Egy héttel később Radek egy érzékelő beállításán dolgozott az irányítóban, mikor rádión keresték.
Dr. Zelenka! – hallotta az egyik fiatal beosztottja kétségbeesett hangját.
Itt vagyok – válaszolt a hívásra.
Ide kellene jönnie! Gyorsan! Valami baj van!
Mit csináltak? – kérdezte bosszúsan.
Nem tudom… Debby volt odabent… csak azt hallottam, hogy sikított, aztán bezárult az ajtó… Azóta nem tudok bemenni.
Megyek – sóhajtott Zelenka, majd kilépett a vonalból, felkapta a gépét, és elindult, de odakint a folyosón csehül morgott maga elé.
Mi van? – kérdezte Rodney, aki épp szembe jött vele.
Nem értem, miért nincs minimum korhatár Atlantiszon – csóválta meg a fejét Radek. – Ideengedik ezeket a kölyköket, és csak a baj van velük.
Tudod, Radek, a zseni gyerekek már tizenhat évesen is zsenik – sóhajtott teátrálisan Rodney.
Most magadról beszélsz? – nézett rá megütközve Radek. – Az kéne még, hogy tényleg gyerekekkel legyen tele a város – rázta meg a fejét, és faképnél hagyta a kollégáját.
Pár perccel később odaért a kérdéses labor elé, amit az emberei fel akartak térképezni, de csak az egyiket találta a folyosón, egy kétségbeesett, alig húsz éves fiút.
Mi történt? – nézett rá szigorúan, mire a srác is összekapta magát egy kicsit.
Én csak… kijöttem, hogy megnézzek valamit az ajtót vezérlő panelen, de alig, hogy kiléptem, valami zajt hallottam odabentről, Debby sikoltott, és az ajtó bezárult. Nem tudom, mit csinált, én nem nyúltam semmihez.
Próbálta lekapcsolni a szobát az energiahálózatról?
Nem – rázta meg a fejét a srác zavartan. Látszott rajta, hogy saját magát is meglepi, hogy miért nem gondolt erre a kézenfekvő lehetőségre. Radek csak megcsóválta a fejét, lekapta az ajtó irányítópaneljéről a burkolatot, csatlakoztatta rá a gépét, majd egy percig pötyögött, és a panel elsötétült, jelezve, hogy a szoba nem kap már energiát.
Nyissuk ki az ajtót! – nézett a kölyökre, így együttes erővel szétfeszítették a labor ajtaját, de nem volt benne köszönet. Ahogy egy kis rést sikerült nyitniuk, azon át forró gőz tört elő.
Mit műveltek? – nézett Radek a srácra, mire az még ijedtebben nézett rá, és nekifeszült az ajtónak, hogy kinyissa. Mikor már akkora volt a rés, hogy befértek rajta, óvatosan beólálkodtak. Radek levette a szemüvegét, ami azonnal bepárásodott, eltakarva előle a kilátást, de nélküle sem látott valami jól, így sóhajtott. – Winters! – szólította a lányt, akinek a feltételezések szerint idebent kell lennie valahol. Aggódott érte, mert gyanította, a bent lévő magas hőmérséklet a zárt ajtó mellett még magasabb lehetett, ami akár kárt is tehetett benne.
Itt vagyok – hallott egy halk, erőtlen hangot az egyik sarokból, így mindketten odasiettek, és leguggoltak a lány mellé.
Jól van? – kérdezte Radek.
Eltalálta a vállam – nyögte levegőért kapkodva a lány.
Mi?
A forró gőz. Baromira fáj.
Fel tud állni? – kérdezte Radek.
Azt hiszem – vett egy nagy levegőt a lány. – Csak a vállam sérült. Abban a pillanatban beugrottam ide a sarokba, és… Jézusom… fel sem mertem nézni. Úgy sivított, mintha minden fel akarna robbanni.
Mit csinált?
Én csak… én véletlenül… megnyomtam egy gombot… én csak… megbotlottam valamiben, és… abba sikerült belekapaszkodnom… nem tudom, mi volt az, én nem…
Véletlenül – csóválta meg a fejét Radek.
De tényleg…
Jól van, elég! – állította le a lányt. – Próbáljon meg felállni! Elviszem a gyengélkedőre. Maga meg – nézett a srácra -, mi is a neve?
Andrew.
Andrew, maga addig itt marad, és senkit nem enged a hely közelébe. Megértette?
