Enjolras vízzubogásra és gőzre ébredt fel.
Fordult egyet az ágyában, és mielőtt teljesen felébredt volna, homályos tekintetével az órára pillantott a mellette fekvő asztalon. Nézte egy darabig, amíg ki tudta olvasni a számokat, 9:35, legalábbis amennyire jól látta.
Ügyetlenül felemelte nagy szemüvegét az asztalról, és lassan, zavarodottan csúsztatta a szemére.
Eltartott egy darabig, amíg felidézte az előző éjjelt; a hangos utcai bulizást a háza alatt, a mocskos utcasarkot, ahogy felvette a lányt, akivel a malomnál találkozott; az erkélyt, és a hajnali tűzijátékot.
Éponine, gondolta egyszerűen. A neve elkezdett ismerősen csengeni a fejében, hacsak egy kicsit is. Aztán a kellemes vízzubogás és a zene arra késztette, hogy fölálljon.
Nem lehet…
Lomhán kikászálódott az ágyából, magára húzta vékony köpenyét és kisétált a nappaliba. Ahol Éponine előző este aludt, most üresen állt, csak a gyűrödt takaró utalt rá, hogy itt aludt. Enjolrasnak nem kellett sokat találgatnia, hogy tudja, hová mehetett.
A zuhany hangja és a gőz szivárgása a fürdőszobából egyértelművé tette, ahonnan reszelős hangú énekszó szűrődött ki. Lehunyta a szemét és hallgatta az éneket, majd a konyhába ment elvégezni a reggeli szertartását: lefőzni egy kanna kávét…
...Ami meglepetésére már el volt készítve neki. A kicsi piros fény világított a főző alján, és amikor kinyitotta a kancsót, megcsapta a kávé ismerősen finom koffeines illata.
Nagyon különös.
Töltött magának egy csészényit és belekortyolt. Forró volt, szóval vigyáznia kellett, nehogy megégesse egy nagyobb húzással a nyelvét.
A kávé erős volt, pont olyan, ahogyan szerette, és pont tíz csészényi adag, ami tökéletesen megfelelt az elvárásainak. Éponine tényleg ilyen gyorsan kiismerte? Jó, ez a szokása nem egy nagy titok, de milyen figyelmes, hogy megjegyezte, és hogy kiismeri magát egy idegen lakásban, kávét főz, és zuhanyzik.
Sóhajtott, letette a poharat és visszasétált a nappaliba. Összehajtotta a takarót, ráfektette a párnát és a kanapé végéte tette. Petit nem volt sehol, és Enjolras biztos volt benne, hogy az állat megelőzte Éponine ébredését és gyorsan eltűntette a bizonyítékát annak, hogy ott aludt.
Lehuppant a kanapére és mély levegőt szippantott. Érezte a lány illatát, a koszt és izzadságot, és valami édes cseresznye illatot. Az illat felkavaródott, de nem az undor, hanem valami más. Egy emlék. Nyár Párizs szívében – 1961-et írtak, alig lehetett 19 éves – és valami meleg sugárzás fogta el, ahogy az utcán közeledett a Café Musain felé. A bőre izzadt a forróságtól és a mozgástól, lihegett, amikor megérkezett. Enjolras és Combeferre együtt érkeztek, mert akkor ugyan abban az utcában laktak, szomszédságban nőttek fel és testvérekként töltötték egész gyerekkorukat a nyár végéig, amikor elköltöztek.
A kávézó üdvözölte a fiúkat, mind a tizüket (vagy tizenegy, ha beleszámoljuk azt a kicsit, aki folyton a nyakukon lógott). Feltétlenül minden pénteken és szombaton két asztalt toltak össze a sarokban és arról beszélgettek, hogyan változtatják meg a világot. Sokat ittak és nevettek, élvezték a szabadságukat, amit minden iskola utáni nap eltöltöttek. Les Amis de l'ABC diákokból állt, akik komolyan vették a tanulmányaikat, de azt is tudták, mikor kell lazítani.
Az a nyár volt a legjobb Enjolras életében, mielőtt minden véget ért.
A fürdőszobaajtó kinyílásának hangja zökkentette ki álmodozásából, és ennek köszönhetően ki is löttyintette a kávéját a fapadlóra a lábára. Éponine állt az ajtóban, haját törölközőbe csavarva, fogkefével a szájában.
Enjolras azonnal felállt és szembenézett vele.
- Reggelt – köszönt a lány halkan, kis kezével – ami már tiszta volt – kivette a fogkefét a szájából, majd vissza és folytatta a sikálást, miközben leült a pult mellé.
Enjolras válaszképpen bólintott, mire a lány gőgösen elmosolyodott.
