Fordította: Enelen
Átolvastam: én, enahma

11. fejezet – Szünidő és újabb hírek

– Én ezt akkor se bírom elhinni, Quietus! Hiszen hozzám se értek, pedig pontosan tudták mi volt az apám! Csak rám szórták azt az átkozott Revelót, és ennyi volt az egész! – Ares hitetlenkedve megrázta a fejét, és kérdő pillantást vetett Harryre.

Ez volt az első délután azóta, hogy Harry elhagyhatta az ágyat. Ugyanaz a vasárnap délután, mikor Harry és Perselus ellátogattak a temetőbe, és a következő nap lesz az első tanítási napja az aurorok vallatása óta. Úgyhogy Harry gyanította, hogy jó néhány ilyen beszélgetésben lesz még része a következő napokon.

Neville mocorgott, de nem mert a barátaira nézni. Harry felsóhajtott.

– Ez valami… személyes ügy volt. Az apám ellen.

– Fenéket – csapott az asztalra Ares. – Az a szemét Weasley nem normális, mindig is hülye, beképzelt könyvmoly volt, de csak mert a múltban az apád piszkálta őt a bájital órákon, nem kellene téged megvernie!

– Nem. Nem a bájital órák miatt volt. Ez teljesen más dolog, de nem mondhatom el – Harry bocsánatkérő pillantást vetett rá. – Ez…

Ares megérintette Harry karját. Harry kényelmetlenül megrándult. Ares gyorsan visszahúzta a kezét, és előrehajolt.

– Vagyis amit Ronald Weasley mondott az apáinkról, az igaz, ugye?

Harry gyanakodva nézett rá.

– Nem értem, miről beszélsz.

– Az első mágikus lények gondozása órán megjegyzéseket tett rájuk. Nem csak az enyémre, hanem a tiédre is. Azért, mert mindketten… – nyelt egyet. – Tudod, mire gondolok.

Harry összehúzta a szemeit.

– Perselus nem ha…

– Csitt, Quiet – sziszegte Neville idegesen. – Nem vagyunk egyedül a könyvtárban. – Aztán a mardekároshoz fordult. – Igen és nem. Az apja kémkedett Tudodki ellen, amíg idén nyáron le nem leplezték. De a minisztérium nem más, mint agyatlan, beképzelt hülyék gyülekezete, és ugyanez vonatkozik az aurorokra is. Csak fokozottabban.

Harry döbbenten nézett Neville-re. Tudta. De honnan? Közben Ares arcán látszott, hogy megértette.

– Akkor ezért akart az apád távol tartani tőlem! – mondta elgondolkodva, és összevonta a szemöldökét. – És talán még valami személyes ellentét is volt közte és az apám között a nyári események után. Eddig nem értettem, hogyan foghatták el őt is Potterrel együtt. Biztos megpróbálta megmenteni a mi drágalátos megmentőnket…

Harry elsápadt, Neville arca viszont vörös lett a dühtől.

– Ne me-merj így be-beszélni Harryről! – dadogta a kerek arcú fiú, és a szemei fenyegetően villogtak. – Ő ezt soha n-nem a-akarta! És soha nem viselkedett úgy! Csak a mardekáros előítéletek miatt gondolhatsz így rá!

Harry nagy meglepetésére Ares nem kezdett vitatkozni. Éppen ellenkezőleg, előrehajolt, és az asztalra könyökölt.

– Jól van, értem. Akkor elmondanád nekem, milyen volt?

Neville bólintott, és Harry zavarában szeretett volna eltűnni onnan.

– Soha nem beszéltél vele, ugye? – kérdezte Neville.

– Soha nem érdekelt – elvigyorodott és megvonta a vállát. – Gondolom ő volt Malfoy griffendéles verziója.

A mondat villámcsapásként hatott Harryre. Meg se hallotta, mit mond róla Neville. Hogy ő és Malfoy – egyformák? De hiszen ő soha nem volt olyan arrogáns, beképzelt rabszolgahajcsár, olyan elkényeztetett, gonosz tetű, mint Malfoy!

– Miért gondolod, hogy… olyan volt, mint Malfoy? – kérdezte hirtelen, félbeszakítva Neville elbeszélését. Majdnem azt mondta, hogy „olyan voltam, mint Malfoy".

Neville becsukta a száját, és Aresre pillantott, aki erre megint vállat vont.

– A rajongói meg a haverjai miatt, és mert mindig olyan rettenetesen beképzelt volt. És ugyanolyan elvakultan utálta a Mardekárt mint Malfoy a Griffendélt. Minket, egyszerű mardekárosokat észre se vett az órákon, csak Malfoyt, és soha meg se próbált minket megismerni vagy legalább bemutatkozni.

– Hát ez jellemző majdnem minden mardekárosra és griffendélesre – vetette ellen Neville csendesen. – Nem emlékszem, hogy valaha láttalak volna téged, ahogy beszélgetést kezdeményezel egy griffendélessel…

– Ilyenkor komolyan örülök, hogy engem nem osztottak be – szólt közbe Harry, hogy egy lehetséges vitát megakadályozzon. – Így mindenki azért utálhat, aki vagyok, nem pedig aszerint, hogy melyik házba tartozom.