Igen, Dr. Zelenka! – bólintott rá, mire Radek feltámogatta a lányt, és lassan elindultak a gyengélkedőre.
Bírja? – kérdezte félúton Radek.
Mert ha nem, akkor mit csinálunk?
Szólok Dr. Beckettnek, hogy jöjjön értünk – csóválta meg a fejét Radek, de a lány megrázta a fejét.
Menjünk tovább.
Kölykök – csóválta a fejét tovább Radek, de azért nagy nehezen eljutottak a gyengélkedőig. Carson már az ajtóban észrevette őket, és odasietett.
Mi történt? – nézett aggódva Radekre.
A kisasszony szaunázni szeretett volna – nézett rá a tudós megkönnyebbülve, mikor a lányt felfektették egy ágyra. - A bal vállán csúnya égési seb lehet a kabát alatt, és belélegezte a forró gőzt.
Mit csináltatok?
Ne tőlem kérdezd – rázta meg a fejét. – Nekem szokás szerint csak akkor szóltak, mikor már megcsinálták a bajt.
Jól van, ez most nem is számít – sóhajtott Carson, majd a lányhoz fordult, mire az elismételte neki ugyanazt, amit Radeknek. – Jól van, drágám, semmi baj, most már jó kezekben van.
Átkozottul fáj – nyelt egy nagyot Debby.
Tudom, de míg nem láttam a sebét, addig nem adhatok semmit. Levesszük a ruháját, megnézem, hogy néz ki, és máris kap valami fájdalomcsillapítót.
Doki – nézett Carsonra a beteg, majd a főnökére pillantott. Carson persze értett belőle, így Radekhez lépett.
Várj meg a laboromban – kérte. – Egy… negyed óra, és tudok mondani valamit. Vagy inkább addig menj, és öltözz át! Csurom víz vagy, az hiányzik még, hogy jól megfázz. Hívlak, ha tudok valamit.
Visszajövök – adta meg magát Radek.
Rendben – bólintott rá Carson, és csak nézett Radek után. Érezte a férfiban, hogy a morgása nem valódi, nagyon is aggódik az emberéért, csak próbálja bosszúsággal leplezni. Szeretett volna segíteni neki, de sem a hely, sem az idő nem volt megfelelő, így inkább gyorsan visszalépett a betegéhez.
Jól van, drágám, akkor először megpróbáljuk levenni a kabátját – mondta neki, így először kibújtatták az épp kezét, de amikor a másikkal próbálkoztak, Debby felsikoltott. – Jól van, jól van – szorította meg a másik kezét Carson. – Nem erőltetem. Mondja… kell még magának ez a cucc, vagy szétvághatom? - próbálta ugratni a lányt.
Csak a kezemet ne vágja szét, doki – nyögte az.
Félek, elkerülhetetlen lesz – sóhajtott Carson. – Attól tartok, ahol igazán mély a sebe, ott csak szikével tudom kiszedni belőle.
Remek – nyögte Debby.
Ugyan… alszik egy nagyot, és mire felébred, túl lesz a nehezén – bíztatta Carson, és amennyire csak meg tudta szabadítani a ruhájától egy nagy ollóval, megtette.
Marie – szólt az asszisztensének, aki azonnal odalépett hozzá.
Igen, Dr. Beckett?
Az ifjú hölgy kapjon epinephrint, egy dormicumot, infúziós folyadékpótlást, és készítsék elő a műtétre. És ha lehet, addig is hűtsük a sebet.
Máris, Dr. Beckett – bólintott rá a nő, így a beteget eltolták, épp akkor, mikor Radek visszaért.
Hogy van? – kérdezte aggódva.
Csúnya a sebe, és a műszálas ruhája sok helyen beleolvadt. De megoldom, ne aggódj! Hamarosan visszakapod az embered.
Nem lett volna szabad odaengednem őket egyedül – sóhajtott Radek. – A fenébe…
Radek, nem lesz semmi baj – szorította meg a karját Carson.
Az én hibám… velük akartam menni…
És miért nem mentél?
Mert Chuck kitalálta, hogy a nagy hatótávú érzékelőt programozzam át valamire…
Vagyis, nem azért nem mentél, mert nem akartál, hanem mert valami fontosabb munka közbejött.
Igen, de mondhattam volna, hogy halasszuk el holnapra a labor feltérképezését.
Radek… mondd el nekem, hogy mivel engedted útjukra őket?
Mit tudom én…
Radek, hunyd le a szemed! Mit mondtál nekik? – kérdezte, mire a férfi egy sóhajjal engedelmeskedett.
