10.fejezet:
MINDEN A RÉGI
Kazuko aggodalommal teljesen hagyta ott Yukit. Nem értette, miért ment bele Seguchi, hogy most egyedül hagyják. Éppen most. Végül Seguchi nagy nehezen meggyőzte, hogy Yuki biztos elhitte, amit mondtak. Menjen csak nyugodtan be az irodába vagy menjen haza, ő most bemegy az N.G.-be. Shuichi most ott van és ő biztosra veszi, hogy Yuki oda fog menni. Nyugodjon meg, majd ő felhívja Kazukot, hogy mi történt. Kazuko sóhajtott egyet, majd beleegyezően bólintott.
Máson sem járt az esze, csak Yukin. Remélte, hogy Seguchinak tényleg igaza lesz és valóban elhitte, amit mondtak neki. Egészen addig, míg sógora fel nem hívta, hogy Yuki valóban elment az N.G.-be és kibékült Shuichival, csak ténfergett az irodájában fel és alá, nem tudott rendesen dolgozni. Nagyon szerette volna, ha fia végre tényleg boldog lesz. Mikor Seguchi felhívta és vidám hangon közölte vele, hogy minden rendbe jött, kibékültek és együtt távoztak az N.G.-ből, akkor teljesen megnyugodott. Sóhajtott egy nagyot és megkönnyebbülten ült le íróasztala mellé, hogy most már képes lesz dolgozni. De mégsem… Mikor mosolyogva letette a telefont és kutatva körülnézett az asztalon, hova is tette azt a fontos papírt, amit mindenképpen meg akart nézni, szeme megakadt a családi fotón. Egy fotómontázson, melyet ő készített. Rajta voltak a gyerekei, Seguchi is, valamint ő és a felesége. Igen, a felesége. Néhány éve készült a fénykép a házassági évfordulójukon. Kazuko mosolyogva öleli át feleségét, aki a tőle megszokott arisztokratikus mosollyal tekint a lencsébe. „Sara…" – izzott fel az agyában a név. Eddig nem is gondolt a feleségére, a néhány órával ezelőtti telefonhívásra, arra, hogy a felesége volt az, aki megpróbálta (és időlegesen sikerült is neki) tönkre tenni legfiatalabb gyermekük boldogságát, csak, mert a fiú választása nem felelt meg az ő elképzeléseinek és elvárásainak. „Persze megint csak az lebegett a szeme előtt, hogy mit fognak ehhez mások szólni. Ez annyira jellemző! De mások véleménye miatt ártani a saját fiának, megbántani annak érzéseit… Fel nem foghatom, hogy' tehetett ilyet." Kazuko agyát teljesen elöntötte az érzés, amely kísértetiesen hasonlított a gyűlölethez és megvetéshez. Hirtelen felugrott az íróasztaltól, kirobogott az irodából és észveszejtő tempóban elhajtott haza.
Tudta, feleségét otthon találja, hiszen napjai nagy részét otthon tölti az óriási házban. Kivéve, ha nincs valamelyik barátnőjével találkozója, vagy nincs klubnap, vagy valami más különleges rendezvény a klubban, vagy éppen nem vásárol. Vásárol. Ruhát, porcelánt, dísztárgyakat, ereklyéket, bármit. Olyasmit is, amire semmi szükség. Csak költse a pénzt, csak lássák, hogy neki sok pénze van, hogy nem számít mi mennyibe kerül, ő bármikor, bármit, bárhol megvehet, amire kedve szottyan. Ez is hozzá tartozott a felállított imázshoz, a másoknak megfeleléshez, a látszathoz, amit nem szabad lerombolni, hiszen semmi sem fontosabb, mint hogy mások mit is gondolnak. Még a saját fia és annak érzései, élete sem.
Begördült a ház udvarába, óriási erővel csapta be a kocsiajtót és szinte berontott a házba.
- Tatsumi, itthon van a feleségem? – kérdezte az útjába kerülő cselédtől.
- Igen, uram. A nappaliban van. – válaszolta a választ meg sem váró férfinak a lány. Kazuko csak ment a nappali felé, mint a visszatarthatatlan tornádó, ami kész mindent lerombolni, ami csak az útjába kerül, de a céljától nem hagyja magát eltéríteni.
- Kazuko… Szia! Hogy-hogy ilyenkor itthon vagy? – kérdezte meglepetten Sara felnézve a magazinból.
