Igazi riválisok

Domino City, Japán, október 22. vasárnap, 9:00.

Seto Kaiba már korábban megbizonyosodott róla, hogy az öccse a mellette lévő ágyon töltötte az éjszakát, hiszen a gyűrött ágynemű mellett a spongyabobos kulcstartóját is otthagyta. Egyszer a fejét is ottfelejti valahol! – gondolta magában és nagyot sóhajtott. Találkozni viszont nem találkoztak, mivel az öccse már jóval azelőtt elmehetett, hogy ő magához tért volna. Szívesen követte volna a példáját, viszont a kanül, amin keresztül az infúziót kapta még mindig ott volt a bal karjában, ő pedig nem szeretett volna megint veszekedni vele, hogy ugyan miért nem várta meg az orvosokat.

Szóval most ott feküdt, a Kaiba Corporation épületének harminckilencedik emeletén lévő gyengélkedő egyik ágyán, szabad karját a tarkója alá téve és a plafont bámulva. Vajon mikor jön már be végre valaki? – kérdezte magától. Már legalább egy órája felkelt, és nagyon szeretett volna menni dolgozni. Sok munka vár még rájuk, ha két hét múlva piacra szeretnék dobni legújabb terméküket, a virtuális párbaj szimulációs rendszert, neki pedig igazgatóhoz hűen most felügyelnie kellene a tudósok és mérnökök munkáját. Mégis volt valami, ami ennél is jobban foglalkoztatta.

Egész éjjel álmok gyötörték. Nem, nem feltétlenül voltak rémálmok, csak olyanok, amik nem hagyták nyugodni. Többször is újra átélte az Alvilágban történteket, köztük azzal, amikor a Fáraó annyiszor visszautasította, hogy megküzdjön vele. Hiába határozta el, hogy túllép a múlton, részben még mindig kínlódott magában. A Fáraó… többször is elvette tőle a dicsőséget, megtépázva így oly nagyra tartott büszkeségét, amit az óta is próbált visszaszerezni. Most, hogy Atemun már nem állhat bosszút, más utat kell keresnie, hogy újból büszke lehessen magára és az elért sikereire.

Sethnek talán igaza van. Talán azzal kellene beérnie, amije van: egy nemzetközileg elismert, sikeres cég, egy testvér, aki odavan érte és számos, számos szerető. Ami azonban ezt illeti… lehet, hogy nemsokára mind darabokra hullik, nem más, mint legkedvesebb párbajszörnye, a Kékszemű miatt. Az alvilágiak szerint valódi varázsereje van, képes igaziból megidézni Szellemeket, legalábbis a Kékszeműét mindenképp. Vajon hová fog ez vezetni? Hiszen eltitkolni aligha tudná! Eddig is csak véletlenül hívta elő a sárkányt, nyilván nem ura saját képességének. Ha pedig mindez nyilvánosságra jut, akkor neki lőttek. Ez nem a Bosszúállók világa, a mágusokat meg már a középkorban sem tolerálták. Lehet…, hogy jobb lenne egy időre elzárni a Kékszemű lapjait?

Emellett pedig ott van a harmadik dolog, amin rágódhatott egész éjjel: Yugi és a nagyapja. Az öreg számos dolgot mondott, amiből talán semmi sem igaz, kivéve egyet. Ha létezik más, ha nem, Yugi számára ő volt az egyetlen élő rokona, akitől elmondása szerint még elbúcsúzni sem volt alkalma. Nem értette, ez őt miért kellene, hogy foglalkoztassa, holott már fél órája Yugin járt az esze. Az a minden lében kanál Mutou… bizonyára le van sújtva. Megrázták a hírek, ez nem kétséges. Minden barátja városon kívül van, sőt külföldön, ő pedig még a nagyapját is elveszíti! Nem vagyok én valami szeretetszolgálat tagja, mégis… úgy érzem, beszélnem kellene vele. Legalább pár mondatot.

Legbelül őrlődött, amiért minden méltóságát félredobni készül: kedvesnek tervez lenni azzal a gyíkkal, aki számtalanszor beleköpött a levesébe, mi több, megpróbálta megmondani neki, hogy mit vagy mit ne tegyen. Seto Kaiba ezt senkitől sem tűri! Azonban, az a gyík és bandája néha segítettek neki, és ami még fontosabb, Mokubának. Nem mondanám, hogy tartozom nekik – tisztázta magában Seto –, viszont… talán nem halnék bele, ha kivételesen kedves lennék gyíkocskával. Nem tudom miért, de úgy érzem, azok után, ami történt, kötelességem elmenni hozzá, és átadni a nagyapja üzenetét.

Fenébe, mikkel áltatom itt magam?! – förmedt önmagára. Hiszen ezt eddig is meg akartam tenni. Sőt, ha nem nyugtatóznak be azok az átkozott orvosok, akkor már tegnap este… Nem csak a nagyapja üzenetét szeretném átadni, én… Én arra készülök, hogy megkérdezzem, tudnék-e valahogy segíteni neki! Miért?! Miért érdekel, mi van vele? Még csak nem is a riválisom, hogy ennyire törődjek a sorsával! Riválisok, riválisok… Vagy mégis? Miután a Fáraó olyan tiszteletlenül visszautasított, talán őt tartanám az új riválisomnak? Naiv és túlságosan szelíd, de… valóban jól játszik. És három napja abban a sikátorban is elég keményen viselkedett, közel lenyűgözött.

Jó ég! – kiáltott fel magában Seto. Csak nem Mutou Yugi lett az új riválisom?! Az a gyík a szánalmas gyíkbandájával… most bizonyára maga alatt van. De most akkor mit mondjak neki? Jó hír: meghalt a nagyapád, de immár lehetsz a riválisom?! Ez túlságosan kegyetlenül hangzik, még tőlem is. Talán csak elmondom neki, amit az öreg üzent. Nem! Ha csak annyit mondok, akkor a végén még a barátjának tekint majd. Mi nem lehetünk barátok, mert riválisok vagyunk! A kettő kizárja egymást, nem? A múltkor is csak tréfából neveztem a barátomnak. Nem. Inkább úgy szólok majd hozzá, mint rivális a riválishoz.

