11. Döbbenet

A híres londoni toronyóra, a Big Ben érces hangján elütötte az ötöt, s az éjszaka csendjét megszakító zaj messze visszhangzott a kihalt város utcáin. Majd a harangkondulás hangja elhalt, s az október végi fagyos csend újból körülvette Londont, mintegy hangszigetelő burkot vonva köré. Akik még fönnvoltak ebben a kései órában, vagy hajnali műszakjuk miatt voltak kénytelenek felkelni ágyukból, képtelenek lettek volna megszakítani ezt a kissé hátborzongató légkört. Csak egy átlagos londoni éjszaka volt.

De nem az volt Perselus Piton számára. Szabadsága utolsó napján, a Spinner's Enden, egyszerű berendezésű házának hátsó udvarára néző szobájában már órák óta görnyedt íróasztala fölé. Izgatott, sehol egy percre megpihenő szeme előtt vibrált a szoba párás levegője. Ez a kutatás most minden másnál fontosabb volt számára.

Dowerhausen-bájital – emlékezett, hogy már roxfortos korában is felkeltette az érdeklődését, de akkor kutatását teljesen elfeledtette vele Armadia halála. Gondolatai egészen más irányt vettek akkoriban; sokkal fontosabb, s így utólag be kellett látnia: sokkal sötétebb dolgok foglalkoztatták, mintsem, hogy egy mindent gyógyító bájital tökéletesítésére pazarolja az idejét. S leszámítva azt, hogy ez a gondolat már így magában is nevetséges, hogy egy bájitalmester számára fontosabb a hatalom, mint a kutatás; ha mindezt nem is látta még akkor, rá kellett volna döbbennie, több vonzotta efelé a bájital felé, mint egyszerű kíváncsiság, s már csak ezért is folytatnia kellett volna a fejlesztését.

Ahogy gondolatait nemrég újra visszavezették ehhez a kissé tökéletlen csodaszerhez, úgy gondolta, akkori jegyzetei jelentős segítséget tudnak nyújtani neki. Sajnos kénytelen volt muglitípusú keresésbe fogni, ha meg akarta őket találni, ugyanis személyes tulajdona már hatodéves kora óta – mióta Potterék ellopták a bájitaltan könyvét – begyűjtőbűbáj elleni védelem alatt volt. Percekbe telt, míg idegesen feltúrva egész holmiját, roxfortos ládája mélyén végül megtalálta hatodéves jegyzeteit. Ahogy azonban megtalálta, alig pillantott rájuk, csalódottságában és dühében szinte azonnal összegyűrte azokat. Használhatatlanok voltak!

Nem értette, mit gondolhatott, amikor a Dowerhausen-bájitalt az általános gyógyító bájitalok közé sorolta. Az egy dolog, hogy sokkal kisebb rálátása volt még a gyógyító hatású főzetekre, na de az általánosokhoz sorolni! Meggondolatlanság, felelőtlenség. Teljesen rossz irányba indult, csak azért, mert nem tudta más kategóriába osztani. Pedig azt már akkor is tudnia kellett, hogy az általános csoportba tartozók közös jellemzője a félkész állapot felett lebegő forró párafelhő, a Dowerhausen felett pedig csak a végállapotban terjeng – igen, nem állandó formában lebeg felette, hanem eloszlik, és lassan körbevesz minden tárgyat – ráadásul kimondottan hideg, jégvirágok formájában lecsapódó párafelhő. Azt azonban valószínűleg akkor még nem tanulta meg, hogy, ha egy bájital egyik csoportba sem illik teljesen, nem az a megoldás, hogy belegyömöszöljük abba, amelyikbe talán még a legjobban illik, ahogy ő tette, hanem újra végig kell gondolni minden jellemzőjét, majd figyelembe venni a lehetőséget, hogy a bájital egy egészen új kategóriába tartozik.

Most Perselus egészen pontosan ezt tette. Újragondolta ismereteit a Dowerhausen-bájitalról, elővette összes a főzetet megemlítő könyvét, és immár egészen bizonyos volt benne, hogy elölről kell kezdenie egész munkáját. Dühe és csalódottsága eddigre már elpárolgott, és újult erővel és ötletekkel vetette bele magát a kutatásba, elméletek gyártásába.

