10. fejezet: Treavol visszatér
Beszélgetés volt az első, ami eljutott a tudatáig. Hatalmas erőfeszítésébe került, hogy hasról átküzdje magát hátra. Felnyögött, amikor beverte a hátát a kövezetbe, ennek ellenére, amikor meglátta a felette álló két alakot rájuk vigyorgott, majd felnevetett. Alig akarta elhinni, hogy élve megúszta.
Egy vízióra bízta az életét, de bejött. Everard szúrós szemmel nézett rá, amit kapni fog tőle azt meg fogja érdemelni, de sikerrel jártak. Az elejétől kezdve nem hitt Gammelnek abban, hogy hagyja visszajutni Susant a Melindorra, ezért is kezdett bele a halálos játékba. És a jelen állás szerint észre sem vette, hogy hagyta magát.
- Ostoba vagy régens! – mondta a férfi.
- Már csak főparancsnok. – válaszolta, majd lehunyta a szemeit.
- Végre valakinek megjött az esze és lefokozott?
- Még mindig az vagy Laegen. Hogy lehettél ennyire ostoba? – kérdezte Tintagil, majd leguggolt mellé.
- Nektek sem volt jobb ötletetek. És szerintem ti sem hittétek, hogy tényleg hagyja elmenni. Imádja a vadászatokat, ismerem. – felelte, és hatalmas erőfeszítésébe került, hogy a szőke férfi felé fordítsa a fejét. – De sikerrel jártunk, nem?
- De, hazaértek. Mennyire voltál abban biztos, hogy a lányod beavatkozik?
- Eléggé, különben nem mertem volna megkockáztatni Tintagil. Nem hittem volna, hogy Gammel beveszi. De nem élvezte, közölte, hogy nem volt kihívás. – elvigyorodott. – Azt hiszem tönkre tettem a napját.
- Fel tudsz kelni? Nekünk is mennünk kéne. – ezt most Everard kérdezte.
- Erre a kérdésre térjünk vissza pár óra múlva, ha lehetséges. Egyelőre nem megyek innen sehova. Kényelmes itt feküdni.
Everard és Tintagil felsegítették a földről és úgy indultak el a csillagkapu irányába. Lorne végignézett a lerombolt városon, több ezren is meghalhattak az összecsapások alatt. Már előre sejtette, hogy milyen napként fog ez bevonulni a történelem lapjai közé, már ami az Orit illette. Hogy az övékbe? Az majd eldől, ha Danielék sikerrel járnak.
Ráadásul ki kell tisztítania a gondolatait is, még mindig azok a gondolatok voltak a fejében, amivel felkészült a Gammel elleni csatára. Kénytelen volt elhitetni vele ott is, hogy még mindig gyenge, különben nem hagyta volna ennyiben a harcot. Lassanként sikerrel járt ezzel is. Arról fogalma sem volt, hogy győzni mennyi esélye lett volna, de egy kegyetlen harcot vívtak volna abban teljesen biztos volt.
Hogy hagyta magát és ilyen komoly sérüléseket szedett össze jó néhány hétbe bele fog telni mire teljesen rendbe nem jön majd, hacsak nem veszi igénybe egy gyógyító segítségét, arra meg nem nagyon volt eddig példa. A város falánál járhattak, amikor úgy érezte van elég ereje, hogy egyedül folytassa az utat. Lassan tudott haladni, de legalább már sikeresen megállt a saját lábán is.
A másik két férfi vitatkozva sietett előre a csillagkapu irányába, nem kellett McKay klasszis zseninek lennie, hogy tudja, hogy miatta vitatkoznak. Felsóhajtott, Everard addig nem fogja ezt a témát abbahagyni, amíg minden emberi szokásáról le nem mond. Az pedig soha sem fog megtörténni, még Tintagilnak is voltak olyan vonásai, ami emberként eltöltött idejéből maradt meg.
Régen volt, amikor mindezt hátra hagyták már húszezer éve sem tették meg. Lehet, hogy ez volt a legnagyobb ok arra, hogy a korábbiak már nem voltak életben? Nem tudták elfogadni a fiatalabb generáció eme változásait? Ez igazán elképzelhető volt, hiszen Everard sem volt képes ezeket elfogadni és hűen kitartott a régi szokások mellett. Amik évmilliókkal ezelőtt voltak. Egyszer rákérdezett, hogy milyen idős is a férfi.
Az körübelül kétmillióra tippelte a saját korát. Ennek több mint felét persze szobordémonként töltötte, de akkor is. Ő volt a jelenlegi legöregebb, az utána következő is alig kétszázezer évvel múlt egymillió. Az ezerháromszáznyolcvan egykori felemelkedett közül csupán hatszázan voltak képesek újra felemelkedni a többiek elsorvadtak az évek alatt. És mindegyik ezek közül közel volt az egymillióhoz vagy át is lépték azt.
Jó tíz percbe tellett neki az út a kapuig a másik két férfi már türelmetlenül várt rá. Most jön a legnehezebb majd, amikor Susan osztja ki az ostobasága miatt. Ezen kénytelen volt elmosolyodni, a lány ritkán volt igazán dühös, de olyankor nagyon. Még mindig bánta, hogy nem látta azt, amikor a bátyjával üvöltözött a Déli-sarkon, azt igen sokáig emlegették azok, akik látták mielőtt az expedíció Atlantiszra jött volna.
Tintagil fordult el és tárcsázott, a kapu megnyílt, majd Everard átlépett rajta. LeFay érdeklődve nézett Evanra, aki csak a kaput bámulta.
- Nem mész? – kérdezte a szőke.
- Nem hiszem, hogy most át tudnék jutni a pajzson, lekapcsoltatnád, ha átértél?
- Persze, tíz másodperc elég lesz, viszlát odaát.
Az után, hogy a férfi átlépett a kapun elszámolt tizenötig, majd ő is átment rajta. A pajzs valóban nem volt fent. Körbenézett még látta Susant a kapu felé tartani és az aggódó arckifejezését, nem értetette, hogy miért. Ennyire nem lehetett rossz bőrben. Ez volt az utolsó gondolata mielőtt elterült a padlón.
Elámult, amikor kilépett a csillagkapuból és meglátta a kaputermet. Érdeklődve sandított Rodneyra, aki csak elvigyorodott ezen. Susan alig akarta elhinni, amit látott. Akkor eszerint mégsem pusztult volna el Atlantisz? A döbbenete tovább fokozódott, amikor a lépcsőn Elizabeth sietett felé és az irányítóban meglátta Chuckot. Tudta, hogy a Melindoron van, de ez akkor is elképesztő volt.
- Mennyi idő is telt el Rodney? – kérdezte.
- Háromezer-kettőszáztizenhárom év és azt hiszem tizenegy hónap. – majd odafordult Liz felé. – Te már megint itt vagy, pihenned kellene! Mind a két ok miatt.
- Már mindenki tudja? – kérdezte döbbenten Weir. – Csak Steven nem? Susan örülök, hogy újra látlak. – mondta és megölelte a fiatalabbik nőt.
- Mit tud majdnem mindenki? – vonta fel a szemöldökét a lány.
- Kislánya lesz. – mondta elégedetten Rodney.
