Dudaszó hallatszott, és az összeroncsolódott autóból fekete füst szállt fel. A teherautó sofőrje kiugrott a kocsiból, hogy megnézze, jól van-e az Impala vezetője. De csak annyit látott a füsttől, és a betört szélvédőn, hogy Dean fejéből ömlik a vér. A férfi megpróbált közelebb menni, amikor látta, hogy még mozog.

Jonas és Beth egy hangulatos kis étteremben ebédeltek, láthatóan nagyon megértették egymást. Az az igazi első randevú volt, két olyan emberrel, akik nem csak testileg, hanem lelkileg is vonzódnak egymáshoz. Folyamatosan mosolyogtak egymásra, mindig volt közös témájuk. A beszélgetés közben az is kiderült, hogy Jonas nem az a szemtelen idegesítő alak, aminek sokan gondolhatták, hanem igenis intelligens, okos és jól értesült.

Mikor legjobban belemerültek a beszélgetésbe, megcsörrent Beth mobilja. Először csak igenezett, aztán elfehéredett az arca, és zaklatott lett.

- Mi történt? – kérdezte tőle a férfi, amikor összecsukta a készüléket.

- A központból hívtak. Dean… Autóbalesete volt, életveszélyes állapotban szállították kórházba. – Jonast leverte a víz, kezében az evőeszköz megremegett, majd nagy csörömpöléssel a földre esett. Az idegességtől még mindig remegve intette oda a pincért, villámgyorsan fizetett, majd a nő társaságában kirohant az étteremből, és bevágódott a kocsiba.

- Elnézést, Dean Winchestert hol találom? – kérdezte mikor lihegve odaért a nővérpulthoz.

- Épp a műtőben van uram. Ön rokona?

- A család barátja vagyok.

- Igen? Akkor gondolom, tudja, hogy nincs biztosítása Mr. Winchesternek.

- Itt az enyém – nyújtotta oda a kártyáját. – Mi történt? Hogy van?

- Én sajnos nem adhatok felvilágosítást, Mr. Flagton – olvasta le a nevet a kártyáról. – Nemsokára jön Smith doktor, aki műtötte. Ő mindent pontosan elmond.

- Köszönöm, kisasszony – nyögte, majd leült az egyik székre, mert szédült, és lábai nem bírták tartani. Maga is meglepődött a reakcióján. Nem is gondolta volna, hogy ilyet vált ki belőle az, hogy Deannek baja esett. A nyomozónő egy pillanatra sem mozdult mellőle, sőt még a kezét is megfogta. Beth tudta, hogy Jonas mindenkit elveszített, aki fontos volt a számára, így nem csodálkozott a férfi viselkedésén. Amikor az néha ránézett, csak kedvesen rámosolygott.

Egy őszes hajú orvos érkezett a nővérpulthoz, ahol a nővér mondott neki pár szót, és ezután az orvos Jonasék felé fordult.

- Elnézést, ön Mr. Flagton?

- Igen, én vagyok.

- Én doktor Smith vagyok, én műtöttem Mr. Winchestert.

- Hogy van? Mi történt egyáltalán?

- Mr. Winchester súlyos autóbalesetet szenvedett, életveszélyes állapotban hozták be hozzánk, de már stabilizáltuk. Belső vérzése volt, megrepedt a mája és a lépe, ezért azt el is kellett távolítanunk.

- Jézusom…

- Továbbá a jobb lábszárán nyílt törése is volt, egyúttal azt is helyre állítottuk. De kérem, nyugodjon meg uram – mondta, mikor látta, hogy Jonas teljesen kétségbe esett. – Most már csak idő kérdése, és felépül.

- Köszönöm – suttogta, és kezet fogott az orvossal. – Mikor mehetnék be hozzá?

- Akár most is, de még az altatás hatása alatt van – szorította meg még jobban a doktor a másik férfi kezét.

Jonas tétován lépett be a kórterembe, és elképedve látta, hogy Deanből mindenhol csövek állnak ki, és arca szinte teljesen el van torzulva.

- Jézusom, ember. Mit műveltél magaddal – motyogta halkan, miközben közelebb ment az ágyhoz. Odahúzott egy széket és leült az ágy mellé. – Azt hittem, feldobod itt nekem a talpad.

- Hajszálon múlt – szólalt meg Dean fájdalmas hangon.

- Magadhoz tértél? A doki azt mondta, még egy darabig aludni fogsz.

- Hát nem – próbált mosolyogni.

- Mégis mi a fasz történt veled Dean?

- Mi történt volna? Belehajtottam egy teherautóba.

