- Pikachu! – kiáltott a barátja után Ash – Merre vagy, haver?

- Pika! Pikapi pikachu! – hallotta a pokémonja hangját.

Ash elindult a hang irányába és mire elérte a sárga egeret, már egy kicsit a por is leülepedett. Pikachu mellett meglátta a két társát is. Natsu mostanra elájult, és Gray egy követ próbált fintorogva legurítani a karjáról. Ash mellé rohant és elkezdte tolni a követ. Gray felszisszent.

- Sajnálom…- mondta gyorsan Ash.

- Próbáld meg megemelni… - javasolta Gray.

Ash többször is nekigyürkőzött a kőnek, de nem tudta felemelni. Így mégiscsak le kellett gurítania.

- Au… - nyögött fel Gray és magához ölelte sérült kezét.

- Jól vagy?

- A karomon kívül rendben vagyok… Natsut viszont nehezebb lesz kivinni…

- És az önmegsemmisítő? Már nem hullik a plafon.

- Az még nem az önmegsemmisítő volt – sziszegte a fájdalomtól a jégmágus- csak a szerkezet miatt kezdett omladozni… de az önmegsemmisítő is bármikor működésbe léphet.

- Értem. Amúgy hol van Juvia és Happy?

- Juviát elküldtem megkeresni a többieket. Happyról nem tudok semmit. Na de el kéne tűnnünk innen…

Gray lábra állt és intett Ashnek, hogy karolja fel Natsut, és ő is megtámasztotta a még ép kezével.

- Gray, nem tudnád valahogy átütni azt a nagy sziklát?

- Asszem eltört a karom – mondta eltorzult arccal – egy kézzel nem tudok varázsolni.

- Eltört?

- Ja… - bólintott Gray.

Sétálni kezdtek, egészen a terem végéig, majd be ajtókon, és ki ajtókon. Mígnem újra megrázkódott az épület és egyre több kő kezdett el potyogni. Ash, Gray és Pikachu megszaporázták a lépteik, és közben még a lehulló sziklákat is próbálták kerülgetni. Egy idő után Gray megelégelte Natsu cipelését és amennyire tudta, megrázta a társát.

- Natsu ébredj! Gyere most már a saját lábadon!

- Mennék én, ha tudnék… - nézett bocsánatkérő szemekkel a társára Natsu.

Ash annyira meglepődött ettől, hogy majdnem ledobta a sárkányölőt.

- Mikor tértél magadhoz?

- Miután elindultunk. – csevegett Natsu.

- Tee… és még csak életjelet sem adsz! – bosszankodott Gray.

- Csak… csak adj egy kis időt… - motyogta félig lehunyt szemmel a sárkányölő.

Ash most látta, milyen is, amikor a mágusoknak elfogy a mágikus ereje. Őt is letörte Natsu látványa, de ahogy Grayre nézett, a jégmágus nem nagyon foglalkozott a barátjával. Mármint azzal, hogy beszélni alig bírt. Ash magában végül igazat adott Graynek. Most az a legfontosabb, hogy találjanak egy kiutat.

Graynek volt valami tehetsége ahhoz, hogy mindig megtalálja a helyes utat, mert nemsokára kijutottak az összeomló épületből. Pontosabban akkor értek ki, amikor egy hatalmas robbanás szétzúzta az egész épületet és őket is besodorta a bokrok és fák közé.

- Ki… kiértünk… - hebegte Ash.

Gray nem figyelt rá, Natsuba próbált egy kis lelket önteni, hogy legalább próbáljon meg felállni. A sárkányölő csak néha méltatta válaszra, de fel nem állt.

- GRAY! – hallották Lyon hangját az összedőlt épület felől – Gray! Válaszolj!

- LYON! – kiabálta Gray- Itt vagyunk!

Az ezüsthajú jégmágus becsörtetett az erdőbe, Gray hangját követve és meg is találta őket.

- Már azt hittem, bent ragadtatok… - morogta.

- Hát, majdnem. – mondta Ash.

- Lyon, segíts vinni Natsut! – kérte, vagy inkább utasította Gray.

- Jó… de ne parancsolgass nekem! – figyelmeztette Lyon – Veled minden rendben lesz? – kérdezte aggódó tekintettel.

