a legbiztonságosabb megoldás. – Remus Dobby felé bólintott, aki egy sarokban kucorgott, mire a házimanó azonnal felélénkült, csettintett egyet, és a csomagokkal együtt köddé vált.
– Aurorok fognak őrködni a Kings Crosson – mondta Mordon. – És Roxmortsban még többen fognak várni a vonatra.
– És mi a helyzet magával a vonattal? – kérdezte Harry.
– Ne aggódj miatta – biztosította Remus. – Rengeteg auror lesz rajta.
– Jobb lesz, ha indulunk, különben még lekésik a vonatot – jegyezte meg Tonks.
Mordon egyetértően felmordult, és kinyitotta a bejárati ajtót. Óvatosan körülnézett odakint, majd intett a többieknek, hogy kövessék. Hideg eső szemerkélt, és felhők borították az eget, miközben Harry és a többiek átvágtak az udvaron a házzal szemközti sikátorig.
Egymás után dehoppanáltak. Elsőként Mordon vált köddé, utána Tonks. Harry maga elé képzelte a Kings Cross pályaudvart, megpördült, és elöntötte az ismerős érzés, mintha kipréselték volna belőle a szuszt. Egy halk pukkanás kíséretében megjelent az állomás melletti sikátorban, ahol Mordon és Tonks éberen figyelte az utcát. További három pukkanás jelezte Hermione, Ron, és végül Ginny érkezését, aki Remusszal együtt hoppanált. Mindannyian átkeltek a forgalmas utcán, és bementek az állomásra, ahol feltűnésmentesen átcsusszantak a 9 és ¾-ik vágányhoz vezető korláton.
Az első dolog, amit Harry észrevett, az volt, hogy Remus nem túlzott a biztonságot illetően. Mindenhol éber tekintetű, komor figurák voltak, akikről aligha lehetett azt hinni, hogy a diákok barátai vagy családtagjai. Azonban a biztonsági intézkedések ellenére valamiféle idegesség érződött a tömegben, amit Harry ezelőtt sosem tapasztalt. Ezen a reggelen különösen szívből jövőnek tűntek a szülők gyermekeikhez intézett szokásos figyelmeztetései, hogy vigyázzanak magukra és legyenek óvatosak.
– Erre – mondta Remus, és áttört velük a diákok százain, akik mind igyekeztek felszállni a vonatra, miközben szüleik még utánuk kiabálták az utolsó pillanatban eszükbe jutott jó tanácsokat. Harry megpillantotta a csomagjaik mellett várakozó Mr Weasleyt, aki természetesen kijött, hogy elbúcsúzzon tőlük. Mindannyiukat szeretettel üdvözölte, de ekkor felhangzott a vonat füttye.
– Jobb lesz, ha siettek – mondta Remus. Ron és Ginny búcsúzásképp megölelték az apjukat, majd mindannyian felkapták a csomagjaikat, és felszálltak a legközelebbi kocsiba. Találtak egy üres fülkét, és éppen elhelyezték a csomagjaikat, amikor ismét felhangzott a sípszó, és a vonat elindult.
Ron kinyitotta az ablakot, Harry és a többiek pedig odatömörültek, hogy integessenek Mr Weasleynek, Remusnak, Tonksnak és Mordonnak. Kiértek az állomásról, és London külvárosa felé haladtak. Eleredt az eső, így Harry felhúzta az ablakot, majd levetette magát a Ginny melletti üres székre. Hermione kivette Csámpást a ketrecéből, és leült vele szemben, Ron mellé.
A fülke ajtaja figyelmeztetés nélkül kivágódott. Egy jól megtermett, komoly kinézetű, nagyon rövid fekete hajú és hosszú fekete bajszú férfi állt ott Neville Longbottom gallérját szorongatva.
– Befelé, és maradj nyugton. A diákoknak tilos a folyosón kódorogniuk.
– De meg kell találnom Trevort! – könyörgött Neville. A férfi csak felmordult, és belökte Neville-t a fülkébe, majd becsukta az ajtót.