- De miért?

- Sam… - suttogta, és már álomba is merült, mert még dolgozott az altató.

Jonas egész estig a kórházban volt. Hol bent a kórteremben üldögélt, hol pedig a folyósokon járkált. Beth pedig csak annyira hagyta ott, hogy néha hozott mindkettőjüknek egy kávét. Már elég későre járt, amikor a nővéreknek sikerült rávenni őket, hogy menjenek haza pihenni. Dean végig aludt, nem is ébredt fel még percekre sem.

Az autó leparkolt a nő háza előtt, és Beth behívta magához Jonast, aki először ellenkezett, de végül beadta a derekát. A fiatal nő érveivel nem lehetett szembeszállni, a férfi pedig nem akart egyedül maradni.

- Jonas, be tudnál dobni az őrsre a kórház felé? – kérdezte a nő félénk mosollyal az arcán a frissen tusolt férfitől.

- Persze – mosolygott vissza Jonas, majd karjaiba vonta a nőt, átkarolta vékony derekát, és kezével végigsimított annak vöröses barna, hullámos haján, majd megcsókolta.

A kórházban nagy hangoskodás fogadta, ami Dean szobája felől hallatszott. Sietősre vette a tempót, és mikor az ajtóhoz ért látta, hogy Deannel két nővér küzd, hogy visszafektessék az ágyba.

- Én most akkor is elmegyek! Nem érdekel semmi! – kiáltotta.

- De uram, tegnap műtötték! Felszakadnak a varratok! Nem mehet még sehová!

- Hé, haver! Lazíts kicsit. Igazuk van a csajoknak! Gondolom, nem valami poros motelben akarsz megdögleni, ezért nyugodj le kicsit – tanácsolta barátjának Jonas. A férfi valóban lehiggadt, és engedte, hogy a nővérek visszasegítsék az ágyra. El is fáradt a nagy ellenkezésben, ezért kimondottan jól esett neki visszadőlni a párnára. A másik férfi odahúzta az ágyhoz a széket, és leült.

- Hogy vagy? Ránk hoztad a frászt ember!

- Ránk? Kikre?

- Hát rám és Beth-re. Tegnap itt volt velem végig a kórházban.

- Összejöttetek? – kérdezte vigyorogva.

- Valami olyasmi. Tegnap említetted Samet. Mi van vele?

- Találkoztam Fley-el, képeket mutatott. Képeket, amin Sammy egy csajt ölelget a kaliforniai Watsonville-ben! Oda kell mennem, most!

- Pedig most egy darabig nem mész sehová haver. Felvagdostak, a lábad gipszben van, ha ráállsz tönkre is mehet egy életre. Pihenned kell, Dean. Majd én megkeresem az öcsédet.

- Nem, én is megyek! Nincs az az isten, hogy én itt fetrengjek, miközben tudom, hogy hol van Sam!

- Nyugi! Ha ennyire menni akarsz, várj legalább egy hetet. Mert ha a lábadat le is szarod, azért a májad csak megsérült, a lépedet meg kivették. Kicsit pihenj, és utána esküszöm bármire, hogy én magam viszlek ki innen!

- Mi ez a nagy aggodalom irántam Jonas?

- Barátok vagyunk… Azt hiszem legalábbis – sütötte le a szemét a férfi.

- Azok vagyunk – mosolygott rá Dean. – Barátok. – Megütögette Jonas kezét, aki felemelte a fejét, és vigyorogni kezdett. – Kávét akarok! Sokat és erőset, haver!

- Hát nem tudom, hogy ihatsz-e kávét egy ilyen műtét után…

- Leszarom! Egyszer úgyis megdöglök!

- Akkor hozok!

- És mi van a kocsimmal?

- Nem akarlak nagyon elkeseríteni… Elhoztam a telepről, ahová szállították. Elvittem egy műhelybe, ahol azt mondták, hogy nem túl sokat tudnak vele kezdeni. Egyedül a motor maradt teljesen ép.

- Ezt nem hiszem el! Mi lesz a kicsikémmel? Nem lehet így vége!

- Nyugi, már megrendeltünk egy csomó alkatrészt, talán ki tudják pofozni.

- Köszi.

- Na de hozom a kávédat!

Jonas még rá tudta beszélni Deant, hogy ne csak egy hetet maradjon, hanem még húzzon rá pár napot. Ebből a pár napból pedig közel egy hónap, egészen addig, amíg járógipszet nem kapott. De egy idő után a férfi hajthatatlan lett, és mindenáron menni akart. A másik még meggyőzte, hogy reggel induljanak el.