Ezt fogom tenni! – határozta el magában. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és dr. Mazaki lépett be rajta az öccse kíséretében. Az orvos fehér köpenyt, Mokuba pedig ezúttal krémszínű öltönyt és halványlila inget viselt.

ooo

– Remek! – kiáltott fel Seto gúnyosan, dr. Mazkinak címezve. – Ezért fizetem önt?! Már legalább egy órája fent vagyok, de csak most tolja ide a képét?! Egy okot mondjon, amiért ne rúgjam ki most azonnal!

– Ha már ilyenekkel fenyegetőzik, akkor bizonyára felépült! – suttogta Mokuba az orvosnak, majd testvére felé fordult. – Nii-sama! – kiáltotta, és odarohanva magához szorította. – Nii-sama, ne rúgd ki az orvosokat! – kérlelte a bátyját. – Csak szerették volna, ha rendesen kipihened magad!

– Mokuba – sóhajtotta Seto. Mokuba legalább ma is öltönyt vett fel, és kezdi elfelejteni, hogy hétköznapi ruhákban jöjjön dolgozni. Visszaölelte az öccsét, majd kissé eltolta magától. – Itt aludtál, velem?

– Igen – bólintott Mokuba. – Viszont nem akartalak korán felkelteni. Olyan édesen aludtál, és… – Látván, hogy Seto arcán rosszallás jelenik meg, témát váltott. – Szóval… hogy érzed magad?

– Jól vagyok. Már semmi bajom – felelte Seto, és nagyjából igazat is mondott. Már csak kicsit érezte fáradtnak magát, amit viszont jelentéktelen részletnek ítélt. – Távozhatok végre? – nézett a mellettük álló orvosra.

– Az értékei az éjszaka folyamán rendeződtek, és jelenleg úgy tűnik, kimászott a dimenzióugrás okozta sokkból. A vérvizsgálat eredményei nem mutattak semmilyen rendellenességet… – magyarázta dr. Mazaki.

– Akkor mehetek? – türelmetlenkedett Seto.

– Nem akadályozhatom meg, viszont… Az öccse elmondása szerint hetek óta most aludt először több mint négy órát. Ha ezt ezek után is így folytatja, annak következményei lesznek.

– Mokuba, veled még számolunk! – pillantott szikrázó szemekkel öccsére, aki nyelt egy nagyot. – Magát pedig nem azért fizetem, hogy kioktasson, hanem hogy engedelmeskedjen! – mordult az orvosra. – Ha szeretné, hogy ez továbbra is így legyen, és ne az utcán végezze…!

– Valószínűleg könnyen felvennék máshová is… – említette meg Mokuba. – Ilyen tapasztalattal…

– Igen? Akkor önszántából felmond? – kérdezte Seto az orvostól.

– Nem, Kaiba-sama, nem szándékoztam felmondani! – hajolt meg készségesen az orvos. – Máris távozhat, csak egy pillanat – mondta, és közelebb lépett Setóhoz, hogy kivegye a kanült a karjából. Néhány másodperc alatt meg is volt vele, s ekkor egy nagyobb ragtapaszt helyezett a szúrás helyére. – De ha egy tanácsot elfogad! – tette a kezét a felülő Seto vállára. – Figyeljen oda az alvásra, Kaiba-sama!

– Már így is tizenhárom órát aludtam a maga kis akciójának hála! – mordult rá Seto. Lerázta magáról a kezeket, majd odasétált a fotelhez, ahol felvette fekete garbóját és fehér bőrkabátját. – Az fedezi a következő három napom!

– Nii-samaaa! – szólt rá Mokuba. – Ne legyél már ilyen!

– Induljunk! – jelentette ki Seto, és kiviharzott a pihenőből, majd éppen csak a szomszédos szobában várakozó orvosokra pillantva, minden köszönés nélkül a folyosó felé vette az irányt.

– Nii-sama, várj meg! – rohant utána Mokuba, de csak odakint érte utol.

Az orvosok, köztük dr. Mazaki nem szóltak semmit. Örültek, hogy Kaiba-sama legalább meggondolta magát, és nem rúgta ki őket. Ha kapnának is máshol munkát, sehol nem fizetnek annyit, mint ennél a cégnél. Másrészt az itteni munka is páratlanul izgalmas, kivéve persze a főnök kirohanásait. Szerették ezt a helyet.

ooo

– Nii-sama, várj meg! – rohant oda bátyjához Mokuba a folyosón. Seto kicsit lelassított, hogy bevárja, majd, amikor mellé ért, futó pillantást vetett öcsére.

– Hogy állnak a fejlesztések? – kérdezett rá. – Elkezdhetjük holnap a rendszer tesztelését?

– Valószínűleg igen – bólintott Mokuba. – A projekten dolgozók mind nagyon szorgalmasak, már reggel hatra bejöttek dolgozni.

– Micsoda?! De hisz én megmondtam nekik, hogy éjjel-nappal dolgozzanak!

– Azt te sem gondolhattad komolyan! – rázta a fejét Mokuba. – Az embereknek aludniuk is kell! Eleget aludniuk! – nézett fel testvérére jelentőségteljesen.

– Jól van, most elnézem ezt neked! – sóhajtotta Seto. – El kell mennem elintézni valamit. Felügyelnéd addig tovább a munkát?

– Seto! Vasárnap van!

– Na és? Talán túlságosan is el vagy kényeztetve ahhoz, hogy ha szükséges, a hét minden napján dolgozz?!

– Egy: Főleg te neveltél, szóval, ha el vagyok kényeztetve, az a te hibád! – mutatott rá Mokuba. – Kettő: Azért mondtam, mert tíztől találkozód van az orosz nagykövettel! Tizenegy harminctól a dél-koreai gazdasági miniszterrel! Kettőtől pedig azzal a francia újságíróval, aki interjút akar csinálni veled a Vogue magazin nevében! Mind csak azért egyeztek bele a vasárnapba, mert neked nem volt jó máskor. Ezek után nem maradhatsz el csak úgy a találkozókról!