– Vagy éppen az apád miatt – vigyorodott el Ares.

– Hát igen… De azért van jó oldala is annak, hogy Piton professzor az apám – kacsintott rájuk Harry. – Az igazgató azt mondta, hogy többé nem kérdezhetnek ki egyedül. Ő vagy apa mindig ott lesznek mellettem. Még fel is jelentette az aurorokat a viselkedésükért, hogy kínzó átkot használtak egy diákon.

– Ez jó hír! – örvendezett Neville. – Hermione már úgy aggódott miattad…

Harry arca elsötétült.

– És mi van Weasleyvel? Ő mit szól a barátnője aggódásához?

Neville bizonytalan pillantást vetett Aresre, aztán sóhajtott egyet.

– Azt hiszem, ezt egyetlen griffendéles se mondaná el neked, és különösen nem Hermione… De aznap, mikor visszatértünk a kórházból, veszekedés volt a Griffendél toronyban. Egy nagyon… undok veszekedés, hogy így fogalmazzak. Ron kezdte. Elkezdett ordítani velem meg Hermionéval, és árulóknak nevezett. Akkor aztán az egész ház csatlakozott a vitához, és… – Neville megdörgölte a halántékát. – Ron azt mondta, hogy az apád halálfaló és áruló, és hogy te az ő ügynöke vagy a griffendélesek között… Fenébe is. Akkora csend lett, hogy azt hittem megsüketültem. Én se tudtam kinyögni semmit. Akkor a nagy csendben Hermione azt mondta Ronnak, hogy csak egy önző gyerek, vagy valami ilyesmit, de Ron felcsattant, és azt mondta, hogy Hermione beléd van esve, Quietus… erre ő pofon vágta Ront, és azt mondta neki, hogy ennyi elég volt, vége. Ez négy napja történt. Azóta nem láttam őket együtt.

Harry arca furcsa, zöldes színűre vált.

– Szakítottak? – kérdezte Neville-től remegő hangon.

– Úgy néz ki…

– És most az egész Griffendél tud apáról… – Harry a tenyerébe temette az arcát. A vállai remegtek. – És azt hiszik, hogy Hermionéval járok… És ő otthagyta Ront miattam…

– Az a hülye Weasley… – nyögött fel Ares.

– Nyugi, srácok. Biztos vagyok benne, hogy a griffendélesek nagyobb része azt hiszi, Ron túlzott. Mindenki tudja, mennyire utál téged és Pitont – mondta Neville nyugtató hangon.

– De ha még te is elhiszed neki, hogy nem túlzott, akkor nyilván mindenki más is elhiszi – csattant fel Harry. De Neville nem zavartatta magát.

– Nem. Én onnan tudtam róla, mert Hermione elmondta, mikor téged… kihallgattak, és úgy döntöttünk, hogy segítséget hívunk – vallotta be. – És később Piton is megerősítette Hermione szavait.

– Perselus önként bevallotta nektek, hogy ő… – Harry teljesen megdöbbent.

– Igen. És megkért, hogy ha véletlenül beleszaladnák egy mumusba, ne öltöztessem őt a nagyanyám ruháiba…

– Kezdesz túlságosan megengedő lenni a diákokkal. Mi lesz a hírneveddel? – kérdezte Harry aznap este, mikor hallotta, hogy Perselus belép a szobába.

– Azt hittem már alszol – morgott vissza Perselus.

– Rád vártam.

– Benézhettél volna a laboratóriumba délután.

– Utálod, ha zavarnak, mikor dolgozol.

– Az biztos – hangos ásítás – de te akkor zavarsz, amikor csak akarsz. Még mindig jobb ennél, hogy rám vársz, ahelyett, hogy aludnál. És mi volt ez a megjegyzés a hírnevemről?

– Neville bevallotta, hogy rámosolyogtál, és még viccet is mondtál neki.

– És most milyen büntetést szabsz ki érte? – Perselus hasra fordult az ágyon. – De gyorsan mondd, mielőtt elalszom.

Harry nem válaszolt, csak felsóhajtott. Perselus hirtelen éber lett.

– Történt valami.

– Félek a holnapi óráktól – mondta Harry halk hangon. – Ron az egész Griffendél háznak elmondta a múltadat. Fogalmam sincs, mit fognak tenni. Nem akarom, hogy megint utáljanak. Nem akarom azt se, hogy téged utáljanak. És nem akarok mindent újra elölről kezdeni. Elegem van ezekből az elölről kezdésekből.

Perselus átnyújtotta a kezét Harry ágyára, és bíztatóan megszorította Harry vállát.

– Nem kell mindent elölről kezdened, Quiet. Ott van Neville és Hermione a Griffendélből, és ők biztosan nem hagynak el, és talán Mr. Finnigan se. Mr. Weasleyt meg már nem veszítheted el jobban, és a többiek nem annyira lényegesek. Ami meg engem illet, engem nem érdekel, mit gondolnak rólam vagy a szerepemről, úgyhogy ezzel nem is kell törődnöd.

– De azt akarom, hogy téged is elfogadjanak! – kiáltott fel kétségbeesetten Harry.

– Nem fognak. Legalábbis nem mindenki. A barátaid elfogadnak, ez nem elég?