Fél hatkor elégedetten tette le pennáját, és nézett végig öt órás munkáján: a tökéletes, kockázatmentes, mindent gyógyító bájitalon. Fele annyi hajnalzümmögő, egész patkánycsontok helyett porrázúzott, porított szkarabeusz nem kell bele, és újholdkor szedett hajnalvirág hozzáadásával teljesen kiküszöbölhető a hátrányos mellékhatás, ami a használót élőhalottá teheti. Mirhával pedig, mint a legtöbb főzetnél, itt is szabályozható a hatás erőssége. Már nem foglalkoztatta saját szerencsétlensége hatodéves korában, egyszerűen csak elégedett volt.

Most azonban, hogy készen volt – azaz még hátravolt a kísérleti fázis, de egyrészt szinte biztos volt a sikerben, másrészt ilyen állapotban felelőtlenség lett volna bájitalt főzni, tehát mindezt inkább másnapra halasztotta – tehát most, hogy letudta ezt a szellemi kihívást, már nem volt, ami elterelhette gondolatait arról a végzetes estéről.

Amikor becsapták. Kegyetlenül, számítón az orránál fogva vezették, és ő még csak nem is sejtett semmit! Ha belegondolt, hogy talán ez eredményezte élete legrosszabb, megváltoztathatatlan döntését, ölni is képes lett volna. Magát, elsőként, amiért olyan vak volt, hogy nem látott át a nyilvánvaló hazugságokon, aztán a Sötét Nagyurat, röhögő halálfalóit, akik csak nézték, ahogy a saját apját kínozza, és végül mindenkit aki tudta az igazat, de nem mondta el neki!

Aztán pillantása a kezében tartott levélre esett – munkája végeztével vehette kezébe – és rádöbbent, hogy ő is ugyanolyan hibás a történtekben, mint mindenki más – ha nem jobban. Nem kenheti saját hibás döntéseit a körülmények szerencsétlen összjátékára – még kevésbé más emberekre. Még a Sötét Nagyúrra sem. Ő volt, aki odament Stonehengehez, senki nem kényszerítette. Mint ahogy önszántából hitt el mindent, amit ott hallott, és önszántából kínozta és ölte meg apját. Ráadásul mindennek már a kezdeténél, sőt, már jóval korábban is nála volt ez a levél. Hogy felejthetett el mindent, amit anyja írt neki halálos ágyán? Ha mindez eszébe jut élete legnehezebb döntéseikor, minden máshogy alakult volna. Ha...

Nincs értelme azon töprengeni, mi történt volna, ha. Az a kérdés, mi lesz most. Egyet biztosan nem tehet: azt, amit a leginkább szeretne. Nem támadhatja meg a Sötét Nagyurat, és nem csak azért, mert esztelen és felelőtlen tett lenne, figyelembe véve szerepét a háborúban, hanem, mert valószínűleg ő is ezt várná tőle. Alternatív terv. Ha az ő szeretett halálfalója valahonnan megtudná, hogy minden, ami miatt elkövette első gyilkosságát, és ezzel megtette az első lépést a sötét oldal felé, csupán hazugság volt, nyilván megrendülne a hite. De meg akarná ölni azt, aki becsapta, és ez a terv fő része. A gyilkosság, a bosszú mindig a sötét oldalra vezet – azaz vissza oda, ahonnan egy pillanatra elszakadt. Csak azzal nem számolt, hogy Perselus már előbb átáll a világos oldalra. Olyannyira véglegesen, hogy képes lesz leküzdeni a bosszúvágyát, s így mindez csak növeli a szakadékot kettejük közt; pont az ellenkezőjét teszi, mint amire rendeltetett.

- Perselus... – hallatszott egy álmos női hang a szoba ajtajából. Mary állt ott, a gyertyaláng fényétől hunyorogva. Kék hálóingére hulló, hosszú, kibontott hajával elbűvölően festett – Mit csinálsz?

Perselus nem tudta, mit feleljen. Nehéz volt mindezt pár szóban összefoglalni. Szavak helyett inkább felállt, és az álmosságtól és váltakozó érzelmektől elgyötörten Mary elé lépett, hogy átölelje. Hosszú percekig maradtak így, elveszve egymás megnyugtató ölelésében. Perselus semmire nem gondolt, egyszerűen átengedte magát a lány varázsának. Végül Mary finoman eltolta magától, és várakozón tekintett rá. Perselus nehéz szívvel, de megszólalt:

- Tudod, mivel vett rá a Sötét Nagyúr, hogy megöljem apámat? – várt egy darabig, s csak Mary nemleges válaszára folytatta – Hazudott. Azt hazudta, apám, anyám kérése ellenére nem hívott hozzá gyógyítókat, pedig a betegsége csak mugli módszerekkel volt gyógyíthatatlan. Azt mondta, apa gyűlölte a varázslókat. Mielőtt megöltem, valamit mintha el akart volna mondani nekem – akadt el Perselus. A rá törő bűntudattól nem tudta folytatni.

