Egy perc alatt kinyomtattam a levelet, hisz nem volt most időm átbogarászni minden sorát, csak a lényeget. Nem volt túl bizalomgerjesztő. Kisiettem a ház elé, és eltűnődtem, merre tovább. Próbálhattam volna Bella után futni, de hát vagy utolértem volna, vagy nem, amennyire az utóbbi időben hozzászokott a sebességhez. És ha olyan gyorsan hajtott végig a földúton, ahogy a ház előtti nyomokból ítéltem, abból két dologra következtethettem. Az egyik, hogy a reptérig hazavágja a kocsimat, a másik, hogy elenyésző esélyem van utolérni. Az első nem túlságosan érdekelt, a második viszont kellőképpen aggasztott. Nem akartam ezt kockáztatni, így inkább a város fele indultam.
Nem kellett sok idő, hogy odaérjek, hisz a város légvonalban sokkal közelebb volt, mint a kanyargós úton. Ha Bella arrafele indult volna, ott simán beérem, azonban ő a műútra érve a másik irányba fordult, a legközelebbi reptér fele.
A város fele azon törtem a fejem, hogy juthatnék minél előbb kocsihoz. Lophatnék egyet, legyőzve minden etikai érzékemet, csupán az aggasztott, hogy egy ekkora kisvárosban mindenki ismer mindenkit, és már ránézésre tudják, melyik kocsiban kinek kéne ülni. Nem lenne jó vége, ha ilyennel próbálkoznék. Busz vagy vonat szóba sem jöhetett, hisz egy napba kerülne eljutnom csupán a reptérig. Annyi idő alatt bármi történhet Bellával. Bármi, amire akkor nem akartam gondolni, ha nem akartam elveszíteni a fejem. Maradt az a lehetőség, hogy keresnem kell egy sötétített ablakú kocsit, amit megfújhatok. Nem volt rá túl nagy esély, nem túl sokra emlékeztem a városban történő látogatásainkból maradt emlékeimből.
A szerencse azonban részben mellém szegődött, egy városszéli szálloda melletti parkolóban találtam egy Audit, bár közel jutni hozzá, és kinyitni észrevétlenül, nem volt könnyű. Szinte mindig volt valaki a környéken, egy idegőrlő fél órát kellett várakoznom a járdán, míg hozzá tudtam férni. Még szerencse, hogy ráérős időnkben Alice-től megtanultam a kocsilopás minden csínját-bínját, pedig akkor nem nagyon fűlött hozzá a fogam. Azt hittem, hogy nekem sosem lesz ilyesmire szükségem. Alice azonban unatkozott, és addig unszolt, míg rá nem álltam a dologra. És most tessék…
Két perccel később már az úton száguldottam, és imádkoztam, hogy utolérjem Bellát, de nem láttam sok esélyt. A két kocsi teljesítménye nagyjából egyforma, és ő majdnem egy óra előnnyel indult.
Egy fél órája hajthattam már, mikor megszólalt a telefonom. Alice volt. Csak rápillantottam a kijelzőre, és úgy döntöttem, hogy most se időm, se kedvem vele beszélni, így nem vettem fel. Ahogy meghoztam a döntést, a telefon elhallgatott, és egy perccel később csipogással jelezte, hogy üzenetem érkezett.
„Nem fogod elérni azt a gépet, amivel Bella megy. 21:20-kor találkozunk a Jacksonville-i reptéren. Mi leszünk ott előbb, nem kell várnod ránk. Alice"
Az első mondata bosszantott, mint mindig, ha valami olyasmit jósolt meg, amit nagyon nem szerettem volna, hogy bekövetkezzen, de a többiért hálás voltam. Most is, mint mindig, számíthattam kettejük segítségére.
A következő dolgom az volt, hogy foglaltam egy jegyet mindkét gépre. Arra, amivel Bella szándékozott menni, és a következőre. Mindenképpen szerettem volna elérni az elsőt, de ha Alice jóslata igaznak bizonyul, amire elég jó esély volt, akkor is valahogy el kellett jutnom Jacksonville-be.
Alice-nek persze igaza lett. Hiába hajtottam őrült módon, a saját és mások testi épségét kockáztatva, tíz perccel késtem le a gépet. Dühös voltam, és tudtam, ha tükörbe néznék, éjfeketén izzó szempár nézne vissza rám. Gyűlöltem azt a két és fél órát, amit tehetetlen várakozással kellett eltöltenem, miközben Bella ki tudja, milyen veszélyeknek teszi ki magát.
Ötpercenként olvastam át Victoria levelét, amiben tudatta Bellával, hogy megismerkedett az anyjával, és hogy milyen jól kijönnek. Még azt is hihettem volna, hogy ugyanazt a csapdát alkalmazza, amit annak idején a párja, James, ha nem mellékelt volna két képet, amin ők ketten szerepelnek, olyan közvetlen hangnemben, mintha valóban barátnők lennének. Valószínűleg Bellát is ezzel győzte meg. Meg tudtam érteni, hogy nem szívesen lát egy nomád vámpírt alig fél méterre az anyjától.