Harry magában motyogott valamit.

– Ez „nem" volt? – kérdezte Perselus, és mikor Harry nem válaszolt, megint átnyúlt hozzá, és játékosan oldalba bökte.

– Igen. Nem – nyögött fel Harry, és elhúzódott a csiklandozó ujj elől.

– Lenyűgöző a kifejezőerőd – mondta a férfi gúnyosan, de aztán elkomolyodott. – Hallgass ide, Quiet. Az, hogy te elfogadsz, nekem tökéletesen elég. Tökéletesen. – Megint ásított egyet. – Ez jóval több, mint amim eddig volt. – Még egy hangos ásítás. – És most aludj. Itt leszek, ha valami baj van.

– Jó éjt, apa.

Nehéz csend ereszkedett a szobára.

Harry egész reggel kerülte Perselust. Még mindig zavarban volt a tegnap esti hülye elszólása miatt, és fogalma sem volt, mit mondjon, ha Perselus kérdőre vonja, hogy komolyan gondolta-e a megszólítást. Másrészt viszont minden jel arra mutatott, hogy szeptember óta ez lesz az egyik legrosszabb napjuk, erre Harry akkor jött rá, mikor reggel beléptek a nagyterembe.

Hirtelen csend lett és majdnem minden fej feléjük fordult. Harry elsápadt, de Perselus megőrizte szokásos, érzelemmentes arckifejezését. A professzor üres pillantást vetett a bámészkodó diákokra, aztán leült, míg Harry megkereste Arest. A szeme sarkából látta, hogy többen is követik a pillantásukkal, de direkt nem vett róluk tudomást.

– Megölöm azt a piszok Weasleyt, ígérem – voltak Ares első szavai.

Harry csak megrántotta a vállát, de legbelül hálás volt ezért az üdvözlésért. Ahogy felpillantott, látta hogy néhány mardekáros várakozóan néz rá, és egyszer még Malfoyjal is összeakadt a tekintetük.

Még mindig nem tudott rendesen enni, és az előző napok eseményei egyáltalán nem segítettek visszanyerni étvágyát. Éppen ellenkezőleg. Úgyhogy néhány harapás után feladta, és gyakorlatilag kimenekült a nagyteremből.

Átváltoztatástan előtt az utolsó pillanatban ment csak be a tanterembe. Együtt léptek be a professzorral, és Harry gyorsan leült Neville mellé, anélkül, hogy akár egyszer is felnézett volna. Az egész óra szokatlan csendben telt, de mikor McGalagony elengedte őket, intett Harrynek.

– Mr. Piton, kérem.

Harry megállt, aztán odament a tanári asztalhoz.

– Igen, tanárnő?

– Hallottam, mi történt a griffendéles klubhelységben, és apja is mondta, hogy tud róla.

Harry csak bólintott.

– Biztos vagyok benne, hogy most kellemetlenül érzi magát a griffendélesekkel, úgyhogy gondoltam, megváltoztathatjuk az órarendjét, hogy más házzal látogathassa az órákat, ha úgy kívánja.

Harry nem válaszolt rögtön. Jobb lenne, ha úgy döntene, hogy a hugrabugosokkal fog járni? Vagy a hollóhátasokkal? Most már nem zavarja annyira a Hollóhát, mint korábban, de vajon szükséges ez? Hogy változtasson, hogy mindent újrakezdjen? Na nem.

– Nem hiszem, hogy úgy egyszerűbb lenne, tanárnő. És én jól megvagyok a griffendélesekkel.

– Jól van, Mr. Piton. Csak segíteni akartam.

– Köszönöm, tanárnő – mosolygott rá Harry, és követte társait a következő órára. A folyosón Hermione várta.

Harry mosolya erőltetetté vált.

– Hé, Hermione, mondtam, hogy nem fogok veled járni, ha szakítotok a Weasleyvel – mondta játékosan, pedig nem volt jókedvű.

– Nem is kell. Nem szakítottunk – vonta meg a vállát Hermione, és megnyugtató pillantást vetett Harryre. – Csak tartunk egy kis szünetet az együttjárásban.

Harry felvonta a szemöldökét.

– Tényleg? – mikor Hermione bólintott, folytatta. – Ennek örülök. Nem akarom, hogy szakítsatok Ronnal… izé, Weasleyvel miattam.

Hermione a szemébe nézett, és most látszott rajta, hogy dühös.

– Amit csinált, az majdhogynem megbocsáthatatlan, Quiet. Semmi joga nem volt kipakolni az egész ház előtt, és ha úgy döntök, hogy szakítok vele, az nem miattad lesz. Ez a kirohanás megmutatta, mennyire megbízhatatlan. Pontosan tudta, hogy az apád évekig kém volt. Csak a bosszúvágy mondatta vele azokat a szavakat, és azért viselkedik így veled, amióta csak találkoztatok. Vannak idők, amikor egyszerűen félre kell tennünk a bosszúvágyunkat, és ez pontosan ilyen. A te helyzeted elég nehéz az ő hülyesége nélkül is, Piton professzoréról már nem is beszélve – Hermione megrázta a fejét. – Legfőképpen pedig semmi joga nem volt egy szót is szólni rátok, azok után, amit a testvére meg a kollégái tettek veled.