– Szia Neville. Trevor megint megszökött? – kérdezte Ron, aki hiába próbált aggódónak látszani.
– Igen – felelte Neville, és szerencsétlenül belesüppedt az ajtó melletti ülésbe. – De az az auror nem engedi, hogy megkeressem, és így sosem fogom megtalálni.
– Ne szomorkodj, Neville – szólalt meg Ginny. – Elő fog kerülni. Mindig előkerül.
Abban a pillanatban ismét kinyílt az ajtó. Az auror tért vissza, még az előbbinél is komorabb tekintettel. Ezúttal Luna Lovegoodot kísérte.
– Helló – üdvözölte őket vidáman a lány, miközben az auror szó nélkül belökte a fülkébe, és becsapta az ajtót.
– Szia Luna, mit csinálsz itt? – kérdezte Harry.
Válaszul Luna előhúzott a zsebéből egy hatalmas varangyot.
– Trevor! – Neville felpattant, és megkönnyebbülten ragadta meg a kedvencét.
– Láttam, ahogy ugrándozik, és gondoltam, biztos elveszítetted. Szerencsére az az auror volt olyan kedves, hogy idekísért hozzád.
Harry arra gondolt, hogy ő aligha használná a „kedves" jelzőt a dühös tekintetű férfira, de ezt nem említette meg, miközben Neville túláradóan köszönetet mondott Lunának, majd visszaült, és a zsebébe dugta a csibész varangyot.
Ginny odébb csúszott, hogy helyet csináljon Lunának is.
– Szóval hogy telt a nyarad? – kérdezte a hollóhátas lánytól.
– Többnyire apának segítettem a Hírverőben. Az utóbbi pár hónapban, amióta elkezdődtek a halálfaló gyilkosságok, nagyon megugrott a példányszám.
Harry megdöbbent.
– Micsoda?
– Nem hallottál róla? – kérdezte Luna közönyös, álmodozó hangon. – Valaki sorra gyilkolja őket. Eddig hat halálfaló halt meg, és senki nem tudja, ki a felelős. Az egész nagyon rejtélyes. Az a baj, hogy az összes haláleset véletlen balesetnek vagy összecsapásnak, vagy ilyesminek tűnik. De az apám meg van győződve róla, hogy valójában gyilkosságok.
Síri csend támadt, és mindannyian hitetlenkedve meredtek Lunára.
– Szóval, Neville, neked milyen volt a nyarad? – törte meg Harry a kínos csendet. – Hol van a Mimbulus mimbletoniád?
– Otthon van. Túl nagyra nőtt ahhoz, hogy elhozzam az iskolába, és a nagyim is megkedvelte. Miközben teázik, a növény dúdol neki.
– Mindig is kedveltem azt a növényt – jelentette ki Luna vágyakozva. – Nagyon intelligens kisugárzása van.
Szerencsére ebben a pillanatban ismét kinyílt a fülke ajtaja, így senkinek nem kellett azon gondolkodnia, hogy mit válaszoljon erre a kijelentésre. Ezúttal egy idősebb, izmos, teljesen kopasz férfi állt ott homlokráncolva.
– Csak ellenőrzés – morogta, majd becsukta az ajtót.
– Miért ellenőriznek minket? – panaszkodott Ron. – Azt hiszik, halálfalókat rejtegetünk a ládánkban?
– Egyszerűen csak óvatosan viselkednek a történtek után… – Ginny elhallgatott, de Neville szeme már tágra nyílt.
– Igazad van! Harry, olvastam, hogy megtámadtak téged a halálfalók Londonban! Ez igaz?
– Igen – vonta meg a vállát Harry. Nem igazán akart róla beszélni.
– És te megölted az egyiket?
– Neville, nem túl udvarias arról kérdezősködni, hogy az ember megölt-e valakit – jegyezte meg Luna szelíden.
Neville zavarba jött.
– Ó. Sajnálom, Harry.