- Hogy tehetted ezt a fiunkkal? – kérdezte dühös számonkéréssel a férfi.
- Tessék?
- Azt kérdeztem, hogy' tehetted ezt a fiunkkal. – ismételte meg Kazuko mély, ellenkezést nem tűrő hangon.
- Olyan vagy, mint Seguchi. Ő is ilyen durván rontott rám. – mondta némi lenézéssel a hangjában a nő.
- És milyen jogosan… - jelent meg egy halvány gúnyos mosoly Kazuko arcán.
- Mivel beszélte tele a fejedet? Előadta a kis feltevését velem kapcsolatban.
- Felejtsd el Seguchit! – csattant fel durván a férfi. – Hallottam a reggeli telefonbeszélgetésed Aizawa Tachival.
- Tessék? – riadt meg kissé Sara. – Én nem beszéltem azzal a férfival soha. – lett úrrá érzelmein a nő. – Seguchi ajánlotta, hogy hazudj, hátha így ki tudod ugrasztani a nyulat a bokorból, igaz? Sajnálattal közlöm, nincs nyúl a bokorban. Az a kis énekes valóban megcsalta Eirit.
- Ne hazudozz tovább, Sara! – kiáltott fel vészjósló hangon Kazuko. – Shuichi nem csalta meg Eirit. Te és Aizawa szerveztétek meg az a kis előadást Eirinek. Szét akartad őket ugrasztani és ehhez megtaláltad a megfelelő partnert. Ráadásul a legaljasabbat. De ehhez a hasonlóan aljas módszerhez pont a legjobbat. – mondta mély megvetéssel a férfi. – Mennyit fizettél neki?
- Remekül kitaláltátok ezt a storyt, csakhogy nem igaz. Nem fizettem senkinek semmit.
- Rendben. Mondj, amit akarsz, de hallottam minden egyes szavad. Egy a gond. Pontosabban csak neked gond. Én hallottam reggel mindent, elmondtuk Eirinek és azóta már ki is békültek Shuichival. Ezek után bármivel is fogsz próbálkozni Eiri nem fog neked hinni.
- Tessék? – lett hirtelen dühös a nő. – Kibékült azzal a kis rockzenésszel?
- Igen. – mosolygott kárörvendve Kazuko.
- Hogy tehette ezt? Hogy' bocsáthatott meg annak a kis…
- Vigyázz a szádra, Sara! Különben nem volt mit megbocsátania Shuichinak, ugyanis nem tett semmit. Azon kívül, hogy bedőlt annak a mélyresüllyedt énekesnek.
- Az az átkozott Aizawa… – morogta fogát csikorgatva a szőke nő.
- Tehát mégis volt hozzá közöd!
- Ha! – nevetett fel fölényesen Sara. – Igen, volt! És minden milyen jól sikerült volna, ha az az idióta nem hív fel reggel a pénzéért sírva.
- Talán ha időben kifizetted volna, nem hívott volna fel. – vetette oda lekezelően Kazuko.
- Igaz. Akkor soha nem jött volna rá senki, hogy az a kölök nem csalta meg Eirit.
- Seguchi máris rájött.
- De soha nem tudta volna bizonyítani. Bármit mondott volna ő és a fiú, Eiri soha nem hitte volna el nekik.
- Talán nem. Bár szerintem, akár hitt volna neki, akár nem, egy idő után nem bírta volna Shuichi nélkül. Ahhoz túlzottan szereti.
- Nem. Túlzottan büszke ahhoz, hogy a megcsalás ellenére elmenjen hozzá és megbocsásson neki.
- Kár azon gondolkodnunk, mi lett volna, ha… Shuichi nem csalta meg, kibékültek és ismét boldogok.
- Boldogok… - mondta maga elé bámulva szinte undorral Sara.
- De mindezek ellenére egy dolgot nem értek. Hogy' tehetted ezt?
- Ezt? Szerinted miért?
- Nem tudom, mit gondoljak. – rázta meg a fejét tanácstalanul Kazuko. – Szét akartad őket választani annak ellenére, hogy szeretik egymást és boldogok voltak. Miért? Miért nem tetszik neked Shuichi?
- Mert fiú. – fakadt ki a szőke nő.
- Na és? – tárta szét karjait a férfi. - Kit érdekel, hogy fiú?! Persze én sem egy fiú mellett képzeltem el Eirit, mikor még kisebb volt, hanem egy lány mellett sok gyerekkel körülvéve, de ő így boldog és én ezt elfogadom. Elfogadom Shuichit is, sőt nagyon is kedvelem. Rendes gyerek. Igaz, tényleg még csak gyerek.