- Csak nem kavartam fel teljesen, Monsieur? – hajáról lerántotta a törölközőt és a kiöntött kávéra dobta a földre és lábával feltörölte. Levegőt se vett, azonnal folytatta. – Hogy ízlik a kávé?
- Tökéletes – felelte kurtán. – Ahogyan én is csinálom.
- Megijesztettelek egy kicsit?
- Csak megleptél, ennyi az egész.
Éponine önelégülten mosolygott, fölállt a székből és kicsit hozzásimulva visszament a fürdőszobába. Gonosz vízcsobogás hangját hallotta a cseréppohárból, gargarizálástés köpést. Utána a lány újra felbukkant, a konyhába lépkedett, kivett egy üvegpoharat a szekrényből, amit teleengedett vízzel, majd hatalmasat kortyolt belőle.
- Nem kérsz kávét?
- Utálom a kávét – nézett át az asztalon és irtóztatva mozgatta az orrát.
- Csak arra gondoltam, hogy miután megcsináltad…
A lány mégegy hatalmasat kortyolt a vízből.
– Nemtom, valahogy nem. A szüleim sose vettek, nem is éreztem szükségét, és azt hiszem, ezután sem fogom.
A férfi bólintott, a bögréjébe nézett, mielőtt belekortyolt. Ez a lány még mindig furcsa.
- Szóval – kezdte a lány, ismét magára vonva a figyelmet. – Készen állsz az Eiffel Toronyra?
- Mi ez a vonzódás ehez a helyhez? – kérdezett vissza. – Csak egy turisztikai látványosság.
Éponine azonnal támadott.
- Ez nem csak egy „turisztikai látványosság".
Kezével idézőjelbe tette a szavakat, majd az asztalra csapott. Vérmérséklete felszökött úgy, ahogy a gyárban már látta – és majdnem elfelejtette az este folyamán, amikor látta békésen aludni. A lány folytatta.
- Nekem ez a legboldogabb hely a földön. A turisták boldogok, hogy ott lehetnek, több ezren jönnek és nézik meg, mosolyognak, nevetnek, együtt a családjukkal… - vágyakozva sóhajtott.
Amikor újra a lányra nézett, látta rajta. Nem viselt most álarcot, de amikor észrevette, hogy a fiú figyeli, megpróbálta elrejteni ezt a gyengeségét, amitől Enjolras úgy érezte, mintha kés hasítana belé.
- Édesapám gyakran vitt oda, amikor kicsi voltam.
Kezei, amiket ökölbe szorított, a fehér asztalon pihent, szemében a régi, édes emlékek fénye csillant meg. Most szépnek látta a lányt és nem is mert ránézni, nehogy megzavarja az emlékeiben. Végülis, nem az ő dolga, és nincs hely a szívében, hogy még ezzel is foglalkozzon.
De végül csak ennyit mondott, mielőtt letette a bögrét.
- Kell még pár perc, és kész vagyok.
Éponine felvidult és ettől Enjolrast valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Most olyan kifejezést látott a lány arcán, amit azelőtt nem.
Ahogy elment, Éponine elmosolyodott; szájába harapott és összeszorította a szemét. Kezével kitapogatta a nyakában lógó láncot a kulcscsontja fölött, amit tegnap óta hordott. Egy kis amulett lógott a vékony ezüst láncon – az Eiffel Torony.
Talán ez a karácsony idén nem is lesz olyan rossz. Talán egy napra el tudsz felejteni minden rosszat.
xxxxxxxxxx
Végül úgy döntöttek, hogy sétálnak, mivel az Eiffel Torony alig egy mérföldre volt tőlük, és Enjolras nem szívesen ragadt volna a karácsonyi forgalomban az utakon. Az utcák ugyanis zsúfolásig teltek emberekkel és járművekkel. Sétájuk során – ami nagy része mély hallgatásból állt – Enjolras azon kapta magát, hogy elég sokszor ütközik véletlenül a lányba, ahogy ő is gyakran szalad belé. Az nem volt mérges, sőt, azt sem várta, hogy elnézést kérjen miatta. Főleg azért, mert biztonságot adott az a tudat, hogy a másik közel van és nem veszítik el egymást a nagy tömegben.
- Pont ma kellett eljönnöd az Eiffel Toronyhoz, mi? – gőzölgött Enjolras, miközben egy idegen ember ütközött a vállával.
Éponine nem mondott semmit, csak védekezve a mellkasa elé szorította a karját.
- Tudnom kellett volna, hogy ez egy rossz ötlet – folytatta a gondolatmenetét hangosan. – és esküszöm, ha meghallok még egy karácsonyi dalocskát, felrobbanok vagy megőrülök.
- Magadban beszélsz – szólt Éponine faarcal. – Kicsit elkéstél, mert szerintem már megőrültél.
