Amikor megnyikordult az ajtó, Bai He épp az alkarvédőt próbálta felcsatolni a bal karjára. Jobbnak látta, ha az íjához nem nyúl, inkább hagyta békén pihenni az asztalra fektetve. A mai kiképzés után megint elfogta az idegesség, hogy még az este beállta előtt tennie kellene valami értelmeset, amitől úgy érzi majd, hogy nem teljesen reménytelen a pályafutása a Gárdában. De mivel vagy fél órája sikertelenül bajlódott a csatokkal, végül felhagyott a próbálkozással, morogva lerángatta magáról az alkarvédőt, és az ágyra dobta. Aztán még mindig háttal az ajtónak fáradtan megjegyezte:
- Igazán nem értem, miért fáradsz miattam, Pei Pei. Ha jól tudom, arra már nem kaptál parancsot, hogy még ma is vacsorát hozz nekem.
- Én sem értem, miért fáradok miattad… húgocskám… - válaszolta kissé sértődötten Jian Ming, ahogy belépett a szobába.
Bai He meglepődve fordult meg, rábámult a másikra, és zavarában azt sem tudta, mit mondjon. Jian Ming egy kosarat tartott a kezében. Gyorsan elvette tőle, és letette az asztalra. De ahogy belepillantott, nem látott benne ennivalót, csak kötszereket és balzsamos edényeket. Önkéntelenül felsóhajtott.
- Éhes vagy? – kérdezte mosolyogva Jian Ming.
- Igen.
- Hát itt nem lesz vacsora.
- Tessék? Miért nem? – kérdezett vissza Bai He értetlenül, de nem kapott választ.
A kovács lánya kutató tekintettel vizsgálgatni kezdte őt.
- Hogy érzed magad?
Mélyen a szemébe nézett, megfogta a haját, aztán felemelte a karjait és figyelte, Bai He milyen képet vág hozzá. Ráfektette a tenyerét a másik vállára, és elégedetten bólintott, amikor az csak szusszantott egyet nagyon halkan.
- Tehát… hogy érzed magad? Úgy látom, nincs túl nagy bajod.
- Jól vagyok… Azt hiszem… Csak hulla fáradt vagyok.
- És most mihez kezdesz?
- Tessék?
Jian Ming felnevetett.
- Te jó ég… Ma íjászat volt napirenden, nem? Mégis úgy viselkedsz, mint akit fejbe vertek.
- Mondtam, hogy fáradt vagyok. – vágott vissza dühösen Bai He, aztán sértődötten elfordult.
- Mit akarsz csinálni?
- Tess… Vagyis… hogy érted?
- Tényleg Gárdista akarsz lenni?
- Igen.
- Itt?
- Hogyhogy itt? Hol itt?
- Itt bent? A barakkban?
Bai He körbenézett. Amióta idejött, és volt egy kis ideje vagy ereje, megpróbálta felvenni a harcot az elhanyagolt lakrész sivárságával. Láthatóan nem sok sikerrel, vallotta be magában, de Jian Ming láthatóan nem is erre gondolt, ahogy a fejét rázta.
- Sosem lesz belőled Gárdista, ha itt kuksolsz. Ez nem az elveszett kislányok menedéke, hanem a Királyi Gárda. Ha egy akarsz lenni közülük, akkor inkább felejtsd el ezt a szobát, és legyél a társaiddal. Jól látom, hogy nincs semmi bajod. Ezért most szépen velem jössz.
Megfogta a lány kezét és magával húzta.
- Hová megyünk?
- Vacsorázni.
Ahogy a nap eltűnt a fák mögött a Táboron túl, az épületek falai mentén gyorsan mélyülni kezdtek az árnyékok és érezhetően hűvösebb lett a levegő. Ahogy a két lány végighaladt a barakkok között, mások is csatlakoztak hozzájuk, akik ugyanúgy a Tábor közepe felé tartottak. Legtöbbjük még mindig teljes felszerelésben volt, de aki megszabadult a páncéljától, az is legalább egy fegyverét magánál tartotta. Bai He elszégyellte magát, amikor sok Jelölt vállán észrevette az íjakat, melyeket korábban kaptak. Ő bezzeg még az alkarvédőjével sem boldogult, és egyszerre megint elhatalmasodott rajta az érzés, hogy nem tartozik ide. Az elmúlt napokban voltak már pillanatok, amikor ezzel kellett megküzdenie, de eddig mindig sikeresen legyűrte magában. Jian Ming az egyik barakk bejáratánál megállt, felkapott egy gazdátlan lámpást, és a lány kezébe nyomta. Bai He kiszabadult a sötét gondolatok fogságából, legalábbis egy időre, de mégis, amikor megérkeztek, elszorult torokkal próbált meg elrejtőzni a másik háta mögött.