- Valóban? Gratulálok Liz. És mi a másik ok, amit említettél?
- Még mindig nem jött rendbe a háromezer éves alvástól, keringési rendellenesség. Rendbe jönne, ha legalább két hetet ágyban töltene, de nem hajlandó.
Háromezer éves alvás? Egyáltalán nem látszik rajta. Emlékezett a tízezer éves Weirre, akin nagyon meglátszott a kor, most pedig látott már katonákat, a nőt, Chuckot és senkin sem látszik egy percnyi öregség sem. Pedig három évezredes alvásnak már bőven meg kellett volna látszódnia.
- Sikerült a sztázis kamrákat Zelenkának és nekem tökéletesítenünk. Azért nem öregedtek.
- Tudod, hogy utálom, ha az engedélyem nélkül olvasnak a gondolataimban. És a város, nem pusztult el?
- De igen, pár perccel az után, hogy Mortisse kiütött téged. Mit mondott neked? Mert abból semmit sem hallottunk.
- Semmit, vagyis semmi lényegeset. Akkor ez egy új Atlantisz?
- Pontosan. A szobádat ugyanott találod, ugyanúgy berendezve, legalább is asszem Lorne mindent úgy tett be, mint régen volt.
Ezzel Rodney eltűnt. Olyan sok minden történt itt az elmúlt időszakban. Majd rákérdez Evannál arra, hogy miért nem az első alkalommal, amikor találkoztak hozták őt vissza ide. Bár nem bánta csak egy kicsit, mert élete legszebb gyermekkorát tölthette el még a Johnnal való találkozást is leszámítva. Előre nézett a lépcső irányába Elizabeth már régen eltűnt, biztosan visszasietett dolgozni. És már Arbejde sem volt itt mellette.
A kapu lecsukódott mögötte és aggódva fordult vissza, vajon mi lehet most a párbaj állása? Alig akarta elhinni, hogy Evan legutóbb túlélte, fel kell majd keresnie Merlint és köszönetet mondani neki, amiért megmentette a szeretett férfit. Kicsit fáradtnak érezte magát azért a szobája felé indult. Remélte a többiek nem sértődnek meg, ha későbbre halasztja a köszönést.
Belépett az ajtón és kénytelen volt elmosolyodni, minden pontosan ugyanúgy volt, mint amikor ott hagyta még az előző városban. Csak éppen az ágy volt bevetve és a könyvek lapjai megsárgulva. Neki ez olyan volt, mintha csak napokkal ezelőtt nem járt volna itt, de mindenki másnak rossz volt belegondolni.
- Amióta felépült a város senki sem járt a szobában. – szólt mögüle Arbejde.
- És Evan? Jah persze, neki sem volt szüksége alvásra. – mosolyodott el szomorkásan.
- Azóta, hogy behozta a holmitokat ő sem volt itt. De nemsokára itt lesz és gondolom ő is visszaköltözik veled együtt. Megyek boldogítani McKayt. – elvigyorodott. – Meg előtte meglátogatom Jennifert.
Alighogy leszedett minden nylont a bútorokról riadó hangzott fel. Megszokásból futva indult el a csillagkapuhoz. Mikor odaért Evan akkor jött át, aggódva indult el a férfi felé, hiszen az nagyon rossz állapotban volt. Miként végződött kettejük harca? Gammel nem volt halott, hiszen akkor már mindenki örült volna, akkor eszerint Evan veszített? Még látta eldőlni, majd Tintagil gyógyítóért kiáltott.
- Mi történt? – kérdezte, amint odaért és leguggolt Lorne mellé.
- Veszített, egészen pontosan hagyta magát. – felelte Tintagil. – Hogy vagy úrnőm?
- Én nem számítok. Rendbe fog jönni? Hagyta magát? – nézett fel döbbenten, amikor eljutott a tudatáig az előző mondat.
- Igen csak kimerült. Azért, mert nem hitte, hogy Gammel hagy titeket eljutni a kapuig, így feltartotta, amíg ti ideértetek.
- Hogy lehetett ennyire idióta?
- Én is ezt kérdeztem, én egészen biztosan nem kockáztattam volna egy ember miatt. – jegyezte meg a vállát megvonva Everard.
Időközben odaért egy gyógyító is ismételten az a férfi, aki Kellert is kezelte nem is olyan régen.
- Embert mondott? – kérdezte Susan felemelkedve.
- Pontosan kislány. – felelte majd elfordult és elindult gyalog az ellenkező irányba.
- Én még nem fejeztem be! – csattant fel. – És amíg nem mondtam, hogy távozhat itt marad!
- Nem nagyon érdekel a mondanivalója. Én megmondtam neki, ha nem hagy fel minden emberi érzésével előbb vagy utóbb meghal. Ennél többet nem tehetek érte.
- Egyáltalán van fogalma arról, hogy kivel beszél?
- Igen, de mint mondtam, nem érdekel. Az utolsó Valorvart, akivel beszéltem még felemelkedett volt. És van jobb dolgom is, mintsem hallgatni a nyavalygását.
- Azt mondtam itt marad!
- Rám nincs hatással. Én még a királyság előtti időkből származom és ahhoz is fogom továbbra is tartani magam. Ha a régens felébredt beszélni szeretnék vele, ezt kérem mondja meg neki. – majd ezüstös fénnyel eltűnt.
- Mindig ilyen. – sóhajtott fel LeFay.
Órákkal később Susan az ágya szélén ült és Evant nézte, a férfi még mindig aludt, de már szinte teljesen rendbe jött. A gyógyítók rendbe hozták, már amennyire képesek voltak. Susan felállt és elsétált az ablakig és kinézett rajta. Olyan furcsának találta, hogy nem a tenger veszi őket körbe, hanem erdőket lát a földön. Mikor felnézett az égre látta, hogy a tenger ott van felettük. Hamar rájött, hogy az illúzió miként is működik.
Majd lehunyta a szemét és újra kinyitotta, most már csillagok voltak az égen és a fényük ragyogott. Bent amúgy is égett a lámpa, így erre sem volt szükség, csak kíváncsi volt, hogy milyen is az égbolt fent a tenger felett. Az idő lassan késő éjszakába fordult, de ő még mindig ébren volt, habár rémesen fáradtnak érezte magát.
Visszament az ágyhoz és leült újra, ekkor vette észre, hogy Evan felébredt és őt nézi. Lehajolt hozzá és óvatosan csókolta meg.
- Ennyire azért nem vagyok rosszul, hogy így kímélj. – mosolyogta a férfi, és magához húzta a lányt.
Néhány perc múlva egy riadó zavarta meg őket.
- Nem várt külső aktiválás! Evan Lorne tábornok jöjjön az irányítóba! – hallották Chuck hangját.
- Most meg már megint mi? – kérdezte nyűgösen a férfi miközben felkelt az ágyról, majd eszébe jutott és elvigyorodott. – Azt hiszem Cameronék most jönnek vissza Carsonnal.
Jinto döbbenten nézett a két idegen férfira. Kicsit megrémítette az, amit hallott, bár volt benne logika főleg azok után, amit a két idegen férfi tanított neki még az Athoson. De akkor is, annyira hihetetlennek hatott az egész. Tényleg az igazat mondták? De ha igen, akkor miért fognak még mindig fegyvert rá.