- Egy gyerek. Egy rock zenész. Egy fiú. – sorolta kétségbeesett méreggel Sara. – Nem Eirihez való. Ez így nem jó. Ez nem Eiri élete. Az ő helye egy helyes lány mellett van, aki köztiszteletnek örvend, aki fiút szül neki, aki utánad és Eiri után örökölheti a cégedet. Nem pedig ostoba szerelmes regények írójaként egy fiatal, rózsaszínhajú rock énekes mellett… - temette az arcát tenyerébe.
- Köztiszteletnek örvendő? Neked csak ez számít? Hogy mások mit gondolnak? Olyan felszínes vagy. Őt nem érdekli, hogy mások mit gondolnak. És engem sem. Ha úgy élnénk, hogy az másoknak tetsző legyen, a sznob klubbeli barátaid mércéjének megfelelően, akkor az már nem a mi életünk lenne, nem lennénk boldogok.
- Boldogok… Ha! – rázta meg megvetően nevetve szőke hajzuhatagát a nő.
- Igen, boldogok. Én eddig azt hittem, boldog vagyok. És hogy te is az vagy. De neked csak az a fontos mások mit gondolnak és ezért hajlandó vagy még a saját fiadat is tönkre tenni. Azt hittem egy kedves és szerető nőt vettem feleségül sok évvel ezelőtt, de lehet, hogy tévedtem. – nézett szomorúan feleségére. – Nekem csak az fontos, hogy a családom boldog legyen és ehhez az kell, hogy hagyjam hadd menjenek a saját útjukon. Ezért örülök, hogy Mika hozzáment Seguchihoz, ezért nem zavar, hogy Eiri nem akarja a cégemet örökölni, hanem inkább író lett. Ez volt az álma. Ezért nem zavar, hogy egy fiú mellett találta meg a boldogságát. Ezért nem zavar az sem, hogy Tatsuha ott hagyta az iskolát és össze-vissza utazgat. Ez egy kamaszos dolog nála, majd ő is megtalálja az útját. A lényeg, hogy boldogok legyenek. Téged is szeretnélek boldognak látni. Szeretnélek boldoggá tenni, de… lehet az én ez irányú küszködésem neked nem elég. Te akkor vagy boldog, ha a klubbeli, úgynevezett barátaid elvárásainak megfelelsz. De… - sóhajtott nagyot Kazuko. - … remélem egyszer a te értékrended is megváltozik és örülsz majd Eirinek és Shuichinek. Ha más nem, legalább elfogadod őt. És talán téged is igazán boldognak foglak látni. – Sara nem szólt semmit, csak megmaradt büszkeségét és tekintélyét összeszedve kihúzta magát, felkelt a kanapéról, kisimította kosztüme szoknyáját, majd fejét felszegve felment az emeletre. Kazuko pedig csak állt ott, szíve tele volt bánattal, amiért csupán most ébredt rá felesége valódi énjére, hogy csak most ismerte ki igazán.
Odaballagott a bárpulthoz, töltött magának egy Scotch-ot, majd bevonult otthoni dolgozószobájába. Nem dolgozott. Nem, semmit nem dolgozott. Csak olvasgatott, sétált a szobában fel-alá és sorra itta az italokat, míg úgy nem érezte, bármennyit ihat, ez a bánat és a valóságra való ráébredés keserű érzése ott fog maradni a szívében. Aznap nem találkozott többet a feleségével, őszintén szólva nem is akart. Éjjel nem ment be a felesége mellé a hálószobába, hanem az egyik vendégszobában ágyaztatott meg magának…
Seguchi boldog mosollyal az arcán ment haza. Nagyon vidám volt, hogy Yuki és Shuichi végre kibékültek, Yuki ismét boldog lesz és ő segíthetett, hogy minden rendbe jöjjön és ismét boldog lehessen. Miután látta, hogy a két fiú kibékült, Seguchi ígéretét megtartva felhívta feleségét és közölte vele a nagyszerű hírt. Mika is épp úgy megkönnyebbült, ahogy a férje.
Hazaérve kabátját, kalapját letette a hallban, majd elindult a nappali felé, hogy megkeresse feleségét. Mika ott ült a kanapén háttal, elgondolkodva írogatott egy papírra. Seguchi csöndben odasétálta a kanapéhoz és belecsókolt a lány barna hajába. Mika összerezzent a meglepetéstől.