A középső tágas területen az egymás közelében meggyújtott kis tábortüzek körül ott ült szinte mindenki, az őröket kivéve. Látszólag mind el voltak foglalva valamivel: egyesek a tüzet piszkálták, vagy épp akkor tértek vissza egy adag tűzifát cipelve. Mások a fegyvereiket igazgatták és az aznapi kiképzésről beszélgettek. Bai He észrevette a szakácsot, aki az egyik szolgálatossal zöldséget és almákat osztogatott a tüzek körül ülőknek. A nevetésen kívül hangosabb szót nem lehetett hallani, ám érezhető volt, hogy enyhült a napközben olyan szigorú fegyelem. A folyó felől a szél a Táborig fújta a békák hangját, és a kabócák sem tétlenkedtek, dalukkal ők is versenybe szálltak. Az est zsongott a lány fülében, így csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy Jian Ming egyenesen a bátyja felé tart. Megtorpant. A Kapitány épp Lu Shan-nak magyarázott valamit fojtott hangon, de széles taglejtésekkel. Egyelőre még nem vették észre.
- Gyújtsd meg... – bökte oda Jian Ming a válla fölött, és a bátyjához lépett. Bai He megragadta a lámpást tartó rövid botot, és gyorsan hátat fordított nekik.
Kétségbeesetten körbepillantott, de fogalma sem volt, merre meneküljön. Senki sem törődött vele, és nem tudta, hogy ennek most örüljön vagy sem. Jobb híján elindult a legközelebbi tűzrakóhely felé, bár fogalma sem volt, mit kezdjen a lámpással.
- Bai He, megjöttél? - szólalt meg mögötte valaki, amitől úgy megijedt, hogy a lámpás kiesett a kezéből. Az egyik tűz mellett ülő Gárdista szerencsére könnyedén elkapta, és egy apró faág segítségével meggyújtotta. A lángocska vidáman táncolni kezdett, bár a fénye nem tudott versenyezni a tábortüzével. Bai He meg akart fordulni, hogy megnézze, ki köszönt rá, de megbotlott, és ha Pei Pei nem fogja meg a kezét, bizony a Gárdához méltatlan módon a fenekén kötött volna ki.
- Vacsorázni jöttél? Mit akarsz enni? – kérdezgette a fiú, ahogy segített neki visszanyerni az egyensúlyát. Ő szóra nyitotta a száját, de félbeszakították.
- Hol vannak a tálak, Pei Pei? – szólalt meg Lu Shan, aki épp akkor ért oda hozzájuk. Leült, aztán felpillantott a lányra. - Jó estét, Bai He.
A lány elsápadt. A legkevésbé sem várta, hogy egy tiszt csak úgy köszöngessen neki, ráadásul ilyen közvetlen hangon. Udvariasan meghajolt. Aztán hátat fordított a kis csoportnak azt tervezve, hogy megkeresi Jian Ming-et meg a tálakat. Vajon hogyan maradhatna láthatatlan az est hátralevő részére?
- Igyekezzetek. - sürgette őket a tiszt, mire Pei Pei intett a lánynak, hogy kövesse, aztán előresietett. Ő néhány futólépéssel utolérte, de addigra már a tüzek között jártak. A fiú mindenkinek odaköszönt, így Bai He akarta vagy sem, öt percen belül mindenki tudomást szerzett a jelenlétéről, azok is, akik korábban nem vehették észre. A füle égett a zavartságtól és a ráirányuló figyelemtől. Nap közben, a kiképzések és a gyakorlatok alatt nem érezte magát ennyire kényelmetlenül. Lehajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott, jobb híján udvariasan visszaköszönve mindenkinek.
Pei Pei egy kosárra mutatott, amikor a konyhába értek.
- Ezt visszük.
Bai He megfogta a kosár egyik fülét, aztán felpillantott a másikra. Valami hiányzott.
- És a pálcikák?
- Viszem. Mehetsz.
A lány felháborodva nézett rá, de Pei Pei csak megvonta a vállát, alig palástolt vigyorral az arcán
- Mi az? Nem nehéz...
Bai He a derekához támasztotta a kosarat, amely tele volt kerek bambusztálakkal, és elindult, magában tartva a véleményét. Pei Pei egy másik kosárba tette a fahengereket, amikben a pálcikákat tartották, és mosolyogva követte a lányt.
Ahogy Bai He a tüzekhez érve elsétált mellettük, kezek nyúltak feléje, hogy elvegyék tőle a tálat. Talán a harmadik vagy negyedik alkalom volt az, amikor már képes volt viszonozni a mosolyokat, melyekkel köszönetet mondtak neki. Nemsokára visszaért ahhoz a tűzrakóhelyhez, ahol a lámpást hagyta. És szembe találta magát a Tábornokkal meg a Kapitánnyal, akik valószínűleg eleget tanácskoztak már, mert most ők is ott ültek a tűz mellett.
Meghajolt, és tekintetét a földre szegezve szétosztotta a megmaradt tálakat. Eszébe jutott, amit a Kapitány mondott neki délután, és felnézett egy pillanatra. Kai Xi Wang nem mosolygott rá, mint a többiek, csak a lángok ragyogtak a szemében. Pei Pei közben visszatért az utolsó adag evőpálcikával. Amint megszabadult tőlük, ledobta magát a tűz mellé, meghagyva az utolsó helyet, véletlenül épp a Kapitány mellett.
