Hetedik fejezet: Kibújik A Szög A Szívből

Május 31, 2014.

Ma volt életem legérdekesebb találkozása. Egy se fogja soha túlszárnyalni.

Amint már leírtam: Cinnia98 meg akart látogatni, és úgy döntöttem, hagyom, ha annyira akarja, és beszélek vele – csak akkor lehetett volna még furcsább, ha Ellie, vagy az egyik ribanca jön, de az, aki az ajtóban állt egy nagy csokor lila fréziával, – az egyik kedvenc virágommal – magas volt és szőke.

– Carina, te meg mit...? – kérdeztem.

– Én voltam – mondta még mindig ott állva.

– Mi... várj, rossz nézni, hogy ott ácsorogsz, gyere, ülj le, tedd a virágokat abba a vázába, és mondd el, mi a faszról beszélsz?

– Én vagyok Cinna98 – vallotta be, miközben leült. – Csak azt akartam, hogy tudd.

– Csajszi – ültem fel az ágyban; hülyén éreztem magam, hogy fel kellett néznem rá.

– Szégyelltem magam, amiért felpofoztalak, és jóvá akartam tenni.

– Nem mondtam el neked, amit Vanessa véletlenül megtudott, valójában letagadtam, és miután bevallottam, sokáig nem mentem vissza. Teljesen megértettem és elfogadtam.

– Ez csak... felidegesített, hogy még mindig úgy viselkedtél, mintha tagadni akarnád, amit egész Európa tud, és úgy tűnt, menekülsz.

– Mondtam Kevnek, hogy engednie kéne... – mormogtam.

– Vannie mondta, hogy két napig kórházban voltál, miután hazajöttetek Dániából, de nem értettem, utána miért nem jössz.

– Ez egy vicces sztori – kezdtem. – Kevin rám rállította Sebbie-t, mert meg akart védeni az őrült rajongóktól. Nem tudott semmit a paranoia-rohamomról, Seb volt az, aki megtalált, és idehozott, aztán hozzám költözött, és a lakásba zárva tartott, miközben ő iskolában volt. Aztán Kev hazajött a turnéjáról, és pár okból külföldre kellett utaznom – folytattam a magyarázatot. – Egyik dolog történt a másik után, és időm sem volt végiggondolni semmit. El tudod képzelni, milyen boldog voltam, mikor hagyta, hogy a több-kevésbé normális életem éljem.

– Aztán majdnem megöltek a normális életedben – kommentálta.

– Sajnos igazad van – értettem egyet. – Sokszor mondtam a fiúknak, hogy vállalni akarom a tetteim következményeit, de – rántottam vállat. – De valami fontosat akartál nekem mondani, nem?

– Én? Ja, tényleg – mondta. – Figyelj, szerintem Yohiónak is tudnia kéne róla. Várhatnánk, amíg hazamész? – kérdezte.

– Á, te huncut – kacsintottam nevetve. – Nem volt elég, hogy egyszer ittál vele, most azt is tudni akarod, hol lakik? Esetleg egy éjszakára ne adjam kölcsön? – kérdeztem még mindig nevetve.

– Nem, mit képzelsz, nekem ott van Eric – mondta. – De ha Van tudja, hol lakik, akkor én miért ne tehetném?

– Rosszcsont – mondtam, és elkezdtünk földhözragadtabb dolgokról beszélni, mint például hogy találkoztunk valójában, és a többi. Nem hazudtam, elmondtam a szegény Trixi történetét, aki bébiszitterkedést vállalt Tommynak, aztán aláírt egy szerződést, hogy a fia barátnőjét játssza körülbelül fél évig.

– Szóval valójában nem is szereted? – bámult rám, miután hallotta a valós sztorit.

– Magam sem tudom, mit érzek – mondtam. – Már kétszer, vagy még többször majdnem szeretkeztünk, de még mindig úgy kezelem, mintha a testvérem lenne.

– És mi a helyzet a tündérmesével, amit a kocsmában mondtatok?

– Az a sztori, amit kitaláltunk, és amiről könyvet kell írnom.

– Szóval egy könyv lesz publikálva a hamis szerelmetekről? – kérdezte.

– Pontosan – feleltem. – Sokáig a Mi Hamis Történetünknek hívtuk. Képzeld el, ha megtartottuk volna ezt a címet – nevettem.

– Kicsit sem egyértelmű – csatlakozott.

Körülbelül tíz perc múlva érkeztek meg a fiúk, és nem tudtunk tovább beszélgetni és kuncogni rajtuk: persze Carina volt a fangörl, én csak csatlakoztam hozzá, és nevettem azon, amit mondott, és kijavítottam, amikor szükséges volt. Igen, igazuk volt azoknak a yaio-fangörlöknek, akik összehozták Yohiót Seikével, és nem, soha nem szexeltek.

– Helló, emlékszel rám? – kérdezte Carina Kevet, amint ráugrott.

– Ö, szia, Carina – mondta nehezen lélegezve.

– KIBASZOTTUL EMLÉKSZEL A NEVEMRE! – mondta barátnőm majdnem elájulva.

– Persze, hogy emlékszem a szerelmem barátainak nevére – vigyorgott, és mivel már álltam, megfogta a derekam. Carra néztem, és vállat rántottam.

– Kev, eljöhet Carina is velünk? – kérdeztem cukin; tudtam, hogy nem akarja.

– Nos...

– Kéééééérlek – karoltam át a nyakát, és ázott kiskutyaszemekkel néztem rá.

– Jaj, tudod, hogy nem tudok nemet mondani neked – mosolygott rám, és megpróbált megcsókolni, és megölelte a derekam.

– Na-na-na, ezt már megbeszéltük – suttogtam a fülébe, és majdnem a nyakára adtam egy finom csókot.

– Mindig összezavarsz – súgta vissza, és egy pillanatra még jobban megszorított.

– Tudom, de c'est la vie, chéri – kacsintottam, miközben elengedtem.

– Je t'aime, ma belle – felelte franciául, de tudtam, hogy azt mondja, szeretlek, szépségem.

– Rawr – doromboltam, és így rájött, hogy csak viccelek; ez még jobban összezavarta.

– Mennünk kéne, nem gondoljátok? – kérdezte Seb, mikor felfedezte, milyen kibaszott pácba került barátja. Mind csodálkozva néztünk rá egy percig, aztán bólintottuk, és elmentünk. Hazafelé nem is beszéltünk, hanem mikor hazaértünk, és Luna is mindenkit körbenyalt, a szőke osztálytársam is beleértve, ideje volt megkomolyodni.

– Szóval miért akartál jönni, Carina? – nézett rá Kev, amint a lány leült.

– Mert tudok valamit, amit ti nem – felelte, és elmosolyodott. – Yohio kíváncsi, mit akarok mondani, milyen jó érzés – szúrta közbe.

– Car, kérlek – böktem finoman oldalba.

– Jó, jó, abbahagytam a fangörlködést – ígérte. – Nem vagyok benne biztos, hogy tudjátok, de van egy fanoldal és egy fórum, ami Svédország elsőszámú YOHIO-fanoldala és én, természetesen, tag vagyok. Most nem erről akarok mesélni, hanem arról, hogy amint az Eurovíziós Dalfesztivál véget ért, egy új kérdést tettek fel, miszerint tetszik-e nekünk, hogy Beatrix Yohio barátnője, vagy nem, de nem anonim volt, mint a többi, a nevünk is közzé kellett tennünk a szavazatunkkal. Igent szavaztam, tetszett a helyzet, és örültem, hogy erősíthetem a kicsi Trixi-fan csoportot, bár sokan mondtak hamis, és főként gonosz dolgokat róla. De egy idő múlva, mivel nem jött suliba, és páran ezt is tudták, egyre kevésbé és kevésbé voltam rá büszke; nem tudtam, mi történt vele, csak azt láttam, hogy majdnem két hétig nem találkozott senkivel, és, tudjátok, nem esett jól. Aztán azon a napon, mikor majdnem megtörtént a katasztrófa, egy barátom írt a fórumon, akivel egy ideje nem beszéltem Trix miatt, hogy jól döntöttem, amikor támogattam, mert valami szörnyű történt egy titkos facebook-csoportban, amire embernek soha nem kellett volna gondolnia.

– Hadd tippeljek – mondta Seb. – Összeesküvés ellene.

– Valaki megmondta nekik, hogy tudja, hova jár iskolába, és mindenki, aki Sundsvallba tud jönni, az tegye meg, és, ahogy ő mondta, álljon bosszút.

– Meg kell tudnunk, ki volt az a kurva, aki ezt kitervelte.

– Csak meg kell kérnünk a barátnőd, hogy egy ideig hadd használjuk a facebook-felhasználóját – kommentálta Kev.

– Tényleg azt hiszed, hogy ilyen hülyék? – néztem rájuk. – Már biztos kitörölték a csoportot azután, ami történt, hogy ne hagyjanak semmi nyomot.

– Úgy tettek – értett egyet Carina. – Nehezebb lesz, mint hinnéd.

– Még mindig kifaggathatjuk az oldal adminjait – folytatta a gondolkodást Seb.

– Nem fogják bevallani, azt fogják mondani, valaki meghackelte a felhasználójukat, és nem tudták visszaállítani a kérdőívet normálra, és amúgy is úgy voltak vele, hogy nem igazán számít – mondtam el nekik, amit a helyzetről gondoltam.

– De kell lennie egy módnak, hogy kiderítsük ezt a szart! – kiáltotta dühösen Kev.

– Kalle Blomkvistet próbálsz játszani, he? – vigyorogtam rá.

– Nem, csak tudom, hogy az emberek nem Harisnyás Pippik, aki tud vigyázni magára – mondta még mindig idegesen.

– És nem is kell annak lennünk; képzeld csak el, ha egynél több lenne, és az az egy sem a könyvben lenne – fogtam meg a kezét, hogy lenyugtassam.

– Bocsi, csak tudod, nem akartalak mindennek kitenni, és...

– Elmehetünk nyaralni, és nem kell ezekre gondolnunk, miután végeztünk ezzel, ha az lenyugtatna – mondtam neki, de mikor már végeztem, tudtam, hogy hiba volt.

– Hova menjünk? – nézett rám csillogó szemekkel, és vigyorogva a tenyerembe temettem az arcom.

– Haver, ezt akkor beszéljétek meg, mikor már nem vagyunk itt – rángatott minket vissza a földre Seb.

– Azt hittem, már végeztünk – mondta őszintén.

– Reméltem, hogy még nem – felelte Carina. – Mert ha befejeztük, az azt jelenti, hogy nem tudunk mit kezdeni a helyzettel.