Egyelőre nem tudott megszólalni, pedig igazán sok kérdése lett volna, többek között arról, hogy miként jutottak be ide. Kik ők és honnan vették ezt a marhaságot, hogy ő lenne a saját példaképe. Ő csak Jinto volt, akit örökbe fogadtak az Athoson. Semmivel sem több, nemhogy egy remek orvos és egy herceg. A tündérmesék ideje amúgy is régen lejárt nem volt jó dolog ezzel viccelni.
Főleg nem itt az Ori birodalmának fővárosában. Azon a helyen, ahol az isteneik és félisteneik is az emberek között járnak halandó alakban. Ő soha sem kérdőjelezte meg az istenei hitét és mindig eljárt az imádatokra is. hűen szolgálta az urait és teremtőit. Ezek pedig azt mondják, hogy nem volt igaz. Akárcsak még régen az a két furcsa idegen.
Meghallgatta őket igaz, de soha sem kételkedett az Ori szavában. És most ezek itt vannak és a démonok hercegét szolgálják. Mibe keveredett bele? És miért hiszik róla azt, amit. Megköszörülte a torkát, hogy megszólaljon, de továbbra sem volt képes megtenni. Azok pedig még mindig rá tartották a fegyvereiket.
- Miért hiszik, hogy én vagyok Carson Beckett? – kérdezte végül.
- Mert ismertünk annak idején, háromezer évvel korábban. – felelte Daniel, majd kotorászott a zsebében és átnyújtott egy képet Jintónak.
A kép még régen Atlantiszon készül a kettős esküvőn, a két Sheppard, Lorne, Nienyar, Aldannar és Carson voltak rajta. Jinto döbbenten nézte a képet, alig akarta elhinni, hogy ezt látja.
- Miféle gonosz bűbájjal készült ez a micsoda? – kérdezte döbbenten.
- Nem bűbáj, csak fénykép. Ez több háromezer éve készült Atlantiszon és te vagy rajta. – vonta meg a vállát Daniel.
Még mindig a képet nézte képtelen volt felfogni. Látott már milliónyi csodát, amióta Fellahin városában volt, de ilyet még soha sem. Festményeket igen, de ezen a képen ő volt. Felismerte a Végrehajtót is és Lorne-t, akivel korábban már találkozott Athoson. De hogyan került volna egy képre Langsdommal? Ő maga is hallotta a pletykákat róla és megismerni sem akarta, nemhogy ezt.
Sőt még azt mondták háromezer évvel korábban is történt. Hiszen az azokban az időkben volt, amikor az isteneik leszámoltak a démonokkal és a birodalmukat szétzúzták. Ez a kép pedig egy esküvőn van és úgy tűnt, hogy boldogok? Ha ez tényleg megtörtént, akkor ő miért nem emlékezett erre? Ki volt ő korábban és ha tényleg Beckett a démonok hercege miért nem árulta el neki a társával, amikor tanították?
- És nektek mi a feladatotok? Miért vagytok itt?
- Hogy visszavigyünk az alterranok közé. – válaszolta Cameron. – A barátaid szeretnék, hogy újra ott legyél közöttük.
- Vannak barátaim? A démonok között? – nevetett fel. – Ez csak valami rossz tréfa ugye?
- Mihez is kezdjünk egy Ori hívővel? – nézett fel fáradtan Daniel.
- Lelőjük már most? – kérdezte Cam.
- Akkor soha sem jutunk ki élve a városból, nemhogy elérni a Melindorig.
- Rendben, akkor így megyünk. Ha bármit tesz te lelövöd Danny-boy, és majd Atlantiszon én veszekszem Evannal, áll az alku? Jah és ha megöleted magad valakivel is Carson, te juttatsz ki minket a bolygóról.
A másik kettő még mindig ráfogták a fegyvereiket, majd kilökték az ajtón. Most már tényleg nem értett az egészből semmit, de eltervezte, hogy az utcán majd úgyis megpróbál megszökni. Az istenei meg fogják segíteni, hiszen mindig is olyan híven hitt bennük. Végre lent voltak az utcán, kemény valami nyomódott a hátának, feltételezte, hogy az egyik fegyver lehetett az. Így kényetlen volt megindulni.
Úgy három-négy sarkot haladhattak, amikor végre a szerencséjének és imáinak köszönhetően egy csapatba futottak bele, akik a Végrehajtó címerét viselték magukon.
- Segítség! – kiáltott fel. – Ezek itt a démonokkal vannak!
A katonák botfegyverüket élesítve fordultak abba az irányba, Jinto érezte, hogy két kísérője közül valaki megragadja a gallérjánál és húzza az ellenkező irányba erősen. Odafordult Daniel már előrébb tartott, tehát Mitchell volt az, aki ezt tette. Lövedékek száguldottak el mellettük, a másik férfi tüzet nyitott a társaságra és két embert le is szedett.
A Végrehajtó emberei letérdeltek és úgy lőttek tovább, nem érdekelte őket, hogy Jinto segítséget kért; úgy tűnt, hogy őt is potenciális ellenségnek nézik. Vagy ő lesz a járulékos veszteség, ha lelövik. Égett hússzag csapta meg az orrát és Mitchell káromkodott, eltalálták a karját. Már éppen szólni akart volna, hogy majd ő segít, amikor leesett, hogy az elrablói közül az egyik.
A sajátjai továbbra is tüzeltek rájuk, úgy tűnt a találattól még inkább vérszemet kaptak. Cameron elengedte és futva indult tovább. Jinto is ugyanezt tette nem állt szándékában meghalni most. Már majdnem elérte azt a sarkot, amin a másik kettő beugrott, amikor éles fájdalmat érzett a hátában és előrebukott a betonra.
Ahogyan bevetődött az utca sarkon a ruhájából azonnal letépett egy darabot és azzal próbálta beköti a kezén lévő sebet, de ez kicsit nehezen ment ugyanis az bénán csüngött. Cameron bízott benne, hogy majd otthon valaki rendbe rakja neki. Ennek nem így kellett volna alakulnia. Hogy lehetett az a fickó ennyire idióta, hogy segítséget kér? Az első alkalommal le kellett volna lőnie.
Hallotta, hogy valaki odakint elesik, majd esőillat? Pislogott néhányat, majd kikukucskált a sarkon. Megdöbbenve látta, hogy két Beckett is van odakint. Az egyik eszméletlenül fekszik a földön a másik, pedig Sheppard embereit támadja. Majd, amint azok földre kerültek beugrott ő is kettejük mellé.
- Valami ésszerűbb mentőakciót nem lehetett volna összehozni? – kérdezte.
- Szerintem igazán remek volt, hogy bemegyünk és kijövünk, maga volt az doki, aki akadékoskodni kezdett. – nézett rá Cam.
- Talán ha meggyőzőbbek fiam, akkor nem így reagálok.
- De továbbra is ki kell jutnunk innen. – mutatott rá Daniel.
- Ha szerencsénk van még mindig nincsen Ori a városban, ha igen bajban vagyunk. – mondta Cameron.
- Mortisse mindig itt van. – ellenkezett Carson. – És Larion is szinte mindig.