– Semmi baj. Mit szólnátok egy parti robbantós snapszlihoz? – vetette fel Harry, aki elkeseredetten próbálta elterelni a beszélgetést a halálfalókról és a gyilkosságokról. Sikerült. Mindenki benne volt a játékban, és hamarosan kacagás és könnyed társalgás töltötte be a fülkét, így gyorsan telt az idő, miközben a vonat észak felé haladt, és a vihar egyre erősödött.
Végül, amikor belefáradtak a játékba, mindenki a saját dolgával kezdett foglalkozni, és kényelmes csend ereszkedett a fülkére. Neville, aki Harryvel szemben ült, hamar elaludt. Trevor kiugrott a zsebéből, és elkezdte felfedezni a fülkét, Csámpás pedig szemmel tartotta a varangyot. Láthatóan túl jól érezte magát Hermione ölében ahhoz, hogy rávesse magát. Hermione Neville mellett ült, és az új sötét varázslatok kivédése tankönyvet olvasta. Ron mellette terpeszkedett, és belemerült a Chudley Csúzlik: Remények a következő száz évre című műbe. Luna Ronnal szemben ült, és álmodozóan bámult ki az ablakon a viharos tájra, látszólag minden másról elfeledkezve. Ginny szintén aludt. Feje Harry vállán nyugodott, aki mosolyogva nézett le a lányra, majd a bőröndjéből előhalászott kartondobozra fordította a figyelmét.
Eddig még nem volt alkalma, hogy szemügyre vegye az édesanyja emléktárgyait, és úgy döntött, kihasználja a hosszú vonatozás kínálta alkalmat. Ott voltak a már látott fényképek, az iskolaelső jelvény, és az RBF és RAVASZ eredmények.
Harry magában nagyon büszke volt rá, hogy az édesanyjának nagyon jól sikerültek a vizsgái. Kilenc tárgyból szerezte meg az RBF-et, ráadásul bűbájtanból, gyógynövénytanból és bájitaltanból kiválót kapott. Ezekből a tantárgyakból a RAVASZ-on is kiváló eredményt ért el, sötét varázslatok kivédéséből és átváltoztatástanból pedig várakozáson felülit. Lily Evans nyilvánvalóan kitűnő diák volt.
Harry félretette a vizsgaeredményeket, és kézbe vett egy köteg összehajtogatott papírt. Amikor kibontotta a csomagot, rájött, hogy leveleket tart a kezében. Csaknem kéttucatnyi levél volt, és úgy tűnt, mind a Lily első roxforti éve utáni nyárról származik. Volt még néhány csomag, melyekről Harry úgy gondolta, hogy a későbbi nyarakról származnak. Széthajtogatta az első levelet, és olvasni kezdte.
Üdvözletemet küldöm Franciaországból! Vagy inkább azt kellene írnom, hogy Bonjour? Így indult a levél, majd ömlengő leírás következett Párizsról, és úgy végződött, hogy Au revoir! Violet. Harry félretette, és rátért a következőre.
Lily!
Nem tudom elhinni, hogy a nővéred kidobta a bájitaltan hozzávalóidat. Féltékeny, az a baja. Ó, bárcsak varázsolhatnánk, akkor jól helyre tehetnéd! Ne aggódj, az apukám jóban van az Abszol úti patikussal. Küldök majd neked új hozzávalókat.
Barátnőd,
Emma Langdon
Szia Lily!
Remélem, jól telik a nyarad. A nagybátyám vett nekünk jegyet a Kviddics Világkupára! Hát nem nagyszerű? Már alig várom! Én persze Skóciának drukkolok, de a bátyám azt mondja, hogy Németország fog győzni. Violet úgy gondolja, mekkora nagy dolog, hogy Franciaországban nyaralt, de az semmi a Világkupához képest! Majd mutatok fényképeket. Találkozunk a következő tanévben!
Szia!
Fish
Evans!