– Ebben igazad van, Mokuba. Az oroszok talán még a kelleténél is jobban kiakadnának, ha azt hiszik, átejtettem őket. De egyáltalán nem ezt terveztem. Az igazság az, hogy teljesen kiment a fejemből a mai napirend!

– Akkor még jó, hogy emlékeztettelek! – mosolyodott el Mokuba.

– Igen, köszönöm – válaszolt Seto egy hasonló mosollyal, és átkarolta a mellette baktató fekete hajú fiút. – Mire mennék nélküled?

– Na, ez az! – vigyorogta Mokuba, szintén átkarolva testvérét.

– Van még valami, amire illene emlékeznem?

– Mára csak ennyi: Orosz nagykövet, akivel tíztől a Kaiba Corp. oroszországi terjeszkedését tárgyalod meg…

– Kár, hogy nyolc nyelven beszélek, de pont az orosz nincs köztük.

– Az angol tökéletes lesz. Utána fél tizenkettőtől jön a dél-koreai gazdasági miniszter, aki szerint a dél-koreai leányvállalataink nem fizetnek rendesen adót…

– Nem az én bajom, ha nem megfelelően képzett szakemberekkel végeztetik a számolást!

– Azért légy udvarias. Nem lenne szerencsés elveszíteni a koreai piacot!

– Majd próbálkozom.

– Végül kettőtől interjút adsz annak a francia lánynak, akit a Vogue küldött.

– Ezt az utóbbit nem halaszthatnánk el? Vagy csak egyszerűen kihagyom.

– Nem javaslom, Nii-sama! A Vogue egy nemzetközileg elismert magazin – magyarázta Mokuba. – Ha az interjú jól sikerül, lányok és nők ezrei fognak még jobban beléd esni…

– Szóval szerinted én erre vágyom? Így is van elég rajongóm. Délután pedig muszáj lenne végre…

– Ha a lányok olvasnak rólad a Vogue-ban, akkor talán még azok is elkezdenek párbajkártyát és DuelDisket vásárolni, akiket eddig ez nem érdekelte!

– Hm? – kapta fel Seto a fejét.

– Tudod, mi a mondás, Seto: Sex sells!* Ez a párbajkártyára is igaz. Szerinted Ayame barátai a múltkor ugyanannyira szerették volna megnézni a három Hósárkányt, ha azokat egy nálad sokkal kevésbé vonzó alak birtokolja?

– Mokuba, te egyre jobb leszel ebben! – dicsérte meg Seto felvidulva. – Tudtam én, hogy benned is van némi üzleti érzék.

– Na, ugye!

– Viszont Ayame nevét ne hozd fel többé! Már éppen sikerült elfelejtenem!

– Nem gondolod, hogy talán ideje lenne végre hosszabb távú párkapcsolatot keresni?

– Mokuba, magad ellen beszélsz? Szerinted egy olyan férfi, aki tartós párkapcsolatban él, képes lenne meghódítani nők szívének ezreit?

– Ez igaz, de… Nem kell, hogy tudják, ha van barátnőd – vetett fel Mokuba.

– Mokuba! – rótta a bátyja játékosan, vigyorogva. – Csak nem fizetésemelést szeretnél elérni ezekkel a kiváló ötletekkel?

– Nos, ha már felvetetted… – Mokuba úgy tett, mint aki elgondolkozik, majd elnevette magát. – Ugyan már, Nii-sama! Hiszen miénk a cég, miért kérnék emelést?

– Akkor nem is kapsz! – vágta rá Seto, de ő is elnevette magát. – Na, mindegy. Benézek a laborba, utána pedig kerítek valami rendes ruhát! – osztotta meg öccsével a haditervet. – Ilyen szakadt kabátban mégsem mehetek megbeszélésre. Mokuba! Előkeresnéd az egyik tartalék öltönyömet és ingemet? A sötétkék öltönyt és egy középkék inget!

– Persze, Nii-sama. Jó lesz, ha az irodádba viszem?

– Ott találkozunk!

Ekkor értek a liftekhez. Mivel kettő is volt egymás mellett, így nem kellett várniuk. Seto a jobb oldaliba beszállva felfelé indult a labor szintjére, Mokuba pedig a baloldali lifttel lefelé, a második emeleten lévő ruhatár felé. A ruhatár egy privát szobájában mindketten tartottak néhány öltönyt, inget, cipőt, és hétköznapi ruhákat is, ha esetleg valamikor váratlanul szükségük lenne rá. Mokuba is onnan vette mai outfitjét.

ooo

Domino City, Kaiba Corp. épülete, 15:10.

A Kaiba fivérek Seto irodájában ültek, előbbi az íróasztala mögötti székben, Mokuba a kanapén. Mindketten nagyot sóhajtva dőltek hátra. Seto percekkel ezelőtt végzett a Vogue-os interjúval, öccse pedig éppen csak elugrott hozzá a laborból.

– Micsoda nap! – szólalt meg Mokuba. – Te egész nap észlényekkel tárgyaltál, én meg ki sem szabadultam a laborból!

– Azért neked nem volt olyan nehéz dolgod, mint nekem a gazdasági miniszterrel. Az a dél-koreai makacs egy ember volt!

– De azért sikerült elintézni a dolgot, nem? És a többiekkel is, ugye?

– Hisz ismersz – mosolyodott el Seto ravaszul. – Mindent elintézek. A dél-koreai gazdasági miniszter sem kivétel ez alól. Az orosszal meg könnyebb dolgom volt. Elmondott egy amerikaiakról szóló viccet, én úgy tettem, mintha jót nevetnék rajta, és azután ment minden, mint a karikacsapás. Az interjú pedig… A csaj azt kérte, beszéljek magamról. Hát, az nyilván nem volt nehéz. A végén már ő mondta, hogy elég lesz.

– Seto, Seto… Szóval hoztad a formád! – nevette Mokuba elismerően.

– Tudod, mit nem hoztam még?

– Huh?

– Ebédet! – jelentette ki Seto. – Egész nap egy falatot sem ettem! Leugrunk a büfébe?

– Nem megyünk el inkább valahova?