- Most egyik sincs, mindannyian a Lydracon buliznak. Gammellel együtt. Ezért lettünk mi egyszerű földi halandók magáért küldve. – felelte még mindig Mitchell.
- Mit keresnek azok ott?
- Lorne és Rodney elmentek Susanért. – nézett rá Daniel. – Szóval nekünk azelőtt kéne kijutni a városból, hogy ők végeznek ott.
Egyelőre jól alakultak a dolgok, az érzékelők ugyanis nem tudták a helyet sem a személyt kiszúrni, csak hogy van a városban alterran vérű. Már több sarokkal odébb jártak, amikor felhangzott jóval mögöttük, hogy erre járhattak. Cam kicsit megdöbbent, amikor a doki nem kérdezett rá Rodneyra, majd eszébe jutott, hogy persze, hiszen ők tanították.
Ő és Daniel olyan ruhában volt, ami beillett az idevalósiaknak, amikor viszonylag sikerült lerázniuk az üldözőiket adtak Beckettnek is egyet, aki gyorsan átöltözött, majd így immáron tudósoknak kinézve léptek ki az egyik forgalmas utcára. Itt több ugró is repkedett a levegőben, sőt a földön is állt néhány.
- Mi lenne, ha taxival mennénk? – vetette fel Mitchell. – Mármint ha ezek tényleg azok.
Carson csak bólintott és beszálltak az egyikbe, az azt vezető nem kérdezett semmit, csak szótlanul vitte ki őket a város főbejáratához. Úgy tűnt, hogy ide is eljutott a híre a szökevényeknek, mert mindenkit megmotoztak, aki ki akart jutni a városból. A menekülni akaró tömeg egyre és egyre közelebb lökdöste őket oda.
Pedig el kellett volna „hagyniuk" a fegyvereket még mielőtt odaértek, de még akkor is számos olyan dolog lett volna náluk, amit nem nagyon lehetett volna kimagyarázni. Gondban voltak, most olyan remek lett volna, ha felbukkan egy felemelkedett és rendet tenne. Nem is tudta, hogy a kérése milyen hamar fog teljesülni.
Sikolyok érkeztek a város irányából a Végrehajtó gárdistái is úton voltak errefelé. sőt többen már a tömegben is voltak. Egy kéz ragadta meg Cameron ruhájának nyakrészét és fordította maga felé. Frank Potter rá vigyorgott és úgy tett, mintha megmotozná, majd Daniellel és Carsonnal is hasonló képen tett.
- Rendben maguk mehetnek. – mondta.
Mitchell hálásan nézett a fiatal katonára, majd tovább siettek, a kapuban ezek után már senki sem állította meg őket és ők kint voltak a pajzsokon túl. Időközben túlestek azon a két órán, amikor nem lehetett kint tartózkodni. Igen sokan próbáltak eljutni mihamarabb a kapuig. Volt egy olyan érzése, hogy nem csak a behatolók miatt volt ez a nagyfokú riadó.
Úgy tudta, hogy máshol sem csináltak hatalmas balhét abból, ha megjelent egy ATA génes, de itt? Nem halandókat küldenének, mert tudják, hogy ide csak felemelkedett jön. Mint annak idején Evelin is. Ő is hallotta a történetet, előtte és utána sem volt senki sem olyan ostoba. De akkor most mi történhetett? Az emberek arcán rémület volt, valami másnak is kellett lennie, mint amit ők okoztak.
Daniel is némán ballagott a másik két férfival. Szerencséjük volt, hogy a gárdisták is megérkeztek, mert nem nagyon hitt benne, hogy sikerült volna kijutniuk, de Potternek hála minden hibájukat sikerült kiküszöbölniük. Lehajtotta a fejét és csak lopva nézett a többi ember arcára. Neki is feltűnt, hogy valami nem stimmel túlságosan sok félelem van az arcukon.
Körübelül kétszázan lehettek, akik a kapu felé tartottak. Remélte, hogy minden nehézség nélkül eljutnak oda és a Szent Hadsereg emberei nem fognak utánuk jönni és újabb ellenőrzést tartani a szökevények után. Nem maradtak túlélők az első csoport után, így legalább az arcukat nem ismerték.
De volt egy baljós érzése az egésszel kapcsolatban, valami nagyon nem stimmelt. Nem az emberek, a levegőben volt az egész. Társaira pillantott úgy tűnt, hogy ők is hasonlóképpen éreznek, mint ők. Talán arra játszanak, hogy egy Ori is ideérjen, mert az tuti, hogy kiszúrná Carsont a tömegből.
A legrosszabb az egészben az volt, hogy esélyük sem lenne úgy hazajutni. Potternek majd köszönetet fog mondani, ha legközelebb látja, nélküle soha sem sikerült volna még ide sem kijutni. Felfele mentek az emelkedőn és a tömeg lassulni kezdett. Nem voltak úgy hozzászokva, mint ők. Felsóhajtott, ez így borzasztóan lassú.
Főleg, majd ha ott vannak a kapunál mindenki máshova fog elmenni, és nekik kell az utolsónak lenni, hogy senki se tudja meg a Melindor helyzetét. Még órákig lesznek itt mire hazajutnak. A vörös nap fénye narancssárgára festette a helyet, lassan lemegy majd és éjszaka lesz. Tényleg, milyen hidegek itt az éjjelek?
Hiszen arra nem készültek fel, úgy számolták, hogy ennyi idő alatt már simán végeznek, és otthon lesznek. Lopva az órájára pillantott; odahaza már éjszaka volt. akkor ezért kezdett fáradtságot érezni, hiába ivott kávét és evett koffeintablettát a siker érdekében. Alighogy felértek előre pillantott.
Mindenki térdelt a kapuig, döbbenten nézett körbe, majd meg is értette az okát. Két hosszú vörös hajú alak ált a tárcsázó mellett, nem volt nehéz rájönnie, hogy Gammel és Larion voltak azok. Mind a ketten a tömeget pásztázták, majd a lány a férfira nézett, az bólintott és Larion eltűnt onnan.
Daniel látta, ahogyan Gammel pontosan az ő irányukba néz, majd vigyorogva indult el feléjük. Mitchell lerántotta a földre, hogy ő is térdeljen le.
- Késő, lebuktunk. – mondta.
- Igen, mert voltál olyan idióta Jackson, hogy nem tudtál azonnal letérdelni. – vágta rá Cameron. – Doki tudna valamit csinálni?
- Semmit. – felelte Carson halkan.
Mind a ketten tudták, hogy Mortisse mikor érkezett vissza a Fellahini palotába, hiszen egyszerre parancsolta őt és Lariont is magához. Unott képpel nézett a tudósokra, éppen velük dolgozott, majd a szokásos alakjában jelent meg a trónteremben. Liara és Langsdom már ott voltak, viszont Larion csak úgy fél perccel utána ért ide.
Gammel még mindig szörnyen dühös volt a lányra, ha nem avatkozott volna be, akkor mostanra már Laegen már halott lenne. Hallotta, ahogyan két gárdista jelentést tesz Mortissének miszerint egy démon járt a városban. De nem sokkal ezelőtt eltűnt. Tehát Treavol is ismét közöttük volt. Okosak voltak, hogy pont a Lydraci eseményekkor hozták ki innen.