Kai Xi Wang már felemelte a kezét, de csak egy sötét pillantást küldhetett a fiatal Gárdista felé, mert az már jócskán kartávolságon kívül, fütyörészve piszkálta a tüzet. Bai He nagyot nyelt, de leült. Aztán megérkezett Jian Ming.
- Apánk a műhelyben eszik. - jegyezte meg, és letérdelt mellettük a fűben. Bai He megmoccant, de ekkor Xi Wang megköszörülte a torkát, mire Pei Pei felugrott, hogy átadja a helyét. Jian Ming azonban nevetve megrázta a fejét.
- Pihenj, Gárdista. A szolgálatnak vége.
- Ülj le, Pei Pei. - szólalt meg a Tábornok, és hozzátette. - Egyetek.
Aztán halkan újra beszélgetni kezdett a Kapitánnyal, miközben a többiek odébb rakták a farönköket, amiken ültek, és közelebb húzódtak a tűzhöz. Húsdarabokat és zöldségeket szórtak a vízbe, hogy megfőzzék, és amíg magában rotyogott az étel a kondérban, újra semmiségekről kezdtek el beszélgetni. Valaki időről időre az edénybe nyúlt a pálcikájával, de legtöbbször a mellette ülő táljába tette először a falatokat, és csak aztán szedett magának. Jian Ming is csak azután kezdett el enni, amikor már a bátyja elé pakolta az ételt.
Bai He érezte, ahogy magába szippantja az este. A füst és az étel illata elbódította, a fülében duruzsoltak a halk beszélgetések, és amikor Xi Wang keze megmozdult, hogy az ő tányérjába tegyen egy darab főtt húst, önkéntelenül felpillantott. A Kapitány visszanézett rá, azonban csak egyet bólintott, aztán újra a Tábornok felé fordult. A lány azon gondolkozott, vajon végig őt nézte-e a férfi, vagy csak megérezte, hogy figyelik. A szájába tette a pálcikákat, és fel sem tűnt neki, hogy nincs is mit megrágnia. A sötét ég felé röppenő szikrákat követte a szemeivel, és hirtelen mindennél erősebben tört rá az egyszerű gondolat, hogy itt van, nincs egyedül, mert vele van az egész Gárda. Amikor a vízért nyúlt, félúton valaki már oda is adta neki a korsót. Amikor Jian Ming felé sandított, ő szélesen visszamosolygott rá. És amikor hosszú percek után összeszedett magában annyi bátorságot, hogy a Kapitány táljába szedjen az ételből, meglepett, de boldog pillantás volt a jutalma. Amikor azonban a következő pillanatban megszólította a Tábornok, majdnem félrenyelt.
- Lovagoltál már, Bai He?
A Gárdisták elcsendesedtek a tűz körül, mindenki a lányra nézett, ő pedig nagyot nyelt, hogy válaszolhasson, de a Tábornok nem is ragaszkodott hozzá valójában.
- Kapitány, holnap ideje lenne megnézni, hogy állnak a Jelöltek a lovaglással. Intézkedj, hogy az Őrjárat csak délben induljon.
-Igen, Tábornok. - bólintott Xi Wang, aztán oldalra fordult és Bai He számára nem volt menekvés. - Nos? Lovagoltál már?
A lány megrázta a fejét, és erős kísértést érzett, hogy felugorjon és elmeneküljön az éjszakába. De hiába nézett segélykérően Jian Ming felé, az csak megrázta a fejét. Mély levegőt vett. Elvégre ez az ő döntése volt. És ha nem akar gyáva módjára megfutamodni, akkor össze kell szednie magát. De képtelen volt napirendre térni a saját gondolatai fölött. Még mindig nem talált rá elég időt, hogy végiggondolja, mégis mi lehet az, ami ennyire zavarja. Fogalma sem volt, hogyan viselkedjen Kai Xi Wang jelenlétében. Mintha nem is ő, hanem maga a Kapitány feledkezett volna meg időnként arról a tényről, hogy Bai He csak egy Jelölt. Annyit tehetett csak, hogy a tenyerébe vágta a körmeit, és ülve maradt.
- Jian Ming, ma este is énekelsz nekünk, ugye? – kiabált át He Bian a szomszédos tűz mellől. Azonnal számos hang csatlakozott hozzá, és követelték az előadást. A lány felnevetett.
- Inkább nem. Nincs kedvem.
- Kérlek… - kezdte rá Pei Pei a nyaggatását, Lu Shan pedig utánozni kezdte.
Bai He szemei kíváncsian megcsillantak, és reménykedve a másik lányra nézett. Az azonban még mindig csak nevetett:
- Micsoda puhány népség! Mióta kell a nektek altatódal, talán a párnátokat is én rázzam fel? Hogy lesz belőletek így Gárdista? – ugratta a többieket, miközben többen a közelükben a táljuk alját kezdték el ütögetni az evőpálcikájukkal.
- Tudod, hogy mi lesz a vége, húgom. – jegyezte meg Xi Wang mosolyogva. – Spórold meg az időt és add be a derekad. Hamarabb szabadulsz tőlük.