– Pont ez az, hogy nekem el kell majd mennem valahova, neked pedig addig vissza kellene menni a laborba. Tudom, hogy azt ígértem, majd felváltalak, de…

– Semmi baj, Nii-sama – mondta Mokuba elfogadóan. – Menjünk le enni, utána pedig menj el végre, ahová annyira szeretnél!

– Egyre jobban szeretlek téged – jelentette ki Seto, majd amikor már mindketten talpon voltak, gyorsan megölelte testvérét.

– Velem van gond, vagy többször öleltél meg az elmúlt napokban, mint az elmúlt hónapban összesen? – kérdezte Mokuba, gyanúsan méregetve testvérét. Seto ekkor csak még szorosabban ölelte, de annyira, hogy az már kicsit fájdalmassá vált. – Hé! Megfulladok!

– Ugyan, Moki! – mondta Seto játékosan, mialatt elengedte. – Csak szeretnék több időd tölteni a testvéremmel!

– Nem tudom, mit láttál abban a dimenziós térben, vagy miben, de kicsit fura vagy.

– Úgy véled?

– Úgy! – felelte Mokuba, majd játékosan oldalba vágta bátyját. – De tetszik ez az új Seto!

– Nem vagy ok új, csak rájöttem valamire.

– Mire?

– Arra… – Seto elgondolkodott. Talán mégsem kellene most ilyen mély lelki dolgokról beszélnie az öccsével. Nem volt hozzászokva, hogy másokkal beszéljen az érzelmeiről. Inkább gyorsan témát váltott. – Arra, hogy a kaja nem fogja megvenni magát! Verseny a büféig! – kiáltotta Seto, és már rohant is ki a folyosóra.

– Hé! Nem ér! – futott utána Mokuba. Jó volt újra ilyennek látni a bátyját, de… kár, hogy nemsokára közölnie kellesz vele a lesújtó hírt. Lehet, hogy Yugi nagyapjának halála nem érinti közvetlenül, de… azért jobb lesz, ha tudja – gondolta, mialatt fivérét üldözte a folyosón. És azt is, hogy Ameldáék Japánba repülnek a Kaiba Corp. egyik gépével. Bár ezt a tényt talán ráér később is közölnöm vele…

ooo

Kaiba Corp. épülete, 32. szint, étterem & kávézó, 15:40.

– Soha életemben nem örültem még ennyire egy tonhalas szendvicsnek! – jelentette ki Seto, miután hármat is elfogyasztott az említett ételből. Mivel ebédet ilyenkor már nem szolgáltak fel, Seto és Mokuba vettek maguknak néhány szendvicset, két csésze teát, és az egyik ablak melletti asztalnál fogyasztották el őket. – És azt sem értem, hogy vettél rá a teára a kávé helyett! – tette hozzá, mialatt nagyot kortyolt a csészéjéből.

– Az orvosok szerint jobban oda kellene figyelned magadra! – fellelte Mokuba. – És nem kellene egész nap kévét innod, utána meg alig négy órát aludnod!

– Ne rontsd el a hangulatom! – kérte Seto. – Végre volt egy nyugodt félóránk, te meg…

– Sajnálom, Nii-sama – sóhajtotta Mokuba –, de most már tényleg meg kell tennem!

– Micsodát?! Történt valami, amíg aludtam?!

– Az igazat megvallva, már előtte történt, de én csak utána tudtam meg.

– Mokuba! Beszélj! – követelte Seto kissé idegesen.

– A helyzet az, Nii-sama – kezdte az öccse szomorúan –, hogy Yugi nagyapja meghalt egy ásatáson Egyiptomban.

– Tudom – felelte Seto. Ez a válasz eléggé meglepte Mokubát.

– Ne de honnan?! Egész idő alatt aludtál! Vagy felhívtak reggel téged is?!

– Én azért tudom, mert… Várjunk! Mokuba, te honnan tudod?! Yugi…

– Yugi nem hívott, nem volt olyan állapotban. Én hívtam fel este, de alig bírt kinyögni pár mondatot, aztán letette. – Seto még mindig értetlenül nézett rá, így hozzátette: – Én azért tudom, mert Amelda hívott.

– Amelda?! Neki meg mi köze…? – csodálkozott Seto.

– Ameldának Marik mondta. Marikot a nővére hívta fel Egyiptomból. Ishizu ott volt, annál a templomnál, ami maga alá temette Yugi nagyapját.

– Így már értem! – kapott a fejéhez Seto. – Ishizu nyilván felügyelni volt ott a munkálatokat.

– Bizonyára, Nii-sama, de nem ez a lényeg! Mai és Amelda felhívtak mindenkit, hogy tudjunk róla, és felhívhassuk Yugit…

– Szerinted tényleg ezzel segítetek a legtöbbet?! – csattant fel Seto.

– Miért, te mit tennél?!

– Azt nem tudom. De ha én veszítenék el valaki olyan fontosat, mint Yugi, vagyis téged, bizonyára nem tenne boldogabbá pár telefonhívás. …Valójában soha semmi nem tenne már boldoggá – mondta elmerengve Seto.

– Akkor mi lenne, ha elmennénk hozzá? – vette fel Mokuba. Titokban mélyen érintette, amit a bátyja az elvesztéséről mondott. – Persze, csak miután elintézted, amit annyira akartál!

– Mokuba… Amit annyira akartam, az pont az, hogy elmenjek Mutou-hoz és beszéljek vele!

– Tessék? Tegnap mondjuk valami ilyesmiről hadováltál, de… Bármiről is akartál beszélni vele, nem gondolod, hogy azzal várni kellene, még feldolgozza a történteket?

– Nem érted – ingatta a fejét Seto. – Nem holmi személyes dologról kell beszélnem vele, hanem pont a nagyapjáról!

– De hát… még mindig nem tiszta. Akkor már tegnap tudtál róla?!

– Hiába mondanám el az igazat, Mokuba, nem hinnél nekem. Inkább most indulok, és pár óra múlva találkozunk.

– De ha Yugihoz mész, én is mennék!