Ő maga nem félt attól, ami most következik és még erősen gondolkodott azon, hogy a lányért tegyen-e valamit. Oldalra nézett Larion dacosan elfordította a fejét, ennek ellenére tisztán látta a szemében a félelmet, akárcsak Cennen kölykeiében is. Ő volt az egyetlen, aki nem félt a teremben?
Persze tudta, hogy Cennen őt is elintézheti, ha átadja Merlinnek és Laegennek, de kételkedett benne, hogy a legjobb erőforrását elajándékozná pusztán szeszélyből. Lehajtotta a fejét, hogy ne nevessen fel hangosan, ebben a pillanatban az a halálos ítélete is lehetett volna akár. Mikor újra fel tudta venni a pókerarcát csak akkor nézett fel.
Addigra már nem volt bent egyetlen halandó ember sem és hallotta, hogy maga mögött becsattan a nagy kétszárnyú ajtó. Egyedül maradtak istenek és félistenek egymás között. A prédikáció most fog kezdődni. Még mindig nem tudta, hogy Mortisse miként fog reagálni arra, hogy mindenki becsapta, aki körülötte volt.
Akkor tehát csaknem igaza volt a blöffel kapcsolatban, hogy kezd az öreg megőrülni? Soha senki sem tudta meg eddig, hogy milyen sérüléseket okozott neki Zander az utolsó összecsapásukon. Szerencséje volt, főleg halandóként még. Vajon most mire menne? Ki kellene próbálni, bár ő nem szerepelt a trióban.
Ha nagyon félti az életét, akkor megöli most egyben Langsdomot, Liarát és csak azért, hogy őt bosszantsa Lariont is. Utána… nyelt egy nagyot; tényleg átadja őt az alterranoknak, egy aranyos karkötővel együtt és akkor bármelyik Velesar könnyedén megölheti. És attól kezdve senki sem fenyegeti az életét.
Nem volt ez sem teljesen igaz a Változás majd fogja, de az ellen meg semmit sem tehetett. Mortisse megköszörülte a torkát, amire ő is felnézett. Zavarta, hogy nem tudja a másik arcáról leolvasni a gondolatait, mint a harc közben Laegenét, élvezte a másik arcára kiülő undort mielőtt megcsókolta. Ezért is olyan szép az élet.
- Fogalmam sincs Gammel, hogy miért örülsz annak a győzelemnek, miközben hagyta magát! – csattant fel a férfi. – Talán nem tűnt fel, hogy csak az időt húzta, hogy az a liba hazajusson?
- Én nem… olvastam a gondolataiban is. Nem vert át…
- Dehogynem, csak annyira ostoba vagy, hogy fel sem tűnt.
A kezei ökölbe szorultak az arca majdnem olyan vörös lett, mint a haja. Még soha életében nem vörösödött el ennyire, mondjuk még meg sem alázta senki sem ennyire Naporcájú Nimuét kivéve, de akkor a nő nem élte túl. Megfizetett az anyja haláláért, ha már Merlin képtelen volt megtenni.
Nem, Laegen nem verhette át így. Ennyire elvakította volna a gyűlölet, hogy nem tűnt fel neki? De meg is mondta, hogy hagyja eljutni Alaine-t a Melindorra. Akkor miért? Ah, persze egészen biztosan nem hitte el neki. Pedig akkor kivételesen nem hazudott. Visszanézett Mortissére, amikor úgy vélte, hogy az arca már nem vörös.
- Sajnálom, hogy hibáztam. – mondta végül.
Miként verhette át Laegen a gondolataival is? hiszen végig azokra koncentrált, és azokból az derült ki, hogy meglepődött. Tintagil volt a mestere az ilyeneknek és persze ő is ott volt a bolygón. A háromezer év alatt simán kitaníthatta ezekre. Legközelebb jobban kell majd erre vigyáznia.
- Elfogadom, most az egyszer. Megmagyarázná nekem valaki, hogy mégis mi a fenét kerestetek ott és a lányom is miért volt ott? És ki mióta tudott arról, hogy életben van.
- Én nem tudtam, hogy ki ő. – felelte Langsdom. – Négy éve láttam először, amikor Larion küldött Estede bolygójára, mert egy előhírnök jelentette, hogy egy lány a démonok hercegéről beszél. Csak ennyit, Liara akkor jött rá, hogy ki is Alaine, amikor meglátta a képet.
- Semmit sem tudtam róla, csak azért mentem oda, mert az apám és Gammel párbajozott. – hazudta Larion. – Nem éreztem meg a születését.
- Három alterran volt a bolygón és az egyik Laegen, még jó, hogy nem hagytam ki ezt a lehetőséget. – vigyorodott el Gammel. – Csak ott láttam meg őt.
- És elengedted.
- Biztos voltam benne, hogy a kölykeid elkapják, úgyis összefutottam velük. De úgy tűnt, hogy a hitvány halandókban csalódni kellett…
- Benned is, szóval hallgass! Amúgy jól áll a vörös a képeden is. – mondta gúnyosan Mortisse. – Mikor lett belőled újra gyerek? Vagy netalán soha senki sem alázott meg ennyire?
Kénytelen volt lehajtani a fejét, hogy a haja eltakarja az arcát, legszívesebben megölte volna a férfit, azért amiket mondott. Előbb vagy utóbb megteszi, őt nem alázhatja meg ennyire senki sem büntetlenül. És sajnos el is hitte Larion hazugságát, és nem bünteti meg a lányt, pedig milyen remek alkalom lett volna. Vagy nem mutatta ki az ellenkezőjét.
- És van még valami, úgy néz ki, hogy Treavol itt volt a városban. Feltűnt egy alterran, de már kiért a városból. Azt akarom, hogy nézzetek utána, és ha megtaláljátok a kapunál még, öljétek meg. – mondta miközben Larionra és Gammelre nézett.
Remek, remélte, hogy már nem voltak ott a tömegben. Bármit megtett volna most, hogy keresztbetegyen Mortissének. Még mindig reszketett és dühös volt, szörnyen. Pillanatokkal később megjelent a csillagkapu előtt, majd Larion is mellette. A lány átölelte és megcsókolta. Nem sokkal később ő tolta el magától a lányt.
Körbenézett a tömegen, akik immáron térdeltek előttük. Szánalmas halandók, egyszerűen lenézte őket. Majd kiszúrt egy frissen érkezett társaságot. Ketten azonnal letérdeltek egy azonban még nézelődött, fel is ismerte. Daniel Jackson volt az. Hogyan maradhatott életben az elmúlt háromezer évben?
Ugyanis nem érezte felemelkedettnek, ő is egyszerű halandó volt. De ott volt kiszúrta Treavolt is.
- Megvannak. Menj nyugodtan vissza az Istenek Városába, ezt már elintézem.
- Megölöd? – nézett rá a lány.
- Nem. – mosolyodott el. – Eléggé keresztbe akarok tenni Cennennek, hogy hazaengedjem.
- Köszönöm. – mondta Larion, majd eltűnt.
Ő vigyorogva indult el a hármas felé.