- Na jó, egyet. Csak egy dal…
Rövid éljenzés következett, aztán mindenki elcsendesedett. A tűz mellett mindenki közelebb húzódott a másikhoz, hogy helyet adjon Jian Ming és a semmiből előkerülő Gárdista számára, aki egy furulyát tartott a kezében. Mindketten elhelyezkedtek a tűz mellett. Bai He hirtelen azt vette észre, hogy a szomszédja melléje furakodott, mire ő azonnal a másik irányba húzódott előle. Erre viszont a lába szorosan a Kapitányé mellé került, és máshová már nem mehetett. Nem tudta, mihez kezdjen, hová tegye a kezét, vagy egyáltalán vegyen-e még levegőt. Xi Wang nem nézett rá, ő mégis tudta, hogy a férfi tudatában van minden mozdulatának.
Jian Ming dúdolni kezdett, és nyomában a furulya is halkan követni kezdte a dallamot. Pei Pei láthatóan nem tudta magában tartani a véleményét, és vigyorogva megjegyezte:
- Tudtam… A kedvencem…
Lu Shan rápisszegett és tarkón csapta. Jian Ming mosolyogva énekelt:
Lágy hullámok a tó vizében
Hangod ének a szívemért
Szálló fecskék a szél ölében
Ajkam éled a csókodért
Csillan a forrásban
messzi hold fénye
Bőröd így ragyog, látom én
Mint föld a csillagot, őrzöm fényed
Édes álom vár, hív az éj
Mint a tengerben fürdő holdfény
Karjaidba úgy bújok el,
Évszak évszakot kerget körbe
Szívem dobban a szíveddel.
Csillan a forrásban
Messzi hold fénye
Bőröd így ragyog, látom én
Mint föld a csillagot, őrzöm fényed
Édes álom vár, hív az éj
Kai Xi Wang úgy érezte, minden idegszála megfeszül és azzal fenyeget, hogy kettészakad. Az egyik oldalán ott ült Liang Dao, a Királyi Gárda tábornoka, megértően mosolyogva, mintha csak így engedélyezné a szolgálaton kívüli Gárdistáknak, hogy olyan közönséges hiúságokkal múlassák az estét, mint a szerelmes dalok hallgatása. A másik oldalán ott ült egy lány, fiatal és törékeny, akiből mégis valami furcsa, makacs és megmagyarázhatatlan erő sugárzott, a maga minden következetlenségével együtt. Ahogy Bai He hozzáért, összerezzent, és máris elszégyellte magát emiatt. És nagyon remélte, hogy senki sem vette észre. Hogy leplezze magát, úgy gondolta, inkább iszik egyet. Mivel a lányhoz közelebbi karját nem tudta használni, kénytelen volt a másikkal odanyúlni a korsóhoz. Amikor azonban újra kiegyenesedett, hátrapillantott, mintha villám csapott volna belé: Bai He őt nézte, és a tekintete egyetlen hatalmas kérdőjel volt. Xi Wang nagyot nyelt. Most lelepleződött, viszont itt és most tehetetlen volt. Jobb híján nagy levegőt vett, visszafordult a tűzhöz, azt a kezét, amelyiket senki sem láthatta, finoman Bai He derekára tette, és magában elmosolyodott.
Jian Ming nem énekelt többet, végül a többiek is megunták a piszkálását, és mindenki visszatért a vacsorájához. Aki végzett, maradt még egy kicsit, aztán ahogy a tűz is lassan kialudt, egymás után mind visszatértek a barakkokba. Utoljára csak a két testvér és a Tábornok maradt, aki folytatta a másnapi teendők megbeszélését a Kapitánnyal. Bai He viszont, aki egyre kimerültebbnek érezte magát, nem mert megmoccanni. Xi Wang keze változatlanul ott pihent a derekán nagy titokban, és valahogy nem akaródzott eltávoznia onnan. A lány megadta magát és maradt. A csillagokat kezdte el számolgatni, és Xi Wang hamarosan azt érezte, hogy a lány feje a vállára nehezedik.
- Késő van, és holnap is nap lesz. Jó éjt. – mondta egyszer csak a Tábornok, felállt, és a következő pillanatban már el is tűnt a sötétben. A maradék parázs most már csatát vesztett a lámpás fényével szemben, Jian Ming épp csak hogy ki tudta venni a testvére körvonalait a sötétben.
- Jól meggondoltad, bátyám? – suttogta abban a pillanatban, hogy a Tábornok elég messzire távolodott tőlük.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. – válaszolta Kai Xi Wang, de közben közelebb húzta magához az alvó lányt, mivel az a veszély fenyegetett, hogy a feje esetleg félrebillen, és felébred emiatt.
- Tudod te jól. Ha meghozod a döntést, vállalnod kell a felelősséget.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy a józan eszemnek nem lesz beleszólása a dologba.
Jian Ming megcsóválta a fejét, de aztán nem szólt semmit. Csak ültek tovább a sötétben, és hallgatták, ahogy Bai He szuszog.