Megtaláltam a könyvet, miről beszéltem, és igazam volt. A csípős csápfű mérge egyike azon kevés mérgeknek, melyek ellen nem lehet bezoárt használni, habár a könyv nem említi, hogy miért nem. Talán azért, mert ez egy furcsa félig növény, félig állat teremtmény. És igen komisz – sokkal veszélyesebb, mint rokona, a mérges csápfű. Kaptam egy különleges növényekről és állatokról szóló könyvet, ami mindent leír róla. A méreg persze halálos, de ez közel sem a legrosszabb benne. …
– Szervusztok, kedveseim. – A büfésboszorkány jelent meg az ajtóban. – Kértek valamit?
Harry félretette a levélköteget, és ébresztésképpen oldalba bökte Ginnyt, miközben Hermione ugyanezt tette Neville-lel. Annyi édességet vettek, ami biztosan elég az út hátralévő részére, de amint a boszorkány tovább ment a folyosón, egy másik, sokkal kevésbé szívesen látott ismerős jelent meg az ajtóban. Draco Malfoy állt ott, kezét mélyre süllyesztve drága talárja zsebébe, és unott hangjából csöpögött a gyűlölet.
– Nahát, nahát, csak nem a nagy Harry Potter, a világ megmentője? Így neveznek mostanában az újságok, ugye?
– Tűnj el, Malfoy – felelte Harry ingerülten. Felállt, hogy becsukja az ajtót, de Malfoy előrébb lépett, és ezzel megakadályozta.
– Még el sem kezdődött a tanév, és te máris elkezdted játszani a hőst, nem igaz? Az a csata Londonban… Napokig írtak róla az újságok. Kár, hogy muglik nem haltak meg.
– Te beteg vagy, Malfoy! – vetette oda Ginny.
– Én legalább senkit nem öltem meg. – Visszafordult Harryhez. – Gondolom, most büszke vagy magadra, ugye, Potter? Élvezted?
Harryben megfagyott a vér.
– Tűnj el – suttogta.
– Vagy mi lesz, Potter? Engem is megölsz?
Ron talpra ugrott, és amikor megszólalt, a dühtől remegett a hangja.
– Tudod, Malfoy, igazi féreg vagy. Miért nem csúszol vissza oda, ahonnan jöttél?
Malfoy tudomást sem vett Ronról. Gyűlölettel teli tekintete Harry arcára szegeződött.
– Persze nem valami nagy meglepetés, hogy te magad is megöltél egy halálfalót, Potter – tekintve, hogy milyen társaságban forgolódsz.
Hermione meghökkent.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Mit gondolsz? – vetette oda a mardekáros türelmetlenül. – Gondolod, nem tudom, ki biztatta rá?
– Fogd be, Malfoy!
Malfoy Hermionéról Harryre nézett, és szemében megértés villant, amit rosszindulatú vidámság követett.
– Ők nem is tudják? – Malfoy felnevetett. – Ó, ez remek, Potter! Túlságosan szégyelled ahhoz, hogy elmondd nekik? Megtegyem helyetted?
Harry a gallérjánál fogva megragadta Malfoyt, és olyan erővel penderítette ki a folyosóra, hogy a szőke fiú a szemközti falnak csapódott.
– Semmit nem tudsz, Malfoy, és ha elhintesz bármi pletykát, vagy egyetlen mérgezett szót szólsz bárkinek, esküszöm, megbánod.
Malfoy ellökte Harryt.
– Te csak ne fenyegess engem. Csak azért, mert túl gyáva vagy ahhoz, hogy elmondd nekik az igazságot Pi…
Harry szájba verte Malfoyt. A mardekáros megtántorodott, majd Harryre meredt. Szemében meglepetés és harag lángolt. Vicsorogva Harrynek ugrott, de Harry mindig is gyorsabb volt nála, és könnyedén kitért az ütés elől, majd öklével orrba vágta Malfoyt.
A mardekáros szitkozódva kétrét görnyedt, és kezét vérző orrára szorította.