Csak akkor nyugodott meg, amikor újra az Istenek Városában volt a Gammel által felrótt védőrúnák mögött, ott, ahol Mortisse nem árthat neki. Alig akarta elhinni, hogy bevette az egyszerű hazugságot, miszerint nem tudta azt, hogy életben vannak. Remélte, hogy a nagybátyja hazajut épségben. Leginkább bocsánatot kért volna tőle, de nem volt bátorsága hozzá.
Még élénken élt benne a kép, amikor megölte a férfit. Amióta újra az alterran vonások lettek benne erősebbek ezt sem tudta megbocsátani magának. Félt. Egyszerűen nem találta azt a pontot, amikor a nagyapja ennyire megőrült. Bár ezt is csak azért merte megtenni Gamival, mert ő nem ölhette meg.
A mai napig tudta, hogy Mortisse őt gondolkodás nélkül megölné, most csak Gammel miatt nem teszi meg, mert kellett neki. Félt. Hiányzott neki a szülői ölelés és az, hogy megbocsássanak neki mindent, amit tett. Bárcsak soha se hozták volna vissza az életbe. Nem akart és nem tudott a Változással szembenézni.
Egyre és egyre szörnyűbb képeket látott azzal kapcsolatban. Tudta, hogy mindenki más is hasonlóan érez, és ugyanazokat látja, mint ő. Miért pont ennek kell majd bekövetkezni? Ráadásul úgy, hogy kevesek lesznek a megállításához. Mivel érdemelték ki ezt a megtorlást? Az Ori lényegében igen, de az alterranok és az emberek?
Kinézett az ablakon és a könnyei végigcsorogtak az arcán. Egy kéz nyúlt oda és törölte le őket, majd fordította maga felé az arcot. Larion belenézett Gammel szemeibe, úgy tűnt a férfi mostanra lenyugodott. Magához ölelte a lányt. Végre biztonságban érezte magát, így senki sem bánthatja őt.
Tudta, hogy a férfi hazaengedte Treavolt, egy valakit nem engedne csak, de ő szerencsére most nem volt itt. Fogalma sem volt, hogy a mai események után miként reagált volna, ha megint megakadályozza az apja megölését. Gyanította, hogy nem éppen a legboldogabb, de kedve nem volt kipróbálni ezt.
Felnézett a férfira és megcsókolta. Az igazság szerint most csak arra vágyott volna a leginkább, hogy megvigasztalják és megóvják, de tudta, hogy Gammelnél erre nem úgy számíthat, mint az ember általában gondolja, de most az egyszer meglepődött. A férfi nem próbálkozott, csak még szorosabban ölelte magához.
- Hazament. Már csak Langsdomot kellene valahogy elintézni, és akkor megölhetnék.
- Tényleg ennyire a halálát akarod?
- A mai után?! Igen. Még soha senki sem alázott meg ennyire!
- Az egód lesz a veszted egyszer. – mosolyogott rá a lány.
- Te tudtad, hogy az apád hagyja magát legyőzni?
- Nem, csak reménykedtem benne, hogy szándékosan hagyja magát. Ennél annakidején is jobb volt és gyanúsnak véltem.
- Szólhattál volna.
- Azok után, hogy megcsókoltad? Hagyj engem békén.
- Most mi van? – kérdezte Gammel döbbenten a lány után, aki dühösen ment be a szobába. – Valahogy rá kellett vennem a harcra.
- Nem, nálad többről van szó. Pontosan ismerem a beállítottságodat. Hogy neked tökmindegy.
- És? Veled vagyok együtt, nem? – pislogott néhányat. – Sajnálom.
- Többször kértél bocsánatot ma, mint egész életedben, nem igaz?
- Van ötleted, hogy miként hozhatjuk hármójukat könnyedén úgy össze, hogy meg is öljék nekünk Mortissét? Vagy ha sikerülne… – tért át gyorsan egy másik témára.
- Még mindig nem mondtál le arról, hogy feljebb emelkedj?
- Nem, még jó, hogy nem. Micsoda lehetőségek nyílnának meg előttem. Mennem kell, a tudósokkal van még pár dolgom, sietek vissza.
Larion a férfi után nézett, ahogyan az kisietett a szobából. Ha sikerülne neki, akkor örökre elveszítené. Hiszen ha nekik is vannak kozmikus törvényeik, és miért ne lennének, ha egyszer onnan indultak, ahol voltak. Akkor egyáltalán nem avatkozhatnak be az alacsonyabb létsíkok életébe. És kételkedett benne, hogy Gammelnek lenne annyi ereje köztük, hogy dacolni tudjon ezzel.
Az ősi istenek. Akik legutoljára az előző világegyetem pusztulásakor avatkoztak be. Egészen pontosan ők vetettek véget annak és emelték a poraiból a mostanit. Ők a Változás. Ezért is akarja Gammel megakadályozni, hogy ennek a világegyetemnek vége legyen. Ha ideérnek minden el fog pusztulni most is, akárcsak annak idején.
De tudta, hogy ezúttal az imádott és rajongott gyermekeiket a melindoriakat sem fogják megmenteni. Ha igaz volt régen is ők hozták a Változást. Nem értette, hogy mivel érdemelték ki a haragjukat, hiszen az Ori sem ment még olyan messzire, hogy ártatlan életek milliárdjainak vessenek véget.
Galaxisokat romboljanak le és öljenek meg mindenkit. Ehhez nekik sem volt joguk, ám már egyszer megtették. Lehet, hogy előtte is, de abból a korból nem maradt hírnök, aki ezt elmondhatta volna. És közeledtek a Semmin túlról, a Változás szele olyan közel volt már. Felsikoltott. Nem!
Az arcát a kezeibe temette, nem akarta, hogy ez bekövetkezzen, mindenképp meg kell állítani Mortissét mielőtt mindent a pusztulásba vezet. És nem hiszi el, hiába mondták neki a férfi nem hitte el. A Változás előszele pedig kegyetlenül közeledett. Sőt még arra sem lesz ereje, hogy a szeretett népét megmentse, akiket ő teremtett.
Megremegett, ekkor értette meg. Az ősi istenek voltak azok, akik az anyját és Treavolt is visszahozták. Már most beavatkoztak, nem nem lehet ez a vége az egésznek. Hiszen ez azt jelentette, hogy már itt voltak közöttük. Visszatértek.
Mortisse alig akarta elhinni, hogy Gammelnek tényleg nem tűnt fel, hogy ellenfele hagyta magát a küzdelmük során. Felsóhajtott, kezdte unni a tehetetlenséget. Bár talán, hogy lánya és unokaöccse visszatértek a melindoriakhoz végre egy kis izgalmat hoz majd az egyhangúságba. És a háború folytatódni fog.
Fogalma sem volt arról, hogy a fia miért is úszta meg, hogy lelőjék. Gyanította, hogy Zandernek köszönheti az életét. Miért volt az élők sorában a másik kettő? Senki sem hozta őket vissza, és ha igaz volt a boncolások eredménye, még ATA génjük sem volt. Sima egyszerű halandók, akkor ezért nem érezte meg Larion, hogy életben vannak?
Ez igen reális opció volt a kérdésre. Azóta mind a két testet elégetette. Így utólag megbánta megnézte volna Emmenna arcát, amikor megmutatta volna neki a két holttestet. Ó igen, ezt meg kellett volna tennie. Legközelebb pedig már „sajnos" nem lesz, hogy élhessen ezzel a remek lehetősséggel.