- Sötét van, úgysem lát senki. – motyogta végül Jian Ming, és felállt. – Siess. Már így is fájnak a vállai.
Kai Xi Wang visszanézett a testvérére, de nem szólt semmit. A húga magával vitte a lámpást, és minden sötétségbe borult. Mély levegőt vett, és óvatosan megmoccant. Aztán szép lassan oldalra fordult, és szabad karjával a lány térde alá nyúlt. Felemelte, és lassan elindult vele a barakkok felé. A házak között égő fáklyák mutatták neki az utat, de arra gondosan ügyelt, hogy távol maradjon a fényköröktől. Amikor azonban a lány barakkjához ért, megtorpant. Nem lesz több ilyen alkalom, győzködte magát, és még mielőtt a lelkiismerete tiltakozni tudott volna, megcsókolta a lány homlokát.
Bai He megmoccant, és Xi Wang érezte, ahogy a lány karjai szorosabbra fonódnak a nyakán. A lábával nyitotta ki az ajtó, és óvatosan az ágyra fektette a lányt. Betakarta, és alig egy perc múlva már a saját ágyában feküdt.
- Felelősség… - suttogta, aztán oldalra fordult, bár kételkedett benne, hogy képes lesz aludni egyáltalán.
- Hát nem szívmelengető? – jegyezte meg Yan Zhu, ahogy a faágon ülve a lábát lógázta. A Tábor szélén, az egyik legközelebbi tölgyfán helyezkedett el, ahonnan jól láthatta a tűz mellett ülőket. Elégedett vigyorral nyugtázta, amikor egy hűvös fuvallat kíséretében megjelent mellette Dérmadár, de az csak akkor szólalt meg, amikor Jian Ming dala véget ért.
- A halandók?
- Dehogy! Ugyan mióta érdekelnek engem a halandók? Hiszen ismersz. A Tűzhercegnőről beszéltem.
Dérmadár nem válaszolt, de nem nézett a másik szemébe.
- Kit akarsz megvédeni a hallgatásoddal, Őrző? Ne hidd, hogy te meg a kis hercegecskéd megakadályozhatnak engem abban, hogy visszaszerezzem, ami az enyém.
- Mit akarsz, Yan Zhu? Miért vagy itt valójában?
Yan Zhu testéből valami halvány derengés kezdett előkúszni. Dérmadár eddig a fa terebélyes törzsének vetve a hátát, tisztes távolságból válaszolgatott a Tűz Klán Ős Szellemének. Most megfeszülve kihúzta magát, és felkészült a tűzviharra. Ám a derengés nem hagyta el Yan Zhu testét, csak körbeölelte, mint egy takaró. Így jól látszott, hogy egyszerű szabású, halványbarna ruhát visel, közönségesebbet, mint a falusi halandók. Most csupán egy fiatal lánynak tűnt volna, ha Dérmadár nem látja a fékezhetetlen tűz ragyogását a szemében. Így már nem tudta megtéveszteni.
- Mondd csak, Xian Xue… Tudtad, hogy nem a Jég Klán hercegei taszítottak engem a Végtelen Űrbe, igaz? Tudtad, hogy egy halandó ostoba szerencséje hozta rám a pusztulást?
- Igen.
- Ki kell törölnöm a lelkemből ezt a szégyenletes emléket, és meg kell bosszulnom, amiért megsértették a büszkeségemet.
- Bosszúvágy… hát nincs már a szívedben, csak a hideg bosszúvágy?
Yan Zhu csengő kacagása messze szállt az éjszakában. Dérmadár körbepillantott, de a lány csak legyintett.
- Nem hallanak minket. Egyedül akartam lenni. – tette hozzá elcsendesedve.
- Elpusztítottad a Szent Hó Hegyet, minden egyes halandóval együtt, aki rajta volt. Bosszúból, csak mert nem találtad meg a kardot. És most itt ólálkodsz a halandók közelében. Talán bizony rajtuk akarod megbosszulni azt a régi csapást, amit elszenvedtél?
- Már mondtam, hogy nem érdekelnek a halandók. – sziszegte dühösen Yan Zhu, és felvillant körülötte a fénytakaró. – Azt akarom, ami az enyém. A lelkem másik felét.
Dérmadár döbbenten hallgatott, és megpróbálta megérteni a szavak mögött rejtőző igazságot. Nem értett még mindent, de nem akarta bevallani a bizonytalanságát.
- Ó igen, jól gondolod. Yan Da hercegnő az, aki kell nekem. A kis hercegecskéd megtette nekem azt a szívességet, hogy felébresztette a Végtelen Űrben. Csak épp megint elfelejtett figyelni rá. Yan Da viszont mindent elmondott nekem a Földön. Én meghallgattam őt… Én megértettem őt…
Dérmadár idegesen vette észre, hogy Yan Zhu bőrén a derengő fénytakaró lüktetni kezdett, és a lány minden egyes szavával megvillant benne valami. Nem kiabált, de így is egyértelmű volt, hogy egyre dühösebb. Xian Xue nem moccant a fa törzse mellől, de jobbnak látta minden eshetőségre felkészülni.