Harry lehunyta a szemét, és halkan felsóhajtott. Semmi kedve nem volt feleleveníteni azt az emléket.

– Gyerünk, vagy elkésünk a következő óráról – mondta végül.

A következő napok rácáfoltak Harry félelmeire. A legtöbb griffendéles nem törődött Ron megjegyzéseivel, és majdnem mindenki egyetértett abban, hogy, még ha Piton halálfaló is, a fia akkor se érdemelte meg, ahogy az aurorok bántak vele. Bájital órákon a szokásosnál nagyobb volt a feszültség, de Ront leszámítva senki se viselkedett ellenségesen Harryvel. Még Leah sem, aki mindig elpirult, ahányszor meglátta, de mosolygott.

– Beléd van esve – jegyezte meg Neville az egyik gyógynövénytan órán, és Harry megvonta a vállát.

– Akkor fene rossz ízlése van – próbált úgy tenni, mintha nem érdekelné a dolog, de belül melegség és valami furcsa érzés öntötte el.

A következő roxmortsi hétvégén úgy döntött, hogy vesz valamit a lánynak karácsonyra. Most szeretett volna egyedül menni, de az ikrek megint elkapták és csatlakoztak hozzá.

– Hé, Quietus, szerettünk volna biztosítani róla, hogy még mindig hülyének tartjuk Ront – vigyorodott el szélesen George.

– És ez vonatkozik Percyre is – bólintott Fred. – De reméljük, hogy minket nem fogsz eltaszítani magadtól, csak mert a családtagjaink meghibbantak.

Harry komoly pillantást vetett rájuk.

– Tudjátok, hogy Ronnak igaza van az apámmal kapcsolatban – válaszolta csendesen. – Neki és Percynek minden okuk megvan rá, hogy gyűlöljék és…

– Talán joguk van gyűlölni az apádat, de te nem az apád vagy, Quietus – szakította félbe Fred. – Ez nyilvánvaló volt, már az első pillanattól, ahogy megláttunk. És Piton se annyira rossz. Biztosak vagyunk benne, hogy ha tényleg baj lenne vele, sem Dumbledore, sem a minisztérium nem engedné tanítani. És még anya meg apa is mondták Percynek, mikor nyáron elmesélte a családnak Piton aktáit, hogy amiket Percy olvasott, azt mind óriási fizikai és érzelmi nyomás alatt vallotta be, ami erősen kérdésessé teszi az elmondottak igazságtartalmát, és még ha igaz is lenne, már több, mint tizenöt éve történt az egész, és ezután Piton sok rendes dolgot csinált. Önként átállt hozzánk, megmentett egy rakás életet, és még Harryt is megpróbálta megmenteni.

– Igen, és anya azt mondta, hogy Piton alaposan megfizetett mindenért – tette hozzá George. – Elveszítette a családját, a szüleit, a testvérét, nem nevelhetett fel téged, és hat hónapig ült az Azkabanban is.

– Arról már nem is beszélve, hogy négy hónapot töltött a minisztérium pincebörtönében – horkant fel Fred keserűen. – Ha belegondolok, hogy mi történt, mikor te egy órát eltöltöttél azokkal az aurorokkal, hányingerem lesz. És neki négy hónapot kellett ott töltenie…

– Azt mondta, hogy a minisztérium kínzásai rosszabbak, mint Voldemorté – suttogta Harry, szemét a földre sütve.

Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. Csendben sétáltak.

– Ne haragudjatok – mondta végül Fred –, de nekem dolgom van. Angelina vár a Három Seprűben…

– Akkor menj – mondta George. – Nehogy véletlenül lecseréljen rám. Tudod, nem az én ízlésem…

– Idióta – vigyorodott el Fred, aztán otthagyta őket.

– Most hova? – kérdezte végül Harry.

– A patikába bevásárolni?

– Jó – válaszolta Harry. Talán még ott is vehet néhány ajándékot. Ha az embernek bájital mester van a családjában…

Harry bezárta az ajándékokat az asztalfiókba, és elégedetten hátradőlt. Végre mindenkinek megtalálta a megfelelő ajándékot: egy nagy és mindent átfogó aritmetika enciklopédiát Hermionénak (elég nehéz volt leküzdenie késztetését, hogy megtartsa a könyvet magának), egy vaskos, színes illusztrációkkal díszített könyvet a ritka növényekről Neville-nek, és egy elvarázsolt naplót Aresnek, mert a fiú még mindig képtelen volt megosztani az érzéseit és gondolatait másokkal, azóta a végzetes éjszaka óta, mikor Harry megbántotta Perselust. Harry és Ares többé nem beszéltek Ares családi problémáiról, és Harry úgy gondolta, hogy így legalább a naplóba leírhatja őket. Ez nem olyan volt, mint Tom Denem naplója: ezen valami pszichológiai bűbáj volt, hogy segítsen a tulajdonosának feldolgozni a problémáit. Vett néhány „rendes" mugli játékot meg egy rakás mágikus édességet Anne-nek és néhány könyvet Siriusnak és Remusnak.