- Jajj! Úgy megijesztettél. Nem is hallottam, hogy jössz. Szia!
- Szia! – kerülte meg a tejfölszőke férfi a kanapét és megcsókolta őt, majd leült mellé a kanapéra.
- Olyan boldog vagyok, hogy kibékültek. Azért kíváncsi lennék, mit mondott neki Eiri, elvégre a bocsánatkérés nem az erőssége.
- Az már egyszer igaz. – bólintott mosolyogva Seguchi. – De lehet, hogy most mégis megtette.
- Ühüm. De még mindig nem tudom elképzelni, hogy' tehetett ilyesmit Sara. Persze elhiszem és megértem, hogy aggódik Eiriért, de akkor is… ennyire beleavatkozni az életébe…
- Tudod, hogy nem bírja elviselni, ha valami nem úgy van, ahogy azt ő elképzeli. De nem lennék a helyében, amikor találkozik Eirivel…
- Abban nem lesz köszönet, amit kapni fog tőle. – értett egyet vele a lány. - Emlékszel, hogy' beszélt vele, miután Sara találkozott Shuichival?
- Igen. El tudom képzelni, mit érezhet most az anyja iránt. – nézett a semmibe Seguchi.
- Én is. – nézett Mika is elgondolkodva maga elé. – Másra térve… - élénkült fel ismét a lány. – Apunak egy hét múlva születésnapja lesz. Gondolom megint náluk fogunk ünnepelni. És mi még nem vettünk neki ajándékot? Mit adjunk neki?
- Nem tudom. Valami különlegeset kellene, elvégre ez az 55. születésnapja. De Tatsuhanak időben szólj, mert megfeledkezik róla, amilyen figyelmetlen.
- Igaz. Holnap fel is hívom.
- Még mindig Kyotoban van? – kérdezte érdeklődve Seguchi.
- Nem tudom. Rég nem hívott. Nekem meg sok volt a dolgom, eszembe sem jutott. De bajba biztos nem került, mert akkor felhívott volna. – húzta el a száját Mika.
- Kazukoval is meg kell beszélni, hogy pontosan melyik nap is ünnepeljünk és hányra menjünk. Szólni kell Eirinek is. Gondolom azért az apja születésnapi ünnepségére most eljön.
- Reméljük. – sóhajtott a lány.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva Seguchi.
- Igen. Csak fáradt vagyok. Túl sok volt ez a mai nap. Sara, Eiri…
- Már reggel sem voltál jól.
- Igen. Nem jól aludtam és reggel rosszul voltam. Szédültem és émelyegtem, de lehet az is csak a fáradtság miatt volt. Mostanában sok volt a dolgom.
- Kevesebbet kéne vállalnod. – simogatta meg felesége arcát a férfi.
- Ugyan, kérlek! Te sem fogsz kevesebbet dolgozni csak, mert kissé fáradt vagy. – csóválta fejét Mika.
- Az más. De hagyjuk ezt! Gyere, menjünk lefeküdni. Pihend ki magad! – állt fel Seguchi a kanapéról, kezét nyújtva feleségének. Mika beleegyezően bólintott, letette a papírt, amire írt és kezét Seguchi kezébe téve felállt, majd kézen fogva felmentek az emeletre.
- Ébresztő! – mondta Yuki kihúzva a függönyt a hálószobában, hátha a napfénytől hamarabb felébred Shuichi.
- Hadd aludjak még egy kicsit! – motyogta az énekes fejére húzva a takarót.
- Felőlem alhatsz… - vonta meg a vállát a férfi meggyújtva cigarettáját. - …de akkor K. megint idejön és ismét kilyuggatja a falamat. És azt nem szeretném.
- K-san… a stúdió… ma felvétel lesz… nem késhetem el. – ült fel hirtelen Shuichi az ágyban.
- Hm. – mordult válaszul Yuki.
- Brrrr. Miért van itt ilyen hideg? – fonta át karját meztelen felsőtestén a fiú.
- Öltözz fel! Ruhában már nem fogsz fázni. – mondta megjátszott mogorvasággal a szőke író, miközben végighordozta tekintetét hűvöstől megremegő szeretőjén.
- Olyan undok vaaagy! – játszotta meg Shuichi is a sértődöttet, majd egy pillanat alatt kiugrott a takaró alól és az ágy végénél álló Yuki nyakába vetette magát. – Ohayo! – lehelt egy csókot a férfi szájára.