Megértettem, hogy Victoria mézesmázos, de halálos fenyegetése megrémítette Bellát annyira, hogy azonnal elrohant, de ha csak két percet képes lett volna várni rám, együtt sokkal több esélyünk lenne, és nem kellene halálra aggódnom magam érte. Tudtam, hogy mennyire aggódik az édesanyjáért, hisz ismertem már annyira, hogy tudjam, mindenki, akit szeret, fontosabb neki, mint az, hogy a saját életéért aggódjon. Ennek ellenére csupán két percet kellett volna kibírnia… vagy nekem nem kellett volna olyan messzire mennem, őt otthagyva. De ezen már késő volt gondolkodni.
És a levélből az is kiderült, hogy Victoriának fogalma sincs, hogy azóta Bella is vámpír lett. Abban a hitben él, hogy egy gyenge kis emberrel kell szembenéznie, és csupán két pöccintésbe fog kerülni, hogy bosszút álljon a párja haláláért. Megöli Bellát, és ezzel eléri, hogy a fiam is úgy szenvedjen, ahogy ő. Legalábbis ő így hitte. Hát súlyos tévedésben élt… sok szempontból. Ez adott némi esélyt Bellának, de ettől függetlenül kimondhatatlanul aggódtam érte. Hisz bár újszülött volt, mondhatni ereje teljében, de tapasztalatlan volt, sosem harcolt még fajtánkbélivel. És Victoria is erős volt, hisz folyamatosan az emberi vér és a gyűlölet táplálta az erejét.
Ültem a reptéren, és végiggondoltam, mit tehetnék. Alice nem írt egy szót sem arról, mi fog történni, gyanítottam azért, mert még ő sem látta, hisz a döntéseink még nem alakultak ki. Victoria megadott ugyan egy helyszínt és egy időpontot, de ki tudja, mit változtat még rajta útközben, amiről én nem fogok tudni? Majdnem beleőrültem a gondolatba.
Arról nem is beszélve, hogy ha végiggondoltam, hogy Bella egy emberekkel telezsúfolt repülőgépen ül, kitéve ezer kísértésnek, majd kiugrottam a bőrömből. Aggódtam érte, és a körülötte levőkért is. Az eddigi viselkedése ugyan nem adott okot aggodalomra, de eddig sosem volt egyedül, és ami a legrosszabb, eddig nem volt olyan idegállapotban, mikor minden fontosabb, mint hogy saját magán uralkodjon. Ez a helyzet azonban nagyon is olyan volt, és ez is rettegéssel töltött el. El tudtam képzelni, hogy mennyire ki van fordulva önmagából, és csak abban reménykedtem, hogy a Renée iránt érzett aggódása jóval erősebb az esetleges szomjúságánál.
Kínkeservesen jött el az idő, míg a repülőm indult, és egy újabb másfél óra tehetetlenség várt rám. Mikor már felszálltunk, visszakapcsoltam a mobilom, és feltárcsáztam Alice-t.
- Alice, látsz valamit? – kérdeztem kétségbeesve.
- Csak addig, hogy Bella taxiba száll, és egy raktárépülethez hajt. Ahogy belép az ajtón, elvesztem szem elől. Sajnálom, Carlisle. Ha már ott leszünk, többet fogunk tudni.
- Tudom, kicsim - sóhajtottam. - Semmi baj. Köszönöm, hogy…
- Hagyd, Carlisle… majd akkor hálálkodj, ha vége. Mindent megteszünk, hogy Bellának ne essen baja… de még nem látom a végét. Tudom, hogy ez most dühíteni fog, de kérlek, próbálj megnyugodni! Fontos, hogy higgadtak és megfontoltak tudjunk maradni.
- Tudom. De nem könnyű… nagyon… féltem Bellát.
- Igen, tudom. Beszélsz Jasperrel? Talán segítene…
- Nem is tudom… nem akarok teljesen lenyugodni. A féltés talán erőt ad…
- Te tudod, Carlisle. Ha mégis, csak hívj. És egy óra múlva találkozunk.
- Rendben, addig is vigyázzatok magatokra – mondtam, és letettem a telefont.
Hátradőltem az ülésben, és úgy tettem, mintha aludnék. Semmi kedvem nem volt udvarias műmosollyal felszerelt stewardessekkel azon vitatkozni, hogy nem kérek szendvicset és frissítőt. Ha sokat győzködne, a végén még olyat tennék, amit magam is megbánok.
Nem, ez így nem igaz.
Bármennyire is nehéz volt a helyzet, nem bántottam volna senkit, csupán ha kihoznak a béketűrésemből, beolvastam volna valakinek, hozzám képest nem éppen finom stílusban.