Még aznap este összepakolt minden szükségeset az autóba. Fegyvereket, ruhákat, néhány könyvet és Sam laptopját is.

Nagyon nehezen tudtak ellógni a nővérpult és a pihenő mellett, de onnan már szabad volt az út.

- Baszd meg, ezt nem gondoltad komolyan! – kérdezte Dean, amikor meglátta a hatalmas furgont a parkolóban, jó magas küszöbbel. – Fel fogok oda repülni? – Jonas is csak megvakarta a fejét, tanácstalanul.

- Ha mást nem, beteszlek…

- Azt most felejtsd el! – kiáltotta, majd felemelkedett a kerekesszékből, rátámaszkodott az ülésre és megpróbálta felnyomni magát. Sebhelyeibe éles fájdalom nyilallt, és visszarogyott a székbe. Kezével intett Jonasnak, aki egy mozdulattal már be is rakta őt a kocsiba, majd ő is beült.

- Na nyomás! Egész szexi vagy a kórházi hálóingben – viccelődött.

- Csak nem hogy elbuzulsz te is Jonas? Mert ha igen kezdheted azzal, hogy bekapod!

- Oké, haver csak poénkodtam. Estig megyünk, aztán keresünk motelt. Ráadásul nem ártana átöltöznöd.

- Aha – motyogta Dean, miközben az előre bekészített pokrócot jól magára húzta.

- Biztos, hogy jól leszel ott hátul?

- Biztos, csak fáradt vagyok.

- Aludj.

Pár óra múlva Dean arra ébredt, hogy megállt az autó.

- Ne ellenkezz, pihenned kell rendesen. Át is kell öltöznöd, és ennünk is kell valamit – mondta Jonas a háborgó Deannek.

Miután teleették magukat, az alacsonyabbik férfi beszedett egy csomó fájdalomcsillapítót, és megpróbált pihenni. Hiába aludta át az egész utat, mégis fárasztó volt az egész napos kocsikázás a számára, így hamarosan ismét álomba merült. Nem is ébredt fel a telefonja csörgésére, csak arra riadt fel, hogy Jonas vadul rázza a vállát.

- Dean! Fley most telefonált, hogy megvan a pontos cím, ahol Sam lehet.

- Akkor induljunk!

- Várj már egy kicsit. Eleve hülyeség volt megpattanni a kórházból, és még ki se akarod pihenni magad?

- Nem érdekel Jonas, induljunk – válaszolta, de látta, hogy a férfi nagyon eltökélt. – Kérlek! – próbálkozott még utoljára.

- Rendben, de csak reggel. Egész nap vezettem, pihenni akarok egy kicsit én is.

Dean reggel rémesen érezte magát. Valahogy elvánszorgott a fürdőig, és hányni kezdett. Mire Jonas reggelit hozott, már teljesen erőtlen volt, a magas férfinak kellett a földről felnyalábolnia, és szinte a karjaiban bevinnie a szobába.

- Most azonnal beviszlek a kórházba!

- Nem megyek sehova. Vagyis de, Watsonville-be, most.

- Nem. Pihensz. Ha jobban leszel esetleg. De ha estig nem javulsz, viszlek a kórházba, és leszarom, hogy nem akarsz menni! Értetted? – mondta ingerülten. Dean megpróbált ellenkezni, de Jonas ismét felcsattant. – Azt hiszed, ha kinyírod magad, attól jobb lesz? Próbálj már meg gondolkodni, öreg.

- Jól van, jól van – bólogatott Dean beleegyezően, miközben bebújt az ágyba és magára húzta a takarót.

Estére kicsit jobban lett, így Jonas végtelen aggódása ellenére is elindultak. Nem tartott sokáig az út, talán három órás lehetett, de Deant megint elnyomta az álom. Rémálmai voltak, méghozzá Samről. Álmában öccsével szeretkezett, aki utána démonná vált.

Izzadva ébredt fel, sajgott a lába, és megint émelygett.

- Jonas álljunk meg, asszem hányni fogok. – A férfi lefékezett, és Dean abban a pillanatban kivágta az ajtót.

- Jobban vagy?

- Kicsit. Mehetünk tovább.

- Mindjárt ott vagyunk. Kibírod addig?

- Igen. Csak menjünk már.

- Rendben, rendben.

Beértek a városba, és leparkoltam azelőtt a ház előtt, aminek a címét megadta Fley. Órákig álltak ott, és leskelődtek, de semmi mozgolódást nem láttak. Dean be akart menni, de Jonas lecsitította. Hamarosan mindketten elszundítottak, és csak hajnalban ébredtek fel, Dean mobiljának csörgésére.