Hosszú ideig gondolkodott Perselus ajándékán, és már majdnem feladta az egészet, és indult, hogy vegyen néhány ritka bájital hozzávalót meg könyvet, mikor a szemei megakadtak egy gyönyörű órán az egyik üzlet kirakatában. Izgatottan magyarázta el az eladónak, mit is akar pontosan, és majdnem két órát tartott, míg sikerült, de megérte a várakozást. Mosolyogva csúsztatta be az órát a könyvek mellé.

Már alig várta a karácsonyt.

Életében először, Harry otthon érezte magát – a saját otthonában volt, a saját családjával. A Piton kúria étkezőjében ültek az asztal körül: Lupin, Black, Anne, Fletcher, Perselus és ő, és mind normálisan, majdnem barátságosan beszélgettek egymással. A hangok halk duruzsolása körülvette, szinte elkábította Harryt, de nem bánta. Ez jó kábulat volt, biztonságot sugallt, és átölelte. Még étvágya is volt, és majdnem rendesen tudott enni, bár az adag mennyisége még mindig nem érte el a fogsága előttit.

– Perselus bácsi azt mondta, hogy te vagy az iskola legjobb tanulója.

Harry a csacsogó Anne mellett ült, de nem igazán figyelt rá. Megpróbált inkább Sirius és Perselus beszélgetésébe belehallgatni, akik az aurorokat szidták, és minősíthetetlen viselkedésüket tárgyalták, de erre a mondatra felkapta a fejét.

– Tessék? – kérdezte értetlenül.

Anne szélesen elmosolyodott.

– Tegnap Perselus bácsi megkérdezte, milyenek a jegyeim, és hogy megy a tanulás, és azt mondta, hogy elvárja, hogy a legjobb legyek, mint te abban a ti iskolátokban.

– Beszélt veled? – kérdezte Harry. – Hogyhogy?

– Reminek volt az az ötlete, hogy kellene innom valami bájitalt, ami lehetővé teszi, hogy használjam a mágiát. Azt nem, hogy varázsolni tudjak, csak használni. Úgyhogy mondta, hogy van ilyen bájital, és hogy Perselus bácsi bájital mester, és meg tudja csinálni. Elmentem hozzá, és beszélgettünk. Még vért is vett az ujjamból, és nem sírtam! – büszkén megmutatta fel bekötözött mutatóujját Harrynek. – És mondtam neki, hogy nem kell aggódnia miattam. Mindenből a legjobb jegyeket kapom. – Közelebb hajolt Harryhez. – Ő mindig ilyen komoly?

– Ő tanár, Anne. A tanárok általában komolyak.

– Nem – a lány megrázta a fejét, a copfjai csak úgy repdestek az arca körül. – Rengeteg tanárom van, de egyik se ilyen szigorú, mint ő. Még az is eszembe jutott, hogy átváltoztatom a haját lilára vagy rózsaszínre, hogy elnevesse magát, de Remi azt mondta, hogy azt mágia nélkül nem tudom megtenni. Bár Ericának sikerült…

Harrynek hirtelen eszébe jutott a korábbi beszélgetésük.

– Erica az a másik lány volt az utcátokból.

– Igen. De nem ott lakott. Azt mondta, Amerikában lakik a szüleivel, de a nagyszülei a mi utcánkban laktak. Csak a szüneteket töltötte náluk. De a nagyszülei nagyon rendes emberek. Azt mondták, hogy Erica meg a szülei akkor költöztek Amerikába, mikor Erica még kisbaba volt.

Harry szórakozottan bólintott. Megint elkapott néhány szót a felnőttek beszélgetéséből: most Harryről beszéltek. Zavartan fészkelődni kezdett. Igazán nem akarta, hogy mindenki tudomást szerezzen az aurorokkal való találkozásáról, de Fletcheren keresztül, akinek Mrs. Figg volt a legjobb barátja, ahogy Harry néhány napja megtudta, már úgyis tudtak róla. Most a részleteket szerették volna hallani, és néha elgondolkodó pillantást vetettek Harryre, aki megpróbálta ezt minél közömbösebben fogadni.

Nagyon remélte, hogy személyesen nem kell majd elmondania, mi történt, de vacsora után Lupin megállította, és valahogy egyedül maradtak az ebédlőben.

– Az utolsó ember, akit Perselus szeretett, igazán szeretett, a testvére volt, mielőtt te lettél volna neki – mondta hirtelen Lupin.

Harry megmerevedett. Már felállni készült, de ezek a szavak készületlenül érték. Visszaült a székre, és Lupin felé fordult.

– Ezt hogy érti? Persze, hogy szeret. A fia vagyok.

Lupin olyan furcsán viselkedett, amióta elhagyta a kórházat. Talán sejtett valamit?

– Csak örülök. – Lupin az asztalra könyökölt és az öklére hajtotta a fejét, de a szemét egyetlen pillanatra se vette le Harryről. – Rettenetesen egyedül volt. Talán, mert te is hiányoztál neki. És azt hiszem, veled sokkal többet megoszt, mint a testvérével.

Az utolsó mondat ugyan váratlanul jött, de Harry nyíltan nézett vissza Lupinra.