Megmondtam nekik, hogy legyenek óvatosak… hogy ne nyúljanak semmihez, és főleg ne kapcsoljanak be semmit, amiről nem tudják, mire való.
Vagyis mindent megtettél – mondta szigorúan Carson. – Megszegték a parancsot, és ennek ez a következménye.
Carson, ők nem katonák – csóválta meg a fejét Radek.
Eleinte én is ezt mondtam. De itt mindannyian katonák vagyunk egy kicsit. Aki ezt nem látja be, az nem biztos, hogy ide való.
Talán.
Biztos. Radek, ami történt, nem a te hibád. Ha ott vagy is megbotolhat ez a szegény kislány, és akkor is nekieshet valaminek, aminek nem kéne. Legfeljebb most te is itt feküdnél valamelyik ágyon. Nyugodj meg végre, és engedd, hogy tegyem a dolgom!
Jól van… vigyázz rá, Carson!
Nyugi, ez álmomban is menne – nyugtatta meg a doki Radeket, majd elsietett bemosakodni, Radek pedig, hogy elterelje a betegről a figyelmét, inkább visszament Andrew-hoz, hogy kiderítsék, mi volt az a hely, amit találtak. Végül aztán Andrewt elzavarta, először csak, hogy öltözzön át, de aztán belátta, hogy a kölyök lelkének sok volt, ami történt, így aznapra inkább végleg hazaküldte.
Jó pár órával később Rodney sétált be hozzá.
Mit találtál?
Jó kérdés – sóhajtott Radek. – Ha nem itt lennénk, hanem egy primitív bolygón, akkor azt mondanám, ez valami kezdetleges hőerőmű… de hát Atlantiszon vagyunk – nézett értetlenül Rodneyra.
Az ősök sok kísérletet folytattak, aminek nem volt semmi értelme, aztán az első néhány fázis után abba is hagyták. Nem találtál semmit az adatbázisban?
Nem – rázta meg a fejté Radek. – Annyira nem, hogy az már szinte gyanús. Mintha el akarták volna tűntetni még a nyomait is. De nem igazán értem, hogy miért… nem találtam semmi veszélyeset. Sem sugárzást, sem biológiailag veszélyes anyagot, se nanitokat, semmit. A magas hőmérsékleten és a nagy nyomású gőzön kívül nincs itt semmi veszélyes.
Érdekes. Talán meg akarták főzni a lidérceket – fintorgott Rodney, aztán elkomolyodott. – Az embered? Súlyosan megsérült?
Dr. Beckett megműtötte. Talán már túl vannak rajta.
Nézd meg, hogy van! Én meg… lezárom ezt a részt… aztán, majd ha ráérünk egyszer… rájövünk, mi ez.
Rendben – adta meg magát egy sóhajjal Radek. – Köszönöm, Rodney!
Menj! – forgatta meg a szemét MacKay türelmetlenül, mint akinek már túl sok az érzelgősködésből, így Radek engedelmeskedett, és a gyengélkedő fele vette az irányt.
Carson épp háttal ült az ajtónak, és az adminisztrációval szorgoskodott, ezért alaposan megijedt, mikor Radek megszólalt mögötte.
Ne haragudj! – kezdett szabadkozni a férfi. – Nem akartalak megijeszteni.
Semmi baj, csak elgondolkodtam egy kicsit.
Hogy van Winters?
Minden rendben ment – pillantott az ágy felé Carson. – Csúnya a sebe, de hát milyen legyen egy másodfokú égési seb? Telenyomtam fájdalomcsillapítóval, és állandóan hűteni kell a sebét, de rendbe fog jönni.
Meddig tartod itt?
Négy-öt nap. Aztán hazaengedem, de szigorúan nem dolgozik még legalább két hétig! Az égési sebek lassan gyógyulnak, főleg, ha mozgás hatására újra és újra felszakadnak.
Rendben – bólintott rá Radek.
És te? Megnyugodtál?
Nagyjából – sóhajtott Radek. - Ügyelsz éjjel?
Nem, hatkor végzek.
Sakkozunk egyet?
Ez azt jelenti, hogy még mindig a történteken kattog az agyad – vette szemügyre Carson alaposan a másikat.
Egy kicsit. Talán… másként is történhetett volna.
Radek, ezt már megbeszéltük. Nem tehettél volna semmit, akkor sem, ha ott vagy. Pont. Menj, sétálj egyet a levegőn, az majd jót tesz. És este gyere át, egy sakkparti majd eltereli a figyelmed. És addig találd ki, mi legyen a tét!