- Yan Zhu… - próbálkozott. – Az a lány ott lent csak egy halandó. Jian Ming a neve, egy kovács lánya, és fogalma sincs arról, hogy a lelke valaha a Tűz Klán hercegnőjének lelke volt. Nincs mit elvenned tőle.
- Igazán? Talán bizony türelmesebbnek kellene lennem ezúttal?
Bármennyire is szürreális volt, Dérmadár megborzongott. Megrázta a fejét, de Yan Zhu csak tovább nevetett.
- A te kis hercegecskéd remélhetőleg lesz olyan szíves, és újra felébreszti nekem a Tűzhercegnőt. És mielőtt még harmadszor is elárulná őt, mielőtt az én hercegnőm harmadszor is hiába áldozná fel az életét miatta, megmentem őt.
- Yan Zhu…
- Késő bánat, Xian Xue. Volt pár ezer éved gondolkozni. Már nem érdekel, hogy megérted-e valaha is, te mit követtél el ellenem. Már nem számít… Mert most végre lezárom ezt a szerencsétlen ügyet.
Dérmadár ellökte magát a fa törzsétől, de elkésett, Yan Zhu egy sziszegő hang kíséretében ezernyi apró szikrává változott, és beleolvadt az éjszakai csillagok tengerébe.
- Ying Kong Shi… - suttogta Dérmadár, miután felsorolta néhány kifejezetten ellenszenves úszó szörnyeteg nevét, mely valaha a Végtelen Tengerben úszkált. – Azt hiszem, itt az ideje egy újabb beszélgetésnek.
Az ablakokon beragyogó napsugarak pengeéles csíkokat rajzoltak Délibáb Csarnok padlójára, mégsem a reggeli fény volt az, ami felébresztette a herceget. Dérmadár olyan sebességgel érkezett, hogy a herceg ágya mellett változott csak vissza emberi formájába, egy kisebb hóvihar kíséretében. Shi pislogva próbált felébredni, miközben már felizzottak körülötte a védővarázslat kék lángjai. Persze nem volt elég gyors. Dérmadárnak első dolga volt, hogy az összes ajtót és ablakot befagyasztotta. Shi meglepetten bámult rá, de ő csak idegesen járkált fel-alá, mintha azt sem tudta volna, hol kezdje.
- Mi…
- Hallgass! – fojtotta felé a szót Dérmadár. – Most én kérdezek, te pedig válaszolsz.
Shi nagyot nyelt, és bólintott. Leengedte a kezét, és a varázslat elenyészett.
- Mi volt az utolsó, amit Yan Da hercegnőnek mondtál a Földön?
Csend.
- Hallgatlak…
Még mindig csend.
Dérmadár egyet lépett előre, mire Shi zavartan megrázta a fejét.
- Semmit? Komolyan? Ez az igazság? A Hercegnő tényleg úgy halt meg, hogy nem kapott egy jó szót sem tőled?
Shi lehajtotta a fejét, aztán a másik vádló tekintetének árnyékában felkelt az ágyból. Megállt a Csarnok közepén, és a Hatágú Jégkristály mintáját bámulta a padlón.
- Bátor vagy herceg. Vagy inkább öntelt… és beképzelt… Ott sírtál nekem az Északi Jégcsúcsnál, hogy vissza akarod adni neki a régi életét. Szerinted mit mond majd neked, ha felébreszted? Hálás szívvel a karjaidba fut azok után, hogy így bántál vele? Nem csodálkoznék, ha kitekerné a nyakad azzal a csinos kezeivel.
Elhallgatott, mire Shi felpillantott.
- Befejezted?
Dérmadár jégtüskéket dobált felé, amiket a Herceg könnyedén hókristályokká porlasztott.
- Nem, még nem fejeztem be. Tegnap este Yan Zhu és én folytattunk egy kis csevejt a tábortűz mellett.
- Micsoda?
- Ó igen. – mosolygott Dérmadár, de a szeme még mindig dühösen villogott. – És volt olyan kedves, hogy megosztotta velem a gondolatait. Tudod, arról, hogyan is fogja leigázni a világot, meg arról, hogyan fogja visszaszerezni az ereje utolsó darabkáit is.
- De hiszen nem tudja, hol a kard. – értetlenkedett a Herceg. – Ezért volt olyan dühös, nem? Mert a kard nem volt ott a Szent Hó Hegyen.
- Ostoba vagy! Apád kardja csak az egyik dolog. Yan Zhu most éppen a lelkére vadászik.
Shi meredten bámult maga elé, aztán megrázta a fejét.
- Az lehetetlen. Képtelenség!
- Tagadhatod, de hiába.
- Xian Xue… lehetséges lenne, hogy a Földön, amikor Yan Zhu megszállta a Hercegnőt, a lelke egy darabját ott hagyta?
Xian Xue keserűen felnevetett.
- Bárcsak ilyen egyszerű lenne… Bárcsak ilyen olcsón megúsznánk…
- Megúsznánk? Mi? Te meg… én…?