– Megkérdeznéd a barátod, hogy emlékszik-e a csoport adminjainak nevére, vagy arra, hogy ki hívta meg őt? – kérte Seb. Ők ketten nem pánikoltak, hanem voltak használható ötleteik.

– Add meg a WiFi kódot és várj kábé tíz percig; mindig online van – mondta, és a kezembe nyomta a telefonját.

– Nem mered Kevint magát megkérdezni? Én nem tudom, csak beírta a telefonomba és a netbookomba, és jóság volt – néztem Carra, és odaadtam a mobilt a lakótársamnak.

– Milyen jó kép rólam – somolygott, amint befejezte. – Akarsz egy közös képet?

– HÁT PE...

– Később – kiáltottuk egyszerre Sebbel –, most kérdezd meg – folyattam sokkal halkabban.

– O-oké – dadogta Carina, és extra gyorsan begépelt valamit. Egy perc múlva hallhattuk, hogy pittyeg a telefonja. – Videohívást akar – mutatta meg a kapott üzenetet.

– Megkapja – állt fel Kevin, és bekapcsolta a számítógépet. – Tessék, jelentkezz be.

Megtette, és amint működött, felhívta a barátját; mi közben kimentünk a kamera látóteréből.

– Hello – üdvözölte egy tizenöt éves, barna hajú– és szemű lány.

– Szia – felelte Car. – Be szeretnék neked mutatni pár embert. Srácok, ő Malin, és imádja Yohiót, és Malin, hadd mutassalak be egy régi és kettő új barátomnak, Beatrixnek, Sebastiannak és Kevinnek – mondta, és mi mellé sétáltunk.

– JESSZUS, CSAJSZI, MEGFOGTAD AZ ISTEN LÁBÁT! – kiáltotta, és ahogy láttam, majdnem leesett a székéről.

– Szia, Malin – mondtam ügyetlenkedve, és integettem a kamerának; ő visszaintett.

– Szóval mi akarjuk tudni, hogy ki hívott meg a facebook-csoportba, és kik voltak az adminok, de tartsd titokban, soha senkinek ne áruld el, hogy beszéltünk – nézett komolyan a kamerába Kev.

– Nagyon sajnálom, srácok, de nem hiszem, hogy segíthetek, mindketten kamu japán neveket használtak, de emlékszem, hogy a nevük Sakura Himeji és Yoshiko Kirishima volt, megnézem... ó, picsába, mindketten kitörölték a profiljukat is; már nincs mód, hogy valaha megtaláljuk őket a facebookon, nagyon sajnálom – kért elnézést.

– Mindegy, te minden tőled telhetőt megtettél – próbálta lenyugtatni Kevin.

– Küldesz majd nekem egy számot, mikor Göteborgban koncertezel?

– Végig kell gondolnom, de van rá esély. Most mennünk kell, megint köszi, és szia – hadarta azon nyomban, és letette.

– Haver, megígérted egy rajongónak, hogy megemlíted a nevét egy koncerten.

– Biztos, hogy sok Malin nevű YOHIO-fan él Göteborgban – mondtam.

– Talán a Break The Bordert, a Revolutiont vagy a Welcome To The Cityt küldöm neki, szóval olyat, ami se nem szerelmes, se nem utálkozó szám.

– Jó ötlet, most adjunk enni valamit a barátainknak, és engedjük őket haza – tanácsoltam, amint rájuk néztem; mindketten elég éhesnek tűntek, főleg Sebbie.

Miután megettük a pizzát, amint előzetesen rendeltünk, Car és Seb hazamentek, és valahogy Kev sem üldözött a szerelmével, és emiatt hálás voltam.

Június 1, 2014.

Mikor felébredtem, éreztem, hogy Kevin hátulról átölel – biztosan az éjjel jött, mikor jó ideje először élveztem a saját ágyam nyújtotta kényelmet.

– Szia – fordultam hozzá, mikor felébredt. – Hiányoltál?

– Nagyon hiányoztál – szorított az ölelésén. – Olyan üres volt mostanában a lakás.

– Képzelem, a kórházi szoba is az volt... de mindig velem kell aludnod, mikor fel kell töltődnöd szeretettel?

– Jóhogy, kérlek, ne vond meg tőlem ez is, ha már nem hagyod, hogy máshogy szeresselek.

– És szerinted miért nem hagylak? – kérdeztem kíváncsian. Érdekelt a véleménye, ő hogy látta. Tudtam, én mit érzek, de azt nem, hogy vele mi a helyzet.

– Nem tudom; mindig a legjobbat hozom ki magamból, hogy olyan férfi lehessek, aki levesz a lábadról, de egyszerűen nem működik – mondta, és felült az ágyban. – Ez fáj.

– Tudod, hogy sohasem akarlak megbántani – ültem fel én is – és hogy nem hiszem, hogy nincs menekvés a barátzónából, csak egyszerűen olyan vagy nekem, mint az öcsém, és ezen nem segíthetek.

– Rendben, hagyjuk abba ezt a beszélgetést, nem akarok lelkileg még jobban megsérülni – kelt fel. – De hadd tegyek fel egy utolsó kérdést: el tudod képzelni, mennyit elviselek miattad?

– Nem teljes hat hónapja ugyanezt csináltam. Olyanba belezúgni, aki a saját neme iránt vonzódik, szopás – fejeztem be a beszélgetést, és miután felkeltem, elmentem valami ehetőt készíteni. De persze a reggeli közbeni beszélgetés se volt semmivel jobb.

– Csinált már valamit a rendőrség? – kérdeztem tőle.

– Nem; mivel senki nem hívta őket, mikor a bűntény történt, nem vették fel az adataikat, ismeretlenek ellen kell feljelentést tenned.

– Aha... és mi a stratégiánk?

– Semmi kétség, hogy te ennek a bűnténynek csak áldozata vagy, és vagy bírságot fizettetnek velük, vagy börtönbüntetést kapnak, de biztos, hogy lehet majd váltságdíjat fizetni értük. Tervezem kifizetni, mert nem a szüleik hibája, amit csináltak, és a pénz nekem nem probléma, de hisz' tudod – kacsintott.

– És ez nekünk miért jó?

– Először is megmutatjuk az erőnket, másodszor az irgalmunkat.

– Megőrültél – kommentáltam.

– Talán igen, de ez a legjobb, amit tehetünk, hogy ne alakítsunk ki egy rossz Yohio-imidzset. Erősnek, de irgalmasnak kell látszódnom, csak mint...

– Egy isten?

– Igen, az európai Visual Kei istene – nevetett, és én csatlakoztam.

– Egoista fasz – böktem oldalba.

– Hisztis kurva – bökött vissza, és tovább neveztünk; mióta megmentette az életem, nem zavart, bárminek hívtuk egymást, mikor tudtuk, hogy a másik nem gondolta komolyan.

Délután elmentünk a rendőrkapitányságra, és feljelentettük azokat, akik majdnem tönkretettek. Azt is elmondtuk, amit megtudtunk a facebook-csoportról, és hogy videók érhetőek el Kevin mondatairól YouTube-on. Sok szerencsét, ha a svéd rendőrök fele olyan hülyék, mint páran Stieg Larsson Millennium-trilógiájában, akkor lehet, hogy az esetet soha nem zárják le.

Június 2, 2014.

Az emberek úgy kezeltek, mintha én lennék az iskola királynője, és mindenki össze akart barátkozni velem, közös fotókat csinálni, és mindenki meghívott a születésnapjára is. mindeközben a rohanás közben el is felejtettem, hogy két napon belül tizenkilenc leszek. Valaki tervezett nekem valamit?

Június 3, 2014.

Ma van egy éve, hogy naplót vezetek, és elmondhatom, hiányozna, ha nem csinálnám.

Kev még mindig velem alszik, és őszintén megvallva nem zavar, mert azt mondják, hogy könnyebb elaludni, ha van melletted valaki, akit szeretsz, és tudom, hogy szüksége van rá; nekem is könnyebb így, és az ő ágya kényelmesebb is az enyémnél...

Ma táncpróbánk is volt, de szerencsére a tanár nem kezelt minket másképp, ha valamit elrontottunk – és ez sokszor megtörtént, mivel általában késtünk.

Június 4, 2014.

Ma volt először az életemben, amikor nem kellett azzal foglalkoznom, hogy a hungaristák "ünneplik" az ország kétharmadának elvesztését 94 éve a Nagy-Trianon Palotában, Versailles-ban. El tudod képzelni, hogy az összes születésnapi bulid egyperces néma csönddel kezdődik, hogy ezzel emlékezzünk a régi, nagy országra? Emberek, én totál együtt érzek a határon túl élő magyarokkal, de egyikünk sem emlékszik a régi időkre, mivel egyikőnk se élt még... Szóval kérlek, próbáljátok elfogadni a helyzetet, mert show must go on, ahogy egy olyan nagy ember mondaná, aki valójában énekelt már magyar népdalt koncerten.

Beatrix királynőt milliószor állították meg az iskolában, amíg az osztálytermébe ért – az emberek boldog születésnapot kívántak Őfelségének. Bent Carinát és Vanessát találtam, amint rajzoltak valamit a táblára.

– Jézus, korán jöttél! – rohant hozzám a vörös hajú Vannie, és megpróbált kilökdösni.

– Ne, nem akarok kimenni oda, mind zaklatók! – kiabáltam, és így maradhattam, de csak ha háttal fordultam a táblának, és nem leskelődtem. Ezt az időt arra használtam, hogy leellenőrizzem a lányok matekháziját, ami, be kell valljam, marha könnyű volt nekem, de ők így is hibáztak. Amíg ők azzal foglalkoztak, hogy a [(3+2)x5=25] és a [3+2x5[=13] miért különböző, én szexi transzformált szinusz-függvényeket akartam rajzolni, és számolni velük. Egyszerűen érdekesnek találtam, hogy ilyesféle dolgok sok mindenre használhatóak, és hogy exponenciális egyenlet használatával rengeteg kémiai elem felezési idejét is ki tudtam számolni például. És bár tudom, hogy az emberek 90%-a soha nem fogja használni ezt a tudást, mégis büszke vagyok rá, hogy többé-kevésbé tudom, mi ez. A háromszögekben is legalább háromféleképpen tudok oldalakat és szögeket számolni – a tanár utálja, mikor nem úgy csinálom, ahogy tanultuk, szóval sosem csinálom úgy. Kis lázadó...

– Kész, fordulhatsz! – kiabálta Carina, mikor az ő utolsó oldalát ellenőriztem.