- Természetesen. – bólintott Gray, még mindig magához szorítva törött karját.

Lyon felvette a hátára Natsut és megindult egy irányba. Gray és Ash követték. Elértek egy helyre, ahol a többiek is ott voltak és Sherria és Wendy a többieket gyógyították. Amint odaértek, Wendy hozzájuk rohant.

- Natsu-san! Rosszul nézel ki! És Gray-san! Mi történt a karoddal? Ash, te jól vagy?

- Történt egy kis baleset. – zárta le a történetét Gray.

- Én jól vagyok, kösz Wendy.

- Meg is kezdem Natsu-san gyógyítását! – jelentette be Wendy és Natsu fölé emelte a kezét.

- Azt hiszem, én elmegyek Sherriához… - mondta Gray.

Gray a rózsaszín hajú lányhoz ment, aki épp végzett az előző sérülttel.

- Tudsz ezzel kezdeni valamit? –nyújtotta a lány felé a törött karját.

Sherria megvizsgálta a karját.

- Elég sok mágikus erőmet elhasználtam, és csonttörést nem is tudok olyan hamar gyógyítani… de a fájdalmat megszüntethetem.

- Az elég lesz, köszönöm, Sherria. – biccentett Gray.

Ash még nem látott mágiával való gyógyítást, ezért most érdeklődve kapkodta a fejét a két lány között. Wendy gyógyítása hosszabb ideig tartott, addig Sherria ideiglenesen felkötötte a Gray karját nyakába. Amikor Wendy is végzett Natsuval, a sárkányölő sebei még mindig megvoltak.

- Miért nem gyógyult meg? – kérdezte Ash.

- De meggyógyult. – törölte meg a homlokát Wendy –Vagyis félig. A sebeket nem tudom beforrasztani, az Sherria szakterülete, de az energiáját visszaadtam.

- Kösz, Wendy… - mondta feldobódva a tűz sárkányölő – Az a szemét lerombolta maga után az egész kócerájt…

- Egyébként miért akarta sorban lerombolni a céheket?- kérdezte Erza.

- Tényleg- csapott a homlokára Gray –ezt nem is tudtuk meg!

- Sajnálom – hajtotta le a fejét Ash – ez mind miattam van.

Egy pillanatig mindenki megdöbbenve bámult rá.

- Eszedbe ne jusson még egyszer ilyet mondani! – mondta komolyan Natsu.

- Mi? –kérdezett vissza Ash.

- Az egyáltalán nem a te hibád, hogy a fia vagy. –állt fel Natsu – Azt mi meg utáljuk, ha valaki magát hibáztatja.

- Tanúsíthatom. – emelte fel a kezét Lucy és a Phantom Lordra gondolt.

- Natsu… olyan jó barát vagy! – mondta elérzékenyülve Ash.

- Hát… kösz. – vigyorgott Natsu.

Ash körbenézett a társaságon. Mind olyan jók voltak hozzá. Pedig alig ismerte őket. Örült neki, és valahol meghatotta. Ennyi jószívű embert… Néha egy kicsit idióták, de, ha baj van, készek megvédeni egymást bármi áron. Ash se vágyott többre. Ő is olyan akart lenni, mint ők. Harcolni, megvédeni a társait, és egy családhoz tartozni. Hiszen neki van családja, jutott eszébe. A mamája még mindig biztos várja… na meg Misty és Brock is… Oak professzor és Gary, az ő riválisa… Egyszerre mind nagyon hiányoztak neki. Igyekezett titkolni a honvágyát, amit egész útja alatt nem érzett. Talán most jött rá, milyen fontos is, hazatérni.

- Srácok…

- Nakama vagy! – mondta Natsu és közelebb lépett – Mindig is az vagy és az leszel.

Ash rájött, hogy nagyon is látszott az elgondolkodása.

- Családtag vagy. Az új öcsém. Gyere keblemre! – mondta Erza és magához húzta Asht.

Ash rányomódott Erza kemény páncéljára, de nem bánta.

- Nee-chan…

Erza elengedte és rámosolygott.

- Ne legyél szomorú!

- Nem leszek, nee-chan. Most már nem. – mondta Ash és tényleg így is gondolta. Ilyen emberek közt hogy lehet szomorú?