- Sam?

- Szia Dean! Látlak titeket az ablakból, miért nem jöttök fel?

- Megyünk!

Bekopogtak, és egy lány jött ajtót nyitni, aki bevezette őket a nappaliba, ahol Sam várt rájuk.

- Sammy! – kiáltott fel az idősebb testvér könnyes szemekkel, majd szorosan átölelte testvérét. – Mit keresel itt? Mi ez az egész?

- Üljetek le – válaszolta, és kivonta magát az ölelésből. – Kértek egy sört?

- Igen.

- Dean, nekem rossz érzésem van – súgta Jonas. – Valami nem stimmel.

- Ugyan már, állandóan aggódsz. Olyan vagy, mint egy vénasszony!

- Valamit lent hagytam a kocsiban, mindjárt jövök – mondta a másik férfi, mikor Sam visszaért az üvegekkel.

- Szóval öcskös, miért tűntél el? Miért csináltad ezt az egészet?

- Tudod Dean belefáradtam egészbe. Vagy talán meguntam. Úgy gondoltam véget vetek neki. Azt hittem már feladtam a keresésemet, de sajnos itt vagy – felelte, miközben fejével intett a lánynak, hogy menjen el.

- De Sam! Előző éjjel még nem viselkedtél úgy, mint ha dobbantani akarnál.

- Csak nem mutattam.

- És velünk? Velünk mi van?

- Semmi. Rájöttem, hogy undorító ez az egész Dean. Testvérek vagyunk, és ezt műveljük? Gusztustalan. – Miközben ezeket mondta az arca kifejezéstelen maradt, szemei sem úgy csillogtak mint máskor.

- Nem, te nem Sam vagy – tört rá a felismerés. Felállt, és szembenézett az öccsének hitt emberrel.

- Végre rájöttél! – villantotta meg narancssárga szemeit, és mozdulattal a falhoz lökte. Utána lépette, és a földön fekvő férfit elkezdte ütlegelni, főként a műtét helyein. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen lassú felfogású vagy – sziszegte. Mikor már Dean az eszméletét is elvesztette, ért oda Jonas. Berúgta az ajtót, és fegyverének egész tárát a narancssárga szeműbe eresztette. Ezután felemelte Deant, kitámogatta a házból, és betette a furgonba, majd elhajtott.

Kezdett magához térni, de mindene fájt. Az a dög most kegyetlenül elbánt vele.

- Minden oké?

- Persze. Pont időben jöttél. Köszi.

- Amikor megláttam, hogy megvillan a szeme annak a szemétládának, egyből tudtam, hogy alakváltó. Azért rohantam le a kocsihoz. Még jó, hogy mindig van nálam ezüstgolyó – mosolygott némi elégedettséggel. A másik csak bólintott, majd lehunyta a szemét. Egy darabig még így beszélgettek, miközben Jonas vezetett. Aztán egy sötét úton a furgon egyszer csak leállt, pedig a tank is tele volt, és nemrég volt szervízben. Az út melletti erdőből lassú léptekkel kisétált egy férfi. Mindketten kiszálltak a kocsiból, és a férfi elé álltak, bár Deannek fogni kellett az oldalát, mert csak úgy tudta elviselni a fájdalmat.

- Dean, Dean, Dean. Ennyire nem lehetsz buta…

- Ki vagy te? Mit akarsz?

- Már ismerjük egymást, csak akkor más bőrében voltam – felelte, majd szeme élénk sárga lett. – Mielőtt bármi meggondolatlanságot csinálnátok, segíteni akarok.

- Persze, te nekünk? Mondd meg, hogy hol van az öcsém.

- Nincs nálunk. Nem mi raboltuk el. Sajnálom, hogy túl későn jöttél rá, hogy ez csak egy alakváltó volt. Így akarnak téged minél távolabb tartani Samtől.

- De kik? És miért?

- Ó… Hát ennyire nem állnak össze a dolgok? Akkor én bemutatkoznék, Azazel vagyok, a sárgaszemű démon, ahogy ti vadászok emlegettek. Na és akkor ki az én ellenségem?

- Beliál… - suttogta Dean.

- Ügyes fiú! – mondta gúnyosan a démon. – Tehát, én nem tudom, hol van az öcséd, de nagyon szeretném én is tudni, és ehhez kellesz nekem Dean.

- Nem segítek neked.