– Perc – mondtam, és kijavítottam egy nagyobb hibát, mielőtt rájuk néztem, és ekkor majdnem elsírtam magam. Kidekorálták az egész táblát, és Boldog születésnapot, Trixi Hercegnő! volt ráírva.

– Lányok, tényleg miattam csináltátok? – kérdeztem könnyekkel a szememben.

– Nem, van az iskolában egy valódi hercegnő, akit Trixinek hívnak, mit gondoltál, hülye? – kérdezte Van, és megölelt. – Boldog szülinapot.

– Köszönöm, ígérem, az lesz!

– Boldogat, csajszi, és merj a szívedre hallgatni – vett át Vanessától Car.

– Ezt hogy érted? – néztem rá értetlenül, mikor elengedett.

– Pontosan tudod, hogy értem – mondta, és nem tudtam többet kihúzni belőle.

Sajnos a tanár az első órán akarta használni a táblát, így le kellett törölni, de csináltam róla képet a két alkotóval, így nem veszett el.

Az utolsó két óránk tesi volt, és fociztunk. Labdajáték lévén kihozta belőlem az állatot, és mikor valaki beengedett egy gólt, leordítottam a nyakáról a fejét. Soha ne játssz labdajátékot velem, mert csak egy kicsit vagyok finomabb, mint a nünükében, és senki nem akar megsérülni, igaz?

Órák után Carina elvitt vásárolni, mert, ahogy ő mondta, nincs egy rongya, amit viselhetne, mikor végül fel kell lépnünk a tánccal, és mivel így történt, megígérte, hogy vesz nekem valamit, ami megtetszik a boltokban. Megint furcsa volt, hogy nem Vanessát vitte magával, de volt egy sanda gyanúm, hogy ő valahol Sebbel van. Végül egy pár fülbevalót választottam, mert nem akartam, hogy sokat költsön rám. Miután bevásároltunk, hazakísért, bár tök másfelé kellett mennie, hogy hazajuthasson. Ekkor kezdett bűzleni a helyzet.

– Nem bírsz úgy élni, hogy ne lásd négynaponta, ugye? – kérdeztem nevetve.

– Megfogtál – csatlakozott. – De tudod, hogy olyan rohadtul szexi...

– És olyan rohadtul szemtelen – folytattam.

– Ó, miket csinál, hm? – kérdezte kíváncsian.

– Mióta hazajöttem a kórházból, velem alszik például.

– Jó világ, hogy tudsz ellenállni a kísértésnek?

– Miféle kísértés? – nevettem megint. – Mikor ránézek, mindig az öcsém jut eszembe, és így egyáltalán nincs kísértés. Csak akkor veszem észre, hogy ő nem Dani, mikor nőként kezel.

– Veled aludni teljesen ez a kategória.

– Tudom, de nem csinál mást, csak átkarol, és őszintén szólva hozzá vagyok szokva ehhez. Már százszor csinálta, és már szinte hiányozna, ha nem tenné.

– Miért érzem úgy, hogy szerelmes vagy belé? – bökött oldalba.

– Nem igaz! – ellenkeztem, és odafigyeltem, hogy ne túl hamar mondjam. – Igen, szeretem, mint egy embert, és szeretek vele élni, szeretem, ahogy kinéz, de szigorúan főnök-beosztott kapcsolatom van vele. A főnököd barátjának lenni nem bűn, de beleszeretni az. És néha azon gondolkozom, hogy nem csak játssza-e a szerepét, még ha nem is szükséges, hogy ne hibázzon, mikor egy párnak kell tűnnünk. – Trixi, te is tudod, hogy nem igaz, hogy...

– Akkor ő jobb színész, mint te – kommentálta.

– Évekig el tudta titkolni a nemi identitását, jó színésznek kell lennie.

– Szóval szerinted csak elhiteti magával, hogy szeret téged, és ez nem igaz?

– Valami olyasmi – mondtam, és kinyitottam a lakásunk ajtaját. – Be szeretnél jönni?

– Az érzelmeket lehet irányítani – mondta belépve. – Ha nem lehetne, már legalább hússzor megcsaltam volna Ericet az elmúlt két évben.

– Férfiak megcsalása, és irányítható érzelmek... – jött oda hozzánk Kevin, és megölelt, mint mostanában minden nap, mikor hazajöttem. – Lányok, milyen komoly dolgokról beszélgettek!

– Nem az, mi csak...

– Mindegy, tudom, hogy te soha nem használnál agykontrollt, hogy ne szeress – kacsintott.

– Ki mondta, hogy szeretlek? – kérdeztem vigyorogva, és bementem a nappaliba, ahol Vanessa és Sebastian vártak.

– Boldog szülinapot, te lány – mondta Seb és adott nekem sört; aztán átkarolta Vannie vállát.

– Aranyosak, nem igaz? – fogta meg a derekam Kevin.

– Igen, de nem kapsz tőlem sört – mondtam, és adtam egy puszit az arcára.

– Hé, ne provokálj – ölelt meg, aztán bólintott, amint Sebre nézett, és mindketten felkeltek.

– Mi történik? – suttogtam Kevin fülébe.

– Nos, ha jól emlékszem, a tizennyolcadik születésnapod nem a lehető legjobbra sikeredett, szóval úgy döntöttünk, hogy a tizenkilencedik csodás lesz! – mondta, amint kikísért a konyhába, ahol egy torta várt az asztal közepén.

– Nagyobb bulit akartunk szervezni, de szerda lévén nem lenne jó ötlet – kommentálta Seb. – De szombaton mindenkit várunk hozzánk, a szüleim üzleti úton vannak, úgy értem, tényleg. – Kacsintott, mikor ezt mondta, mert tudta, hogy ezt írtuk Kevin könyvébe.

– Asszem, mennem kell, Eric házit akar írni velem – mondta Carina, és elment.

– Tényleg, Vannie, hogy bírod, mikor romantikáznak? – kérdeztem, mikor Car már elment.

– Nem nehéz, általában Carina megy Erichez, mióta odaköltöztem, de lehet, hogy nem tanulok tovább itt, Sundsvallban, hanem közelebb az otthonomhoz, ha nem találok szállást.

– Miért ne tennéd? – nézett rá Seb. – Bármikor hozzám költözhetsz.

– És szerinted mit szólnának a szüleim?

– De te... vele is együtt éltél – szúrtam közbe.

– Óvoda óta ismertük a családot, és a szüleim is azt hitték, hogy a húga szobájában élek – magyarázta. – Csak tavaly költöztünk Luleåba, az öcsém is ott kezdte az iskolát, de én nem akartam az utolsó évre iskolát váltani, így maradtam itt.

– Anyukád biztos örülne, hogy egy lányt vittél haza, és ráadásnak évekig maradna – nevetett Kevin.

– Persze, hogy az lenne – mondta. – Mindig is akart egy lányt.

– Egy meny nem lenne elég? – csatlakoztam.

– Hé, még nem vagyunk együtt – kiáltotta Van, és Seb csodálkozva nézett rá.

– Én soha nem mondtam, hogy – kezdte Seb, de Kevin a legjobb barátja szájára nyomta a kezét. – Hé, ember! – ellenkezett.

– Foglalkozzunk a szülinapossal, oké? – kérdezte Kev ahelyett, hogy magyarázkodna.

– Tényleg, Trix, boldogat megint! – mondta.

– Nézz erre a csodás tortára, én sütöttem! – mondta büszkén Kev.

– Yohio csak akart sütni, de nem jött össze, ne higgy neki, majdnem leégette a saját haját – kommentálta legjobb barátja. – Soha nem kéne hagynod, hogy félkész ételeken, amiket csak melegíteni kell, bármit csináljon!

– Jól van, megfogtál, vettem – értette egyet a lakótársam – szóval biztos ehető. Gyerünk, Trixi, sütit akarunk enni!

– Rendben, rendben, tessék – adtam nekik (kisebb vagy nagyobb) szeleteket.

Nem beszéltünk evés közben, és nem csak azért, mert magyar ember evés közben nem beszél, hanem mert a torta fincsi volt, és nem kínos csend volt, hanem bensőséges csend.

– Jaj, milyen finom volt! – simogattam meg a hasam.

– Úgy van – helyeselt Vanessa. – És, milyen érzés felnőttnek lenni? – vigyorgott.

– Tíz év, és megtudod – feleltem szintén vigyorogva. – Játszunk valamit? – kérdeztem a fiúkat játékban reménykedve.

– A foci nem volt elég neked? – nézett rám könyörögve Van.

– De Vannie, ma van a szülinapom – néztem rá ázott kiskutyaszemekkel.

– És a szülinaposok mindig megkapják, amit akarnak – kelt fel Kevin, és a konyhaszekrényhez ment, amit ki is nyitott. – Nézd, mink van!

– Ó, ó, ó – nyögtem, amint megláttam, mi van bent. – Ki akar még másnaposan iskolába menni? – húztam fel pajkosan a szemöldököm.

– Én, én! – mondta Vannie, és olyan nagyot ugrott, hogy beütötte a térdét az asztalba.

– Vigyázz magadra – mondta neki Seb, és megsimogatta fájó lábát.

– Remélem, nem csak játszik vele – suttogtam Kevinnek.

– Nem, komolyan veszi őt, csak... szeretne játszani, mielőtt megmondja neki, hogy kedveli.

– És mi volt az az Én soha nem gondoltam?

– A házasságról beszéltünk, mikor azt mondta!

– Nem, ezt pont akkor mondta, mikor arról volt szó, hogy együtt vannak-e.

– Ismered Vannie-t, most ő játssza a tipikus férfi-szerepet, szóval ő akarja a másikat, és a másiknak nem szabad könnyen adnia magát.

– Az agyam eldobom – kommentáltam, amit az imént mondott. – És mi mit játszunk?

– Felelsz vagy mersz, hm? – kérdezett vissza.

– Rendben, most ne vetkőzzünk, de mivel van alkoholunk, ihatnánk, mikor valaki nem akar valamit megcsinálni, és a legkevésbé részeg a győztes. Mit gondolsz?

– Jó ötlet, most hozz sört és vodkát – felelte, és adott egy puszit a homlokomra.

Mikor kimentem a konyhába, Sebbie és Van még mindig az asztalnál ültek; mondtam nekik, hogy segítsenek cipelni az italokat, és hamarosan mind a négyen a földön ültünk egy körben, üveggel a közepén. Viccelődtem vele, hogy nünükézzünk, de amint elhagyta a szó a számat, Kevin egy hangos Nem!-et kiáltott, így végül az egész üveget használtuk, nem csak a kupakot.

