Charles Xavier összegyűjtött egy csapat mutánst, hogy a kormány védőszárnyai alatt őrizzék a békét a mutánsok és az emberiség többi része között - ők az X-Ügynökség!

Magnetó a Mutáns Felszabadítási Front nyomára vezetette az ügynököket, akik legyőzték a csapatot, és Polaris kivételével mindegyiküket elfogták. A Cytorac-rubint azonban nem került elő. Vészmadár elhagyta az Ügynökséget, mert nem értett egyet Xavier továbbra is nagy gyanakvásával Magnetóval kapcsolatban. A győzelem ünneplése viszont félbeszakadt, mert a Front telepatája egy telepatikus csapdát állított Xavier professzornak. A telepata elmenekült, a professzor pedig lehet, hogy soha többé nem fog magához térni. Az ügynökök kételkednek abban, hogy az Ügynökségnek van-e bármi értelme, és a professzor nélkül nem tudják, hogy merre menjenek tovább.

Néhány nappal később az ügynökök éppen közelharci gyakorlaton vettek rész, amit Logan tartott. Az élet nem állt meg, és bár nem jutottak előrébb a rubint felkutatásában, a kiképzés tovább folytatódott. A kiutat senki se látta, de abban azért egyetértett mindenki, hogy a közelharci gyakorlatnak mindenki hasznát fogja venni.

- Rendben. Ma azt fogjuk gyakorolni, hogyan üssünk ki valakit néhány jól irányzott ütéssel. Betsy, veled fogom demostrálni a gyakorlatot! – mondta Logan.

Betsy azonban nem hagyta magát. Az egyszerű demostrációjából egy komoly küzdelem lett.

- Öreg vagy már! – nevetett Ronin.

- Lehet, hogy öreg vagyok, de még mindig én vagyok a legjobb abban, amit csinálok! – vágott vissza Rozsomák, majd sikerült bevetnie néhány cseles ütést, és a félvér lány elterült a földön. – Kérem a következőt! De Kolosszus, te se használhatod a mutáns képességed!

Martin és Peter egymásra néztek, majd egymásra mutattak, hogy melyikük legyen a következő áldozat. Ekkor váratlanul megjelent Jean:

- Én jelentkezem.

- Jean! Miért vagy itt? – kérdezte Logan meglepődve.

- Döntöttem. Nem hagyhatlak titeket cserben. A múltkor is… szükségetek lett volna rám a Testvériség telepatája elleni küzdelemben. Mindig szükség van egy telepatára egy mutáns csapatban! – mondta határozottan Jean. – Végleg az ügynökség aktív tagja szeretnék maradni. És ezzel pótolom is, hogy eddig nem választottam kódnevet: a nevem, a lélek szó latin változata alapján legyen Anima!

- Jó újra köztünk látni! – mosolyodott el a mindig mogorva ex-százados. – Kezdjük is el a gyakorlatot!

Az edzés után Logan ezzel fordult az ügynökökhöz:

- Egész tűrhető volt, kezdtek fejlődni. Lassan… Viszont a harci tudás nem elég. Jobban össze kell kovácsolódnunk. Ennek érdekében ma este a fiúkat meghívom annyi sörre, amennyit csak meg tudnak inni. A lányok meg… menjenek akárhova, mondjuk vásárolni!

- Vásárolni? – kérdezte undorral Betsy. – És mit vásároljunk?

- Esetleg ruhát. Úgyis borzalmas az ízlésed ezen a téren. – jegyezte meg Jean.

- Nem szeretem a sört. – mondta Peter.

- Ez jó buli lesz, már látom előre… - tette hozzá Martin.

Este tehát Logan, Martin és Peter útnak indultak a legközelebbi kisváros, Salem Center felé, és betértek az első kocsmába.

- Egy korsó sört mindhármunknak! – vetette oda Logan a csaposnak.

- Oké, oké… Látom valakinek jó napja volt… - jegyezte meg a csapos.

- Nem akarod tudni milyen az, amikor rossz napom van. Most még egész vidám vagyok. – morogta Logan. – És siess azzal a sörrel!

- A több évtizednyi katonaság hatása? – kérdezte Martin.

- Mi?

- Hogy ilyen mogorva vagy.

- Ha te is közel száz éves lennél, te is megundorodnál mindentől és mindenkitől! De most igyunk!

És Logan lehajtotta az első korsó sört. Majd a másodikat, a harmadikat, és így tovább. Peter fintorogva, de lehúzott pár korsót. Martin is tiltakozott, mondván, hogy ő soha nem iszik alkoholt. Ez meg is látszott, miután két korsót lenyomtak a torkán.

- Mondd csak… izéé… Logan, hogy bírod ennyire a piát?

- Gyorsan regenerálódok. – válaszolt a volt katona, és vagy a huszadik korsó sört is magába öntötte.

