Tizenegyedik fejezet: Következmények
1981
A kandallóból kitántorgó Perselus keményen ütközött a padlónak abban a kis házban, amit még Albus hozott létre nekik egyfajta menedékként, ha a család esetleg veszélybe kerül. Bénán elindult az egyik szék felé, de majdnem felbukott, és kénytelen volt ügyetlenül a dohányzóasztal széle felé kapni, hogy valahogy megtartsa a súlyát. Ujjai közben rátaláltak az oda felállított fénykép ezüst keretére, de az kicsúszott a kezéből. Kábult állapotában még a széttörő üveg csörömpölését sem hallotta, s minthogy ahhoz sem volt elég ereje, hogy elvánszorogjon a székig, egyetlen fekete csomóban, remegve a padlóra hanyatlott.
Mellkasa hevesen rázkódott; túl volt azon a szinten, hogy kontrollálja magát, vagy, hogy egyáltalán megkíséreljen okklumenciával némi megkönnyebbülést hozni zilált elméjének.
Harry nem az ő fia. Lily lefeküdt Jamesszel.
Próbált elméjével kapaszkodót találni ezeken a hihetetlennek tűnő kijelentéseken, valamiféle értelemmel felruházni őket, és rendet találni a káoszban, de egyszerűen nem ment. Ezt a fájdalmat nem lehetett csak úgy megfogni, feltenni elméjében egy hátsó polcra, és közben úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Az egész élete hazugság volt; elvesztette a fiát, a feleségét, az egész családját…
James… Potter elvett tőle mindent. A megfékezhetetlen düh olyan elemi erővel tört rá, hogy torkaszakadtából üvölteni kezdett, s a hang élesen hasított a ház csendjébe. Potter ellopta tőle a feleségét, a fiát, mindent, amiért még úgy érezte, érdemes lehet élni. Vér serkedt körmei alól, ahogy két kezét ökölbe szorította; magában megfogadta, hogy amikor legközelebb összefut James Potterrel, megöli. Olyan lassan és fájdalmasan, ahogy csak elképzelhető.
Az a… griffendéles elcsábította a feleségét, az ő Lilyjét. Nem, Lily nem hibás semmiért. Perselus mindig is biztos volt benne, hogy sohasem érdemelheti ki eléggé a nő szerelmét, mint ahogyan a szülei szeretetét sem sikerült kiérdemelnie kiskorában. Ahogy ott ült összetörve a kemény, hideg padlón, s minden porcikáját rázta a szörnyű, mindent felemésztő kétségbeesés, valahol legbelül nagyon is tudta, hogy ez a nap egyszer eljön; mindig is tudta, hogy Lily egyszer talál majd egy nála jobbat, sőt, azon csodálkozott, hogy ilyen sokáig nem történt meg a dolog.
Lily nem tehet róla, ezt tudta. Perselus minden egyes nap, amit együtt töltöttek újra és újra elcsodálkozott, hogyan lehetnek ők ketten még mindig egy pár. Ő soha, de soha nem lehetett elég jó Lily Evansnak. Az önmarcangolás, amit egészen kiskora óta művelt, az évek során, Lily segítségével alábbhagyott, mert a nő megmutatta neki, hogy nem egy értéktelen senki, akinek a szülei beállították.
Most viszont, az az elfojtott érzés újult erővel tért vissza, ahogy Perselus Lilyre gondolt: gyönyörű arcára, és tüzes, mégis békés természetére… még Lily… még ő, akinek minden porcikáját átitatta a mások iránti szeretet… Perselust még ő sem tudta eléggé szeretni. Most már biztosan tudta, hogy ez az igazság; ő egy olyan férfi, aki nem méltó a szeretetre.
– Harry…
Amikor a hollófekete hajú fiúcskára gondolt, úgy érezte, menten elemészti a fájdalom rátörő hulláma. Harry a kezdetektől fogva nagyon hasonlított Jamesre. Ez Perselus és Lily műve volt, akik titkuk megőrzése érdekében egy komplex bűbáj segítségével Potter genetikus jellemzőivel látták el Harryt.
Keserűen jutott eszébe, hogy még ez is hazugság volt, rászedés, semmi több. Harry vonásai nyilván nem sokban különböztek most attól, mint ahogyan a bűbáj nélkül kinézne… mint James Potter fia.
Perselus még emlékezett, milyen büszke volt, amiért ő és Lily szigorúan kikötötték, semmi pénzért nem nyúlnak a kisfiú szeméhez, nem változtatnak rajta egy jottányit sem; így, akárhányszor Harryre pillantott, a fiú smaragdzöld tekintetében Lilyt látta viszont. Mélyről jövő, elkínzott hang tört elő a torkából, amikor megértette, többé sohasem látja viszont egyik szempár tulajdonosát sem.