– Ezt most egyedül kell megtennem! – ellenkezett Seto. – Majd este mindent megpróbálok elmagyarázni, de…

– Nii-sama! Mi van veled?! – erősködött Mokuba. – Eddig fikarcnyit sem érdekelt Yugi sorsa, most meg… Jó, mondjuk a múltkor megmentetted, de akkor bárki mást is megmentettél volna, nem? Miért vagy most ilyen szokatlanul aggódó az irányába?!

– Beszélnem kell vele, mert a nagyapja… – Nem. Nem mondhatom el, hogy az Alvilágban jártam – emlékeztette magát Seto. Csak azt hinné, megőrültem. Még Yugi sem fog hinni nekem, Mokuba meg őrültnek tartana! – Beszélnem kell vele, mert rájöttem, hogy ő az igazi riválisom! És hogy részvétet nyilvánítsak, persze!

– Hát, jó, ezt elfogadom – sóhajtotta Mokuba. – Legalább már nem egy halott Fáraót tartasz riválisodnak! Akkor visszamegyek a laborba, és ott várlak!

– Jövök, amint lehet! – ígérte Seto. Mindketten felálltak az asztaltól. Kipillantva az ablakon látták, hogy az eget szürke felhők borítják. Éppen, hogy feloszlott a tegnapi köd, de a Nap még így sem sütött ki.

– Mond meg neki, hogy én is nagyon sajnálom! – kérte Mokuba fivérét, mialatt odalépett hozzá, és megölelte. – Nem is tudom, mi lenne velem, ha te haltál volna meg, Nii-sama. Én akkor… akkor…

– Semmi baj – nyugtatta Seto, mialatt még utoljára, szeretetteljesen magához vonta. – Túléltem. Engem nem fogsz elveszíteni, Mokuba. Hiszen megígértem, nem? Még akkor, amikor a szüleink meghaltak. Én örökre veled maradok!

– Én is veled maradok, Nii-sama! – szorította magához Mokuba testvérét, szeretettől csillogó szemekkel, majd elváltak egymástól. – De most menj! Yugi biztos nagyon szomorú és egyedül van…

– Nem fogom pátyolgatni, mintha a barátom lenne! – vágott a szavába Seto megkomolyodó hangon, s a liftek felé vette az irányt. – Igyekszem visszajönni időben!

– Időben? Estig úgyis itt leszünk – vont vállat Mokuba. Talán bátyja kezd megváltozni, de csak mértékkel. Erről utolsó előtti mondata is tanúskodott.

ooo

Dominio City, belváros, október 22. vasárnap, 16:10.

Seto alig pár háztömbnyire szállt ki a limuzinból. Vezetni most nem volt kedve, és úgy vélte, ez a kis séta elég lesz, hogy összeszedje gondolatait, amíg a Játékbolthoz ér. Emellett megkérte a sofőrjét, hogy vigye el fehér bőrkabátját és fekete garbóját egy varrodába, ahol kijavítják rajta a foltot. Bár volt még egy tartalék kabátja hasonló stílussal, és sok másik garbója, úgy vélte, a kabát még menthető. A másik fehér kabátja azonban otthon volt, így most sajnos öltönyben kellesz mutatkozni a gyíkkirály előtt, de ez legyen a legkisebb gondja.

Na, akkor mivel is kezdje, amikor…? Annyira belemélyed gondolataiba, hogy észre sem vette a vele szembe jövő alakot. Egymásba ütköztek.

– Hülye közlekedés! – kiáltott fel a homlokát dörzsölgetve a fehér hajú tag. Ő járt rosszabbul, mert Setónak elég kemény mellkasa van, de ettől még Seto is felkapta a vizet rendesen.

– Nem tudsz vigyázni?! – förmedt rá a cégvezető azonnal. Hogy lehet, hogy még neki áll feljebb? A tag viszont ekkor elnézést kérően nézett fel rá. – Bakura? – ismerte fel hirtelen. Mit keres ez itt?! Nem Londonban kéne lennie?

– Kaiba-kun?! – kérdezte tőle Ryo meglepetten. – Mit keresel te itt?!

– Bakura. Ezt én is kérdezhetném! Neked nem Angliában kellene lenned?!

– Elhalasztották a járatomat – magyarázta Ryo. – Most megyek újra a reptérre.

– Nagyszerű! – vágta rá Setó közömbösen, és már ment is volna tovább, ám a brit fiú megérintette a karját, hogy visszatartsa.

– Nem szoktál gyakran errefelé járni. Csak nem Yugihoz igyekszel? – kérdezte.

– Ami azt illeti… Végül is igen – vallotta be Seto. – Miért, talán van valami ellenvetésed?

– Épp ellenkezőleg. Valójában megkönnyebbültem, hogy tudom, mégsem marad egyedül most, hogy nekem el kell mennem!

– Szóval te voltál nála?

– Tegnap estétől vele voltam – mesélte Bakura. – Nagyon kivan szegény. Este órákig csak sírt. Reggel azt mondta hajnalban felkelt és akkor is… – Seto megjegyezte volna, hogy nem érdeklik a résztelek, de Ryo olyan mély aggódással beszélt, hogy képtelen volt félbeszakítani. – Ott voltam, vele, próbáltam vigasztalni, de… mintha semmit sem tettem volna. Reggelire csak pár falatot evett, nem akart ebédelni, és inni sem. Pedig amennyit sírt, a végén még kiszárad. A nagyapja volt az…

– Az egyetlen élő rokona – fejezte be helyette Seto. Ezen mintha Ryo meglepődött volna, de azért folytatta.

– Teljesen maga alatt van. Ha találkozol vele, kérlek, légy türelmes! Nagyon nehéz lesz ezt neki elfogadnia!

– Megpróbálom.

– Kaiba-kun…! Kérlek, vedd rá Yugit, hogy legalább igyon valamit! – könyörgött Ryo. Seto kimérten bólintott, pedig esze ágában sem volt bármit is ígérgetni másoknak. – Nekem most sietnem kell! Viszlát!

– Viszlát – felelte Seto tömören, majd minden jókívánság nélkül folytatta útját. Szóval Mutou valóban kiakadt. Remélte, hogy ez nem fogja akadályozni abban, hogy normálisan végighallgassa a mondanivalóját.

ooo

Seto a Játékbolt előtt állt. Nagy levegőt vett, és megnyomta a csengőt. Semmi. Megint csöngetett. Semmi. Harmadszor is. Semmi. Megelégelte a dolgot, és dörömbölni kezdett az ajtón.