- Akkor… soha nem is vagy... izé…

- Részeg? Nem, soha. Csak egy idő után elkezdtek kötekedni.

- Azt inkább ne. – szólalt meg Peter.

- Miért ne? Sose szokott semmi baj történni velem! – nevetett Logan.

- Veled sose. Csak azokkal, akik belédkötnek vagy akikbe belekötsz. – válaszolt Peter.

- Nézőpont kérdése. – mondta Logan, majd legurított még egy korsóval.

A kocsmáros tisztes távolból figyelte őket, de most óvatosan odalopakodott, és kissé félve megkérdezte:

- Urak! Ugye azért fizetni fognak a végén? Mert ez már eddig két tucat korsó volt…

- Persze, pubikám, persze! Csak hagyj minket nyugodtan! – válaszolt Logan.

- Ajánlom is, hogy fizess! – mondta egy tagbaszakadt fickó a szomszéd asztalnál.

- Én meg azt ajánlom, hogy pofa be! Különben…

- Különben mi lesz? – kérdezte a fickó, majd felállt az asztaltól. – Errefelé nem szeretjük az ismeretleneket.

- Ájjáá le! – mondta Martin, és ő is felállt az asztaltól. A sörtől azonban megszédült, megbicsaklottak a lábai, és összeesett. – Ajj..

- Micsoda puhányok vagytok! – nevetett a tagbaszakadt fickó. Kolosszus felállt, és odaállt a fickó elé. Egy fejjel volt magasabb nála, és fél méterrel szélesebb is. Peter nyugodt hangon ezt mondta neki:

- Biztos vagy ebben?

Erre a fickó, aki eddig a legnagyobb és legerősebb férfinak hitte magát a városban, nyelt egyet, kifizette a sörét, és elment. Kolosszus visszaültette Martint a székébe, majd ő is leült. Logan megszólalt:

- Kicsit azért bánom, hogy nem lett balhé. Bár két másodperc alatt kiütöttem volna, nem lett volna túl szórakoztató. Elmesélek inkább egy régi történetet egy igazán nagy balhéról.

„Vietnam, 1970-as évek eleje. Már vártuk, hogy vége legyen annak a nyamvadt háborúnak. A dzsungel, a sok halott katona… Köztük sokan még fiatalok voltak, csak gyerekek. A sok seggfej politikus miatt haltak meg ott ennyien, akik mindenbe beleszóltak! És még én kommandóm is súlyos veszteségeket szerzett, pedig az enyém volt a legjobb. Sorra hullottak a legjobb embereim. Akkoriban kevesen tudták, miért élem túl a súlyosabb sérüléseket, bár az okosabbak gyanítottak valamit a csapatomból, de nem mertek szólni. Egy nap a felettesemhez, Brian Clint tábornokhoz fordultam:

- Elég ebből, tábornok! Nincs értelme itt kivéreztetni az elit kommandónkat, ha az elnök úgyis ki akar vonulni ebből a nyamvadt országból!

- Ne feleselj, Howlett! – szólt nekem vissza. – Nem tehetünk mást. Legfelsőbb szintről van az utasítás, hogy ott legyetek az első sorokban. – Erre káromkodtam egy nagyot a fogaim között, de a tábornok folytatta: - Ne morogj, százados! Talán van egy lehetőség. Ha esetleg egy nagyon veszélyes küldetésben aratnátok sikert… rá lehetne venni a főparancsnokot, hogy kapjon a kommandód egy nagyobb pihenőt. És mire lejárna a pihenőtök, véget is érne a háború.

- De tábornok, nem akarom több jó emberemet a biztos halálba küldeni!

- Ki mondta, hogy ők is mennének? – mosolygott Clint.

Ő tudta, hogy mire vagyok képes, a háború elején még az ő kommandós egységében szolgáltam. Így aztán megkaptam a feladatot: 50 km-re az ellenség vonalai mögött, az egyik legveszélyesebb dzsungel mélyén tartották fogva Brantner kapitány tengerészgyalogosait. Őket kellett kiszabadítanom.

A csapatomnak nem mondtam semmit. Elindultam egyedül, kora reggel. Nem volt nálam semmi, csak egy bozótvágó kés, és egy gépfegyver. Lassan tudtam csak haladni. Amerre mentem, több helyen amerikai katonák hulláiba botlottam. Többeket meg is kínoztak. Borzasztó látvány volt. De a mocsadékok megfizettek. Útközben orvul többször is meglőttek. Ilyenkor általában halottnak tetettem magam, és lebuktam a földre. Volt, amikor egy egész tárat is belémlőttek. Elég fájdalmas volt, de fél óra múlva nyugodtan tudtam folytatni az utam. Aztán volt nagy meglepetés, hogy a halottnak hitt áldozatuk kaszabolja le őket a tábortűz mellett következő éjszaka. Senki se állíthatta meg a Rozsomákot! – így neveztek akkoriban a barátaim."