Ehelyett inkább Bellára gondoltam. Arra, hogy hétvégére beszéltük meg a követező randinkat, és szerettem volna, ha be is tudjuk tartani. Bármit megtettem volna érte. Ha valami baja esett volna… Tudtam, hogy egy vámpír nem olyan sérülékeny, mint egy ember, de azért így is bőven volt aggódnivalóm. Victoria nagyon is jól tudta, mivel árthat Bellának, és rendelkezik azzal az erővel, amivel képes is rá.
Az aggodalom és a pesszimizmus a lehető legrosszabb képeket vetítette elém, és már csak azon imádkoztam, hogy véget érjen életem egyik leghosszabbnak tűnő repülőútja. Vártam már azt a percet, mikor nem tétlenül kell ülnöm, hanem végre tehetek valamit. Valamit, amivel segíthetek Bellának. Csacsi kislány… bárcsak engedte volna, hogy segítsek neki. Legalább nem lenne egyedül. Kettő mégiscsak több, mint az egy…
Mikor leszállt a gépem, legszívesebben a gondolat sebességével a suhantam volna ki a reptérről, figyelmen kívül hagyva az összes biztonsági ellenőrzést, de nem vonhattam magamra a figyelmet. Próbáltam mindenhova elsőként odaérni, de még így is majd beleőrültem a várakozásba, ha néhány ember állt előttem.
A kijáratnál megláttam Alice-t és Jaspert, ahogy felém integettek.
- Már béreltünk kocsit – nézett rám komolyan Jasper. Fürkészte az érzéseimet, de gyanítom, az is elég lehetett volna, ha az arcomról próbálja leolvasni őket. Egy vámpír arcán ritkán látszanak az érzései, de akkor, abban a pillanatban én lehettem a kivétel, aki erősíti a szabályt.
- Tudod, hova megyünk? – nézett rám Jasper, mikor beszálltunk a kocsiba.
- Persze. Itt a cím – szedtem elő Victoria levelét, majd beütöttem a GPS-be. Onnantól kezdve szélsebesen suhantunk a cél felé. Jasper olyan sebességgel szedte a kanyarokat, hogy időnként kis híja volt, hogy nem ütöttünk el valakit. Aztán, ahogy már a külváros felé közeledtünk, egyre kihaltabbak lettek az utcák, ütött-kopott házak szegélyezték az utunkat. Végül teljesen eltűntek a járdákról az emberek, és már csak óriási raktárak sorakoztak az út mentén kétoldalt.
Jasper kétszáz méterrel messzebb parkolt le, hisz ha meglepetésszerűen akartunk megjelenni, nem mehettünk közelebb autóval.
Alig néhány másodperc alatt suhantunk el addig a bizonyos épületig, de már messzebbről is hallottuk Victoria hangját.
- Azt hitted, kicsikém, hogy ilyen könnyű lesz a nénivel elbánni? Ejnye-ejnye… túlbecsülted magad… naiv lélek vagy, ahogy a többiek is.
A gúnyos szavai és a hisztérikus hangja sok jóra nem engedtek következtetni. Minden izmom megfeszült, és ugrásra készen álltam az épület mellet. Jasper azonban megfogta a karom.
- Ha bemegyünk, törődj Bellával, azt a némbert bízd ránk!
- Nem fogtok bírni vele.
- Dehogynem – biztosított Jasper, és egy ördögi villanás, ami átfutott a fekete szemén, garantálta, hogy igazat mond. Ő általában nem beszélt a levegőbe, így nem túl könnyű szívvel, de rájuk bíztam Victoriát. Bólintottam, mire Jaz elengedte a kezem.
- Menjünk! – adta ki a parancsot.
A tető felől közelítettünk, mint ilyen helyzetben mindig. Ez adott lehetőséget meglepetésszerűen és egyszerre támadni.
Ahogy a tetőablakon benéztünk, elég volt néhány másodperc, hogy felmérjük a terepet.
Kiürített raktárház volt, szinte teljesen üres. Néhány óriási polc, és néhánynak a maradványa árválkodott itt-ott, látszott, hogy olyan sietve bontották le őket, hogy némelyiket csak lefűrészelték a földtől legkülönbözőbb távolságokban, és helyenként a falból is hegyes csonkok álltak ki. Szanaszét mindenfele szemét és papírhalmok, látszott, hogy időnként hajléktalanok is birtokukba veszik a házat. Gyanítottam, Victoria takarította el őket a környékről, örökre.
Renée az egyik fal mellett ájultan feküdt. Mivel közel s távol ő volt itt az egyetlen élő ember, innen meg tudtam állapítani, hogy él, bár a szívverése némileg le volt lassulva, így gyanítottam, hogy elaltatták, vagy elkábították valamivel. Az vele kapcsolatban kissé megnyugtatott, hogy nem láttam vérnyomokat körülötte, tehát nagy valószínűséggel Victoria őt nem bántotta. Egyelőre. És remélhetőleg még az előtt elaltatta, hogy idehozta, így talán nem látta őket. Nem látta Bellát. És valószínűleg nem fog kínos kérdéseket feltenni, ha magához tér.