– Mutou! Tudom, hogy odabent vagy! – ordibálta. – Gyere ki! Beszélnünk kell! – Még mindig semmi. – Gyere ki, vagy betöröm az ajtót, esküszöm! Hallod?! – Erre már valami mozgolódást hallott bentről, majd az ajtó felé tartó lépteket. Végre! – gondolta magában.

Kinyílt az ajtó, de csak résnyire, és egy fekete-bordó-szőke hajkorona hajolt ki mögüle. Yugi a megszokotthoz képest elég lehangoló látványt nyújtott. Fekete inge gyűrötten állt rajta, haja összekócolódott, szemei és környékük vörösek voltak a sírástól. Látszott rajta, hogy nagyon kimerült, testileg és lelkileg is.

– Ki az? – kérdezte rekedt hangon, majd felismerte őt. – Kaiba-kun?! Mit kereset te itt?!

– Beszélnünk kell!

– Az a helyzet hogy…, most nem alkalmas! – próbálta Yugi lerázni, és már csukta is volna vissza az ajtót, ha Kaiba nem ragadja meg azt és kezdi befelé tolni, vele együtt.

– Beszélnünk kell! Most! – erősködött Seto.

– Miről?

– Arról, hogy… eldöntöttem! Te leszel az új riválisom!

– Gratulálok! Jobbkor nem is jöhettél volna, hogy ezt közöld velem! – vágta rá Yugi szarkasztikusan, és az ajtót is vágta volna rá Setóra, de utóbbi szilárdan tartotta azt.

– De nem csak… emiatt jöttem! Az a helyzet, hogy… én…

– Hogy te mi, Kaiba-kun? Nincs most ehhez hangulatom! – közölte Yugi, miközben próbálta elnyomni a sírást.

– Tudom, mert… találkoztam a nagyapáddal! – vallotta be Seto.

– MICSODA?! A nagya… – Yugi nem akart hinni a fülének. Nem. Ezt mégis hogy érti Kaiba…?!

– Yugi, én… – Seto nagy levegőt vett. – Én használtam Aigami kockáját, hogy találkozzak Vele, ami meg is történt. Tudom, hogy valószínűleg nem fogsz hinni nekem, de… Eljutottam az Alvilágba, ahol ott volt a Fáraó és… és a nagyapád is! Erről kellene beszélnünk!

– Miket hordasz itt össze?! Tudod mit, Kaiba! Nem hiszem el, hogy még most is csak keresed a módot, hogy kitolhass velem!

– Mutou. Félre érted…

– Félre?! Inkább hagyd az ostoba történeteidet, és menj el innen! Nem dőlök be neked, hogy utána jól kinevethess!

– Kinevetni…?! – döbbent meg Kaiba. – Most vesztetted el a nagyapádat! Komolyan azt hiszed, hogy én viccet csinálnék ebből?! Tényleg ekkora szörnyetegnek tartasz?!

– Nem, Kaiba-kun, én csak… – szabadkozott Yugi. Talán előbbi állítása valóban túlzás volt. – Csak… az lehetetlen! Nem járhattál az Alvilágban!

– És az, amik korábban történtek? Az Ikonok? Atlantisz és Dartz? Zorc? Diva terve?! A Kékszemű?! Te is jól tudod, Mutou, hogy ebben az elcseszett világban már bármi lehetséges, főleg egy „mágikus" kockával a birtokomban!

– De hisz akkor te… Ha valóban az Alvilágban voltál, akkor… Szabad egyáltalán hozzánk hasonlóaknak odamenni?!

– Nem szívesen beszélek ilyesmiről az utcán. Bemehetnék végre?

– Jól van – egyezett bele végül Yugi. – Gyere – lépett pár lépéssel hátrébb. Seto ekkor besétált az üzletbe, majd bezárta maga mögött az ajtót, és a zárat is ráfordította. – Átmenjünk a nappaliba? – ajánlotta Yugi.

– Menjünk – bólintott Seto.

ooo

Leültek a világosbarna kanapéra és Yugi válaszokat várva kémlelete Seto arcát. A tény, hogy Kaiba valóban volt olyan ostoba, és használta azt a kockát, kis időre elvette a kedvét a sírástól, és inkább némi rosszallást és értetlenkedést ébresztett benne.

– Hol is kezdjem… A kocka… – sóhajtotta Seto. Fogalma sem volt, Yugi hogy fog reagálni. Nem csak a nagyapja miatt, hanem mert ő mindig is erősködött, hogy Diva kockája veszélyes, és ebben az értelemben a véleménye igaznak is bizonyult.

– Az elején, Kaiba-kun! Mit csináltál már megint?! – kérdezett rá Yugi ítélettel a hangjában.

– A rendszer készen állt a dimenzióugrásra, így arra használtam a kockát, hogy eljussak hozzá… a Fáraóhoz. Az embereim szerint csak képzeltem az egészet, és őket ebben a hitben hagytam, mert inkább ez, mint hogy rájöjjenek, hogy…

– Kaiba-kun! Találkoztál Vele?! – vágott a szavába Yugi izgatottsággal vegyes ítélettel.

– Igen… – állította Seto.

– Ezt nem hiszem el! Mégis hogy juthattál el a Túlvilágra?!

– Az előbb mondtam, hogy a kockát felhasználva… De nem is így értetted, ugye?

– Nem – rázta Yugi a fejét.

– Valójában nem a Túlvilág volt, hanem… az Alvilág, mint korábban mondtam. Mint kiderült, az Alvilág és a Túlvilág két külön hely. Az Alvilág arra van, hogy… a halottak leróják büntetésüket, mielőtt tovább lépnek. Hét szintje van, és mindenki a bűneinek megfelelő mélységbe kerül. Én jogtalanul léptem az Alvilágba, ezért mind csak haza akartak küldeni…

– Mind?

– Atemu és a díszes udvartartása…

– De ha az Alvilág a bűnhődésre van kitalálva, akkor… miért volt neki udvartart…?!