- Nem is kértem én segítségedet. Neked is az a fontos, hogy megtaláld nem? Közösek az érdekeink.

- Nem fogom hagyni, hogy valami Antikrisztust faragj belőle! – üvöltötte, mire a démon felnevetett.

- Annyira ostoba vagy Dean Winchester. Hát nem küldtem neked épp elég segítséget? Nem bizonyítottam eléggé jóindulatúságomat veletek szemben?

- Gyilkosságra kényszerítetted Samet, elvetted apát, tönkretettél mindent! Neked jóindulatú?

- Ugyan… Az öcsédet csak teszteltem, és ő bizony átment a vizsgán, apád maga alatt vágta a fát, de tisztességes üzletet kötöttünk. Hiszen még itt vagy, nem igaz?

- Mondd már, hogy mit akarsz! – mondta, miközben lábai megremegtek, és közel volt az ájuláshoz. Jonas, aki eddig kimaradt a dolgokból, most odalépett, és megtámasztotta Deant.

- Szépen egymásra találtatok – vigyorgott Azazel. – A két önző, csaló, bűnös…

- Mondd, hogy mit akarsz! Nem látod, hogy mindjárt elájul!

- Nyugalom! Menjetek vissza Seattle-be. Ott majd lesznek még, akik segítenek nektek. De ne feledjétek, hogy nem játék az, ami most folyik. Amikor már szellemek, alakváltók és egyéb lények is beszállnak a háborúba… Menjetek! – mondta, de még utoljára megérintette Dean homlokát. – Nem sokra megyek veled, ha feldobod a talpad – tette még hozzá, majd egyszerűen eltűnt. Dean pedig ebben a pillanatban beleájult Jonas karjaiba, aki betette őt a kocsiba, és Seattle felé vette az irányt.

Dean belehuppant kedvenc fotelébe, és a dohányzóasztalra tette gipszelt lábát. Jonas is leült mellé, de előtte átnyújtotta neki a poharat, amiben jófajta whisky volt. Mindketten nagyot kortyoltak belőle, majd némán néztek maguk elé. Jonas még mindig a sárgaszemű hatása alatt állt. Elég sok mindent látott, mióta elkezdett vadászni, de az még rémálmaiban sem merült fel benne, hogy egyszer talán a legnagyobb hatalmú gonosszal fog találkozni. Ezzel végképp összeomlott a magának felépített világa.

A másik pedig őrlődött. Semmivel sem jutottak előrébb, még ugyanúgy fogalma sem volt merre lehet Sam, és már idegei végképp kezdték feladni a harcot. Már az is megfordult a fejében, hogy jobb lenne meghalni, mert talán a pokolban viszontláthatja az egyetlen embert, akit szeret.

Felemelte a földről a táskáját, és kutatni kezdett benne.

- Hol a francban a fájdalomcsillapító? – motyogta kotorászás közben.

- Na, nem! Nem fog piára gyógyszerezni – kapta el a táskát Jonas.

- Ember, ne csináld ezt, rohadtul fáj.

- Persze, még az hiányzik, hogy kiüsd magad. Igyál inkább még egyet – és már töltötte is neki a következő adagot.

- Öregem, olyan vagy, mint Sam… Nem félsz ilyenkor magadtól? – kérdezte erőltetett mosollyal. – Bassza meg, már három hónapja nem tudok róla semmit. Megőrülök! – motyogta, és könnyes lett a szeme. – Na még az hiányzik, hogy elbőgjem magam.

- Tudod, én azt csodálom, hogy eddig egyáltalán tartottad magad. Nem vagy semmi Dean.

Ekkor matatást hallottak a hátsó bejáratnál. Mindketten odalopóztak, bár Dean kicsit lassabban, mert a gipszhez még mindig nem szokott hozzá. Mindketten az ajtóra emelték fegyvereiket. Az ajtó kinyílt.

- Sam? – kérdezte Dean.

- Hello – mondta.

- Jézusom, ez tényleg te vagy? Semmi alakváltó semmi démon? Christo! – kiáltotta, de Sam nem borzongott meg, csak állt vele szemben tétován. Dean gyorsan magához ölelte, és öccse visszaölelt. Bátyja felismerte az érintését, és gyorsan megcsókolta. – Hol voltál? Mit csináltál eddig?

- Mi az hogy hol voltam? Miért hagytatok ott az erdőben? Amikor elindultam vissza a kocsihoz, hogy megmondjam, hogy találtam egy helyet, ahová elrejthetjük a hullát, már nem voltatok sehol.

- Sam, ez három hónapja volt!

- Mi?

Folyt köv.