Mindezt egy pillanat alatt fogta fel az agyam, hisz a következő másodpercben már Bellát kerestem. Az egyik oszlopnál fedeztem fel, Victoria a falhoz szorította, és továbbra is hisztérikus hangon gügyögött neki.
- Bevallom, megleptél… és Cullenék is. Nem hittem volna, hogy hagynak átváltozni.
- Nem kértem az engedélyüket – vágott vissza Bella, és egy határozott szabadulási kísérlet keretében hasba rúgta a vörös nőt. Victoria szorítása valamelyest engedett, de nem annyit, hogy Bella ki tudjon szabadulni a szorult helyzetéből. – És a te véleményedre sem vagyok kíváncsi! – vágta még oda Bella. – De ha egy újjal hozzányúlsz anyámhoz…
- Akkor mi lesz, kiscicám? – vicsorgott Victoria.
- Akkor első kézből megtapasztalhatod, milyen nyomorultul pusztult el a párod! – villant rá Bella szeme.
Jasperrel összenéztünk, és tudtuk, hogy ezzel Bella túl messzire ment, kiborította a vöröst, és másodperceink vannak, hogy cselekedjünk.
- Alice, maradj, menj le az ajtóhoz! Ne engedd arra menekülni! – súgta Jasper a párjának, aki bólintott.
- Ahhoz te túl kevés vagy. Végzek veled… és utána megvacsorázom – sziszegte Victoria abban a pillanatban, mikor egy laza ütéssel betörtük a tetőablakot, és leugrottunk.
Abban a pillanatban mindenre képesnek tartottam Victoriát. Sarokba szorítva érezte magát, és bármit megtett volna, hogy szabaduljon. Őrült fénnyel izzó szeme ide-oda cikázott köztünk, de míg nem engedte el Bellát, nem férkőzhettünk a közelébe. Ezt ő is pontosan tudta.
- Maradtok, ahol vagytok, vagy kitöröm a nyakát!
- Azt te csak szeretnéd! – próbált szabadulni Bella, de sikertelen volt a próbálkozása. Victoria egyik keze bilincsként szorult a csuklójára, a másokkal magához ölelte Bellát, és maga után húzta az ajtó fele. Áldottam Jaspert, hogy gondolt erre, és ebben a pillanatban lépett be Alice is az ajtón. Finoman megköszörülte a torkát, mire Victoria megpördült.
A szemében látni lehetett azt a pillanatot, mikor megértette, hogy nincs esélye ellenünk. Végigmért minket, immár mindenre elszánt arccal, de szerencsére az elszántsága nekünk szólt, és nem annak, hogy ha már a karmai között van Bella, végezhetne vele.
Viszont arra is rájött, hogy ha szembe akar szállni velünk, szüksége lesz mindkét kezére, így meg akart szabadulni Bellától.
Végül még egyszer körülnézett, és ellökte magától. Bella vagy tíz métert repült, amiből bár nem túl kellemes a földet érés, ki lehet bírni. Egy vámpírnak mindenképpen. A sikoly azonban, amit Bella hallatott, megfagyasztotta bennem a nem létező lelket.
Odakaptam a fejem, és egy pillanatra a földbe gyökerezett a lábam. Bella a fal mellett állt, és az arcát eltorzította a kín. Első pillanatban nem is fogtam fel, de pont a legrosszabb helyre taszította ez az őrült némber. Bele az egyik dárdaként meredező éles vasrúdba, aminek a vége valahol a bordái alatt szakították át a testét.
Mint már mondtam, egy vámpír kevésbé sebezhető, mint egy ember, hisz a bőrünk kemény, mint a márvány, de a megfelelő erővel, mint Victoriáé, azért képesek vagyunk sérülést okozni egymásnak. Ilyen erő mellett egy márványszobor is darabjaira zúzódna szét a falon. Néhány másodpercig mozdulni sem bírtam a látványtól, hisz hiába tudta az agyam, hogy Bellának nem lesz komoly baja, tisztában voltam vele, hogy a kín, amit érez, embertelen lehet.
Szerencsére Jasper ezúttal sem vesztette el a lélekjelenlétét, így a párjára szólt, aki abban a pillanatban feleszmélt, és egyként rontottak Victoriára, aki maga is úgy meglepődött „jól irányzott" dobásán, hogy egy másodpercre megállt élvezni a sikerét. Ez lett a veszte. Egy tizedmásodpercig én is szerettem volna letépni Victoria fejét, de beláttam, a többiektől már úgysem férek hozzá, és ami még fontosabb, Bellának szüksége van rám.