– Azok nagyon nehéz idők voltak a számára. Halálfaló volt, de a testvérét is szerette, és nem akarta veszélybe sodorni. Nem foglalkozott vele és azzal, amit csinált, hogy ne veszélyeztesse.

– Ezt mondta neked? – kérdezte Lupin.

– Részben igen. Bár más szavakkal, és az most nem jut eszembe.

– És te mit gondolsz róla? A múltjáról?

Harry elgondolkodva vakarta meg az állát.

– Alapvetően nem érdekel. Nem csak azért, mert szeretem, hanem mert szerintem keményen megfizetett érte. Igen, halálfalóként jó néhány bűnt elkövetett, de rengeteg életet is megmentett. És később se tért vissza a rendes életbe, a magányt és a bűnbánatot választotta – kétségbeesetten megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy valaha is normális élete lett volna. Boldog élete.

– Nem is volt. Megkeseredett volt és boldogtalan – értett egyet Lupin.

– Még mindig gyűlöli önmagát – tette hozzá Harry csendesen. – Nem tud magának megbocsátani. Pedig úgy szeretném…

– Miért akarod, hogy megbocsássak magamnak? – kérdezte Perselus már odafent. Nem volt teljesen sötét a hálószobában, Harry még mindig nem bírta elviselni a sötétséget, és attól tartott, soha nem is fogja.

– Kihallgattad a beszélgetésemet Lupinnal? – ült fel Harry, és dühösen nézett Perselusra.

– Nem egészen – válaszolta Perselus nyugodtan. – Nem akartam, és csak az utolsó mondataitokat hallottam. De eléggé… megdöbbentett.

– Megdöbbentett? – kérdezte Harry hitetlenkedve. – Miért?

– Mindenkinek csak úgy bevallod, hogy mennyire kedvelsz? – Perselus hangja furcsa volt, és Harry hirtelen sajnálta, hogy nem láthatja az arcát.

– Ezt hogy érted? – kérdezett vissza óvatosan.

– Lupin nem kedvel engem, de te azt mondtad neki, hogy szeretsz, és szeretnéd, ha meg tudnék bocsátani magamnak – kockáztatva, hogy erre ő is ellened fordul…

– Perselus! – kiáltott fel Harry türelmetlenül, félbeszakítva a férfit. – Először is nem hiszem, hogy utálna téged. Még mondta is, hogy örül, hogy itt vagyok neked, mert mostanában boldogabbnak tűnsz. Másrészt viszont nem érdekel, mit gondolnak rólam, ha azt mondom, hogy szeretlek. Ha jóban akarnak lenni velem, akkor kénytelenek lesznek úgy elfogadni, amilyen vagyok. És én szeretlek, és ezt el kell fogadniuk, vagy felőlem mehetnek a pokolba!

– Ez bolondság, Quiet. Nem érek annyit, hogy miattam elveszítsd mások szeretetét…

– Ó, már látom, hogy kénytelen leszek neked visszaadni a biztatást, amit akkor éjjel mondtál, mikor visszafogadtál a Piton családba. Úgyhogy most ide hallgass: – felemelte a hangját. – Perselus, te fontosabb vagy nekem, mint bárki más.

– Quiet… – Perselusnak elcsuklott a hangja.

– Most elsírod magad? – csipkelődött Harry.

– Természetesen nem! – kiáltott fel ingerülten Piton. Aztán felült és mélyet sóhajtott. – Mikor néhány napja „apunak" neveztél, komolyan gondoltad?

Harry lehunyta a szemét és a gondolatok egymást kergették a fejében. Most mit válaszoljon? Az igazat? És mit mond majd rá Perselus? Vajon megveti majd az érzéseit?

Hirtelen szeretett volna felnevetni. Úgy gondolkodik a válaszon, mintha valami lánynak kellene megvallania az érzéseit. Ez nevetséges!

– Hát persze, hogy komolyan gondoltam. Nem neveznélek úgy, ha nem gondolnám komolyan – mondta a lehető legnormálisabb hangon, bár igyekezett némi vidámságot is belecsempészni.

Perselus hosszú ideig nem válaszolt. Hátradőlt a párnára, és felhúzta a térdét. Harry elővette pálcáját a párnája alól és meggyújtott még néhány fáklyát. Nem túl sokat, igazán nem akarta még jobban zavarba hozni Perselust, de a sötétség már zavaró volt ilyen fontos beszélgetés közben.

– Harry, el kell mondanom valamit – kezdte, és Harry egyből ideges lett. Ez volt az első eset két hónapon óta, hogy Perselus az eredeti nevén szólította. – Szeretném, ha megértenél, úgyhogy kérlek, hagyd, hogy befejezzem, és ne szakíts félbe. Rendben?

– Rendben.

Perselus elengedte a térdét, nekidőlt a falnak és lehunyta a szemét.

– Talán emlékszel, mi történ, mikor megláttalak a Rémálom Kúria nagytermében. – Hangja hideg volt, és távolinak.

– Igen. Teljesen megdöbbentél – bólintott Harry.