Rendben – adta meg magát Radek. – De készülj fel, hogy elverlek!
Ezt már megszoktam – nevette el magát Carson. – Az lenne a furcsa, ha nem így lenne.
Jól van, megyek, tényleg levegőzök egyet.
Helyes – bólintott rá Carson, és csak nézte, ahogy a másik elsétál. Örült ugyan, hogy együtt töltik az estét, de tudta, hogy Radeknek inkább arra lesz szüksége, hogy lelket öntsön bele, mint bármi egyébre. Végül sóhajtott egyet, és visszaült a gépéhez, hogy befejezze a munkáját.
Miután megvacsorázott, Carson hazament, felállította a sakktáblát, és türelmesen várt. Az ablaknál állt, nézte, ahogy egymás után kigyúlnak a csillagok, és arról ábrándozott, hogy sakkozás helyett egyszerűen a karjaiba zárja a szerelmét, és addig csókolja, míg az el nem felejti minden aggodalmát és bánatát. Aztán, mikor az ajtó csipogása jelezte, hogy Radek megérkezett, egy nagy levegővel visszatért a valóságba, és beengedte a férfit.
Szia! – üdvözölte, majd mikor már becsukódott az ajtaja, lopott tőle egy puszit, mire Radek enyhén elpirult, és halványan rámosolygott, de aztán beljebb léptek a szobába.
Oh, és ezúttal jól állítottad fel a táblát – mosolyodott el Radek.
Erről inkább ne beszéljünk – nevetett Carson.
Miért?
Mert volt egy nagyon határozott érzésem, hogy kéne, aztán egy merész elhatározással az ellenkezőjét csináltam.
Ez is egy módszer – csóválta meg a fejét Radek. – De egyszerűbb, ha arra próbálsz emlékezni, hogy ha te kezdesz, vagyis te vagy a világos, akkor a királynő a szíved felől, a baloldalon áll – tanácsolta. - Játszunk?
Persze. De most te kezdesz – telepedett le Carson a foteljébe a tábla sötét oldalához. Eleinte úgy tűnt neki, hogy Radeknek tényleg használt egy kicsit a délutáni levegőzés, de néhány perccel később látta, hogy a férfi gondolatai a legkevésbé sem a játékon járnak. Húsz perc után aztán felnézett rá, majd lépett. – Sakk! – mondta, majd sóhajtott, és megfogta Radek kezét. – Szedd össze magad! Ha nyerek, keményen megkérem az árát!
Hát… ha már így fenyegetsz – tűnt fel egy halvány mosoly Radek arcán. – Csak nem hagyhatom magam.
Igen, ez már jobban tetszik – bólintott rá a doki, és még vagy húsz percig szorongatták egymást a táblán, de végül Radek, akinek sikerült kiszakadni a kínzó gondolataiból, megnyerte a partit.
Bocs! – sandított Carsonra.
Ugyan… örülök, hogy te nyertél – mosolygott rá a férfi, majd átült mellé a kanapéra. – És örülök, hogy átjöttél. Már rég nem töltöttünk együtt egy estét.
Tudom – látta be Radek. – De most itt vagyok.
Igen. Végre – mosolyodott el Carson, és megcsókolta Radeket. Percekig nem tudtak elszakadni egymástól, és amikor mégis, Carson nem engedte messzire húzódni a másikat. Csak hátradőlt a kanapén, és átkarolta Radek vállát, aki egy kis tűnődés után hozzábújt. Carson örült ennek a reakciónak, és sokáig csak cirógatta a másik vállát, mielőtt megszólalt.
Tudod… Radek… mind úgy jöttünk ide, hogy tisztában voltunk azzal, mire vállalkozunk. Tudtuk, hogy nem veszélytelen. És tudjuk minden nap, mikor felkelünk és munkába indulunk. Tudjuk, hogy bajunk eshet, akár egy idegen világba indulunk küldetésre, akár itt Atlantiszon próbáljuk felfedezni a még ismeretlen részeket. Egy ismeretlen helyen járunk, egy ismeretlen technológiát próbálunk használni, aminek még felét sem értjük. Olyan kísérletek nyomait kutatjuk, amikbe néha még az ősöknek is beletört a bicskájuk. Egy kívülállónak biztos úgy tűnhet, hogy csak pepecselünk a laborjainkban, de mi tudjuk, hogy ez mindig kockázatos, még a legegyszerűbb esetben is. De vállaltuk, mikor idejöttünk.