Dérmadár felsóhajtott, elsétált a Herceg mellett és leült az ágyra. Aztán maga mellé pillantott. Shi visszabámult rá, aztán megvonta a vállát, és leült mellé.
- Yan Zhu a Tűz Klán Ős Szellemeként mindig is erős volt. Mégis eljött az idő, amikor gyengeségből és szeszélyből elárulta azokat, akik addig fontosak voltak neki.
Elhallgatott, de Shi érezte, hogy még egyáltalán nem fejezte be, így nem szólt közbe. Mindketten némán ültek az ágy szélén, és a padlót bámulták. Végül Dérmadár megtörte a csendet, és összeszedve a bátorságát folytatta:
- Yan Zhu szeretett engem. De én nem tudtam értékelni ezt a szerelmet, és nem tudtam megóvni őt attól, hogy csalódottnak és magányosnak érezte magát. Amikor She Mi megmentéséért feláldoztam magam a Rabság Szikláján, minden reményét elveszítette. És hogy megóvja magát a további fájdalomtól, kitépett magából mindent, ami a szenvedése forrása volt.
- Ne… - Shi felnyögött, de Dérmadár csak legyintett.
- Yan Da a Tűz Klán Hercegnőjeként olyan szívet örökölt az Ős Szellemtől, mely a keménység páncélja mögött mindvégig megőrizte a vágyat, hogy szeressen és viszont szeressék. A halál sem lehetett olyan erős, hogy ezt elpusztítsa. Amikor új életre hívtad a Végtelen Űrben, valószínűleg repesett az örömtől, amiért kapott még egy lehetőséget. De újra kudarcot vallott. Yan Zhu pedig, aki valószínűleg végig rövid pórázon tartotta, mindent megtudott tőle, amikor megszállta a testét. Már nemcsak rám dühös, Ying Kong Shi. Hanem rád is. Mindazért, amit a Hercegnővel tettél. Pontosabban azért, amit nem tettél meg érte.
Shi a tenyerébe fogta a fejét.
- Yan Da veszélyben van. Meglátta őt a Táborban, igaz?
- Tévedsz. Jian Ming biztonságban van. Yan Zhu nem férhet hozzá, amíg ő csak egy egyszerű halandó.
Most a Hercegen volt a nevetés sora.
- Ennyi? Hagyjuk békén a hercegnőt, és Yan Zhu gyenge marad? Keressük meg a kardot, és akkor végképp semmi esélye? Győzzük le a lehető legkönnyebb és legegyszerűbb módon?
- Jó ötlet. – bólintott Dérmadár, és mint aki jól végezte a dolgát, felállt. – Ezt fogjuk tenni.
Ying Kong Shi felugrott, és dühösen vitatkozni kezdett.
- Ki van zárva! Nem fogom harmadjára is elkövetni ugyanazt a hibát. Na és te? Kész lennél feladni?
Dérmadár hátat fordított neki.
- Ha felébreszted a Hercegnőt, nem számít már semmi, amire mi ketten képesek vagyunk. – suttogta. – Sem a Jég-Tűz Klán ereje, sem a makacsságod nem fog segíteni. Mindannyian ki leszünk szolgáltatva Yan Da érzéseinek. És ha a Tűzhercegnő úgy dönt, hogy nem harcol többé, ha ő feladja, akkor Yan Zhu egy laza kézmozdulattal visszaveszi, ami az övé volt, a Hercegnő pedig egyszerűen elpusztul.
- Dérmadár… - próbálkozott Shi. – Mi lenne, ha ezúttal mások lennének a körülmények? Mi lenne, ha ezúttal azt tennénk, amit már régen meg kellett volna tenni?
- Makacs vagy és beképzelt, Herceg. Ennyire biztos vagy benne, hogy képes leszel meggyőzni a Hercegnőt arról, hogy többé nincs egyedül?
- Nem vagyok benne biztos. De meg kell próbálnom. És neked is próbálkoznod kellene, Dérmadár.
- Mégis miért?
- Te mondtad. Yan Zhu szeretett téged. Csupán csak arról kell meggyőznöd, hogy most már nincs, ami elterelné a figyelmedet róla. Neki nem a Hercegnő érzései kellenek. Hanem a tied.
Dérmadár megfordult, és Ying Kong Shi szemébe nézett. Aztán felemelte a kezét, és eltüntette Délibáb Csarnok falairól a jégtömböket.
- Őrültek vagyunk mind a ketten. Két bosszúvágytól fűtött lelket akarunk rábeszélni arra, hogy a háború és a pusztítás helyett válasszanak bennünket, akik korábban elárultuk és eltaszítottuk őket magunktól.
Shi szélesen elvigyorodott.
- Látod? Ez a legkönnyebb és a legegyszerűbb megoldás.
Amikor Xian Xue elment, Shi behívta az őröket, és magához kérette a Főtanácsadót. Liu Shu tökéletes önuralommal hajolt meg a Herceg előtt, de annyit megengedett magának, hogy tekintetében leplezetlenül csillogjon a kíváncsiság. A Herceg viselkedése az utóbbi napokban enyhén szólva is furcsa volt, már amennyire meg tudta figyelni. Shi gyanúsan mosolygott.