– Pontosan. Megdöbbentem, rémült voltam, és rosszul voltam, de nem azért, mert felismertelek, hanem mert egy gyereket láttam ott állni… – Harry látta, hogy a kezei ökölbe szorulnak, ahogy beszélt. – Megint egy gyereket. És most nem Quietusra gondolok. Ő már nem volt gyerek, mikor Voldemort elkapta. De egy gyerek, egy igazi gyerek – már megint. Megint, mert halálfalóként az első áldozatom egy gyerek volt, jobban mondva két gyerek, testvérek, egy lány és egy fiú… – elcsuklott a hangja, de Harry csendben maradt. Perselus megkérte, hogy ne szakítsa félbe, és meg kellett neki adnia a lehetőséget. A lehetőséget, hogy megnyíljon, hogy megtisztuljon ezen a bűnvalláson keresztül. Bár érezte, hogy pánik kezdi szorongatni a torkát, ahogy Perselus szavait hallgatta.

– Tudnod kell, hogy nem én voltam az egyetlen, aki Voldemort után kémkedett abban a háborúban, és nem csak Dumbledore-nak voltak kémjei. A minisztériumnak is voltak emberei Voldemort köreiben, bár nem a belső körében. Egy férfi volt az, Thomas Galvany. Mardekáros volt, három vagy négy évvel előttem végzett, és egy griffendéles lányt vett feleségül, akinek nem tudom a nevét. Leleplezték, és Voldemort úgy döntött, hogy elrettentő példát állít a többiek elé. Elfogta a családját, és ő és a belső kör megkínozták Galvany gyerekeit, hogy megtörjék őt és a feleségét – ezen a ponton Perselus hangja megremegett, de Harry nem merte megérinteni, megzavarni az elbeszélését. – A két gyereket kegyetlenül megkínozták. Én… én nem vagyok benne biztos, hogy pontosan el akarom mondani, mit tettek velük. Azt hiszem, te is jól tudod. A szülők… jaj, Harry, nem tudom elmondani! – kiáltott fel hirtelen. – Halálra voltam rémülve, és próbáltam megmagyarázni magamnak, miért tette ezt Voldemort. Akkor még hittem neki. Galvany áruló volt. Úgy gondoltam, megérdemelte. De nem tudtam nem sajnálni a gyerekeit. Teljesen meg voltam zavarodva. És akkor Voldemort kihívott, és kérdezte, hogy szeretnék-e csatlakozni hozzá, felvenni az ő jelét. Igent mondtam, és akkor rámparancsolt, hogy szórjak valami főbenjáró átkot a gyerekekre, hogy bebizonyítsam a hűségemet – Perselus a tenyerébe temette az arcát. – Szent isten, annyira gyengének és összetörtnek éreztem magam. Legalább száz ember figyelt várakozóan, köztük a szüleim is, emberek, akikhez mindig csatlakozni akartam, és a szüleim, akiket mindig szerettem volna büszkévé tenni. De képtelen voltam tovább kínozni a gyerekeket. Már amúgy is haldokoltak. Rájuk küldtem a halálos átkot. Mindkettőre – Perselus hangja egyre érthetetlenebbé vált, ahogy egyre erősebben remegett. – Megöltem őket. De a Sötét Nagyúr nem volt elégedett. Teljesen feldühödött. Rám parancsolt, hogy kínozzam meg a nőt. És én megtettem mindent, amit akart. Mindent. Cruciatust szórtam rá, megvertem, megerőszakoltam. Aztán megöltem. És végül, órákig tartó kínzás után Thomast is megöltem. Voldemort megjelölt akkor éjjel. Akkor ért véget az életem.

Ez volt az a pont, ahol Harry többé nem bírta visszatartani magát. Átmászott a másik ágyra, Perselus mellé, és megérintette a vállát, de a férfi megrándult a nyugtató érintéstől, és elhúzódott tőle. – Ne érj hozzám. Ne akarj megvigasztalni. Nem érdemlem meg. A te apád Quietus, akit szintén megkínoztam. Vagy James, akit mindig is gyűlöltem. Nem én. Te ugyanolyan jó vagy, mint ők. Nem lehetsz az enyém. Én nem lehetek a tiéd. Mindent megteszek, hogy segítselek, de nem lehetek az apád. Nem lehetek az apja senkinek – ezzel hátat fordított Harrynek, és még mindig erősen remegve összegömbölyödött az ágyon.

Harry felsóhajtott, és az ölébe ejtette a kezét.

– Szeretném, ha emlékeznél a boldog napjainkra – kezdte nyugodtan. – Akkor azt mondtad, hogy ha azzal büntetnéd magad, hogy magadba húzódsz, akkor engem is megbántanál vele. A helyzet semmit sem változott, Perselus. Tudom, hogy biológiailag Quietus az apám. Tudom, hogy a nevelőapám James volt. De mindketten halottak. A Rémálom Kúriában azt is megígérted, hogy mellettem leszel, mint az apám. Mikor Dumbledore megkért minket, hogy játsszuk el apa és fia szerepét, azt mondtad, hogy tetszik az ötlet, hogy a fiad legyek. Azóta együtt élünk. És te – te olyan voltál nekem, mint egy igazi apa. A szó minden értelmében. Figyelsz, segítesz, meg minden… Néha azt hittem, te is a fiadnak tartasz…

– Úgy is van.

– Hát akkor?