– Épp olyan őrült vagy, mint ő! – mondta Malfoy, és beszéd közben vércseppek hullottak a talárjára.
– Figyelmeztettelek.
– Most pedig én figyelmeztetlek téged. – Malfoy felegyenesedett, és Harry még épp időben pillantotta meg a pálcát a szabad kezében. Félreugrott, és közben már hallatszott Malfoy kiáltása: – Reducto!
Harry hallotta, ahogy az átok becsapódik mögötte valamibe, és az azt követő meglepett kiáltásokat, de nem volt ideje, hogy szemrevételezze a keletkezett kárt. Ő is előhúzta a zsebéből a pálcáját.
– Capitulatus!
Malfoy a falnak csapódott, és pálcája kirepült a kezéből. Harry a mardekárosra szegezte a pálcáját, ám ekkor felzengett egy másik hang.
– Capitulatus!
Ezúttal Harry pálcája repült a levegőbe, miközben Harry a falnak tántorodott. Körülnézett. A felfordulás hallatán a szomszédos fülkékből előbújtak a kíváncsi diákok, Harry figyelmét azonban három auror ragadta meg, akik mindannyian rá szegezték a pálcájukat. A kopasz öreg auror, aki reggel ellenőrizte őket előrelépett, és a gallérjánál fogva durván megragadta Harryt. Pálcája hegyét a fiú álla alá dugta, és engesztelhetetlen tekintettel meredt Harryre.
– A törvény tiltja a kiskorúak varázshasználatát, én pedig megtiltom, hogy ezen a vonaton bárkit megtámadjanak. Ezzel kiérdemeltél egy utat a Minisztériumba!
– Nem vagyok kiskorú! – tiltakozott Harry. – És nem támadtam meg senkit.
Az auror Malfoy véres arcára nézett, és láthatóan nem hatotta meg Harry tagadása.
– A Minisztérium keményen bánik mostanság a hazudozókkal és a bajkeverőkkel – jelentette ki sötéten.
– Ő Harry Potter, és se nem hazudozó, se nem bajkeverő! – tiltakozott felháborodottan Neville, aki Harry többi barátjával együtt kilépett a folyosóra. – Malfoy kezdte.
Az auror Neville-re pillantott, majd vissza Harryre, és tekintete Harry homlokára vándorolt. A hatás leírhatatlan volt. Elengedte Harryt, és hátrébb lépett.
– Óvatosabbnak kell lenned. Akár meg is átkozhattalak volna. – Nyers, de egyértelműen bűnbánó hangon beszélt, majd gyanakvóan összeszűkülő szemmel Malfoy felé fordult.
– Malfoy, eh?
– Így van – vetette oda hidegen Malfoy. – Draco Malfoy.
Az auror felmordult.
– Gondoltam. – A többi aurorhoz fordult. – Vigyétek innen.
Az ádáz kinézetű, fekete hajú és bajszú auror megragadta Malfoyt.
– Micsoda? Vegye le rólam a kezét! – tiltakozott dühödten Malfoy. – Potter ütött először!
– A Közbiztonsági Főosztályon majd mindent elmondhatsz – közölte az idős auror. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon szívesen elcsevegnek majd veled.
– Hagyják békén! – csattant fel Harry.
Mindenki meglepetten fordult felé, és Harry ráébredt, hogy saját magát is meglepte. De most, hogy már belekezdett, figyelmen kívül hagyta a barátai csodálkozó tekintetét, és az idős aurorhoz fordult, aki nyilvánvalóan valami vezetőféle volt.
– Engedjék el Dracót. Nem tett semmi rosszat. Csak egy buta veszekedés volt a kviddics miatt. Mindketten fogók vagyunk a házunk csapatában, és azon vitatkoztunk, idén ki fogja megnyerni a házkupát. Csak elragadtattuk magunkat, ez minden.