- El fogsz késni. – hívta fel rá a figyelmét az író.
- Tényleg! K-san meg fog ölni. – ugrott le az ágyról Shuichi és elviharzott a fürdőszoba irányába. Yuki pedig sóhajtott egyet lemondóan, majd ismét nagyot szívott cigarettájából. „Semmit sem változott."
Shuichi percek alatt megmosdott, felöltözött, így volt ideje néhány falatot enni is Yuki finom tojásrántottájából. (Japánban persze a tojásrántotta nem egy elterjedt és hagyományos étel, de Yuki megszerette, mikor még New Yorkban élt és mivel ezen okból sokat ez volt a reggeli Shuichit is rászoktatta.)
- Furcsa, amíg Hironál laktam egyszer sem késtem el. – mélázott el a dolgon az eperhajú énekes.
- Hm. – mordult egyet az író kibámulva az ablakon.
- Fél ötre itthon leszek, Yun-Yun. – suttogta Shuichi, miközben finoman megharapta Yuki fülcimpáját.
- KÖLYÖÖÖK! – kiáltotta elvörösödve, egyik kezével füléhez, másikkal a fiú után kapva a szőke férfi. Shuichi azonban rutinosan ugrott el a felé közeledő kéz elől és elszaladt. – MINEK NEVEZTÉL? NE BECÉZGESS, TE KÖYÖK! – kiáltotta utána Yuki. Shuichi a hálószoba ajtóban megállt és megfordulva pajkosan visszamosolygott szeretőjére.
- Szia… Yun-Yun! – majd gyorsan elszaladt, mielőtt még eltalálta volna a papucs, melyet a szőke férfi feléhajított.
- Yun-Yun… Hm! – mordult Yuki bosszúsan, miközben csiklandós fülét dörzsölgette és elindult az ajtó irányába, hogy visszabújjon eldobott papucsába.
- LALIHO!!! – kiáltotta Shuichi beérve a stúdióba.
- Surprise! Our little Shuichi is again happy. – mondta mosolyogva K-san.
- És nem is késett! – mosolygott Suguru is. – Annyit. – változtatta meg kijelentését K-san rosszalló pillantását látva.
- Na, édes a kibékülés a veszekedés után, igaz? – vigyorgott Hiro kajánul az énekesre.
- Is. – bólintott a fiú. – Itt a dalszöveg. – lengette meg boldogan mosolyodva a Yuki által írt dalt.
- Ez tényleg a meglepetések napja! – helyeselt Sakano-san is átvéve a papírt.
- Látom a kibékülés ihletet adott neked. – vigyorgott tovább Hiro örülve, hogy barátját ismét ilyennek látja.
- Nem egészen. Ezt a dalt nem én írtam.
- Nem te írtad? – nézett mindenki meglepetten az eperhajú énekesre.
- Nem. Hanem Yuki. Ez volt a bocsánatkérése. – pirult el Shuichi. Kijelentésére mindenki kíváncsian gyűlt Sakano-san köré, hogy elolvassák a dalszöveget.
- Szép. – mondta Fujisaki.
- Inkább lenyűgöző. – javította ki Hiro. – És rendkívül őszinte, mindamellett meglepő is.
- Remek szám lesz belőle. – mondta K-san. – Főleg, ha Shuichi énekli. – mosolygott a kis megilletődött énekesre.
- Köszönöm. Megmondom Yukinak. – babrált hátizsákja pántjával még mindig elpirulva a fiú.
- Hurry, hurry! Most, hogy ez a dal is megvan, még több a dolgotok. – csapta össze a tenyerét K.
- Munkára fel! – pacsizott egyet Hiro és Suguru. – Gyerünk, Shuichi, mikrofonhoz!
- Megyek. – ugrott meg a kis énekes. – Legyőzzük a Nittle Graspert! – mondta csillogó szemekkel.
Seguchi Tohma aggódva ült az N.G.-ben íróasztalánál, miközben egy újabb demót hallgatott, amire szinte oda sem figyelt. Amilyen boldog volt tegnap barátja kibékülése miatt, annyira aggódott ma felesége miatt. Hiába a pihenés, az alvás, Mika ma megint rosszul volt reggelt, ugyanúgy szédült és émelygett, mint az elmúlt 2 napban. Seguchi javasolta neki, hogy menjen el orvoshoz, de a lány hajthatatlan, azt mondta, csak fáradt és ma otthon marad és pihenni fog. Csak az apját és Tatsuhát hívja fel a születésnapi családi találkozó miatt. Remélte tényleg igaza van a feleségének és csak fáradt, bár jobban örült volna, ha tényleg elmegy az orvoshoz. Gondolataiból a telefon csörgése zökkentette ki.