- Főtanácsadó… Szép jó reggelt.
Liu Shu egy elegáns mozdulattal lépett egyet hátra, és a következő pillanatban előre nyújtott pálcája végén olyan erős fagyasztóvarázs szikrázott fel, ami a Herceget is meglepte.
- Három szívdobbanásnyi idő… Mielőtt még kikiabálnék az őröknek. Ennyi időt kapsz, hogy eláruld, mi történt Ying Kong Shi Herceggel.
Shi kihúzta magát, aztán elmosolyodott. Először felvette a Főtanácsadó alakját, aki megrökönyödve engedte le a pálcáját saját magát látva, aztán visszaváltozott, és ahogy közelebb lépett Liu Shu-hoz, Délibáb Csarnok falairól türkizkék színű lángkígyók másztak le, hogy végül Shi hátán végigkúszva palásként boruljanak a vállára.
- Főtanácsadó… Talán inkább beszélgessünk arról, hová tűnt a Szent Hó Hegység a térképünkről.
Liu Shu hangosan kifújta a levegőt, és letérdelt.
- Bocsánatáért esedezem, Felség. Mostanában annyi mindent pletykálnak a Palotában.
- Letelt az időnk, Főtanácsadó. Nem várhatunk tovább a klánvezérekre. Az ellenfelünk nem egy arctalan senki, hanem maga Yan Zhu. Már nem az a kérdés, hogy ki az erősebb, hanem hogy ki a gyorsabb. Bármilyen módon sikerüljön is előnyhöz jutnunk vele szemben, a túlélést jelentheti.
- Értem, Felség. Még szerencse, hogy a pletykák valótlannak bizonyultak. Igen szomorú lettem volna, ha igaz, hogy a királyi család utolsó tagja is hátat fordít a Jég Klánnak egy halandó miatt.
- Egy halandó? – kérdezett vissza Shi, de aztán a következő pillanatban már teljes önbizalommal tette hozzá. – Erről szó sincs. Na nem mintha bárkinek is beleszólása lenne a dologba.
Liu Shu udvariasan meghajolt.
- Hallgatom a parancsait, Felség. A klánvezérek már úton vannak ide.
- Mindannyian?
- Sajnos nem. Hui Heise azóta sem került elő.
Shi elgondolkozva az erkélyajtóhoz sétált. Kibámult a rózsaszín reggeli fények által megfestett hófödte csúcsokra, és a saját gondolataival vitatkozott. Ez így túl egyszerű… Hui Heise áruló lenne? Tolvaj, aki elhalászta Yan Zhu orra elől az apja kardját? Magányos harcos, aki hajlandó volt leereszkedni holmi földhözragadt halandók közé csak azért, hogy elrejtőzhessen? És mégis mit akar kezdeni a karddal? Senki sem lehet olyan ostoba, hogy egyedül kesztyűt dobjon egy Ős Szellem arcába. Visszafordult a Főtanácsadóhoz.
- El kell kapnunk őt. Mondd meg Qian Zhenzhu Praedornak és Hei Zhao-nak, hogy szedjék össze a legjobb katonáikat, és küldjék őket az Árnyékbarlanghoz. Csodálkoznék, ha az a gazember az emberei orrára kötötte volna a terveit. Egyelőre még jobban jár, ha egyedül hajtja végre. A Praedor meg a Medve tartsák vissza a klántagokat a meggondolatlan lépésektől. Mi Feng Hua viszont menjen a Királyi Gárdához. Hamarosan szükség lehet a tudására, ha a Gárdisták harcra kényszerülnének. Minden Gyógyítóra szükség lesz. Yu Yan maradjon veled itt a Palotában. Ő és a klánja kapja a legnehezebb feladatot. Tudni akarok minden gondolatról, bárki fejében is szülessen meg az az álom, amely fenyegetheti a hozzánk hűséges klánokat vagy a Halandók Birodalmát. Küldjön nekem egy Álomkockát, amint talált valamit.
- Hová készül Felséged? – kérdezte Liu Shu, amint a Herceg befejezte.
- A Gárdánál leszek. Van egy nyom, amit nem hagyhatok kihűlni. Utána akarok nézni.
- Értettem, Felség. Minden úgy lesz, ahogy kívánja.
Shi egy bólintással nyugtázta a Főtanácsadó meghajlását, és miután Liu Shu elment, újra kisétált az erkélyre.
- Ka Suo, drága bátyám… Azt hiszem, hasznát látnám most a tapasztalatodnak és a bölcsességednek. – suttogta a szélnek. – Bármennyire is szeretnék jót tenni, attól félek, ezt most sem lesz elég.
A szél azonban csak a dolgát tette. Elfújta a reggeli párát a Végtelen Tenger felé, és egy pillanatig sem vesztegette az idejét, hogy egy fiatal, hóezüst hajú férfival csevegjen a múlandóságról.
xxx
A dal eredeti angol szövegét a fanfiction angol verziójában olvashatjátok.
A dalt meghallgathatjátok itt: /ejyA58QorHE