Az auror Malfoyra nézett, majd vissza Harryre. Láthatóan nem sikerült meggyőzni arról, hogy a harcot egy kviddiccsel kapcsolatos vita okozta, de Harryt sem akarta hazugnak nevezni. A kollégájára nézett, aki még mindig Malfoyt szorongatta, és kurtán biccentett. A férfi elengedte Malfoyt, az idős auror pedig a két fiúra meredt.
– Menjetek vissza a fülkétekbe. Egyikőtöket sem akarom látni, mielőtt Roxmortsba érünk. Ha mégis a szemem elé kerültök, mindkettőtöket beviszlek kihallgatásra. – Felemelte a hangját, és következő mondatát a kíváncsiskodókhoz címezte. – A többiek is menjenek vissza a fülkéjükbe. Mozgás!
A diákok kelletlenül elfoglalták a helyüket. Malfoy gyanakodva és értetlenül nézett Harryre, majd elsietett.
– Maradj távol a bajtól, Potter – mondta az idős auror, majd kollégáival együtt elindult a folyosón. Amikor az aurorok eltűntek, Ron megszólalt.
– Megőrültél? Mi jutott eszedbe, hogy így kiálltál Malfoy mellett?
– Egyszerűen ez tűnt helyesnek.
Ron egy pillanatig Harryre meredt, majd komoly hangon megszólalt.
– Te tényleg megőrültél.
– Így volt tisztességes, Ron – szólalt meg Hermione. – Végtére is, tényleg Harry kezdte a verekedést. – Megrovóan Harryre nézett.
Harry barátait kikerülve belépett a fülkéjükbe, még mielőtt valaki más is megjegyzést tehetett volna Malfoyjal való vitájukra. A fülke romokban hevert. Malfoy átka, ami nem találta el Harryt, becsapódott a csomagtárolóba. Mindenhol ládák és személyes tárgyak hevertek.
Csámpás az egyik ülés alatt feküdt összegömbölyödve, és különösen mogorvának nézett ki. Mellső mancsaival Trevort szorította, mozdulatlanságra ítélve a varangyot, és Harry láttán mély, torokból jövő morgást hallatott.
– Remek. Még egy kritika. – Harry felsóhajtott, és lehajolt, hogy összeszedje az édesanyja emléktárgyait, melyek szétszóródtak a földön. A többiek is nekiláttak a rendrakásnak.
Hermione egy pálcamozdulattal megjavította a poggyásztartót, majd elkezdte összeszedni a szétszóródott tankönyveit. Neville, Ginny és Luna felvette a maradék tárgyakat a földről, miközben Ron a ruháit gyömöszölte vissza a ládába, ami a földre eséskor kinyílt.
Úgy tűnt, Ron még nem heverte ki, hogy Harry megmentette Malfoyt attól, hogy elhurcolják a Minisztériumba kihallgatásra, és magában morgolódott, miközben felpakolták a ládákat a poggyásztartóra.
– Megérdemelte volna.
– Nos, szerintem helyesen cselekedtél, Harry – jelentette ki Ginny.
– Szerintem is – csatlakozott Luna.
– Köszönöm – mosolyodott el Harry. Jobban érezte magát, különösen Ginny dicsérete miatt.
– Nos, szerintem mindannyian dilisek vagytok – mondta Ron. – Megvan az ideje annak, hogy az ember nemesen viselkedjen, és annak is, hogy tartsa a száját, és hagyja, hogy az aurorok tegyék a dolgukat.
Hermione dühösen meredt Ronra.
– Mióta az aurorok dolga, hogy letartóztassanak egy diákot párbajozás miatt?
– Amióta ez a hülye háború elkezdődött – felelte Ginny hasonlóan komor tekintettel.
– Apukám azt mondja, hogy a háborúknak elsőként a személyes szabadság esik áldozatul – jelentette ki Luna. – Az aurorok teljhatalmat kaptak, és szerinte a Közbiztonsági Főosztály a maga módján épp olyan veszélyes, mint Tudjukki.
– Ez egy kissé túlzás – gúnyolódott Ron. – A KBF nem kínoz és gyilkol embereket.