- Moshi-moshi. – szólt bele színtelen hangon.
- Szia, Seguchi! Én vagyok! – köszönt élénken Yuki.
- Á, szia, Eiri-san! – mosolyodott el halványan a szintetizátoros.
- Mi az? Miért nem vigyorogsz, mint ahogy szoktál?
- Azt teszem. – próbált felvidulni Seguchi, de bármennyire is örült, hogy Yuki ismét a régi, akkor sem tudott teljes bedobással mosolyogni.
- Hallom. Olyan a hangod, mint mikor 9 éves koromban egyszer megvertelek, mert megbántottad Mikát. – húzta barátját az író.
- Nem vertél meg. Elgáncsoltál, rosszul estem és bevertem az orrom. Különben sem bántottam meg Mikát. Illetve nem szándékosan. Félreértett és megsértődött. – élénkült fel Seguchi.
- Persze. – mordult Yuki a telefonba. – Beverted az orrod… Azért vérzett, igaz?
- Igen. 15 éves voltam, hogy' vertél volna meg? – kérdezte sértődötten Seguchi.
- 15 éves voltál, de én már akkor is magasabb voltam, mint te. Valld be, hogy elpáholtalak! – lendült bele Yuki.
- Nem páholtál el! – jelentette kis nyugodtan az N.G. igazgatója. – Látom, nagyon felélénkültél, hogy kibékültél Shuichival.
- Ezt meg honnan tudod? – lepődött meg a szőke író.
- Ha még mindig össze lennétek veszve, nem piszkálnál ilyen boldogan. Sőt, egyáltalán nem piszkálnál. Ez határozottan Shuichi hatása. – volt a cikizés sora Seguchin.
- Igen, kibékültünk. – mordult bosszúsan az író, mert Seguchi így visszavágott. – De még mindig nem hallom a hangodon, hogy kinn ülne a képeden a szokásos vigyorod.
- Aggódsz valakiért. Határozottan Shuichi hatása. – próbálta viccel elütni a dolgot a tejfölszőke férfi.
- Hagyd abba, baka, mert lecsapom a telefont! – rivallt rá Yuki.
- Ha-ha! – nevetett megkönnyebbülten a szintetizátoros, majd lemondóan sóhajtott egyet. Rájött, hogy ahogy a szőke író nem tudja elrejteni előle az érzelmeit, úgy neki sem sikerül. Túl régóta ismerik egymást és túl bensőséges ehhez a kapcsolatuk. – Mikáért aggódom.
- Mikáért? – lepődött meg ismét Yuki. – Miért?
- Az utóbbi néhány napban rosszul volt és nem tudom, mi baja lehet. Ő azt mondja, hogy csak fáradt, de… Nem akar elmenni orvoshoz.
- Lehet, hogy tényleg csak fáradt. Mindketten sokat dolgoztok. Mindamellett biztos nem könnyű a feleségednek lenni. – próbálta viccel elütni a dolgot Yuki, mert a vigasztalásban nem volt valami jó, még ha a legjobb barátjáról is volt szó.
- Igazad lehet. – értette meg Seguchi az író ügyetlen vigasztalását. – Tényleg, jövő héten lesz Kazuko születésnapja és szeretnénk egy kis családi találkozót tartani. Még nincs lefixálva a dátum, de valószínűleg aznap lesz, mert péntekre esik a születésnapja. Gondoltam szólok, hogy ne érjen váratlanul, ha Mika felhív, hogy közölje a pontos időpontot.
- Nem valószínű, hogy elmegyek. – lett komor Yuki.
- Sara miatt?
- Nem akarom látni. És neki is jobb, ha nem találkozunk.
- Megértem, de mégis csak az édesapádról van szó. Ő rendes volt veletek. Kérdezd csak meg Shuichit!
- Tudom, mesélte. – dörmögte az író. – Majd négyszemközt átadom neki az ajándékom.
- Te tudod. – vonta meg a vállát Seguchi.
- Na, szia!
- Szia! – tette le a telefont a tejfölszőke férfi és végre tényleg elmosolyodott.