Tudom, Carson, hogy igazad van – vett egy nagy levegőt Radek. – De nekünk… vezető kutatóknak… az is a feladatunk, hogy óvjuk a gondjainkra bízott embereket. Felelősséget vállaltunk értük.
Hány embered van most?
Tizennégy.
Majdnem annyi, mint nekem – ugratta Carson Radeket. – Végre valami, amiben én vagyok a jobb. De most komolyan, Radek… mind a tizennégynek fogni akarod a kezét minden nap? Kiemelkedő kutatók, ezért vannak itt. Tudniuk kellene, mit csinálnak.
Nem a szakmai tudásukkal van bajom. Legalábbis legtöbbször – vett egy nagy levegőt Radek, és egy kicsit elhúzódott Carsontól, csak annyira, hogy a szemébe nézhessen. - Szakmai szempontból jók… tényleg… hiszen csak a legjobbak kerülhetnek ide. De a legtöbbjük még olyan fiatal… és felelőtlenek. Vagy… egyszerűen csak a kíváncsiságuk vagy a kalandvágyuk erősebb, mint a felelősségtudatuk. Az óvatosságot, az elővigyázatosságot egyszerűen gyávaságnak vagy megfutamodásnak tartják. Tudod, mit látok a szemükben, akárhányszor óvatosságra intem őket? Azt, hogy jól van, Zelenka, mond csak a magadét, és bújj csak el a kis laborodba, majd mi felfedezzük a világot.
Hát, ha így fedezik fel, ahogy ma, akkor Isten óvjon bennünket – sóhajtott Carson. – De ha igazad van, és a kalandvágy vezeti őket, akkor csak a saját kárukon tanulhatnak.
Ez nem ilyen egyszerű, Carson – csóválta meg a fejét Radek. – Emlékszem… még nincs három hónapja, hogy az egyik emberem azt vette a fejébe, hogy túl kevés a transzporter a városban. Azzal tisztában volt, hogy küldő állomást nem képes létrehozni, de azt hitte, hogy fogadó pontot igen. Persze nem szólt, csak fogta magát, megbabrálta az egyik transzporter programját… órákkal később szóltak a többiek, hogy a kölyök eltűnt, és senki nem éri el rádión sem. Újabb két órával később, amit azzal töltöttem, hogy a nyomára akadjak, egy mentőcsapat az óceánból halászta ki. Annyira ki volt hűlve, hogy Dr. Cole alig tudta visszaimádkozni az életbe.
Emlékszem a srácra – tűnődött el Carson.
De azt már nem biztos, hogy tudod, hogy hála ennek a kis kalandnak két héttel később felszállt a Deadalusra, és visszament a Földre.
Talán jobb is így. Neki is, és nekünk is.
Talán. De hogy én mit kaptam érte, az nem tűr nyomdafestéket. Én voltam a vezetője, és ha ne adj Isten belehalt volna ebbe a kis kalandba, akkor már én sem lennék itt. És utólag már hiába tolom le őket. Egyrészt nem veszik komolyan, másrészt úgyis csak a saját kárukon tanulnak. De ha megtörténik a baj, akkor már mindegy, mit prédikálok.
Szerencsére nem történt semmi baj.
Akkor nem. De ha belegondolok abba, hogy olyan kölykökkel vagyok körülvéve, akik folyton ilyen esztelenségeket csinálnak, aztán ahelyett, hogy tanulnának belőle, inkább felveszik a nyúlcipőt… Aztán jön helyettük egy másik felelőtlen kölyök, aki kezdi elölről. Vagánykodik, hibázik, megfutamodik. Mind hibázunk, tudom… én is csináltam már hülyeséget, pont azért, amit mondtál… egy ismeretlen, messze előttünk járó technológiát próbálunk felfedezni… persze, mindenki csinál hülyeséget. Én is, Rodney is, biztos, hogy te is… ez benne van. Elég csak félrefordítani egy ős szöveget, és kész a baj. De ha hibázunk, akkor megpróbáljuk helyrehozni, vállaljuk a felelősséget, tanulunk belőle, és folytatjuk tovább a munkánkat.
Ehhez kell… valamiféle érettség… és rengeteg elhivatottság.
Pontosan erről beszélek, Carson – bólintott rá Radek, majd visszahajtotta a fejét Carson vállára.