– Yuugii! – csattant fel Seto. – Hát szerinted ki mondta el nekem azokat a dolgokat az Alvilágról?! A Fáraó, ő…

– Mou Hitori no Boku… Ő jól van? Mond, hogy jól van, Kaiba-kun! – kérlelte Yugi.

– Yugi! A te Mou Hitori no Bokud jelenleg az… ő az…

– Nyög már ki, Kaiba-kun! Ezt nem hiszem el! Mi lehet olyan szörnyű, hogy…

– Hogy szörnyű-e, nem tudom. Nekem igen, mert emiatt nem volt hajlandó megküzdeni velem…

– Komolyan nem akarom elhinni, hogy képes voltál egy halottat kihívni párbajra!

– Egy halottat, aki az Alvilág Ura! Pontosabban helyi ura, az afrikai részé. Ezt is ő mondta, és talán nem hazudott.

– Az… Alvilág Ura?! Most szórakozol velem, Kaiba-kun?! Én beengedtelek, mert próbáltam hinni neked, de… Mégis hogy tudsz kitalálni ilyeneket?!

– Hidd el nekem, soha az életben nem fecsérelném ilyen szürreális dolgok kitalálására az időmet! Nekem sem ez a napom fénypontja, hogy neked próbálok itt magyarázkodni! – jelentette ki Seto. – Jó tudom, milyen őrülten hangzik mindez! De… láttam, amit láttam. Éreztem, amit éreztem.

– Mégis mi történt pontosan?

– Egy sivatagos helyen kötöttem ki. Láttam a távolban egy várost, így arrafelé indultam. Eljutottam a királyi palotába, ahol… nem fogadtak túl fényesen az őrök. Végül mégis bejutottam a trónterembe, és a trónszéken… ott ült Ő, a fura főpapjaival együtt. Ott volt…, öhm… Shimon, Isis, Shada, a mérleges tag, a boszorkány csaj…

– Karim és Mana? - kérdezett rá Yugi.

– Biztos. Meg a varázsló és a hasonmásom, Seth. Azaz ősöm. Erősködött, hogy az ő leszármazottja vagyok.

– Beszéltél vele?

– Többjükkel is. Kihívtam párbajra a Fáraót, de nem volt hajlandó elfogadni. Mindenfélét összehordott arról, hogy nekem nem szabadna ott lennem, meg hogy törvényt szegtem, bla-bla-bla…

– És? Mi történt? Nem esett bajod?!

– Huh, nos… – sóhajtotta Seto. – Elvileg, ha egy élő tartózkodik az Alvilágban, a teste órákon belül szétporlad. Ezt éreztem is: mióta csak megérkeztem, egyre rosszabbul lettem…

– Mondtam, hogy rossz ötlet azt a kockát használnod!

– Nem számít. Végül Atemu rendbe hozott, és utána már nem fájt az ott tartózkodás.

– Segített neked, pedig törvényt szegtél. Ez rá vall.

– De utána sem volt hajlandó kiállni velem!

– Hallod te egyáltalán magadat?! – csattant fel Yugi. – Az Alvilág Urával, már ha tényleg ő az, akartál párbajozni?! Nem túl meredek ez, még tőled is?!

– Ch! Ő is ezzel jött! Hogy aki az Alvilág Urával párbajba fog, az már többé nem térhet vissza az élők világába, mert ha nyer a helyére lép, ha meg veszít, akkor a szolgája lesz…

– Tehát emiatt nyilván letettél a tervedről, hogy megküzdj Vele, nem?

– Nem – vágta rá Seto. – De Seth végül…, nos, lebeszélt róla. Azt mondta, hogy… Legyen elég annyi, hogy emlékeztetett rá, mi az, ami ehhez a világhoz köt engem. Utána Atemu odahívta nekem Rát, hogy segítsen haza jutni, és már épp bele is törődtem volna, ha…

– Kaiba-kun… Ostobaság volt odamenned, de… sajnálom, hogy végül még csak harcolnod sem sikerült Vele – mondta Yugi megértően. – Azok után, hogy annyira szerettél volna…

– Hagyjuk! Már lezártam a dolgot magamban!

– Valóban?

– Próbálkozom. Rájöttem, hogy te…

– Hogy én?

– Hogy te… sem vagy olyan rossz párbajozó!

– Na, most már elegem van a gúnyolódásból! Egész héten ezzel jössz nekem, pedig…

– Sajnálom.

– Mi? Te most elnézést kérsz?

– Sajnálom… a nagyapádat. Akkor érkezett a trónterembe, amikor én távozni készültem. Valami madárfejű lény kísérte. Atemu… odament beszélni vele, de én nem bírtam ki, hogy rá ne kérdezzek. Párbeszédünk közben rájött, hogy én még nem haltam meg, és visszatérhetek az élők közé, így… a nagyapád szeretett volna üzenni neked.

– A nagyapa… – nyögte Yugi elfúló hangon. – Szóval tényleg ide vezetett ez az őrült történeted.

– Igen – bólintott Seto. – A nagyapád… nagyon sajnálta, hogy nem tudott elbúcsúzni tőled, de… szerette volna, ha tudod, hogy nagyon büszke rád, és…

– Hogy nézett ki?! Milyen volt?! Nagyon… kétségbe volt esve?! – halmozta el Yugi a kérdéseivel.

– Egy fehér tunikát viselt, és… úgy, mint korábban. Téged hiányolt, de… szerintem végül elfogadta a dolgot.

– Elfogadta?

– Végül is vissza már nem térhetett.

– Persze, mert ő meghalt, te meg nem, ugye?! Te törvényt szegtél és puszta önzésből kerültél oda, ő meg balesetből, mégis… Te visszajöhettél, ő pedig nem! Hol igazságos ez egyáltalán?

– Ha annyira zavar, hogy még élek, akkor már megyek is! Csak ennyit kellett elmondanom, hogy a nagyapád…

– Nem. Ne menj. Nem úgy értettem! Örülök, hogy még élsz. Én csak… – Yugi szemeibe könnyek gyűltek és a kezeit ökölbe szorította. Nem nézett fel, egy ideig szótlanul a földet bámulta. Majd felállt és az oldalt lévő sárgára festett falhoz sétált, amibe jól beleöklözött. Ettől alaposan megfájdult a keze, de nem érdekelte, és a másik kezével is így tett.