A következő másodpercben már Bella mellett álltam. Előre sajnáltam, hogy még több fájdalmat kell neki okoznom, de nem volt választásom.
Odaléptem közvetlenül elé, és megérintettem az arcát.
- Bells… - szólítottam halkan. – Figyelj rám! Karold át a nyakam!
Bella erőtlenül kinyitotta a szemét, de a fejét már nem bírta felemelni. – Nem… bí…rom… Nagyon… na…gyon… fáj…
- Tudom, Kicsim – emeltem fel nagyon gyengéden a fejét. Egy gyengéd puszit leheltem az ajkára. – Ölelj át, kérlek!
Mikor megéreztem a gyenge karjait körém fonódni, én is finoman átöleltem, és egy határozott mozdulattal magamhoz húztam, mintegy lehúzva a rúdról. A sikolya egy örök életre beleégett az agyamba. Még egy másodpercre magamhoz öleltem, majd óvatosan lefektettem a földre.
Láttam az arcán az embertelen fájdalmat, és tudtam, még jó néhány óráig eltart, míg rendbe jön. Ez ellen nem tehettem semmit. Egy vámpír szervezete képes bármilyen sérülésből meggyógyítani magát, de a komolyabb sebekhez idő kell. És addig fáj… Furcsa… mi vámpírok egyáltalán nem vagyunk szokva a fájdalomhoz, hiszen elenyészően kevés helyzet van, mikor olyan mértékig megsérülhetünk, hogy az fájjon. Hát, ami most Bellának kijutott, néhány évszázadra elég…
Bella erőtlenül kinyitotta a szemét. – Carlisle… meg fogok halni? – kérdezte suttogva.
- Ilyen könnyen nem engedlek el – mondtam neki határozottan.
- Annyira fáj… - nyögte összeszorítva a szemét.
- Tudom, Bells – fogtam meg a kezét. – Ne lélegezz! Ha nem mozog a rekeszizmod, talán enyhül a fájdalom.
- De az… olyan… ijesztő…
- Igen, az. De most segít. Néhány óra, és jobb lesz – ígértem neki.
- Néhány… óra… Hol van ez a… három naptól? – nyögte. – Victoria? – nézett rám.
Körülnéztem. Alice a némber maradványaira vigyázott, miközben Jasper tűzet próbált rakni abból a rakás szemétből, amit a sarokban talált.
- Nem kell már aggódnod miatta. Jasper kezéből még soha, senki nem menekült.
- Ez megnyugtató – suttogta Bella, majd feljajdult, ahogy belészúrt az újabb fájdalom. Ennek ellenére erőt vett magán. – Anyám?
- Alszik, nem kell aggódnod érte. Hívok neki egy mentőt.
- Ne! – kapta el a karom Bella váratlanul. – Te vizsgáld meg!
- Bells, nincs baja! Victoria telenyomta altatóval, vagy valami droggal… magához tér.
- Vidd be a kórházba!
- Majd a többiek – fogtam meg a kezét. – Melletted szeretnék maradni.
- Carlisle… kérlek… - rimánkodott két fájdalomroham között. – Csak rád… merem bízni anyámat!
- Jasper! – szóltam a fiamnak, aki kőkemény pillantással bámult a hamvadó lángokba, csak akkor enyhült a tekintete, mikor rám nézett. Egy másodperccel később már ott térdelt mellettem.
- Segíthetek, Carlisle?
- Vigyétek Bellát biztonságos helyre! Beviszem Renée-t a kórházba.
- Mit csináljunk Bellával? – állt meg felettünk Alice.
- A legjobb lenne, ha mozdulatlanul fekszik, míg rendbe jön, de valahogy el kell juttatnunk egy ágyig.
- Elvisszük egy motelba. Ne aggódj, Carlisle, vigyázunk rá – ígérte Jasper.
Csak bólintottam, és visszafordultam Bellához.
- Biztos ezt akarod? Nem akarlak magadra hagyni!
- Nem… segíthetsz… rajtam. De neki… igen.
Egy sóhajjal adtam meg magam, bólintottam, és felálltam.
- Nagyon óvatosan bánjatok vele.
- Úgy lesz, Carlisle. Vidd a kocsit, mi majd szerzünk másikat – nyugtatott Alice.
Odaléptem a még mindig eszméletlen nőhöz, de a pulzusa ugyanolyan lassú volt, mint mikor ideértünk. Éreztem a gyógyszerek illatát a leheletén, és tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy felébredjen, de ha Bella csak attól nyugszik meg, hogy kórházba viszem, még erre is hajlandó voltam.
Három perccel később már a kocsiban ültem, és a kórház fele tartottam. Ott aztán az orvosoknak leadtam egy mesét, hogy a tengerparton sétáltam a barátnőmmel, mikor rátaláltunk, bepakoltuk a kocsiba, és idehoztam. Látszott rajtuk, hogy nem igazán hisznek nekem, de mivel nem gyanúsíthattak semmivel, nem is kötekedtek.