Ezzel együtt jutott eszébe, hogy olyan régen látogatta meg a feleségét. Liara születésekor járt arra utoljára. Lassan meg kéne ejtenie még egy látogatást, lassan az utolsót. Többé nem volt szüksége a nőre. Bár elképzelhető, hogy még a hasznára lehet. Amennyire ismerte a lányát biztosan elmenne kiszabadítani.
Remek ötlet elcsalni őket egy másik bolygóra, ahol aztán megölheti egyesével őket. És akkor tényleg senki sem fenyegetné a létét. Még hogy az ősi istenek, bah! Ennyire nem lehetett még mindig gyerekes Larion, hogy elhiggye. A melindoriak imádták csak őket, nem is biztos, hogy léteztek még.
Évmilliárdokkal ezelőtt volt, azóta egészen biztosan mindannyian halandók lettek és meghaltak már. Az alterranok is ezt tették, ha beleuntak ebbe a létbe. Egy magasabb létsík lényei miért lennének mások, főleg, ha igaz a legenda és már az előző univerzumban is léteztek. Akárcsak a melindoriak.
Ebben is kételkedett igen sokáig, de a tudósok, amikor a Naremen jártak megerősítették ezt. Talán ezért is nem sikerült annak idején titokban kiirtania őket, mert annyira szívósfajta nép voltak. Velük nem boldogult annyira, mint Atlantiszon az ellenségeivel. Azokkal olyan könnyen elbánt.
Hoved elsősorban, aki igen sokáig balesetnek hitte felesége halálát, majd amikor kiadta a parancsot unokája megölésére. Awagon, aki azt hitte, hogy ő ölte meg Lariont. A háború a wraithhel, mind csak hazugság volt. Mindennek ő állt a hátterében. Laegen száműzetése, majd megölése. Ahhoz sem volt sok köze a wraithnek.
Az ő emberei lőtték ki a mind a két sugarat a hajóra, amivel halandók lettek és meghaltak. A kolóniák elpusztítása, a flottáé. Még a mai napig is voltak olyan események, amikre sokan azt hitték, hogy ők tették, de nem. Guinivere halála, igaz akkor nem volt itt, de már volt annyi ereje, hogy Morgannal megölesse, persze a nő nem tudott róla. Igraine halála; Tintagil szeretett feleségéé. Azt is a saját lányuk tette meg.
Az, hogy mindenki tudott Merlin létéről, sőt még maga az öreg is elhitte, hogy ismerte Arthurt, és fordítva, azt is neki köszönhették. Hiszen beszélt Merlin és Hoved apjával annak idején, aki a jövőbe látott. Az mindent elmondott neki arról a korról, majd megölette őt is. Egyel kevesebb Velesar. Se Laegen, se Gammel nem élt még akkor.
Vajon tudják, hogy ő ölte meg a nagyapjukat? Egészen biztosan nem tudja, még Merlin sem. És Gammel kitartana mellette, ha tudná? Bár ő most is lázong a mai napi megjegyzések miatt, és talán azért is, mert a halálba küldte. De előbb vagy utóbb megbocsát majd neki. Hiszen ismerte gyerek kora óta.
Levette a maszkját és belenézett egy tükörbe. Képtelen volt bármilyen arcot is felvenni azóta az ütközet óta, mindegyik lefoszlott róla. Gyógyítóval talán helyre tudná hozatni, de a tudósai között egy sem volt ilyen és Larion pedig előbb próbálná őt megölni, mintsem segítene neki. Milyen emberek veszik mégis körbe?
A régenst pedig annál jobbak. Tintagil az egykori legjobb barátja és ott volt az a másik alacsony fickó az a fekete bőrű. LeFay sokkal erősebb volt, mint hitte volna, pontosabban mire emlékezett, de az a másik. Úgy érezte, hogy nagyon öreg lehetséges, hogy ő lenne a legöregebb? Nála mindenképp idősebb volt.
Tintagil talán ha néhány hónappal volt csak idősebb nála, legalább is erre emlékezett. És tudta, hogy kettejük életkora is talán csak a tizede a másik férfiénak. Jó esetben. Korábban milyen öreg volt, akivel találkozott? Nem emlékezett már rá régen volt, jó régen. Elmosolyodott, remélte, még összecsapnak valamikor.
Kíváncsi volt az összecsapás milyen eredménnyel zárulna, mert ők is csak feltartó serege voltak most és közel sem mutatták meg, hogy mire képesek. Felnevetett, nem hitte volna, hogy Tintagil LeFay huszonnégyezer év után is képes meglepetéssel szolgálni a számára.
Emmenna a felfordulást nézte, ami a városban volt. Tudta, hogy történt valami, ráadásul megérezte Treavol erejét. Tehát az unokaöccse életben volt, remélte, hogy életben marad és sikerül hazajutnia bárhol is van az. Ha volt annyi esze Laegennek, akkor mostanra a Melindoron vannak mindannyian. És azt pedig tudta, hogy Zandernek hála soha sem fogják megtalálni.
Vajon a lánya – Alaine – hol lehet most, és mi van vele? Remélte, hogy őt is kimenekítették bárhonnan, ha életben van. Bár Larionnak volt olyan megjegyzése, mintha tudna róla. Bárcsak láthatná még egyszer a szeme fényét. Ez az összes többi gyermekére vonatkozott Langsdomra és Liarára is.
Egy katona lépett be a szobába; felismerte a rövid szőke hajáról és zöld szemeiről. Sokszor járt erre és valahogy mindig kedvesebb volt a többieknél. A nevét soha sem mondta, de volt egy sejtése vele kapcsolatban. De olyan hihetetlennek hangzott, hogy inkább megtartotta a fikció témakörében.
- Asszonyom! – mondta és meghajolt. – Miben lehetek a segítségére?
- Maga mindig olyan kedves hozzám. Miért? És elárulná a nevét?
- Alexis Keran kapitány, asszonyom!
- Nem kell hazudnod, régen rájöttem, hogy nem vagy a Végrehajtó embere hiába viseled a jelét.
- Nem értem, hogy miről beszél asszonyom. – nyögte, de az arca is elárulta.
- Nyugodj meg, nem fogom elmondani Mortissének. Laegen Velesar embere vagy ugye? – kérdezte halkan.
- Evan Lorne tábornoké asszonyom. Frank Potter százados. Ha maga rájött, akkor…
- Nem hiszem, hogy maguk között keresnék az árulókat, ahhoz túlságosan el vannak telve maguktól. Miért jöttél? – az utolsó mondatot ismét hangosan tette fel.
- Hogy tudassam asszonyommal, hogy a főisten hamarosan meglátogatja. – mondta hangosan, hogy az ajtó mellett álló két embere is halhassa.
- Köszönöm a felvilágosítást kapitány. Remélem most már békén hagy és hagyja, hogy magányos óráimat egyedül folytathassam, amíg férjem meg nem érkezik.
A férfi meghajolt és átnyújtott közben egy papírt a nőnek, majd megfordult és kisietett a szobából. Az ajtó hangosan csukódott be mögötte. Evan Lorne, tehát így hívták a férfit ebben a korban. Érdekesnek találta. Vajon Potter tudta, hogy milyen feladatot vállalt el azzal, hogy itt végzett küldetést?