– Jól van, szóval most senki nem vetkőzik, de annak, aki nem akar felelni, vagy merni, innia kell – magyaráztam, és elővettem a poharakat, amiket megtöltöttem vodkával.

– Rendben, Trixi kezd – mondta Kevin, és megkért, hogy tegyem fel a kérdést, vagy ismertessem a feladatot, mielőtt pörgetnék.

– Nos... – mondtam. – Cuki leszek, az első ember választhat: vagy nyald meg a könyököd, vagy mondd meg, szerelmes vagy-e épp.

– Jaj, ne, miért én? – kérdezte Seb, mikor megállt az üveg.

– Választanod kell – bokszoltam a vállába.

– Az ivást választom – hadarta, és mire ellenkezhettem volna, már üres volt a pohara.

– Oké, Seb, te jössz.

– Hmm... csókolj meg, ribanc – vigyorgott, és pörgetett.

– Haha – nevettünk, mert Seb sikeresen megtalálta magát. – Csókold meg magad, ribanc – folytattam, és láttam, hogy megint iszik.

– Komolyan azért játszol, hogy lerészegedj? – kérdezte Vanessa.

– Persze – vigyorgott. – Részegen nem vagyok gyáva.

– Te jössz megint – nevettem.

– Jó, akkor most, hogy visszafizessem mindazt, amit én elszenvedtem... te, akit a Nagy Üveg választ – Felemelte, miközben róla beszélt. – a Baj van a résszeg tengerésszel-t kell énekelje.

Azon nyomban, amint mozgásba hozta az üveget, Kevin felemelte a kezét.

– Rendben, most az egyszer az alja játszik, nem a kupak – mondta, és abban a szent pillanatban az üveg megállt rá mutatva, de ő teljesen Sebbel szemben ült, így rajta volt a sor, hogy énekeljen – megint.

– Nos – sóhajtott idegesen, és elkezdte énekelni az ismert tengerészdalt. Mikor végzett, feltette a következő kérdést. – Szűz vagy? És kérlek, drága Vanessa, tedd meg nekem, nem merem újra megérinteni.

Csinálta a dolgát, és öt másodpercig pörgött az üveg, és csak Sebbie előtt állt meg.

– Nem, ez csak egy rossz vicc lehet! Cinkelt üveg! Te, aki írod ezt a történetet, abba hagyhatnád, hogy velem szórakozol! – nézett a mennyezetre.

– Kihez beszélsz? – kérdeztem, mikor felfedeztem, hogy hülyeséget beszél.

– Az életem szerzőjéhez – mondta mellékesen, és folytatta a játékot. – Nem, nem vagyok Szűz, hanem Kos.

– Mekkora vicc, ember, mekkora vicc! – nevetett Kevin, de nem a viccen. – Rendben, ez a játék hamar "szívassuk meg Sebbie-t"-játék lett, pedig az általában fél óra, és fejenként fél liter vodka után történik meg, szóval mást kéne játszanunk...

– Ó, adtál egy jó ötletet! – kiáltottam. – Ismeritek a Korpiklaani Vodka című számát, ugye? A legkönnyebben úgy részegedhetsz le, ha vodkát iszol mindig, mikor ezt a bizonyos szót hallod a dalban – fejeztem be büszkén.

– De akkor te csinálsz holnap reggelit nekünk – mondta Van, és bólintottam.

– Már szóltam Carina szüleinek, hogy ma éjjel nem alszol otthon, és ha jól tudom, Sebbie szülei már hozzászoktak a hosszabb-rövidebb itteni látogatásaihoz.

– Pont, ahogy mondod – helyeselt.

– A tiétek a szobám – néztem rájuk boldogan mosolyogva.

– Várj, akkor te hol alszol? – kérdezte Vannie.

– Mostanában Kevin ágyát uralom, miért?

– Á, és azt mondjátok, nem vagytok egy pár, a kis hazug! – fenyegetett meg játékosan.

– Mert nem vagyunk – feleltem. – Szerintetek itt játszanék veletek a születésnapomon ahelyett, hogy vele játszanék a hálószobában, ha együtt lennénk?

– Nem ezt mondtam, de, bébi, biztos csináltok valamit, mielőtt együtt elalszotok!

– Igen, mindig megkér, hogy tűnjek el a szent testétől – kommentálja Kevin.

– Nem, valójában azt mondom, hogy Menj a pokolba, mielőtt hívom a rendőrséget, és feljelentelek szexuális zaklatásért! minden egyes éjjel, de soha nem csinálod, és a vajszívem nem hagyja, hogy tényleg felhívjam a rendőrséget, így mindig megúszod.

– Hé, mi is itt vagyunk – integetett az arcunk előtt Seb.

– Hello, bocsi, komoly gondokról beszélgetünk – utasítottam el.

– Valójában miről is beszélünk? – kérdezte kissé szarkasztikusan Kevin.

– Hogy soha nem figyelsz arra, pontosan mit mondok.

– Bocsi, nem figyeltem, mit mondtál? – kérdezte, és nem bírtam megállni, hogy ne nevessek.

– Ember, megint nyertél, soha nem bírlak megnevettetni egy tettetett veszekedésben. Baszódj meg egy seprűnyéllel, amit annyira szeretsz – folytattam a nevetést, és hamarosan Seb és Van is félénken csatlakozott. – Sajnálom, mindig ezt csináljuk, ne is figyeljetek ránk.

– Mindegy is, így csak még jobban öreg házaspárra hasonlítotok – mondta az osztálytársam, és messzebb ült tőlem, mert nem akart egy hatalmas ütést kapni a combjára (amit csinálni terveztem).

– Szóval, hol van a dal és a tömény? – kérdezte inkább Sebbie.

– Tessék – adtam neki a kis poharat. – De gyorsan fogom újratölteni, mert csak az elején négyszer kell inni. Egy idő után úgy csúszik, mint a víz.

– Fúj, ki iszik vizet, mikor van ez a cukiság? – vette ki Seb az üveget a kezemből, és megsimogatta az oldalát. – El akarlak venni, bébi.

– Lehet, hogy eleget ivott már... – mondtam, de aztán teljesen értelmesen nézett fel rám.

– Orosz vagyok, vodka nem árt nekem! – mondta, és nem tudtam, higgyek-e neki, vagy sem.

– Én is részben német vagyok, mégis le tudok részegedni a sörtől.

– De nem orosz vagy – kacsintott, és elkezdtük a játékot. Három perccel később a dal véget ért, és mind a négyen ki voltunk ütve. A szót pontosan 35-ször mondták, és megvolt a szükséges 1,5 literünk, így mindenki 3,5 deciliter vodkát ivott három rövid perc alatt, ami, meg kell mondjam, egyáltalán nem egészséges. Szerencsésnek érezhetem magam, hogy mindenre emlékszem, mikor ezeket leírom.

– Szeretnél visszavonulni velem, és játszani valamit, hm? – kérdezte pajkosan Kevin, vagy legalábbis azt gondolta, hogy az.

– Csst, hallgasd őket – utasítottam, és így megpróbált arra figyelni, miről beszélt Sebastian és Vanessa a konyhában.

– ...és szerintem ez így nem lenne jó – hallhattuk a fiú hangját. – Én dolgozom, te messze tanulsz tőlem... ha csak Harnösandban lennél, de Luleå egy kicsit messzebb van attól.

– Tudom, én is észrevettem, hogy nem működne, ezért akarok csak a barátod lenni.

– Mi? – emelte fel egy pillanatra a hangját. – Eléred, hogy beléd zúgjak, aztán eldobsz, mint egy használt rongyot? Élvezed, hogy az ujjad köré csavarod a férfiakat, aztán így kosarazod ki őket, ugye?

– Nem, én nem úgy értettem...

– És én bolond még meg akartalak kérni, hogy költözz hozzám, ha a családod elfogadja ezt a lehetőséget. – Úgy tűnt, befejezte.

– Pont, mint te meg én, nem? – kérdeztem suttogva Kevint.

– Teljesen – helyeselt. – De fáradt vagyok, és amúgy is neked kell holnap reggelit csinálni.

– Volt bármikor olyan, hogy nem tudtál enni valamit, amit én csináltam? – kérdeztem megint, és mivel nem kaptam választ, elmentünk aludni – együtt. Ő azon nyomban elaludt, amint befeküdt az ágyba, de én még fél órát fent voltam, és hallottam, hogy Sebbie és Vannie beesnek az ágyamba – együtt. Szóval náluk is barátság extrákkal van mostantól.

Június 5, 2014.

– Jó reggelt – fordultam Kevinhez, bár tudtam, még alszik, és először az elmúlt egy hónapban nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és adtam egy finom csókot az ajkaira. Egy pillanatig úgy éreztem, mintha visszacsókolt volna, de biztos voltam benne, hogy még mindig alszik. Nem voltam másnapos, soha nem voltam, összesen csak egyszer, így biztos voltam benne, hogy a gyerekeknek szükségük lesz fájdalomcsillapítóra és gyomornyugtatóra, nem csak ételre, és az energiára, amit ad; de tudtam, hogy gyógyszer nélkül nem tudnának enni.

Fogtam egy pohár vizet, és a két szem gyógyszert, és bevittem Kevin szobájába. Miután ott végeztem, vettem egy tálcát, két pohár vizet, a gyógyszert, és egy papírcetlit, amin jó reggelt kívántam, aztán összeszedtem a bátorságom, és kopogtattam a szobám ajtaján.

– Srácok, ideje felkelni, vár rátok második otthonotok, az iskola! – mondtam, de biztos voltam benne, hogy nem varázsolja őket éberré, így csak bementem; szerencsére volt takaró Seben és Vannie-n, mert valahogy biztosra vettem, hogy alatta meztelenek. Egy pillanatig haboztam, hogy felkeltsem-e őket, vagy sem, de tudtam, hogy szar érzés, mikor életed szerelmének a karjaiban fekszel (és most szeretném hangsúlyozni, hogy Kevin kifejezetten nem az a számomra), és valaki felébreszt, és így az első gondolatod reggel nem az, hogy jó reggelt, kedvesem, hanem az, hogy á, te buzi, hagyj aludni, és nem akartam, hogy átéljék.

Aztán csináltam egy kis reggelit, hogy a gyerekeknek legyen mit enni, mikor végre felkelnek, de Luna volt az egyetlen, akit érdekelt az evés, és boldogan rohant hozzám, mert Apuci nem etette meg tegnap, így megsimogattam, mint minden reggel, adtam neki reggelit, így ehettünk együtt.