Oh, nagyon jól tudta, mi következik nemsokára. Albus majd idejön könyörögni neki, mondván, bár nem így tervezték a dolgot, Perselus tevékenysége, mint kém, időközben nélkülözhetetlen segítséggé vált a Főnix Rendje számára, és ahhoz, hogy a világos oldalnak esélye legyen a győzelemre, elengedhetetlen a segítsége. Perselus azonban tudta, hogy mindez már nem számít, mert nem bírná elviselni Lilyt viszontlátni a Rend gyűlésein.
Itt maradhatna, ebben a faluban, tökéletes védelemben a Fidelius-bűbáj hatása alatt. Akár örökre itt rejtőzhet, ki sem kell tennie a lábát a ház falain kívülre. Maradhatna, amíg meg nem hal, vagy amíg Voldemort rá nem talál, hogy bosszút álljon a feltételezett árulásért.
A Cruciatus-átok általi kínhalál gondolatára mintha csökkent volna lelkében a fájdalom, s még az az őrült gondolat is fészket vert a fejében, hogy valahogy elvezeti magához Voldemortot… de végül mégis elvetette az ötletet. Az ilyen kínzás előbb-utóbb még az ő elméjét is megtörné, miáltal veszélybe sodorná mind Lilyt, mind Harryt, arra pedig nem volt hajlandó.
Mégis… Harry védelme már nem az ő feladata. Soha többé nem veheti őt a karjaiba, hogy hagyja magát megajándékozni egy maszatos puszival, amit a kisfiú olyan szívesen osztogatott. Lelkébe belemart a fájdalom, mikor rájött, többé soha nem szólítja őt senki apucinak. Nem volt ő már senki apja, és senki férje. Perselus Piton teljesen magára maradt.
0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-
1996
Perselus a szeme előtt elsuhanó szobákat bámulta, ahogy a Hop-hálózat keresztülrepítette a téren, s közben érezte, hogy minden újabb helyiséggel, ami megjelenik, s eltűnik a szeme elől, egyre nő a testét marokba szorító harag. Amint az úti célját jelentő nappalit megpillantotta, szinte kiszakította magát a kandalló őrült pörgéséből, s nem is kilépett, inkább kiugorva landolt a helyiség fényesre polírozott parkettáján.
Egy pukkanás jelezte az öreg házimanó érkezését, de Perselus csak annyi figyelmet szentelt neki, hogy parancsolóan nekiszegezte a kérdést: – Hol van az anyám?
A kis teremtmény kerekre tágult szemmel, rémülten bámult rá, mire ő megragadta patyolattiszta kötényénél fogva, és dühösen rákiáltott, miközben durván megrázta.
– Ki vele, merre találom?
Smingből dadogva törtek elő a szavak. – Az ú-úrnő a kö-könyvtárban van, Perselus Mester.
A férfi gorombán arrébb taszította a kis lényt, aki keményen landolt a padlón, de Perselus ügyet sem vetett rá, addigra ugyanis már félúton járt felfelé a lépcsőn. Előrántott pálcáját úgy tartotta maga előtt, mint valami kardot, s a tudattól, hogy minden lépés közelebb és közelebb viszi a gyűlölt asszonyhoz, egyre halmozódott benne a harag.
A lépcső tetejére érve balra kanyarodott, s szó szerint berobbant a könyvtárnak kinevezett szoba ósdi faajtaján. Anyja, aki eddig háttal állt neki, a zajra megfordult, s szája egy szép, nagy, kerek O-t formázott, mikor meglátta fiát a bejáratnál ácsorogni.
– Perselus! Micsoda meglep…
Eileen riadtan elhallgatott, s sietve hátrálni kezdett, amikor a férfi felemelt pálcával megindult felé, s csak akkor állt meg, amikor a fegyver hegye alig egy-két centiméterre volt a nő arcától.
– Te – kezdte Perselus halált ígérő, fenyegető hangon –, megmondod nekem az igazat most azonnal, különben itt helyben megöllek.
Eileen egy cseppet hátrahúzódott, hogy eltávolodjon a pálca hegyétől, s közben összeszűkülő szemmel méregette a másikat. – Mit jelentsen ez? – kérdezte követelőző hangon.
Perselus ügyet sem vetett az ostoba kérdésre; a nő kihívó, dühös pillantására minden ösztöne azt visította felé, üvöltsön Cruciót, s élvezzen ki minden egyes pillanatot.