Biztosan, hiszen közel tíz éve volt már itt. Vajon hogyan oldották meg, hogy ne olvashassanak a gondolataiban? Elmosolyodott, hát persze Tintagil LeFay volt erre a legalkalmasabb személy. Mindenre gondoltak eszerint az alterranok. Ismét kinyílt az ajtó, ezúttal nem a katonák jöttek vissza.
Odafordult, majd felsikoltott és behátrált a felig. Mortisse volt az és ezúttal a maszkját sem viselte. Emmenna már korábban is elgondolkodott azon, hogy milyen is lehet Cennen arca a maszk alatt, de ennyire félelmetes látványra nem gondolt. Reszketve állt meg a falnál tovább nem mehetett a börtöne nem engedte.
A férfi megállt előtte kényszeríttette magát, hogy felnézzen rá, de gyorsan le is sütötte a szemét.
- Nocsak, már rám sem bírsz nézni Emmenna drága? – kérdezte a férfi.
- Menj el Mortisse, kérlek! – mondta, de nem tudott felnézni.
- Miért akarod? Pedig éppen most akartam elmondani, hogy micsoda terveim vannak veled.
- Nem vagyok rá kíváncsi.
- Azért megosztom veled. Te leszel a lányod és unokaöcséd halálának okozója, amilyen szerencséd van, még Laegen is meghal akkor.
- Mind a ketten gyűlölnek engem, miért hiszed, hogy megtennének értem bármit is?
- Mert olyan ajánlatot teszek majd nekik, amit nem utasíthatnak vissza.
Carson mennyire örült annak, hogy végre hazajuthat erre most Gammel közeledett feléjük. Ismerte annyira, hogy tudja innen senki sem fog élve távozni, még ők sem. Miért kellett pont így történnie? Hát az istenek nincsenek velük és nem néznek le szerencsétlen gyermekeikre, hogy segítsenek nekik?
Közel kétszázan voltak itt a kapu előtti téren, ebből csupán négyen nem voltak Ori hívők, na jó egy Ori volt közülük. Pontosan tudta, hogy ő maga semmit sem tehet Gammel Velesar ellen, hiába is próbálkozna. Már mindenki tudta, hogy csak Evan és Merlin árthat neki alterran és Larion Ori részéről.
A vér kötelez. Ez nem volt jó előjel a számára arra az esetre, ha az Orit akarták legyőzni. Annak legalább örült, hogy Larion már nem volt itt, a halála. Megborzongott, nem akart megint, pontosan emlékezett mindegyikre és egy kicsit túlságosan is sok volt belőlük. Néggyel több, mint jó lett volna. Néggyel!
És a vörös hajú csak közeledett és közeledett feléjük. Ő csak a kémcsövei és a betegei mellé akart visszatérni. Vajon megérti ezt a közeledő? Sajnos kételkedett benne, hogy értékelni fogja ezt. De várjunk csak, hiszen Gammel halott volt, amikor ő már meghalt. És Evan ő is életben volt.
Mégis mi a fészkes fene folyt itt? Lassan semmit sem értett, a halottak itt mászkáltak, Rodney is élt és most esett csak le neki, hogy Jackson és Mitchell is életben vannak, pedig több mint háromezer év eltelt. És Susan ott lesz Atlantiszon? Ennek legalább örült, akkor lehet, hogy a lány túlélte a múltkori háborút.
Rodneyra rémlett neki, hogy felemelkedett volt. Te jó ég! Sajnálta az alterranokat, hogy el kellett viselniük. Lenézett a két társára emberek voltak, normális emberek, de akkor miként élhetnek? És ki lehet még életben a régiek közül? Mindenképp ki kell majd faggatnia McKayt ha hazaértek.
Már ha sikerül ebből a slamasztikából kimászniuk. Talán működne, ha szépen megkérné?
- Mi lenne, ha hazaengednél minket? – kérdezte végül.
- Benned aztán van bátorság Valorvart! – nevetett fel Gammel, ahogyan odaért.
- És, hogy tetszik az ötlet? – nézett fel reménykedve.
- Felőlem. – vonta meg a vállát. – De csak azért, mert ma keresztbe akarok a lehető legjobban tenni Mortissének. És add át Laegennek, hogy legközelebb megölöm.
- Remek nap ez, ahol a hitük szerint egy isten és félisten találkozott.
- Félisten? – vonta fel a szemöldökét a vörös.
- Olvastam az eredet könyvét, ha Johnt is annak tartják…
- Hé, hé, hé Treavol te nem vagy az álljon meg a menet. – mondta Gammel.
- De…
- Nem, az apádnak semmi köze nem volt hozzánk, az anyádnak sem, csak Mortissének. Neked nincsenek ilyen kötöttségeid.
- Legalább megnyugtattál fiam.
- Ne merj még egyszer így hívni! – körbenézett, mindenki őket bámulta. – Milyen „kár", hogy nem hagyhatok szem- és fültanukat.
Elmormolt néhány szót, majd a földből tűz csapott fel és mindenkit, aki itt volt a kapu körül lángok égették el.
- Ebből próbáljon meg Cennen titeket kikeresni.
Majd ezzel eltűnt, a három férfi teljesen döbbenten bámult egymásra. Ez tényleg az a Gammel volt, akitől mindenki annyira retteget? Valami miatt nagyon berágott a főnökére ez teljesen nyilvánvaló volt. Már csak ki kellene deríteniük, hogy mivel és felhasználhatnák, hogy az Orit összeugrasszák.
A kapuhoz mentek és tárcsáztak. Nem a Melindort, egyikőjük sem hitte, hogy Gammel eltűnt volna teljesen. Két random bolygóra mentek és csak onnan tárcsáztak nyugodt szívvel haza. Beütötték a pajzs kódját, majd mind a hárman átléptek a kapun.
A tudósok némán, de teljesen egyetértettek a két Velesarukkal, hogy Cennen kezd megőrülni. Erre a mai eset is tökéletes példa volt. Kis szerencsén múlt csupán, hogy ne végezzen a férfi mindenkivel. És ha ez megtörténne félő volt, hogy a tudósok is áldozatul esnének a haragjának bármilyen indok is legyen az.
Leginkább a Melindor pajzsának semlegesítése volt erre a legjobb manapság. Zander kellett volna nekik ahhoz, hogy belátható időn belül sikerüljön ez. De erre nem volt semmilyen reális esélyük, mert ha itt is lenne az a félvér, akkor sem mondana semmit. Egyszerre sóhajtottak fel. Féltek mindannyian.
A mostani időkben veszélyes volt közel állni Mortisséhez és ezt ők is tudták tökéletesen. De nem tudtak mit tenni, ha elmenekülnének, könnyedén levadászhatná őket bármelyik alterran. Ők tudósok voltak, nem harcosok. Szinte semmit sem értettek a háború művészetéhez. Csak a feltaláláshoz.
És ők hittek Larionnak, még akkor is, ha a lány mostanság megint leginkább egy alterranhoz hasonlított. És tudták, hogy a Változás tényleg közeleg, még ha Mortisse nem is akar róla tudomást venni. Közeleg és elhozza mindeni végzetét.
17