– Reggelt – nyílt az ajtó, és Kevin jött ki. – Miért vagy még itt?

– Hello, ember, te keltél túl korán, a barátaink még alszanak – tájékoztattam.

– Biztos élvezték az éjszakát – ásított, és elült mellém, hogy egyen valamit.

– Nem hallottad őket tegnap; ráébresztettek, hogy ha maradok, venni kell egy új ágyat abba a szobába.

– Miért, szeretnél egy franciaágyat, amit megoszthatnál velem? – kérdezte somolyogva.

– Nem, hanem egy olyat, ami nem nyikorog – tettem tönkre a hangulatát.

– Szerinted ők...? – nézett rám csodálkozva.

– Aha – mondtam elégedetten. – Mikor bementem, teljesen úgy tűnt.

– Remélem, kilenc hónap múlva nem kérnek meg, hogy legyünk keresztszülők.

– Haha, ki mást kérjenek? – nevettem hangosan. – Nyugi, Van mindig tart magánál gumit.

– És nem lehetünk benne biztosan, hogy Sebbie teste használható volt annyi alkohol után.

– Ha jól emlékszel, te több alkohol fogyasztása után is képes lettél volna – kacsintottam.

– Ez nem ugyanaz...

– Dehogynem.

– Mindig tiéd kell, hogy legyen az utolsó szó a vitákban?

– Persze – bokszoltam a vállába. – Figyelj, hagyd őket aludni, aztán mondd meg nekik, hol van kaja, de nekem most mennem kell, nem akarok több napot hiányozni az iskolából.

– Ne vigyelek el? – kérdezte, aztán mikor ránéztem az órára, rájöttem, hogy szükségem van a segítségére, így elfogadtam az ajánlatát.

Ahhoz az épülethez érve, ahova mentem, észrevettem, hogy minden pillantás ránk szegeződött, és mikor kiszálltam az autóból, és el akartam menni, megcsörrent a telefonom, így visszamentem a kocsikhoz, és megkérdeztem, mit akar.

– Itt hagynál egyetlen csók nélkül? – húzta le az ablakot, és szexin kérdezett, ezzel rádöbbentve, hogy úgy kell viselkednem, mintha szeretném.

– Persze, hogy nem, csak hozzászoktam a buszokhoz, tudod – mozdítottam a fejem közelebb az övéhez, és adtam egy apró csókot az ajkaira.

– Nem úszod meg ennyivel – mondta, és megragadva a vállaimat egy hosszabb, és sokkal szenvedélyesebb DNS-cserébe kezdtünk.

– Baszottul halott vagy – suttogtam, és adtam neki még egy csókot. Rám vigyorgott, majd miután küldött egy csókot a levegőben, rátaposott a gázra, és elhajtott.

– Hali, hol hagytad Vannie-t? – rohant hozzám Carina.

– Ott, és azzal van, akivel hagytad – kacsintottam, és így azonnal tudta, mi történt.

– Remélem, nem hagytak nagy kupit a szobádban – mondta sokkal halkabban.

– Reggel bementem, de olyan aranyosak voltak, hogy nem tudtam rávenni magam, hogy felébresszem őket, hanem inkább hagytam egy kis ételt a hűtőben.

– Legközelebb Eric és én is csatlakozunk – nevetett.

– Hm, édes hatosra vágysz, mi? – csatlakoztam. – Jó, jó, legközelebb ők használhatják Kevin szobáját, és ti ketten az enyémet, szóval mi ketten a kanapén alszunk.

– Nem, Nem akarlak kirángatni a komfort-zónátokból...

– Nekem nem lenne baj, talán csak neki – mosolyogtam, és abban a szent pillanatban beértünk az osztályterembe.

– Csak vicceltem – mondta. – De most üljünk le... és valahogy azt is meg kell magyaráznunk, hogy miért nincs itt.

– Nem érezte magát jól reggel – tanácsoltam. – És biztosra veszem, hogy nem is fogja, mikor felkel, sokat ittunk tegnap.

– Jesszus, mit műveltetek?

– Először ivós Felelsz vagy mersz, de olyan egyhangú játék volt, hogy úgy döntöttünk, három perc alatt rúgunk be – kuncogtam.

– Másnaposság? És hogy csináltátok?

– Egyáltalán nem – feleltem. – És vodkát ittunk minden alkalommal, mikor kimondták a szót a Korpiklaani dalában.

– Jézus, és hogy kerültetek ágyba?

– Nehezen – nevettem. – Képzelheted, mikor hallottam őket a kapcsolatukról beszélgetni.

– Végül elfogadta Vannie szerelmét? – kérdezte kíváncsian.

– Annál érdekesebb volt – mondtam. – Á, fenébe, utálok pletykálni, de na. Tudod, hogy miután szakított Patrickkal, úgy döntött, jövőre Luleåba költözik, így megmondta Sebnek, hogy legyenek csak barátok, de ő már belezúgott. Bonyolult, mi?

– Remélem, találnak megoldást – mondta, és mivel bejött a tanár, be kellett fognunk.

Nem volt időnk (és el is felejtettünk) beszélni róla, amíg be nem fejeződött az utolsó óránk.

– Szóval pontosan mi is történt tegnap? – Kérdezte, miközben mentünk hazafelé.

– Sebastian megmondta Vanessának, hogy szereti, de ő már csak a barátja akart lenni, mert nem akart távkapcsolatban élni vele. Ez minden.

– Az a bolond, nem kellett volna ezt mondania.

– Az a bolond, el kellett volna fogadnia az ajánlatát, és hozzá költözni – morogtam a bajszom alatt, és Car csodálkozva nézett rám.

– Mit mondtál az előbb?

– Sebbie felajánlotta, hogy Van költözzön hozzá – ismételtem meg az állításom.

– Jézus, megfogta az isten lábát, és most eldobja a lehetőséget, mint egy használt rongyot!

– Ő is pont ezt mondta tegnap...

– Amint lehet, beszélek vele – mondta eltökélten.

– Hé, ne merj erről a témáról beszélni vele! Nem tudják, hogy tudjuk, és ennek így is kell maradnia. Ha ő maga beszél róla, akkor elmondhatod neki a véleményed, de kérlek, ne hozd fel a témát!

– Redben, rendben, nyertél! Ebben az esetben nincs értelme, hogy veled menjek. Szia – adott három puszit, mint általában, és elment.

Hazaérve a nappaliban találtam őket; Seb a fotelben ült, és Van a díványon, de amikor mellé ültem, éreztem, hogy meleg. Szóval Seb nemrég ment arrébb. Haha, elkaptalak!

– Finom volt a reggeli? – kérdeztem őket ironikusan.

– Úgy érted, az ebéd? – kérdezett vissza Sebastian. – Hé, ne légy morcos – mondta, mikor meglátta az arcom, ami minden volt, csak boldog nem.

– Így van; és köszi – folytatta Vanessa; aztán egyperces csend következett.

– Srácok, nem kell tettetnetek, láttalak titeket reggel aludni.

– Tényleg? – kérdezték egyszerre.

– Szerintetek hogy került oda a gyógyszer? Srácok, az őrületbe kergettek.

Nem feleltek semmit, csak ültek ott csendben.

– Hé, én lennék a legboldogabb, ha együtt lennétek – mosolyogtam rájuk. – Vagy nem, hadd helyesbítsek: én lennék a legszomorúbb, ha nem lennétek.

– És miért akarod ennyire? – kérdezett Seb.

– A barátaim vagytok, és nem akarom, hogy szenvedjetek...

– Mint te? – nézett rám aggodalmasan Vannie.

– Visszamegyek Magyarországra, és új életet kezdek, amint végeztem itt. Nem bírom ezt a munkát; olyat kell játszanom, ami egyáltalán nem igaz, és mindenkit félrevezetni vele.

– Főleg magadat – folytatta az osztálytársam.

– És mihez kezdesz ott? – kérdezte a gyakorlatiasabban gondolkozó Sebastian.

– Már hónapok óta tanulom a régi magyar tantárgyaimat, és októberben leérettségizem. Aztán lehet, hogy a nagymamámmal lakom, és keresek munkát, vagy elmegyek egyetemre.

– Mit tanulnál? – kérdezett megint.

– Talán angolt vagy svédet. – Mosolyogtam a tervemen. Mindkettő rátok emlékeztetne.

– Nem akarsz inkább visszajönni, és itt tanulni?

– Nem engedhetem meg magamnak.

– Ki mondta, hogy neked kell állnod a megélhetésed? Yohiónak biztos van rá elég pénze, és amint végzel, dolgozhatsz neki.

– Nem vagyon informatikai zseni, mint egyesek; már van rendezőtök és sminkesetek, még női énekesetek is, és minden; nem vagyok hasznos.

– Írtál egy könyvet Yohiónak – emlékeztetett. – Egy varázsló vagy, ha szavakról van szó.

– Úgy érted, boszorkány.

– Most nem számít, csajszi, tanulj marketinget, és maradj – fejezte be.

– Jaj – sóhajtottam, mintegy elfogadva, hogy az ő ötlete logikusabb az enyémnél. – De nem marasztalhattok, ha az érettségiről van szó.

– Nem számít, elmész-e, vagy sem, csak gyere vissza hozzánk, hülye – mondta ki Vanessa, amit Seb próbált magyarázni az előbbiekkel.

– Nem vagyok benne biztos, hogy továbbra is el tudom viselni, amint Kevin fut utánam, mint egy kiskutya. Úgy értem, nem kellemes érzés, mikor valaki üldöz a szerelmével, és tudod, hogy nem viszonozhatod – magyaráztam, hogy miért nem akarok visszajönni, bár már eldöntöttem, hogy megteszem.

– Ne merj elmenekülni a gondjaid elől – vágott hátba Vanessa, de olyan erővel, hogy majdnem a padlóra zuhantam.

– Nem menekülök! Csak próbálom jól kihasználni a lehetőségeimet.

– Hogy menekülhess – fejezte be hangosan a gondolataimat Sebastian. – Figyelj, nem akarok elveszíteni egy olyan barátot, mint te, és biztosra veszem, hogy Kevin sem, még ha csak barátok is vagytok.

– Soha nem kezel úgy, mint egy barátot, mindig igyekszik olyat csinálni, amit csak olyanokkal tesz az ember, akit szeret, és ez így gyors! Még ha lenne is esély, hogy szeressem... gyorsan és akaratosan viselkedik, és nem bírom kezelni! Csak időre lenne szükségem, de pont az nincs!