Ahogy ránézett, a lány egyszerűen felhúzta a szemöldökét és diadalittasan elvigyorodott.
Aztán egy kórus 'O Peuple Fidèle' tört át a tömegen és Enjolrast undorodva kirázta a hideg. Azonban egy másik hang csendült a fülében közvetlenül a kórus kitörése után: egy recsegő csengő-szerű hang a lány felől a bal oldaláról. Nevetés. Hátravetett fejjel kacagott mellette és kezét a hasára szorította. Az emberek szúrós szemmel figyelték, mert a lány a nevetés következtében nem tudott sétálni és megakasztotta a mögöttük jövőket. Enjolras vállon ragadta és maga előtt kezdte tolni a tömegen keresztül.
Kezei egy pillanattal hosszabb ideig időztek a lány vállán, mielőtt leengedte volna őket maga mellé, de épp elég ideig, hogy Éponine észrevegye.
- Látnod kellett volna az arcodat – mindösszesen ennyit mondott szaporán szedve a levegőt, amitől csuklani kezdett.
- Látnod kellett volna az emberek arcát mögötted – feleselt a riporter.
Éponine keserűen összehúzta a száját.
- Nos, veled ellentétben engem nem érdekel, mit gondolnak rólam az emberek. Ezek amúgy is ilyen elkényesztettett, romlott alakok, akik savanyú citromot ettek reggelire.
Pár perc hallgatás után a lány elszomorodott. Természetesen nem mindenki elkényeztetett, romlott alak a városban, ezt ő első kézből tudta, egy bizonyos fiúról Vanvesben - ami olyan, mint Párizs, mivel rengeteg gazdag ember él ott.
Attól, hogy rengeteg pénzed van, nem feltétlenül leszel elkényesztetett.,. gondolta Éponine keserűen. Csak kiváltságos.
Éponine minden gondolatát eldobta, mikor egy csoport embert látott gyülekezni, azzal megragadta Enjolrast és az épület mögé rángatta, ahonnan megpillantották az Eiffel Tornyot.
Reszketés futott végig rajta, de nem a hidegtől, hanem az izgalomtól.
Megpróbálta elleplezni, összeharapta ajkait és mindkét kezét a csípőjéhez szorította. Enjolrast fürkészte maga mellett, ahogy áthaladtak az udvaron és követték a macskakövekkel kirakott ösvényt.
Szemei megcsillantak, amikor felnézett az épület csúcsára és szíve ritmusa versenyfutásba kezdett.
A szőke fiú a jobb oldalán lenézett rá és észrevette a borzongását – mintha egy izgatott kiskutyus próbálná meg palástolni izgalmát. Igaz, a fején lévő sapka takarta csillogó szemét és vörösödő fülét, de a teste elárulta; Enjolrasnak elég volt egy pillantást vetnie rá, hogy tudja. Éponine hátrafoldult, hogy elmerüljön a kékesszürke szempárban; kissé megnehezítette, mert épp akkor kezdett sűrű pelyhekben hullani a hó és elhomályosította a torony fényeit, a csúcs most sokkal sötétebbnek látszott.
- Még sosem láttam az évnek ebben az időszakában – suttogta lágyan.
Enjolras mélyen a szemébe nézett és látta azt a különös csillogást és a messzi torony fényei is megcsillantak benne.
- Olyan szép. Mint egy hatalmas, vas karácsonyfa.
Enjolras hallgatott, óvatos és túlságosan figyelmesen vizsgálgatta a torony lábánál összegyűlt tömeget. Több ember volt ott egyszerre, mint amennyit valaha látott, valószínűleg azért, mert nem gyakran járt az Eiffel Toronynál, vagy mert soha nem nézgelődött Párizsban az elmúlt pár évben. Pedig itt élt, mégsem látta.
Talán Éponine is így élt. Azon töprengett, hogy miért jelenthet sokat egy olyan hely a lánynak, ahol egészségtelen mennyiségű turistát lát egyszerre – a lány, aki ugyanabban a Franciaországban él, ahol ő, csak egy várossal arrébb Párizstól, de mindig ide vágyakozik.
- Itt megáll az idő – magyarázta a lány, mintha kitalálta volna Enjolras gondolatait. – Mintha a mennyország egy kis sarka lenne, tudod?
Pár lépéssel arrébb egy vaskos, tömzsi nő, kezében egy Polaroid fényképezőgéppel kiabálta a járókelőknek, bonjour! és oui oui!
- Igen – gúnyolódott Enjolras kifejezéstelen arccal. – Egy mennyország tele amerikaiakkal, akik próbálják utánozni a nyelvünket.
Éponine majdnem újabb vitába bonyolódott vele, de valami megakadályozta benne.
