Angyal voltam.
Az életem maga volt a megnyugvás, míg általad a földhöz nem lettem láncolva. Megpróbáltam rád vigyázni, őriztelek, elkergettem a múlt démonait, közben saját tisztaságomra ügyeltem. De elbuktam. Bemocskoltál, elfojtottad fényemet sajátoddal. A bűnbeesés poklába rántottál megmérgezve ezzel angyali mivoltomat. És mit kaptam tőled cserébe? Bugyuta mosolyokat, esetlen csókokat és egy csodás égkék szempárt, ami a mennyre emlékeztetett. Arra a hófehér helyre, ahova lábamat többé be nem tehetem. Habár nem is vágyódom oda többet. Nekem már túl steril. Úgy hiszem szerettelek mindenemmel, mégsem volt neked elég. Elkárhoztam, letéptem a szárnyam, hogy melletted maradhassak. Mindent megtettem, amit kívántál. Akkor most mégis miért térdelek a mocsokban, míg az eső próbál tisztára mosni? És te miért magasodsz fölém, arcodat miért áztatják könnyek? Hisz nyertél, én vesztettem. Miért vagy szomorú? Ne hidd, hogy életem bármely pillanatát megbántam. Talán csak egyet. Mikor azt a fogadalmat tettem, hogy életem árán is megvédelek. Talán ezzel riasztottalak el, a túlságosan erős ragaszkodásommal. Talán a tudat, hogy angyal vagyok és nem ebbe a világba tartozom. Mégis boldogan tértem haza, mivel tudtam, hogy te mindig ott leszel. De már nem tudom, hogy hol az otthonom. Hogy hova tartozom. Felkacagtam.
- Nyertél Amerika. Ez a játszma már akkor a tied volt, amikor mindenem feláldoztam érted. - suttogtam a viharos éjszakába. Mégis a hangom olyan volt, mint a villámcsapás. Minden egyes szavát értette, láttam az arcán. Letörölte könnyeit, majd emelt fővel távozott. Tudom, hogy rájött: itt nincsenek nyertesek, csak vesztesek. És hogy ki mit hagyott ebben a háborúban? Azt csak az érzések tulajdonosa tudhatta igazán.
2013.09.04