– NEM BÍROD FELFOGNI? NEM LEHETEK AZ APÁD! ÉN EGY GYILKOS VAGYOK, AZ ISTEN SZERELMÉRE! QUIETUS FIA VAGY, NEM AZ ENYÉM! – kiáltott rá dühösen Perselus.

Valami hangot hallottak a folyosóról. Piton egy pillanatra megmerevedett, de gyorsan összeszedte magát. Megmarkolta pálcáját, és az ajtóhoz lépve hangos csattanással felrántotta.

A folyosó üres volt.

– Talán a házimanók – lélegzett mélyet Harry ahogy Perselus visszafordult.

– Talán – értett egyet a férfi. Becsukta az ajtót, és némító bűbájt tett a szobára. – Vagy senki – mondta.

De ez a rövid megszakítás elégé lehiggasztotta, hogy bocsánatot kérjen.

– Sajnálom, Harry – suttogta szomorúan.

– Semmi baj – Harry elgondolkodva nézett rá. – De azt hiszem, te vagy az, aki nem érti a dolgokat. NE! – kiáltott fel dühösen, mikor Perselus nyitotta a száját, hogy közbeszóljon. – Hadd fejezzem be. Nagyon jól ismertem a múltadat. Vége van. Eleget szenvedtél az elmúlt tizenöt évben. Csakúgy, mint én. A mi helyzetünk nem arról szól, ki mit érdemel meg. Te most már az apám VAGY. Ez nem lehetőség. Ez a valóság. Azért neveztelek „apának", mert elfogadtam, mert elfogadtalak téged. És ne feledd: néhány napja megkínoztak miattad, mert azt hitték, hogy te vagy az apám. Azt hiszem, ez elég jogot ad nekem arra, hogy apámként utaljak rád, ha akarok. És akarok.

– De én… – kezdte gyenge hangon Perselus, de Harry most már nem engedte befejezni.

– Kérlek, ne taszíts el magadtól. – Nyelt egyet. – Kérlek.

– Nem tudlak, és nem is akarlak eltaszítani, Harry. Nem azért mondtam ezt az egészet, mert el akarnálak taszítani. Én csak… én csak… – félúton elakadt. – Hát nem érted?

– Te nem érted, Perselus. A múltnak vége, és, még ha meg is próbálnád visszahozni, nem tudod. Itt van a jelen és a jövő, ebben kell élned, és itt vagyok én is, akit fel kell nevelned. Most ez a dolgod. Nem rágódhatsz örökké a múlton.

– Ahogy látom, téged már nem kell felnevelni. Már felnőtt vagy.

– Nem, nem vagyok felnőtt. Még mindig szükségem van valakire, akire támaszkodhatok, aki segít nekem. És szükségem van családra, mert soha életemben nem volt részem benne. Eleget szenvedtem azért, mert a fiad vagyok ahhoz, hogy most már jogom legyen a fiadnak lenni.

Perselus végül nem szólt semmit, csak leült Harry mellé, és átkarolta a vállát.

Sokáig ültek ott csendben, mielőtt aludni mentek.

„Quietus fia vagy, nem az enyém!" – visszhangzott újra és újra Black fejében.

Quietus fia.

Perselus testvéréé. A tökéletes, a dicsőséges, a kegyes Quietusé. Roxfort üdvöskéje, az évszázad legjobb diákja, az a mosolygó fattyú.

Úgy látszik, ugyanolyan volt, mint az az átkozott testvére.

Soha nem értette, miért ment Lily feleségül Jameshez. Hiszen Quietus barátnője volt. De most már mindent tisztán látott.

Az a szemét megcsalta. És ez… ez a fiú volt a bizonyíték az árulására. A lány valahogy megtudta, mi történt, és szakított vele. És ahogy az már sokszor megtörtént hasonló esetekben, Lily Jameshoz rohant segítségért.

Az a piszok!

És az utálatos testvére még mindig fedezni próbálja az árulását, ilyen sokkal a történtek után. De miért? Hogy megtartsa a dicsőséges Quietus Piton jó hírét?

A düh szinte szétvetette. A nappaliban ült, bámult a tűzbe, és nem tudta, mit tegyen.

Ez már a múlt.

Kibékültek Pitonnal.

A „fia" rendes kölyök.

Quietus halott.

Piton szerette Harryt. Megpróbálta megmenteni.

HARRY!

A fiú, akinek Quietus és Lily fiának kellett volna lennie, de Jamesé volt, az árulás gyümölcse, nem a szerelemé – Lily soha nem szerette Jameset. Harry James sajnálatából és Lily bosszúvágyából született. Szegény kölyök.

És ezt a Quietus kölyköt is sajnálta. Nem volt felelős az apja árulásáért, és most a mosolygó szemét utálatos testvérével kell élnie, aki eltaszítja magától.

Black előrehajolt, és egy döntés kezdett formálódni az agyában.

Ez a kölyök nem érdemli meg, hogy eltaszítsák. Joga van apára, és ha azt akarja, hogy ez az undok alak legyen az apja, akkor joga van rá, hogy Piton legyen az apja.

Majd ő beszél Pitonnal.

Amint sikerül elkapnia.

Következő: szerda? Csütörtök? Hmmm. Meglátjuk.