- Szép mese, haver! – nyitott be a tagbaszakadt fickó, aki nemrég ijedten eloldalgott a kocsmából. – Én, és a cimboráim szeretnének veletek elbeszélgetni odakinn!

- Te akartad! – mondta Logan. – Gyerünk fiúk, mutassuk meg nekik, hogy mire vagyunk képesek! De semmi trükk! – és kisétált a kocsmából. Peter megcsóválta a fejét, majd odaszólt Martinnak:

- Inkább maradj itt, még teljesen részeg vagy!

- Neeeem… mi összetartozunk… együtt… - mondta Martin, és kitámolygott a kocsmából, majd odakiabált a tucatnyi tagbaszakadt rosszarcú férfinak, akik odakinn vártak rájuk: - Kapjatok el! Hahaha! – majd láthatatlanná vált.

- Ez mi volt? – kiáltott az egyik, tetovált fazon rémülten. – Ez csak úgy eltűnt!

- Biztos csak káprázott szemed, pubi! – mondta Logan, és hatalmasat bevágott az arcába.

A trió tehát egy késő éjszakai verekedésbe keveredett. Logan könnyűszerrel terítette le kigyúrt ellenfeleit puszta kézzel. Peter inkább csak a támadásokat védte ki, és néhányuknak vágott vissza, emberi alakjában. Mire már csak páran voltak talpon, az egyik, vérző fejjel ezt ordította:

- Ezért megfizettek! – És elővett egy fegyvert, és Peterre lőtt. Kolosszus még utolsó pillanatban acél alakjára váltott, így a golyó nem tudott neki ártani.

- Ezt nem kellett volna. – válaszolt az orosz mutáns, majd megfogta és felemelte a férfit.

- Eressz el, te rohadt mutáns!

Egy szirénát hallottak, és hamarosan megjelent egy rendőrautó, amiből két rendőr szállt ki:

- Fel a kezekkel! Ne mozduljatok!

- Héhé, nem mi kezdtük! – mondta Logan, és elindult a rendőrök felé. A rendőrök azonban nem mozdultak. Logan odaért a rendőr elé, látta, hogy a szeme se rebbent. - Mi a fene…?

- Nem mi, hanem ki! – szólalt meg egy női hang.

Jean és Betsy a közeli utcasarkon álltak.

- Szerencsétek, hogy épp erre jártunk! - mondta Jean. – A professzor nem lesz rám büszke, de a rendőrök nem fognak semmire se emlékezni, és a földön fekvő barátaitoknak úgyse fogja senki se elhinni a bádogember és a láthatatlan ember történetét.

- Apropó, hol van Martin? – kérdezte Betsy.

- Nem látom! – mondta Peter.

- Nem lehet messze… az előbb láttam, hogy az egyik fickót leütötte. De amilyen részeg volt, saját magát üthette ki valószínűleg. – jegyezte meg Logan.

- Itt vagyok… - mondta elhaló hangon Martin.

- Mi lenne, ha végre láthatóvá válnál, te szerencsétlen! – kiáltott dühösen Betsy. Erre Martin láthatóvá vált, a földön feküdt a közelben. A lány odament hozzá, és ráripakodott: - Most azonnal szedd össze magad! Ne akard, hogy szégyen-szemre én cipeljelek el az autóig!

- Helló… - nyögte Atmoszféra részegen. – Mondták már, hogy olyan a szemed, mint…

- Nem akarom tudni! – mondta Ronin, és kinyújtotta a kezét. A fiú belekapaszkodott, és felállt, de szédülni kezdett, és a lány felé kezdett dőlni. – Csak semmi bizalmaskodás! – mondta Martinnak, aki széles vigyorral vette tudomásul, hogy a lány átkarolja, és támogatja a kocsi felé tartva. Mire beültek a kocsiba, a többiek már ott voltak.

- Gondolom ti nem szórakoztatok olyan jól, mint mi! – nevetett Logan.

- Lehet. De legalább mi nem bűzlünk az alkoholtól. – jegyezte meg Jean, majd beletaposott a gázba.

- És legközelebb ne vigyétek magatokkal Martint. Ha még egyszer így vigyorog rám, kénytelen leszek lekeverni neki egy akkora pofont, hogy az összes foga kihullik… - tette hozzá Betsy.

- Logan… mi lett Bran.. Branttel? – kérdezte elcsukló hangon a fiú.

- Hogy mi lett Brantnerrel? Mi lett volna? Hát kiszabadítottam őt és a csapatát, és örök hálával tartozik nekem. Ő bezzeg örült nekem, nem úgy, mint ez a rakás helyi szarházi! – nevetett Logan.

- Legközelebb inkább megyek én is vásárolni. – mondta befejezésül Peter, majd az autó az Intézet felé vette az irányt…

Következő héten az ügynökök ismét éles bevetésen vesznek részt, oda mennek, "ahová nem süt be a napfény"!