- Tényleg rettenetes benyomást tesznek – értett egyet végül pillantásával a tömzsi nőre és családjára mutatva. Pont ekkor nézett rájuk a nő.
- Oi, Enjolras – mondta könyökével oldalba bökve. – ennek az oui oui hölgynek van egy fényképezője. Csináljunk egy fényképet!
- Nem – jelentette ki habozás nélkül a másik. – Nincs fénykép.
A lány úgy tűnt, meg se hallja. A kis barna egyenesen a nőhöz sétált és a legjobb angol kiejtését (noha csak jóindulattal lehetett annak nevezni, annyira törte) és megkérte, hogy készítsen egy fotót róluk.
A beszélgetésben többet gesztikuláltak, és sűrűn mutogattak az Eiffel Torony felé, amennyire Enjolras kivette.
A nő mondott valamit észak-amerikai akcentussal, amit nehezen értett meg (tehát Éponine mégkevésbé). A nő észrevette, hogy a megfejtés teljesen elveszett, de csak mosolygott mindkettőjükre.
- Nem, nem, nem – sziszegte Enjolras összeszorított fogakkal. – Mondtam, hogy…
- Jaj, hallgass már! – intette le Éponine.
Hátranézett a válla fölött a nőre, aki várta, hogy elhelyezkedjenek, egy kis habozás után karon ragadta Enjolrast és kezét az övébe fűzte. Mielőtt a fiú észbe kapott volna, óvatosan megrúgta a bokáját és lepisszegve mondta:
- Csak próbálj meg egy kicsit mosolyogni, rendben?
- Oon, doe, twahh – a nő szélesen mosolygott, szeme előtt a kamerával és elkattintotta a gombot.
Ahogy a gép felvillantva kattant, Enjolras összerándult.
Minden oka megvolt rá, hogy ne szeressen fényképezkedni. Utálta a hol jól-hol rosszul lekapott pillanatokat, amik többé-kevésbé üres emlékek voltak – és különben is, az ágya alatt egy kosárban rengeteg régi fénykép volt porfogónak. Nem volt szüksége még egyre.
- Vwa-lah! – a nő dundi ujjai közt lóbálta a képet, ami ebben a pillanatban csúszott ki a kamerából. Egyszer-kétszer még meglegyezgette, mielőtt odaadta volna nekik pirospozsgás arccal, amiből Éponine arra következtetett, hogy a reggeleit egy finom francia konyak társaságában kezdte. Furcsa kiejtéssel boldog karácsonyt kívánt nekik és integetett, mielőtt visszament volna a családjához
- Érdekes nő – jelentette ki Éponine. – De kedves.
Óvatosan fogta a képet, ami még mindig nem hívódott elő teljesen, ezért a fehéré szélét hüvelyk és muató ujja közé csippentette és legyezte a hideg levegőben.
Amikor felnézett, Enjolras hallgatásba burkolózott, ajkai pengevékonnyá váltak. Komolynak tűnt –egy kicsit talán mérgesnek is – ami megriasztotta egy kicsit. Akaratlanul is lebiggyesztette a száját és lenézett a piszkos csizmájára. Talán ha nem lett volna olyan erőszakos, ha nem erőltette volna annyira a képet…
Enjolras a lányra emelte mély kék szemét, aki újra sapkája takarásába menekült. Most ő rúgta meg gyengéden, ahogy pár perccel ezelőtt a másik is tette.
A mandulaszemek megtalálták az övét, és a másik felemelte az állát.
- Ne búslakodj – mondta. Hangja gyengédebb volt, mint bármikor. – Nem áll jól neked.
Éponine hirtelen elkapta a tekintetét, és próbált keresni valamit, mielőtt túl késő lenne… de késő volt és az a rémisztően jóleső mosoly akaratlanul is megjelent az ajkán.
Egy pillanattal később felemelte a képet, hogy megnézze, aztán a mellette álló férfi felé nyújtotta. Enjolras tekintete végigsiklott rajta, miközben feljebb tolta szemüvegét az orrán.
- Hm – mondta őszinte hangon, mert a látvány ezt váltotta ki belőle. A képen ott állt Éponine mellett, aki káprázatosan mosolygott, az ő szemüvegén azonban visszatükröződött a kamera vakuja, amitől két kis fényfolt látszódott a szeménél, mint két fehér tányér. Állkapcsát kissé összeszorította, de meglepett kifejezés ült az arcán – valószínüleg nem készült fel a felvételre.
Éponine nevetett, és mégegyszer a fényképre pillantott, mielőtt biztonságba helyezte volna a zsebében.
- Nem érdekel, mit mondasz – kacagta, inkább magának, mint neki.
- J'adore.