A bizottság próbálja a legjobb embereket kiválogatni – tűnődött Carson. – Szakmai szempontból ez még reális is lehet, hisz az elért eredmények magukért beszélnek. De azt nem tudják megjósolni, hogy Atlantisz sajátos helyzetére hogy reagál a személyiségük. Ez csak itt derül ki. Itt elzárva mindentől és mindenkitől… ez mindenkiből mást hoz ki. És hidd el, nincs az a pszichológiai teszt, ami ezt képes előre jelezni. Az, hogy te, meg én, meg Rodney, meg még páran megszállottak vagyunk, nem jelenti, hogy más is. Idejönnek egy évre, mert vonzza őket a titokzatosság, meg a jó fizetés, meg hogy beleírhassák a katonai önéletrajzukba, hogy itt is voltak… aztán alig várják, hogy elmehessenek.
És közben folyton bajt kevernek. És veszélybe sodornak olyanokat, akiknek az élete Atlantisz. Nem beszélve magáról a városról.
Vigasztaljon, hogy az ilyenek nem maradnak sokáig. Nem bírják a gyűrődést. Talán ez is… egy önvédelmi mechanizmusa a városnak. Egyfajta természetes kiválasztódás. Kíváncsi vagyok Ms. Winters hogy reagál majd.
Túlteszi magát rajta – tippelt Radek. – Ő nem fog elmenni.
Akkor jó. És talán a jövőben óvatosabb is lesz.
Remélem – sóhajtott Radek.
Jobb egy kicsit a kedved?
Egy kicsit igen – látta be Radek. – De most már késő van, hagynom kéne téged pihenni.
Szóval megint nem maradsz itt – nézett Carson csalódottan a másikra.
Valahányszor felteszed ezt a kérdést, három percen belül megszólal a rádiód – nevetett Radek.
Ez igaz. De azért én mindig megpróbálom. Nem jöhet közbe mindig egy orvosi vészhelyzet.
Igen, a nagy számok törvénye alapján elvárható, hogy egyszer máshogy történjen – mondta Radek, de ez alkalommal az ő rádiója szólalt meg, immár sorsszerűen, így egy sóhajjal lehajtotta a fejét.
Akárki az, megfojtom – húzta össze a szemöldökét Carson.
Te az élet védelmére esküdtél – figyelmeztette Radek.
Tényleg – bólintott rá a doki, Radek pedig beleszólt a rádióba.
Zelenka.
Itt MacKay – hallotta a kollégája megszokottan fölényes hangját. – Van valami gond a botanikai laborban, meg kéne nézned!
Miért nem te nézed meg? Dr. Braun valószínűleg jobban örülne neked, mint nekem.
Mert nekem máshol van dolgom.
Á, hadd találgassak, Dr. Braunnak is – forgatta meg a szemét Radek.
Ehhez semmi közöd! – vágott vissza Rodney. – Nézd meg a labort, aztán majd szólj, hogy ha nem boldogulsz! – mondta, és minden további nélkül kilépett a vonalból.
Persze, Dr. MacKaynek randija van, Zelenka meg ugorjon, és csinálja meg helyette a dolgát – morgott, de csak akkor jött rá, hogy csehül mondta, mikor Carson kérdőn nézett rá.
Taníts meg csehül! – kérte mosolyogva.
Minek az neked? – nézett rá értetlenül Radek.
Csak hogy értsem, mikor magadban morgolódsz.
Nem lenne az jó neked – nevette el magát Radek. – Nem szoktam csúnyán beszélni, de azért tudok mondani cifra dolgokat, mikor azt hiszem, senki nem érti.
És ha tudok egy jobb indokot?
Igen? És mi lenne az?
Mondjuk az, hogy a saját nyelveden mondhatnám el, mennyire szeretlek – ugratta a doki.
Ahhoz elég pár szót megtanulnod – mosolygott rá Radek. – És azt hiszem, annyi elég is lenne a tűrőképességednek. A cseh nem egy egyszerű nyelv. Az angoloknak mindig beletörik a nyelvük. De majd visszatérünk rá. Most mennem kell.
Ezért Rodney jön nekem eggyel – csóválta meg a fejét Carson.
Nekem is – bólintott rá Radek, majd adott egy puszit a dokinak. – Jó éjt! Aludj helyettem is, gyanítom hosszú éjszakám lesz.
Reméljük nem. Jó éjt, Radek! – köszönt el a másiktól Carson, és egy kicsit csalódottan nézett utána, ahogy kisétált a szobájából.