Megvizsgálták Renée-t, de ugyanarra a következtetésre jutottak, mint én. Tele van altatóval. Lefektették egy ágyba, és próbáltak elküldeni, de nem igazán hagytam magam. Szerettem volna néhány szót beszélni vele. Tudnom kellett, látott-e valamit abból, ami történt.
Két órán át ültem az ágya mellett, mikor megrebbent a szempillája, és végül kinyitotta a szemét. Rám nézett, de hosszú másodpercekig keresett az emlékezetében, mire helyre tette, hogy ki vagyok.
- Dr. Cullen? – kérdezte rekedten, csodálkozva.
- Igen, én vagyok – mosolyogtam rá halványan. – Hogy érzi magát?
- Hasogat a fejem – hunyta le egy pillanatra a szemét. – Mi történt? Ön… hogy kerül ide?
- Épp erre jártam. Egy külvárosi raktárházban találtam önre, eszméletlen volt.
- Mi? Hogy kerültem oda? És ön… tudta, hogy… ott vagyok?
- Számít? – kérdeztem tűnődve.
- Vic – nézet rám hitetlenkedve. – Biztos, hogy ő volt… valamiben mesterkedett… tudtam, hogy… már az első pillanattól kezdve nem tetszett benne valami.
- Victoria miatt már nem kell aggódnia. Már senkit nem fog bántani.
- Mi történt?
- Megkapta, amit érdemelt – mondtam keményen, és ő nem is firtatta tovább a dolgot.
Egy percre elhallgattunk, de aztán rám nézett.
- Dr. Cullen, kérdezhetek valamit?
Bármit megtettem volna azért, hogy elkerülhessem ezt a kérdést, de tudtam, ha már itt maradtam, szembe kell néznem vele.
- Persze, Renée – bólintottam rá.
- Nem tud valamit… Belláról?
- Bella eltűnt? – néztem rá csodálkozó szemekkel. Nem akartam hazudni neki, de talán így a legjobb.
- Nem is tud róla? Már több, mint egy hónapja, hogy nem tudunk róla semmit. Szó nélkül… nyom nélkül…Istenem… Miért ment el? Hisz az apja is meg én is mindent megadtunk neki. Mindennél jobban szerettük… Azt hittem, azért ment el, hogy megkeresse a maga fiát… de… ha mégsem magukhoz ment, én nem tudom…
- Nyugodjon meg, Renée… biztosan nincs semmi baja.
- De akkor miért? Biztos nem adtunk meg neki valamit, amire szüksége lett volna… - sírta el magát. – Biztos rossz anyja voltam…
- Ez nem igaz. Nem ezért ment el – mondtam sóhajtva. Tudtam, hogy ezzel elárulom magunkat, de nem hagyhattam, hogy élete végéig ezen gyötrődjön.
- Ön tudja… - kerekedtek el a szemei. – Mégis tudja…
- Csssss…. Nyugodjon meg! Nem szabad felizgatnia magát. Nem tudok semmit. Nem tudom, hol…
- Dr. Cullen, kérem – nézett rám, és megpróbált felülni, de nem engedtem, erre sírva fakadt. – Kérem… nem… nem fogom kérdezni, hol van. Csak… mondja meg, jól van? Ugye nem esett baja?
Sóhajtottam, és lehajtottam a fejem. – Jól van.
- De… de akkor miért? – nézett rám kétségbeesve.
- Mert mindennél jobban szereti magát és Charlie-t. És hiszi, hogy így okozza a legkevesebb bajt és fájdalmat.
- Mi… miért? Mi történt?
- Elég, Renée. Pihennie kell. Próbáljon megnyugodni, és aludni!
Vett egy reszketeg levegőt, de nem adta fel. – Ön tudja, hol van?
- Renée, mondtam, hogy nem tudom – csóváltam meg a fejem, ő azonban láthatott valamit a szememben, mert nem hitt nekem.
- Nagyon vigyázzon rá, kérem! Dr. Cullen, ígérje meg nekem… könyörgöm önnek!
Megint lehajtottam a fejem. Hogy is nézhettem volna a szemébe? Végül megadtam magam.
- Vigyázni fogok rá, Renée, ígérem. Amíg csak élek, vigyázni fogok rá.
- Láthatom még… valaha?
- Nem tudom. Ezt nem ígérhetem. Csak további fájdalmat okozna mindkettejüknek. És most mennem kell. Már így is sokkal többet elmondtam, mint szabadott volna. Bocsásson meg nekem!
- Nincs miért bocsánatot kérnie – rázta meg a fejét. – Tudom, hogy vigyázni fog rá. Megmondja neki, hogy szeretem, és hogy bármikor visszajöhet, bármi történt is?
Eltöprengtem, hogy ez az egy mondat még mennyi fájdalmat okozhat, aztán rábólintottam.