Ebben a szent pillanatban egy mondatlánc jutott eszembe a Mi Hamis Történetünk-ből. Ez volt szinte a egyetlen rész, amit ő írt, és nem én.

"...valódi szépsége megvakított, amint ránéztem. Olyan volt, mintha eddig sötétben éltem volna, és most kiléptem volna a fényre, és a színek, melyek élénken a szemem előtt táncoltak, olyan intenzíven akarnának a szemembe jutni, hogy szükségem lenne egy napszemüvegre, hogy messzebbről nézhessem őket. Védelmeznem kellett volna magam a szépségétől, de mindent olyan mohón akartam, hogy a vágyam majdnem megölt. Nem akartam a megfelelő időre várakozás izgalmát, az önmegtartóztatásét, és az örömöt, hogy lépésről lépésre ismerhetem meg, hanem annak az örömét akartam, hogy mindent egyszerre, egy időben kapjak meg.[...]"

Szóval valójában ezt érezte, de bizonyos okokból nem mondhatta el – tehát így tájékoztatott. Amint befejezi a "szórakozzunk Trixivel" nevű játékát, gratulálni fogok a leleményességéhez.

– Trix, mire gondolsz ilyen erősen? – Láttam Vannie kezét a szemem előtt. Biztos, szörnyen néztem ki, mert mikor csodálkozva néztem rájuk, először Vanre, aztán Sebre, megkönnyebbültnek látszottak.

– Á, semmire sem, nemrég vettem ezt a képességet a városban – kacsintottam a társaság gémerjére; a fiú vigyora ettől kiszélesedett.

– Rendben, úgy tűnik, jól van – kommentálta a vigyorát.

– De miért mondtad, hogy nincs időd? – kérdezte Vanessa. – Azt ígérted, visszajössz.

– Akár visszajövök, akár nem, nem fogok belezúgni, míg a főnököm. Ez egy ördögi kör: mikor itt vagyok, és jobban megismerhetném, a főnököm; otthon, ahol nem tudok vele kapcsolatba lépni, nem az.

– Csajszi, az a munkád, hogy a barátnőjét játszd, senkit nem fog zavarni, ha valóban beleszeretsz – próbálta meg Sebbie lenyugtatni az idegeimet.

– Akkor is úgy viselkedik, ahogy, és nehéz úgy tájékoztatni, hogy sok, amit csinál, hogy ne sértsem meg az érzékeny lelkét – temettem a tenyerembe az arcom.

Nem láttam, de biztos voltam benne, hogy volt egy néma vitájuk, mielőtt Vanessa felajánlotta a segítségüket, és Sebastian elment telefonálni.

– Szedd össze a cuccod, a hét végéig hozzám költözöl – jött vissza.

Mikor hazaértünk, Sebbie anyja oda meg vissza volt, hogy láthatott – ennyire...

– Istenem, Fiam, négy év után hazahoztál egy lányt; el sem tudod képzelni, milyen büszke vagyok! – dőlt szinte sírva a karjaiba. Micsoda?

– Öhm, Anyu, félreérted, ez Yohi... – próbálta elmagyarázni.

– Jézus, megint ő az? – kérdezte reményvesztve.

– Nem, pont ezt akarom elmondani. Ő a barátnője – mondta végül, hangsúlyozva az utolsó szót, ezzel még furcsábbá téve a helyzetet, mint eredetileg volt.

– A barátnője? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? – kérdezte a mennyezetre nézve, és mikor elindult egy irányba, azt hittem, visszavonul, hogy soha többé ne vegyen rólam tudomást, de nem: megállt a sarokban, leguggolt, aztán mély depresszióba esett pont az orrunk előtt. Jupi, szóval az anyukája imádni fog engem.

– Észre se vedd ezeket a dolgait, imádta az exem, és azt akarja, hogy megint egy olyan barátnőm legyen – suttogta, amint az emeletre irányított. – Erre.

– És mi volt az a fél mondta Kevinről? – kérdeztem kíváncsian.

– Nos, előbb gyere be – mondta a mögötte levő szobára mutatva.

– Oké... – feleltem, és mikor bementem, azonnal tudtam, ez az ő birodalma. – Remélem, eldugtál minden pornót... vááááááárj, ez meg mi? – emeltem fel egy újságot, ami a lábam alá csúszott azon nyomban, hogy egy lépést távolodtam az ajtótól.

– Ne, add vissza! – kiáltotta, és szabályosan rám ugrott.

– Hm, reméltem, hogy megosztod velem a szexi cicik látványát, ha már meghívtál ide, de rendben, tessék – adtam fel, és odaadtam neki a magazinját. – Akkor mondd el, amit nem tudtál kint.

– Ülj le valahova, ahonnan nem eshetsz lejjebb – mondta; én követtem az utasítását. – Akkor történt, mikor tizenkét évesek voltunk, és Yohio elkezdett sminkelni. Eljött hozzánk, nem emlékszem, miért, régen volt, és véletlenül találkozott anyámmal. Ez a beszélgetés zajlott le kettőnk között: Anyu: Sebastian, hazahoztál egy lányt, nem tudod elképzelni, milyen büszke anya vagyok! Bemutatnál neki, kérlek? Én: Anyu, ő Yohio, tudod, a legjobb barátom. Anyu: Atyám, mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Ezután meglátogatta ugyanazt a sarkot, és elkezdett gombát növeszteni.

Mikor a gombát növeszteni szavakat mondta, nem bírtam ki nevetés nélkül. Ahhoz túl vicces volt – legalább tudtam, hogy lett az, aki – egy ennyire komolytalan anyukával sokkal furcsább lenne, ha komoly lenne.

– Nem kéne táncon lennünk? – kérdezte mellékesen, miután alaposan szemügyre vettem a szobáját.

– Ja, tényleg, már el kellett volna indulnunk – mondtam, és mindketten felálltunk.

– Majd később körbevezetlek – mondta, amint elhagytuk a házat.

Persze, hogy elkéstünk a próbáról (és emiatt le is lettünk szidva), és mikor volt tíz szabad percünk, megkérdeztem, hogy akar-e párt cserélni Vanessával, vagy nem, de azt mondta, jó ez így, hogy nem tudta, akar-e egy életre szóló élményt vele, mikor nem volt benne biztos, hogy együtt lesznek egy, kettő, három, tíz év múlva, és én teljesen megértettem. Életemben először azt éreztem, hogy nem volt jó ötlet elfogadni ezt az állást, mert biztosra vettem, hogy a gyerekeim hibáztatni fognak, hogy nem maradtam vele, még ha tudják is, hogy ez csak egy munka volt a számomra. Köszönöm, Sebastian, köszönöm...

Próba után hazamentünk, és beköltözhettem a vendégszobába, de a lehető legkevesebb időt töltöttem ott; Sebbel a holnaputáni parti előkészületein ügyködtünk.

– Atyám, medence? – meresztettem a szemem, mikor kimentünk a kertbe.

– Igen, talán baj? – nézett rám aggódva. – Nem tudsz úszni, vagy hasonló? Ebben az esetben megkérhetnéd Kevint, hogy tanítson meg.

– Nem, tudok úszni, csak... – nem akartam vele megosztani a női gondjaimat, hogy már menstruálni fogok aznap, szóval én... Fenébe...

– Nem gond, ha nem hoztál magaddal fürdőruhát, és nem akarsz hazamenni érte, biztos, hogy a lányok egyike szívesen ad neked kölcsön, ha akarod – mondta.

– Nem, csak rájöttem, hogy nincs is igazán fürdőruhám. Öhm, tudom, utálni fogsz, amiért megkérdezem, de eljönnél velem venni egyet, kérlek?

– Miért érzem úgy, hogy nem tudom, mire vállalkozom? – kérdezte főként magától, és tudtam, hogy ezt azt jelenti, Igen, elmegyek veled, és próbálok türelmes lenni.

Az anyja este indult el Stockholmba.

Június 6, 2014.

Ma suli után felvettük a napszemüvegünket, és minden létező boltba elmentünk a közelben, mire megtaláltam a tökéletes (fekete) bikinit, olyan hamis palóc hímzéssel, ami népszerű volt a sztárok körében az elmúlt két-három évben. Mikor megpillantottam, már nem számított az ár, hanem pont azt a ruhadarabot akartam.

– El tudod képzelni? – kérdeztem, miközben elmentünk sörözni. – Majdnem másfélezer kilométerre a szülőhazámtól találtam ezt a szart.

– Még mindig közelebb van, mint az Államok, nem gondolod? – kérdezett vissza.

– Igazad lehet – értettem egyet, és hamarosan a kedvenc kocsmámba értünk.

– Néz, ki van itt – bökött oldalba Seb, amint beléptünk, és a pult felé mutatott. Kev volt az.

– Atyám, mit csinál itt? – néztem Sebastianra, és mivel ő úgy nézett rám, mintha azt mondaná: Menj és beszélj vele!, leültem mellé. – Ööö, szia – üdvözöltem.

– Te vagy az, legbarátibb jobbom? – kérdezte, miközben próbált megölelni, és éreztem a leheletén, hogy ma már több alkalommal is a pohár fenekére nézett.

– Én lennék, de csak ha nem ölnél meg – feleltem az erős szorításában. – Mióta vagy itt? – kérdeztem, mire végre elengedett. – És miből mennyit ittál? – fejeztem be a kérdéssorozatom.

– Csak egy órája vagyok itt, és ittam öt sört, két whiskyt, és... kérsz belőle? – mutatott a pohárnyi mélykék folyadékra maga előtt. – Abszint.

– Nem, kösz, és neked se kéne – mondtam.

– Nem érdekel, mit mondasz, megteszem, ha te nem – emelte fel rám a tekintetét (katasztrofálisan nézett ki) és amint megfogta a poharat, tudtam, komolyan gondolja.

– Add ide – ragadtam meg, és a pohár egész tartalma az én számban landolt. Egy rövid pillanatra rápillantottam, aztán felkeltem, és a mosdóba rohantam, hogy kiköphessem. Úgy éreztem, egy pillanatig izzadok, mielőtt visszamentem hozzá. Miért tette?

– Te, most velem jössz – néztem komolyan a szemeibe, és most valahogy semmi mást nem kellett mondanom, hogy engedelmeskedjen. Felállt, és a legsötétebb sarokba jött velem. – Ülj le, és mondd el szépen, mi a Pokolért kellett idejönnöd, hogy nyilvánosan részegedj le. Te, az anti-alkoholista zenész – tettem hozzá gúnyosan, hogy még képtelenebbé tegyem a helyzetet; számára is.

– Azt hittem, elhagytál – vallotta be kertelés nélkül, és ez meglepett.