Mary nem szólt semmit, nem adta jelét értetlenségének, amiért nem a kérdésére kapott választ, csak finoman megfogta a férfi kezét, kivezette a szobából, és leültette a nappali kanapéjára. Leült mellé, átölelte, és fejét finoman a mellére hajtotta. Érezte Perselus szabálytalan, feldúlt légzését, de csak várt. Várt, hiszen tudta, hogy Perselusnak időre van szüksége. El akarja mondani.

De Perselus összeszorult torkát egy hang se hagyta el. Végül nyelt egyet, és egy gyűrött pergamenlapot adott át Marynek. Eileen levele volt, amit halálos ágyán írt ötéves kisfiának. Most már Perselus is tudta, hogy édesanyja valóban gyógyíthatatlan beteg volt, és erre a levél akkoriban érthetetlen, első fele ébresztette rá.

Mary felnézett Perselusra, aki azonban kerülte a tekintetét, majd remegő kezekkel hajtogatta szét a levelet.

Továbbfejlesztett Dowerhausen bájital – olvasta ez első sort, majd szeme továbbszaladt: porított szkarabeusz, apróra tört patkánycsont, holdvirág, tömjén, mákvirág leve, és még rengeteg más hozzávaló felsorolása; alattuk az általános hatásuk, s mindent áthálózó kusza vonalak és nyilak. Némelyik erősen bekarikázva, mint a mákvirág és hajnalzümmögő, mások mellett kérdőjel... Marynek sosem volt erőssége a bájitaltan, annyit azonban még ő is felismert, hogy ez a bájital már komolyan meghaladja az átlag varázslóiskolákban tanított ismeretanyagot. Kérdőn nézett újra Perselusra.

- Anya írta – bökte ki nagy sokára – Valószínűleg nem szándékosan erre a lapra írta a búcsúlevelét, talán csak kéznél volt, mikor úgy érezte, nincs már remény.

Mary bizonytalanul nézett rá, hiszen nem olvasta végig a levelet. Perselus megvárta, amíg a lány szemei végigfutnak a további sorokon is. Ő maga már pontosan tudta, mi áll benne, annyiszor olvasta újra és újra ezen az estén.

Perselus!

Varázsló vagy. Bárki bármit mond, ne hagyd magad, menj el Roxfortba. Neked ott a helyed. Hisz félig herceg vagy… :)

Anyu

- Ez is csak azt bizonyítja, hogy gyógyíthatatlan beteg volt – folytatta – Gondolom ismered a normál Dowerhausen hatását – megvárta, míg Mary bólint, s csak azután folytatta – Az, hogy még halála előtt pár órával is a kockázat kiküszöbölésén dolgozott... Ilyet nyilván csak akkor tesz valaki, ha neki magának szüksége van a bájitalra, de nem akarja vállalni a kockázatot. Ami a Dowerhausennél, azt hiszem, érthető.

Figyelme újból elkalandozott, s egy pillanattal később már a múltban találta magát. Édesanyja mosolyogva, szinte reményt öntött belé, mikor a kezébe adta ezt a levelet, pedig addigra már pontosan tudta, hogy nincs remény. Épp abban a pillanatban hagyta végleg kicsúszni kezéből az egyetlen fogódzót: saját kutatásait. Már lemondott mindenről. Perselus azt hitte, már réges rég túl van édesanyja halálán, most mégis csípni kezdte szemét a szoba poros levegője, s apró könnycseppek szaladtak végig arcán.

Mary szorosabbra fonta ölelő karjait, és közelebb húzta magához némán síró kedvesét.