– Kényszerítetted Lilyt, hogy hazudjon nekem, mondván, Harry nem is az én fiam? – A kérdésre Eileen sötét pillantásában meglepődés tükröződött, de pár másodperc múlva pengevékony ajka a jól ismert, bosszúszomjas mosolyba húzódott, arcán pedig elmélyültek a ráncok.
Perselusból őrült, vérmes sikoly tört elő; durván megragadta anyját a karjánál fogva, és keményen magához rántotta őt. Eileen, aki rögtön megértette, hogy fia mire készül, próbálta elfordítani a fejét, de csak annyit ért el vele, hogy Perselus alig-alig emberi vicsorgással elengedte a karját, a háta köré fonta mindkét kezét, s a nő vékony szálú, őszülő hajába markolva maga felé fordította az arcát. Pillantásuk találkozott.
– Legilimens – suttogta, s akkor meglátta… meglátott mindent.
Black és Lupin a Szárnyas Vadkanban beszélgetnek, miközben Eileen egy közeli asztalnál ül egyenes háttal, s a fülét hegyezi, nehogy egyetlen szót is elmulasszon. Eileen, ahogy Potter utánakap, de a nő elhoppanál, mielőtt a férfi megragadhatná. Az anyja, amint Monstrónak, az egykori halálfalónak a fülébe suttog valamit.
„Az urad elégedett lesz veled, ha ilyen értékes információ birtokában látogatsz el hozzá."
– Te! – kiáltott fel elkínzott hangon, megtántorodva, ahogy a szó mindkettejük elméjében visszhangot vert. A halottsápadt Eileen próbálta elszakítani magát a fiától, de csak ahhoz volt elég ereje, hogy a fejét hátrahúzza előle.
– Te voltál – suttogta Perselus, s szemében minden tűz kihunyt, ahogy a szörnyű szavak elhagyták a száját. – Te ölted meg Lilyt.
– Annak a kis fattyúnak is meg kellett volna halnia a sárvérű anyjával együtt. Mindannyiótoktól meg kellett volna szabadulnom, méghozzá saját kezűleg!
Perselus fekete szeme kitisztult, de pillantásának mélyén tovább égett a gyűlölet. Itt állt az előtt az asszony előtt, aki tönkretette a családját, aki a pokol mélyére taszította a saját fiát. Perselus kapkodva, zihálva próbált levegőhöz jutni, miközben a nőt – az anyját – bámulta.
A szavak már ott is voltak a nyelve hegyén; a főbenjáró átok könyörgött neki, szinte hallotta a fejében, ahogy megpróbálja kimondatni magát, hogy általa örökre eltüntethesse ezt az utálatos, gyűlölettel teli ábrázatot – egy másik arc azonban megállította.
Harry.
Minden bánat, minden fájdalom, ami tizenöt éven keresztül gyűlt, gyülekezett Perselus megtört szívében, most a felszínre kívánkozott; egész valóját elárasztotta a kétségbeesés, ahogy Harryre gondolt, arra az aprócska, alig egy éves kisfiúra, aki oly sokszor bújt oda hozzá, ölelésért könyörögve. A képet aztán rögtön felváltotta egy másik; egy tizenöt elvesztegetett év alatt tinédzserré serdült fiú képe, aki zavartan, az elutasítás fájdalmától megbántottan bámul utána. Harry… a fia, aki korábban megkímélte az édesanyját eláruló másik férfi életét, nem akarná, hogy ezt tegye.
Így Perselus inkább erősen koncentrálni kezdett, hogy magába gyűjtse mindazt a fájdalmat, amit a saját anyja miatt kellett éveken át elszenvednie, majd suttogva kimondta az örök szenvedés varázsigéjét: – Semper Desparo.
Eileen egyik kezével a fejéhez kapott, hosszú körmei a homloka húsába vájtak, s a levegő zihálva tört ki keskeny ajkai közül. Másik karját a hasa köré fonta, de még így is összegörnyedt a rátörő kín súlya alatt. Törékeny testét hangos zokogás rázta meg, Perselus pedig érzelemmentes pillantással nézte végig, ahogy a nő újra és újra átéli az összes fájdalommal teli percet, amit fiának őmiatta kellett elszenvednie: kétségbeesést Lily elvesztése miatt, vigasztalanságot, hogy már sosem lesz belőle apa, a James árulása miatt érzett keserűséget, sőt, még azt a sok szomorúságot is, amit Tobias, és maga Eileen okoztak neki gyerekkorában.
Eileen napjai mostantól nem szólnak majd másról, csak mindent elsöprő szenvedésről; de Perselus nem bánta, minden részvét nélkül nézte, ahogy anyja kíntól rázkódó testtel lassan a földre hanyatlik. Undorodva elfordult, és Sming után kutatva elindult lefelé, hogy kitörölhesse a házimanó emlékeit.