– Hogy hihetted ezt? – néztem rá. – Tudsz az... egyezségünkről – javítottam ki magam, mielőtt a szerződés szót használtam volna. – Nem hagynálak el. – Finoman megsimogattam az arcát, de némán hozzátettem: Még nem.

– Haver, bocs, hogy nem mondtam el, de pár napra hozzám költözött – nyitotta ki a száját Sebastian, miután végighallgatta a melodrámánkat, amiből biztos elege volt már.

– Szóval vissza fog térni hozzám? – nézett a legjobb barátjára könyörgően.

– Trixi, beszélni akarok vele valamiről... – Rólam. – Hoznál kérlek magadnak és nekem egy sört? – kérdezett Seb, és tudtam, hogy pár percre el kell tűnnöm. Vettem két sört (még mindig elkérték a személyim, bár a fekete hajam felnőttesebbé tette az arcom), és mikor egyiket Sebbie-nek adtam (azonnal elcsendesedtek, amint odaértem), és letettem a sajátom, azt mondtam nekik, hogy megint meg kell látogatnom a mosdót, bár nem éreztem úgy. Ott megigazítottam a sminkem, és tíz percig fotóztam magam, hogy adjak nekik elég időt. Mikor visszamentem, mindketten jobban néztek ki.

– Először is el kell neked mondanom, hogy nem tudtam, hogy itt van, ez csak megkönnyítette a helyzetem, hogy beszélhessek vele – mondta a táncpartnerem; aztán hagyta, hogy Kevin beszéljen.

– A legjobb barátom felnyitotta a szemem – kezdte – és eldöntöttem, hogy lassítok veled kapcsolatban. Meg tudod bocsátani a nyakasságom?

– Mindent meg tudok neked bocsátani, buta, hogy ne bocsátanék? – kérdeztem, és a fülébe suttogtam: Öcsi.

Tudtam, hogy ez a rövidke szó kissé elszomorította, de azt is tudtam, hogy féken kell tartani az érzéseit, vagy szemtelenné válhat.

Majdnem olyan hirtelen távoztunk, ahogy jöttünk: miután Seb és én is befejeztük a sörünket, úgy döntöttünk, hazamegyünk; Kevin, aki már józanabb volt, de még mindig egy csődtömeg, szintén elment.

Otthon befejeztük a buli előkészületeit, és minden házi feladatot – Seb megint segített a svéddel, és én csináltam szinte minden matekját.

– Ne hangoztasd folyton, hogy nehéz, nekem trigonometriát kellett tanulnom az utolsó két évben, és nem éreztem nehéznek. Tudnád, ha kicsit jobban odafigyelnél – ütöttem barátságosan fejbe a füzetével. – Tényleg, azt is tanulnom kell...

– Csajszi, nem szórakozol jól velem, mi? Tegnap annyira élvezted. Mi történt? Ha? – bökött oldalba.

– Semmi – mondtam, amint leírtam az egyenletet, amin dolgoznia akartam.

– Te tudod – dőlt hátra ültében. – Nem baj, ha kapcsolok zenét?

– A-am – ráztam meg a fejem, és elkezdtem dolgozni a kis cukin. Szerettem a matematikát, mert őszinte, logikus és egyértelmű tantárgy, és semmit nem érthetsz félre, ami a matek nyelvén íródott. 1+1 mindig is 2, és sosem 3 – de csak ha érzéktelen számokról, és nem emberekről beszélünk! ;) Szerintem az egyértelműséget szerettem benne a legjobban, olyasmi volt, amit az idő vagy a politika nem változtatott meg.

De volt egy baj: már csináltam tíz példát, és mind hibátlan volt; mégis azt éreztem, hogy tennem kell valamit, és ez frusztrált. Volt egy sanda gyanúm, hogy mi lehet a bajom, de nem tudtam bebizonyítani az állításom, amíg jobban bele nem gondoltam. Kevin...

– Sebastian, gyere velem futni – néztem fel rá a padlóról, ahol gondolkoztam. Csodálkozó arccal ajándékozott meg – csakúgy, mint mikor először kértem tőle különös dolgot.

– Várj, megőrültél? Este kilenc van, már lement a nap!

– Még sosem futottál a csillagos ég alatt? – kérdeztem, és elmentem az ideiglenes szobámba, hogy átöltözzem. Tudtam, hogy nem nagyon akar sportolni, de azt is, hogy férfiként nem akarta, hogy egyedül menjek el éjszaka.

– Hogy csúszott be ez a megveszekedett ötlet a pici agyadba? – kérdezte, mikor a legközelebbi sarokhoz értünk. Nem futottunk gyorsan, de láttam, hogy nem sportos; gyorsabban akart menni, ami miatt nem tudott volna a lehető leghosszabb ideig edzeni.

– Otthon általában elmentem biciklizni, vagy futni este, hogy formában tartsam magam, de egy ideje már nem voltam, szóval úgy gondoltam, kéne egy kis sport – mosolyogtam rá, miközben hátrafelé futottam.

– Meg kéne fordulnod, vagy elüthetsz valakit – mosolygott rám kissé gúnyosan, és végül mellé mentem, és nem vele szemben futottam.

Öt perc után már nem beszéltünk sokat, hanem minden energiánkat megspóroltuk, hogy messzebb futhassunk. Az utolsó száz méteren sprinteltem, de ő nem, így várnom kellett rá.

– Jézus, mennyit futottunk? – lihegett, amint hazaértünk.

– Az időből és a sebességből ítélve... asszem, négy kilométert – tájékoztattam.

– Megöltél – mondta még utoljára, majd mivel majdnem elájult, nekem kellett bevinnem.

Felcipeltem a szobájába, és lefektettem az ágyra.

– Könnyű vagy – mondtam, amint leért a hátsója. Próbált válaszolni, de csak zagyvaság jött ki a száján. – Maradj itt, hozok vizet és cukrot.

Biztosra vettem, hogy leesett a vércukra, és ezt pótolnom kellett, így csináltam jó cukros limonádét. Boldogan fogadta el.

– Soha többet nem megyek veled – lihegte, és tudtam, hogy most azonnal vissza kell vonulnom.

Miközben ő szenvedett a szobájában, én lezuhanyoztam, és próbáltam kitörölni a rossz gondolataimat Kevinnel kapcsolatban, de nem segített – szóval úgy döntöttem, elmegyek aludni. Reméltem, hogy működni fog...

– Sebastian – kopogtam az ajtaján fél órával később.

– Ha? – kérdezte álmosan, így bementem.

– Figyelj... alhatnék itt?

– Mi? NEM! – ült fel teljesen éberen.

– De...

– Mit csináltál, mikor Yoh nem volt otthon? He? – nézett rám csodálkozva.

– Luna ott volt...

– 'stenem, gyere, hadd öleljelek meg, aztán aludj csodásan – állt fel, és miután megölelt, adott egy puszit a homlokomra. – Jó éjt, kerüljenek el a rémálmok.

– Köszönöm – feleltem.

Június 7, 2014.

Este p-pa-ppa-parti!

Sebbie meghívta minden barátját, így volt pár ember, akiket nem ismertem, pedig bemutattak nekik. Persze, hogy nem emlékeztem a nevükre, de kit érdekelt annyi alkohol után, amennyit ittunk?

Csak pizzát tudtunk enni, mert bezártuk a konyhát, hogy senki ne lophasson ételt a hűtőből. Sebastian úgy döntött, józan marad, mert valakinek meg kellett mentenie az emberek életét, ha ők meg úgy döntenének, megfulladnak a medencében. Valójában én is azt ígértem, hogy szolgálatot fogok teljesíteni, de... mikor megláttam Kevint, azt mondtam Sebnek, hogy sajnálom, miközben odaadtam neki a kulcsom, és körülbelül két deciliter vodkát ittam három nagy korttyal, aztán egy kis sört, hogy az alkohol elkezdjen dolgozni. Mindenki tudja, hogy úgy részegedsz le legkönnyebben, ha előbb iszol valami erőset, aztán jön valami gyengébb. Onnantól szabadabbnak éreztem magam, mint előtte, és tudtam neki köszönni. Nem tudom, mi okozta nálam ezt a viselkedést; talán az, hogy tegnap láttam részegen, és emiatt rosszul éreztem magam?

– Hello, rég volt, mi? – ölelt meg.

– Most én vagyok részeg, és te nem – üdvözöltem én is, és adtam az arcára három puszit. Csodálkozott, de örült is neki, hogy részeg vagyok, mert: egy – részeg ember – őszinte ember, és ezt nála jobban senki sem tudja; és kettő – néha részegen egy rossz ribanc voltam.

– Figyelj, mi... – kezdte, de a szájára nyomtam az ujjam.

– Csst, nem, nem akarok veled beszélni, vagy bármit elfelejteni. Próbálom élvezni ezt a partit, és te is foglalkozz a saját dolgoddal – kacsintottam, és otthagytam.

– Trix – láttam Vannie-t odajönni hozzám. – Véletlen hallottalak titeket beszélni, és azt kell mondanom, nyers voltál. Biztos vagyok benne, hogy csak csevegni akart.

– De én nem akarok beszélni vele, ha csupán a látványa ezt tette velem, szerinted mit csinálna a bársonyos hangja?

– Nem akarsz megtörni, ha? – simogatta meg a hátam.

– Mindig kiállok a véleményemért, és az a véleményem, hogy nem szerethetek bele.

De most már túl késő...

– Szerinted ő is tudja?

– Azt kívánom, bár tudná, de nem hiszem...

– Akkor igyál egy önbizalomadó Jägert, és gyerünk! – adta a kezembe, és miután magamba döntöttem (nem volt sok), elvette a poharat, és Kevin irányába lökdösött.

– Szia megint – mondtam, amint a tenyereimmel a mellkasának ütköztem.

– Ó, beszélni akarsz velem? – nézett rám gúnyosan.

– Képzeld, én is meggondolhatom magam – válaszoltam ugyanúgy.

– Mondd.

– Amott – mutattam a fejemmel a kert vége felé, ahol senki nem volt. Bólintott, és nem is beszéltünk, míg oda nem értünk.

– Figyelj, nem tudom, mi történt velem tegnap, normál esetben nem mennék egy kocsmába, hogy leigyam magam. Soha de soha.

– Nem akarok róla beszélni; mármint konkrétan, hanem inkább a kapcsolatunkról.

– Hm, érdekesen hangzik – fonta össze a karját.

– Kérlek, hagyd abba, hogy úgy beszélsz velem, mint az idegenekkel, és azokkal, akik függnek tőled, mert valójában te függsz tőlem – oktattam ki.