Perselus puha ágyban, meleg takarók közt ébredt. Az első érzés, ami tudatosult benne, a tagjaiban levő ólmos fáradtság volt, mintha napok óta nem aludt volna. Aztán rádöbbent, mi ébresztette fel: bal alkarját izzó fájdalom járta át. Hívták. Fényes nappal volt, bár a nap állásából arra lehetett következtetni, hogy már csak pár óra van napnyugtáig, ez mégsem vallott a Sötét Nagyúrra. Bizonyára valami rendkívüli történt – ötlött Perselus eszébe, miközben kikászálódott ágyából; s szinte azonnal megborzongott. A rendkívüli számára legtöbbször a borzalmast jelentette. Ráakadhatott Potterék vagy a Longbottom-házaspár nyomára. Az ő fiaik voltak azok a szerencsétlen gyermekek, akik július végén születtek, s a Nagyúr biztos volt benne, hogy egyikük az, aki a jóslat szerint legyőzheti őt. S ha így van, és megtudta egyikük búvóhelyét, vagy talán mindkettejükét, nincs habozni való ideje. Pár lendületes lépéssel a nyikorgó ajtajú szekrénynél termett, pillanatok alatt magára öltötte halálfaló talárját és maszkját, s miután egy pálcasuhintással meghagyta Marynek az ilyen esetekre megbeszélt jelet – egy liliomot az ajtó mellett álló virágvázában – vakon dehoppanált, követve a Sötét Jegy hívó hangját.

Egy fákkal és bokrokkal sűrűn körbevett tisztásra érkezett, s bár hiába tündökölt még fenn a nap, a találkozóhely szinte éjszakai sötétségbe burkolózott. Perselus sosem járt itt korábban, de már nem is csodálkozott ezen. Minden gyűlés helyszíne más volt – Albus ezt is a Sötét Nagyúr paranoiájával magyarázta: ha áruló lenne a halálfalók közt, ne tudja kideríteni, s később elmondani állandó találkozásaik színhelyét. Senki sem tudhatta előre, hova érkezik, ha a Sötét Jegyet követve hoppanál, s ha valaki mégis felismerné az egyik helyszínt, az információ hosszú távon hasztalan.

Perselus már tökéletesen egyetértett Albus kifejezésével, ez valóban paranoia volt. Lassan két éve, hogy Perselus átállt a világos oldalra, s elkezdte elhinteni a finom utalásokat Regulus Black ellen. A Nagyúr elég hamar meggyőzte önmagát is, s Perselus megkönnyebbülésére végül nem neki kellett megölnie a fiatal Blacket – megtette helyette a Sötét Nagyúr parancsára Lucius Malfoy. A figyelmetlensége ezúttal is Perselus kezére játszott: olyan hamar meg akart szabadulni az árulótól, hogy még azelőtt megölette, hogy a mágia igazolta volna sejtését. Még nem járt le a gyengítő-bájital hatásideje, a Nagyúr azonban biztos volt magában, így nem zavartatta magát emiatt. Perselusnak természetesen eszébe sem jutott felhívni rá a figyelmét.

És mindezek ellenére, annak ellenére, hogy ennyire biztos volt a valamikori áruló kilétében, még mindig gyanakodott. Perselus igyekezett nem felhívni magára a figyelmet, s a legtitkosabb információkat nem száz százalékosan továbbadni, igyekezve megtalálni az egyensúlyt, hogy a Főnix Rendjének is hasznára lehessen, árulását azonban ne lehessen sejteni.

Ugyanezt a célt szolgálta Albus intézkedése, miszerint rajta és Maryn kívül senki sem tudhatja meg valódi kilétét, még a Rend tagjai sem. Habár Perselus véleménye szerint ez kissé túlzott óvatosság volt, hiszen, ha a Nagyúr azt hallaná valamelyik forrásától, hogy Perselus Piton Albus Dumbeldore kémje, csak azt gondolná, az embere jól végzi a munkáját, s senki nem gyanít semmit. Az igazgató mégis ragaszkodott ehhez. Jelentéseit egyenesen neki tette, s mindenki más azt hitte, Perselus Piton tizennyolc éves kora óta elvakult halálfaló. Albus könnyedén elhitette velük mindezt, s az egyetlen ok, amiért megtűrték Roxfort tanári karában, hogy így legalább pontosan tudják az áruló kilétét.

A rendtagok rendszerint bőven ellátták hamis információkkal, amikbe aztán csempészett egy kis igazságot is, s így adta tovább megbízójának. Jelentései előtt mindig egyeztetett Albusszal, s ketten elég biztosan állapították meg a Nagyúrral közölhető információk mennyiségét. Semmi életbevágó, ami visszavetné a Rend egyre sikeresebb működését, mégis minél több hasznosnak tűnő morzsa; egyszóval az érme másik fele.

A Sötét Nagyúr Perselusba vetett bizalma egy pillanatra sem ingott meg, mégis rettegett az árulástól. Második hely a Nagyúr félelem-toplistáján, a halál után. De lehet, hogy csak a harmadik, ha belevesszük új keletű aggodalmát a csecsemő miatt, aki legyőzheti.