- Megmondom. Ég önnel Renée – szorítottam meg a kezét, majd kimentem a szobából.
Még hallottam, hogy utánam szólt, de már nem fordultam vissza. Nem lett volna semmi értelme. Csak még több gyötrelmet és kétséget okoztam volna neki. Így is elátkoztam magam, hogy egyáltalán megvártam, míg felébred. Jobb lett volna neki, ha ennyit sem tud, de már ez is késő bánat.
Beültem a kocsiba, és feltárcsáztam Jaspert, majd az útmutatásai alapján alig fél órával később megtaláltam a motelt, ahol megszálltak.
Hajnal fele járhatott már az idő, az ég alja keleten pirkadt, mikor kiszálltam a kocsiból. Beléptem az ajtajukon, és a nappaliban Alice és Jasper egy kanapén ülve beszélgettek.
- Hogy van Bella? – kérdeztem nem pazarolva az időmet köszönésre.
- A sebe külsőre begyógyult. Még két-három óra, és a belső sérülései is rendbe jönnek – nyugtatott meg Jasper. – De megszenvedett érte.
- Tudom – sóhajtottam, és beléptem Bella szobájának ajtaján.
Mikor becsukódott mögöttem az ajtó, Bella rám nézett, és megpróbálta felemelni a fejét, majd egy fájdalmas grimasszal visszaejtette a párnára. Odasétáltam az ágyához, és leültem mellé.
- Bella, ígérd meg nekem, hogy soha többé nem ijesztesz meg ennyire – kértem, miközben óvatosan megfogtam a kezét.
- Soha többé – rázta meg a fejét. – Úgy féltem, hogy soha többé nem láthatlak…
- Akkor van elképzelésed arról, mit éreztem én… ültem a reptéren tehetetlenül… - hunytam le a szemem.
- Sajnálom, Carlisle… buta voltam. Nem akartalak bajba sodorni… és azt hittem, megoldom egyedül. De úgy tűnik… vámpírként is kétballábas maradtam – sütötte le a szemét.
- Ne beszélj butaságokat! Inkább pihenj!
- Mindjárt… csak még… hogy van Renée?
- Felébredt. Rendbe fog jönni.
- Nem kérdezett rólam?
- De igen.
- És? – sürgetett Bella. Gyanítom, minden szóra kíváncsi volt, de nekem minden egyes szavamat meg kellett gondolnom. Lehajtottam a fejem, és eltöprengtem, mit is mondhatnék, ő azonban félreértette ezt a reakciót.
- Elmondtad neki? – kérdezte döbbenten.
- Nem – ráztam meg a fejem. – Nem tud semmit. Csak arra kért, vigyázzak rád. És én megígértem, hogy amíg csak élek, vigyázni fogok rád. Kérlek, Bells… legközelebb engedd meg, hogy megpróbáljak vigyázni rád!
- Nem lesz legközelebb, Carlisle. Soha többé nem csinálok ilyen butaságot. Nem akarok neked több fájdalmat okozni – súgta, majd lassan felemelte a kezét, és megsimogatta az arcom. – Szeretlek!
Megfogtam a kezét, és belecsókoltam a tenyerébe. Csak néztem a fájdalomtól elsötétült szemébe, és tudtam, ha lehetséges lenne, mindkettőnknek könnyek szöknének a szemébe.
- Én is szeretlek, Bells – súgtam neki, majd óvatosan odahajoltam hozzá, és megcsókoltam.
- Gyere, feküdj ide mellém! – kérte, de csak megráztam a fejem.
- Fájdalmat okoznék, Bells. Nem akarlak bántani.
- Kérlek! Szükségem van a közelségedre!
Nehezen egyeztem bele, még akkor is, ha én sem szerettem volna semmi mást, mint magamhoz ölelni, hisz tudtam, hogy az érintésem is fájdalmat okozhat a jelen helyzetben. Így csak lefeküdtem mellé, és fogtam a kezét, míg ő lehunyt szemmel pihent, és minden erejét a gyógyulására koncentrálta.
Néhány perccel később újra kinyitotta a szemét. – Carlisle…
- Igen?
Nem folytatta, így gyengéden magam felé fordítottam az arcát.
- Mond, Bella!
- Amit az előbb mondtál… komolyan gondoltad?
- A legkomolyabban, gyönyörűm – nyugtattam meg.
- De eddig sosem mondtad. Talán most is csak azért, mert aggódtál értem, és…
- Igen, aggódtam érted. És ez az érzés végre tudatosította bennem, milyen sokat jelentesz nekem.
- Hát… talán egyszerűbben is lehetett volna ezt… de még így is… megérte – mondta, majd némi fintorgás kíséretében nagy nehezen felém fordult, és a vállamra hajtotta a fejét.