– Legalábbis nem tudunk róla – bólintott Luna békésen.
Ennek a kijelentésnek a hallatán mindenki elcsendesedett. Hermione felvette Csámpást, Trevor pedig azon nyomban az ajtó felé ugrott. Szerencsére Neville felkapta, és a zsebébe dugta, mielőtt messzire jutott volna.
– Harry, amúgy mire célozgatott Malfoy? – törte meg Neville a kínos csendet, miközben leültek.
– Mocskolódott, mint mindig – közölte Ron utálkozva, miközben levágódott az ablak melletti helyére, Harryvel szembe.
Hermione elgondolkozva ráncolta a homlokát.
– De ennek semmi értelme. Egyikünk sem ölt meg senkit, kivéve téged, Harry, de az önvédelem volt. Úgy viselkedett, mintha…
– Figyeljetek, nem beszélhetnénk valami másról? – vágott közbe Harry.
– De Harry, ahogy Malfoyra támadtál…
– Hagyd abba! – csattant fel Harry dühösen. – Nem vagyok büszke arra, amit tettem, és semmi szükségem arra, hogy Malfoy ezzel piszkáljon. Ennyi az egész. Szóval felejtsük el.
A fülkében feszült csend támadt, de Harry nem vett róla tudomást, ehelyett elfordult, hogy kinézzen az ablakon. Azonban odakint már besötétedett, és Harry azon kapta magát, hogy az elsuhanó táj helyett a barátai tükörképét bámulja az üvegen, és nem tudta nem észre venni aggódó tekintetüket.
– Azt hiszem, hamarosan Roxmortsba érünk – szólalt meg Neville. – Jobb lesz, ha megkeresem a ládámat, és felveszem a talárom.
– Én is megyek – mondta Luna. – Találkozunk órán, Ginny.
Amint Neville és Luna távozott, Ron felállt, és könnyedén megveregette Harry vállát.
– Jobb lesz, ha mi is átöltözünk.
Harry örült, hogy akadt valami tennivaló, és lassan a ládájához sétált. Miután kivette belőle a talárját, ellenőrizte, hogy az édesanyja doboza biztonságban van a többi ruhája között. Ezután magára öltötte a talárt, és visszaült a helyére.
A ténykedés elűzte a levegőből a feszültséget, és hamarosan élénk beszélgetésbe merültek az elkövetkező tanévről, és különösen a Griffendél kviddicscsapatának kilátásairól. Néha Harry is közbeszólt, de többnyire megelégedett azzal, hogy a barátait hallgatta. Még mindig a Malfoyjal való összecsapás foglalkoztatta. Aggódott amiatt, hogy vajon miféle pletykákat terjeszt a mardekáros Pitonról. Ha köztudottá válik, hogy Pitont halálfalók megölésével gyanúsítják, komolyan veszélybe kerül Harry azon reménye, hogy a hatóságok bevonása nélkül megállítja Pitont.
Egy pillanatra elgondolkozott, hogy esetleg Ronnak igaza volt, és hagynia kellett volna, hogy az aurorok letartóztassák Malfoyt, de egyből elhessegette ezt a gondolatot. Dumbledore azt mondta, hogy hagyatkozzon az ösztöneire, és ő egyáltalán nem bízott azokban az aurorokban. Malfoy egy szemétláda, de nem érdemli meg, hogy az üldözési mániás igazságszolgáltatási rendszer áldozatává váljon. Ahogyan Piton sem; és az a gondolat, hogy ezek az aurorok, vagy más hozzájuk hasonlók letartóztathatják a férfit, idegesebbé tette Harryt, mint valaha. Lunának a Közbiztonsági Főosztállyal kapcsolatban tett megjegyzése sem segített. Harrynek eszébe jutott, ahogy Mr Weasley arról beszélt, hogy a KBF igazgatója megpróbálja átvenni az irányítást az aurorszolgálat felett, és azon töprengett, vajon mennyire jár közel Day a sikerhez.