– Ne mondd meg nekem, mit csináljak, nem vagy az anyám – feleselt.

– Akkor is kaphatsz egy nyaklevest, ha folytatod – mondtam, és ahogy láttam, rájött, hogy komolyan gondolom, mert becsukta a száját. – Csak meg akartam köszönni, amit ott mondtál, de...

– De?

– De úgy érzem, nem tudom viszonozni az érzelmeidet, próbálkozz bár lassan vagy gyorsan, mert soha nem zúgnék bele a főnökömbe, aki pedig te vagy.

– Szóval ez volt az? Nem vagy leszbikus, vagy hasonló, hanem csak főnök-beosztott kapcsolatban akarsz velem maradni? – nézett rám csodálkozva. – Hihetetlen színésznő vagy.

– Igen, főként. De a gyors cselekedeteid zavarnak, mi több, megrémítenek. Tudod, mivel nem akarom ezt, néha furcsa, amit csinálsz, és én csak... néha el akarok szökni, de mindig, mikor nem vagy velem, és rád gondolok, úgy érzem, valami hiányzik, és ez megbolondít.

– Buta – nyújtotta ki a kezeit, hogy megöleljen, de az egyiket visszahúzta, és csak az arcomat simogatta meg. Amint a bőre megérintette az enyémet, megragadtam a kezét, és közel húztam magamhoz, mivel érezni akartam a teste melegét, amit egy ideje nem tehettem meg.

– Nem mondanám, hogy ez szerelem, de teljesen biztos, hogy valahogy függő lettem, és nem tudom úgy élni az életem, hogy hosszabb ideig ne kerüljek veled testi kapcsolatba.

– Csst, ez a te bulid, nem sírhatsz épp most... figyelj, írtam neked egy dalt, szeretnéd hallani? – törölte le a könnycseppeket az arcomról, és adott egy puszit a homlokomra.

– Kéne? – néztem fel rá.

– Igen, de a meghallgatás csak boldog lányoknak engedélyezett, a síró babáknak tilos – kacsintott, és mosolyt kellett az arcomra erőltetnem.

Még egyszer rám mosolygott, mielőtt megfogta a kezem, és az asztalokhoz vitt, ahol le tudtam ülni, és megkérte Vanessát – Sebastiannak a medence körül kellett figyelnie az emberekre –, hogy hozza oda a gitárját. Van boldogan szaladt be, és egy perccel később visszatért Kevin szent hangszerével. Ő gyorsan behangolta, és megkért mindenkit, hogy egy percig legyenek szívesek rá figyelni.

– Nos, valójában már hónapokkal ezelőtt megírtam ezt a dalt, Trixi, te már hallottál is belőle valamit; és bár már volt egy közös bulink, ezt az ajándékom most akarom neked adni. Őszintén, most énekelni fogok. – Vagy azt mondta, hogy "őszintén most énekelni fogok"? Soha nem használta az őszinte szót töltelékszóként, csak ha úgy is értette. – A címe "Emlékek".

Majd elkezdett gitározni és énekelni. Elég érzelmes volt, és furcsa mód a szöveg az MHT-re és a valóságra is illett.

Memories

Well, Birthday Girl, it's your party

Everyone came here to see you

But for a moment please, let me

In some words, say what we went through:

Those days I usually woke up depressed

This feeling didn't change even for a moment

Then one day I saw you, you came so near

That I felt like my heart stopped when you looked at me

Of course I hurt you with how I acted

I always made you fear me and way too worried.

I know saying sorry isn't enough

But I still ask you to accept my frantic cries

Those sound like:

I've been waiting for you so long -

And I still don't know how to act

When you appear on the scenes, oh,

My heart's beating so fast.

I don't know what this witch

Actually did with me

But I know that I couldn't

Forget her -

Even if I wanted.

(=Emlékek

Nos, szülinapos, ez a te bulid, mindenki azért jött, hogy téged láthasson, de egy percig, kérlek, pár szóban, hadd mondjam el, min mentünk keresztül: akkoriban általában depressziósan keltem, ez az érzés egy pillanatra sem változott. Aztán egy nap láttalak, olyan közel jöttél, hogy úgy éreztem, a szívem megáll, mikor rám néztél. Persze, hogy megbántottalak azzal, ahogy cselekedtem; mindig elértem, hogy félts, és aggódj értem. Tudom, azt mondani, sajnálom, nem elég, de mégis kérlek, fogadd el a kétségbeesett kiáltásaimat, melyek úgy hangzanak, mint: Oly sokáig vártam rád, és még mindig nem tudom, hogy viselkedjek, amikor a színre lépsz, ó, a szívem olyan hevesen ver. Nem tudom, ez a boszorkány valójában mit tett velem, de tudom, hogy soha nem tudnám őt elfelejteni – ha akarnám sem.)

– Hülye, hol hagytad a rímeket? – kérdeztem majdnem (megint) sírva a csöndben, ami a dal befejezése után keletkezett.

– Más dalban vannak, most neked ezt írtam – mosolygott rám, de most olyan gyerekes mosollyal, hogy oda akartam menni, és megcsókolni. Szexinek tettetni magát egyáltalán nem állt jól neki, de a gyerekes ártatlanság igen.

– Köszönöm – mondtam, és csak megöleltem, mikor lerakta a gitárját. – Még soha senki nem írt nekem ilyen dalt – súgtam a fülébe.

– Higgy nekem, még sokkal szebbeket is kaphatsz, csak maradj a kedvesem még egy kicsivel tovább – súgta vissza, miközben elkezdte simogatni a hátam és a fejem. – Még egy hónap nem elég belőled; egyszerűen nem tudok betelni veled.

– Nem mondhatom biztosan, de nagy eséllyel megteszem neked ezt a szívességet – mondtam, és a vállára hajtottam a fejem.

– Szeretlek – mondta, és hallottam, amint némán sír, miközben a hajamba fúrta az arcát. Ekkor mondta ezt nekem teljesen magától először. – Nem érdekel, ha nem fogadod el az érzéseimet, de kérlek, hagyd, hogy az a titkos láng égjen!

– Mindenki minket néz – tájékoztattam, de ő csak még mélyebbre fúrta az arcát a hajamban.

– Én sem terveztem beléd szeretni, de mivel most ez a helyzet, nem akarlak elveszíteni, soha – folytatta a gondolatai szavakba öntését, oda sem figyelve arra, amit mondtam neki. – Minden, amit most akarok, hogy a részemmé válj, és így sosem hagyhatnál el.

– Ez nem jó ötlet – mondtam kissé hezitálva, és ezzel a mondatommal visszarántottam a valóságba. Amint körbenéztem, észrevettem, hogy már senkit sem érdeklünk.

– Megint? – nézett rám elkeseredve.

– Minden negyedik héten megtörténik, tényleg nem tudom, miért lep meg téged... – mondtam, amint vöröslő szemeibe néztem. Valami elkezdett mozogni bennem.

– Akarlak – fejezte ki a gondolataimat egyetlen szóban.

– Bár megadhatnám neked, amire vágysz... – simogattam meg az arcát.

– Csak azt akartam, hogy tudd – mondta, és tett egy lépést hátra.

– Mi...? – kérdeztem, mikor éreztem, hogy hidegebb van, mint előtte.

– Megígértem, hogy lelassítok, de nem vagyok benne biztos, hogy be is tudom tartani, ha ilyen közel vagy hozzám – mondta bocsánatkérően, és adott egy csókot a kezemre.

– Szeretnél egy többé-kevésbé átlagos randit? – kérdeztem hirtelen.

– Inkább szeretném visszakapni a normális életem, ahol mindkettőnknek volt ideje a másikra, és tudtunk beszélni. De amit a legjobban hiányolok, azok a jó kis közös alvások.

– Tarts ki, holnap megyek haza. Addig is igyál egy sört, és csobbanj velem – kacsintottam, és levettem a nadrágom és a pólóm.

– Jó ideje nem láttalak már így. – Ösztönösen megfogta a derekam, amint meglátott bikiniben.

– Nem, még soha nem láttál fürdőruhában – böktem oldalba, és beugrottam a vízbe. Hamarosan ő is levette a ruháit, és csatlakozott.

– Már mondtam neked, hogy ne legyél ilyen szexi, nem? – úszott oda hozzám, és megölelt a hideg, nedves testével. – A hideg víz nem segített sokat, még mindig kanos vagyok – súgta.

– És szerinted a legjobb ötlet harcolni ellene az, ha átölelsz?

– Nem, ez a legjobb terv az elrejtésére – mondta, és amint megéreztem a kemény péniszét, és másfelé néztem, a szívemet is éreztem hevesebben verni – csakúgy, mint az övét.

– Én – kezdtük egyszerre, mikor megint egymásra néztünk, és mikor észrevettük, hogy a másik is akart beszélni, mindketten elpirultunk.

– Előbb te – mondta.

– Bocsánatot akartam kérni azért, ahogy viselkedtem, úgy értem, hogy nem vettem figyelembe az érzéseidet, csak élni akartam a saját életem, ahonnan teljesen ki voltál zárva. Tudom, hogy ez lehetetlen, mert ismerjük egymást, és azon nyomban, hogy a hormonjaink úgy döntenek, lenyugszanak, lehetünk barátok. Te mit akartál mondani? – kérdeztem.

– Hogy nem akarok csak a barátod lenni, mert tudom, hogy ez nem csak a hormonok játéka. – Még midig átölelt, és amint megint beszélni kezdett, az ajkai majdnem az enyémeket érintették. Ez megőrjített.

– Azt tervezed, hogy megölsz? – kérdeztem némán, majdnem a szájába beszélve, és mikor éreztem, hogy egy kicsit közelebb mozdította a fejét az enyémhez, már nem bírtam tovább, és megcsókoltam, miközben átkaroltam a nyakát. Először csodálkozott, de hamar csatlakozott, és így a csókjaink egyre szenvedélyesebbek lettek. – Legalább... be kéne... mennünk... – lihegtem két szót minden második csók előtt.

– Hogy lehetek benne biztos, hogy nem fogsz leállítani, ha kimegyünk innen? – kérdezte ugyanúgy.

– Próbáld ki és megtudod; személy szerint jobban vágyom rád, ha egy pillanatra megállsz – csókoltam meg újra, és éreztem, amint felemel, és a medence szélére teszi a testemet. Aztán ő is kijött, és bár addigra álltam, újra a karjaiba vett, és amint elmentünk Sebbie mellett, ő a kezembe nyomta a szobám kulcsát, miközben kacsintott.