Óvatosan magamhoz öleltem, és a következő órákban mozdulatlanul feküdtünk. Végiggondoltam az elmúlt órákat. Valóban kimondhatatlanul féltettem Bellát. Észvesztő érzés volt belegondolni, hogy elveszítem, mielőtt még igazán az enyém lehetett volna. Mielőtt még bevallhattam volna neki, mit érzek iránta. Ha őt is elveszítettem volna…azt már nem bírtam volna ki. Az még nekem is túl sok lett volna.
Sosem voltam túlságosan vallásos, hála apámnak, de ott, akkor hálát adtam Istennek, hogy nem vette el tőlem Bellát.
- Mikor megyünk haza? – kérdezte Bella jó két órával később.
- Jól vagy? – sandítottam rá.
- Igen. Már semmi bajom. És szeretnék hazamenni.
- Ahogy lement a nap, mehetünk. Addig beszéljünk a többiekkel, rendben?
- Aha – bólintott rá kelletlenül. – Mehetünk.
Kisétáltunk a szobából, és Bella Alice-hez futott, és megölelte.
- Jól van, kislány, semmi baj – csitította Alice. – Minden rendben.
- Köszönöm – súgta neki Bella.
- Ugyan… egy tesónak ennyit bármikor. Vagy nem is tudom… mi vagy te nekem?
- Maradjunk a tesónál – húzta el a száját Bella. Úgy tűnt nem szeret ezen a dolgon gondolkodni. Aztán Jasperhez fordult. – Neked is köszönöm, Jasper.
- Megvédjük a családot, emlékszel? Most mi négyen vagyunk a család. És rád mindig is jobban oda kellett figyelni, mint bárki másra – ugratta Jasper, mire Bella elmosolyodott.
- Mondtam én neked – nézett rám -, hogy vámpírként is ugyanolyan szerencsétlen vagyok, mint emberként voltam.
- Így érzed? – néztem rá töprengve.
- Jaj, Carlisle, nem úgy értettem – jött zavarba, ahogy rájött, mire gondolok. – Én vagyok a világ legszerencsésebb… vámpírja – mondta, majd odalépett hozzám, és adott egy puszit.
A következő órákban csendesen beszélgettünk, kifaggattuk a többieket is, hogy most éppen hol élnek, hogy élnek, és mi is meséltünk magunkról. És Jasper faggatta Bellát magáról, közösen próbáltunk magyarázatot találni arra, hogy lehet az, hogy Bella minden gond nélkül túlélte a repülőutat. Nem igazán volt rá logikus magyarázat, ugyanakkor tudtam, hogy hazafele sem lesz semmi gond. Bíztam Bellában, és az elmúlt hetek alatt be is bizonyította, hogy méltó a bizalmamra, úgy uralkodik magán, ahogy egyikünk sem volt képes ennyi idősen.
Közben felhívtuk a repteret is, foglaltunk jegyet hazafele, majd ahogy besötétedett odakint, kijelentkeztünk a motelból, és a reptérre hajtottunk.
Elköszöntünk a többiektől, és becsekkoltunk a gépünkre.
Az út, ahogy azt vártam, eseménytelenül telt. Bella többnyire lehunyt szemmel ült mellettem, és gyanítottam, hogy a történteken töpreng és még a fájdalom emlékét sem sikerült maga mögött hagynia. Legalábbis az arca túlságosan komoly volt ahhoz, hogy más járjon a fejében.
Mikor leszálltunk, átültünk a kis BMW-be, ami csodák csodája túlélte Bella eszement száguldását, és ezúttal normális tempóban hajtottunk haza.
Mikor a ház előtt kiszálltunk a kocsiból, Bella fürkészőn nézett rám.
- Áll még a vasárnapi randink?
- Természetesen, kisasszony – mosolyogtam rá. – Ha ön is úgy szeretné, vasárnap hatkor itt leszek önért.
- Semmi mást nem szeretnék – suhant hozzám Bella, és megbújt a karjaimban. – Ne haragudj rám! – nézett fel egy perccel később.
- Nem haragszom, Bells. De többet ne csinálj ilyet! – kértem.
- Megígértem – bólintott rá komolyan, majd körülnézett és sóhajtott. – Jó itthon lenni. Veled – talált vissza a tekintete hozzám.
- Veled is – mosolyogtam rá, majd odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. – De most ránk fér egy fürdés – kacsintottam rá, mikor elhúzódtunk egymástól.
- Jössz? – kérdezte kacéran, de csak megsimogattam az arcát.
- Vasárnap.
Megint csalódottan nézett rám, mire elnevettem magam.
- Ígérem, vasárnap veled tartok. Ez lesz a randink csúcspontja.
- Szavadon foglak – fenyegetett meg mosolyogva. – Ha nem jössz, ki fogok találni valamit, amivel meggyőzhetlek.
- Állok elébe – nevettem el magam, majd egy puszi után megadtam neki a kezdő lökést a tó fele.