Perselus tisztában volt vele, hogy, ha valóban megtalálta ellenségeinek búvóhelyét, nem fog habozni. Azonnal tudta hát, mit kell tennie, mikor a Nagyúr drámai megjelenése után bejelentette:

- Azért hívtalak össze titeket ilyen szokatlan időpontban, mert különleges bejelentésem van számotokra. A mai nap felfedeztem Potterék búvóhelyét.

Ezen a ponton izgatott suttogás támadt – Perselus több felől is hallotta a „Fidelius" és „lehetetlen" szavakat –, de a Nagyúr megvárta, míg úgy-ahogy elül, csak azután folytatta:

- Igen, igazatok van, híveim! A Potter-házaspárt Fidelius-bűbáj védte, s így nagyon sok munkámba telt volna utánajárni a titokgazda személyének, és felkeresni őt – valami miatt ugyanis elég hatékony a személyes meggyőzőerőm – mosolyodott el. Perselus feszülten figyelt. Többen is felröhögtek, de ő nem osztozott jókedvükben. Pedig a Nagyúr ezúttal nem némította el a kárörvendőket. Ő maga is jókedvében volt – A titokgazda azonban megtette azt a szívességet, hogy önszántából felkeresett, és kiszolgáltatta Potterék titkát.

- Black! – szűrte fogai közt Perselus, erősen uralkodva fellobbanó indulatain – Megbízhatatlan, mint mindig!

- Parancsolsz, Perselus? – nézett rá a Sötét Nagyúr.

- Bolondok Potterék, ha erre nem számítottak – improvizált Perselus olyan hangsúllyal, mintha csak előbbi megállapítását ismételné – A titokgazdák a legritkább esetekben megbízhatóak – s végül még egy halvány mosolyt is sikerült kipréselnie magából, amit egy külső szemlélő gúnyosnak nevezett volna. De a Nagyúr már nem figyelt rá. Kiterjesztette pillantását mindnyájukra, és emelt hangon folytatta Perselus gondolatmenetét:

- Pontosan. Ez az ő gyengéjük: a bizalom. Valószínűleg most is épp vacsorát főznek, s pár perc múlva megetetik a kicsi Harryt. Kár, hogy utoljára… – tette hozzá, hangjában álsajnálattal.

- Mit fogsz tenni, Nagyúr? – kérdezett közbe türelmetlenül Bellatrix Lestrange. Az ránézett, majd kéjtől csillogó szemmel válaszolt:

- Éjfélkor adjátok tudtul a varázslóvilágnak, hogy a Sötét Nagyúr és egyetlen ellenfele – hangsúlyozta gúnyosan – összecsapott. Hogy ki került ki győztesen: a világ Malazár óta legnagyobb mágusa, vagy az egyéves csecsemő – nos, ezt a részt rátok bízom.

Újabb röhögés söpört végig a halálfalók gyűrűjén, mialatt Perselus előtt felvillant egy reménysugár. Órái vannak még a cselekvésre; a Nagyúr csak éjfélkor lép.

- Éjfélkor, Nagyúr? Miért vársz addig? – kérdezett rá Malfoy. A szőke férfi az évek során megtanult aranyvérűként viselkedni, és elfoglalhatta méltó helyét a Sötét Nagyúr belső körében. Ez jogosította fel egy ilyen kérdésre; habár az, hogy joga volt feltenni, még nem jelentette azt, hogy választ is kap rá.

- Hova sietsz, Lucius? Talán aggódsz, hogy ez a pár óra haladék végzetes lehet a számomra? – újabb gúnyos kacajok harsantak, de a Nagyúr már megelégelte szolgái jókedvét: egy kézmozdulattal elhallgattatta őket – Úgy gondoltam, illő minél hamarabb sort keríteni a nagylelkű informátor megjutalmazására – válaszolt végül halálfalója kérdésére. Lucius köszönete jeléül mélyen meghajolt – nem volt sűrű, hogy a Sötét Nagyúr egy ilyen kérdésre nem Cruciatus-átokkal felelt.

Pár perc önmagasztalás és további kaján megjegyzések után a Nagyúr végre feloszlatta a halálfaló-gyűlést, és mindenki mehetett a dolgára. Perselus pontosan tudta, mit kell tennie: azonnal Dumbledorehoz fordulni. Ő maga nem ismerte Potterék búvóhelyét, s csak remélni tudta, hogy az igazgató igen, mert nem tartotta valószínűnek, hogy Black majd kérésre felvilágosítja őt.