– Mutou! Mit művelsz?! – döbbent meg Kaiba. Az általában szerény és visszafogott fiútól nem ehhez volt szokva.

– Ezt nem hiszem el! – sziszegte Yugi, és újra megütötte a falat. – Ez nem lehet igaz!

– Mutou! Hagyd ezt abba! – kiáltott rá Seto mialatt felpattant a kanapéról. Yugi tovább boxolt a betonnal.

– NEM! Nem! Mert nem elég, hogy minden barátom elhagy, és az összes időmet ebben az átkozott boltban töltöm de… – Abbahagyta az ütlegelés és jobban összeszorította a kezeit, miközben egyre inkább elcsuklott a hangja. – A nagyapa is… És, hogy pont Te láttad utoljára! Te, aki még csak nem is ismerted igazán…! – Egy könnycsepp gördült le az arcán. – Ezt nem hiszem el! NEM!

– Sajnálom – mondta Seto halkan. Bár csak Yugi hátát látta, hangján érezte, hogy rég megtört.

– Sajnálod?! Mit?! – rázta a fejét Yugi. – Mintha a te hibád lett volna…

– Igazad van. Nem az – értett egyet Kaiba, és közelebb sétált hozzá. – Már semmit sem tehettem.

– De ez akkor sem fair! – dühöngött tovább Yugi. – Ha legalább elbúcsúzhattam volna tőle! Ha legalább még utoljára láthatom! Ha…, ha…! Ha csupán… – Végleg elcsuklott a hangja és leírhatatlanul szenvedett. Magányosnak és elhagyatottnak érezte magát. Pillanatokkal később egy meleg érintést érzett a vállán. Még így sem tudta végigmondani, mert a fájdalom továbbra is belé fojtotta a szót, de nem is volt szükséges.

Seto mindent értett. Megszorította a vállát, majd maga felé fordította az összetört fiút. Yugi rá sem nézett, úgy temette mellkasába az arcát, Seto pedig odaadóan vonta magához közelebb. Yugi ekkor, először halkan, sírni kezdett, ő pedig minél hangosabban sírt, annál erősebben szorította magához. Maga sem tudta miért, de szeretett volna vigaszt nyújtani a karjaiban könnyező párbajozónak.

– Kai...ba-kun…, mi…ért? – nézett fel egy pillanatra Yugi az őt szorosan tartó cégigazgató szemeibe. Azokban nem látott mást, csak érthetetlenül sok törődést és együttérzést. Kaiba-kun valóban aggódna érte?

– A nagyapád nagyon szeretett téged – suttogta Kaiba lassan. Tudta, hogy ezt hallva Yugi csak folytatja majd a bőgést, de azt is kellett tennie. Hamarabb megkönnyebbül, ha kiadja magából. Csak azt nem értette, mi a fenéért lett Yugi közérzete ennyire fontos a számára.

Igaza lett. Yugin újabb sírógörcs vett erőt, és újra az ő mellkasába hajolt. Seto ekkor bal karjával újból magához szorította, a jobbat pedig a tarkójára csúsztatta és úgy nyomta közelebb magához, hogy éreztesse vele, nincs egyedül. Már az sem zavarta, hogy Yugi könnyei egyik legjobb öltönyére és ingére hullnak. Óvatosan a kanapéhoz vezette a fiút, majd leültette, de végig átölelve tartotta.

ooo

Kis idő múlva Yugi zokogása még erőteljesebbé vált. Remegni kezdett és egyre kétségbeesettebben szorította magához riválisát. Bárki érezte volna, hogy legbelül rettenetesen szenved.

– Yugi… – sóhajtotta Seto halkan, és annyi finomsággal, ami csak tőle tellett. – Mi az? – Persze, nyilván való volt, hogy a nagyapját gyászolja, de valami mégis megváltozott. Yugi jobban szenvedett, mint korábban.

– Az, hogy… hogy… – nyögdécselte, még mindig az ő mellkasába temetve az arcát.

– Mondd el! – kérte Seto lágyan, de határozottan.

– Hogy ezúttal… végleg egyedül maradtam… Többé már… nincs senki, aki… Teljesen… egyedül maradtam!

– Ez nem igaz! – suttogta Seto, majd megfogva a vállait kissé eltolta magától, hogy a szemeibe nézhessen. Az a korábban határozott lila tekintet most tele voltak könnyel, bánattal, bizonytalansággal és mereven átnézett rajta. – Nézz a szemembe, Yuugi! – kérte. – Ez nem igaz!

– Félek… – suttogta Yugi, ahogy lassan ráemelte tekintetét. A könnyek két kis patakként folytak le az arcán. – Félek, hogy örökre egyedül maradok…

– Hát nem figyelsz! – dörrent rá Kaiba egy kicsit hangosabban, majd mikor Yugi félénken szipogott egyet, visszavett a hangerőből. – Nem vagy egyedül. Nincs mitől félned!

– De… Hiszen a nagyapa volt az egyetlen, aki… És a barátaim… De ők most olyan messze…

– Én itt vagyok neked! – vágta rá Seto. Hangján és tekintetén érződött, hogy komolyan is gondolja. Levette kék zakóját és a remegő Yugi hátára terítette. – Nem vagy egyedül! Én itt vagyok veled, és itt is maradok! Nem kell félned!

– Kaiba-kun… Én… – sóhajtotta Yugi. A zakó melegének hatására már kevésbé reszketett.

– Ne mondj semmit! Csak sírd ki magad! – utasította szelíden Seto és egyik kezét a fejére téve, másikkal átkarolva újból magához húzta. – Én itt vagyok veled.

Yugi nem bírta tovább, és újból erőt vett rajta a sírás. Bár a könnyei eddig is folyamatosan potyogtak, most megint nagyokat szipogott és nyögdécselt. Kaiba, aki általában csak lenézte és megvetette a síró és szenvedő embereket, most odaadóan vonta magához és lágyan simogatta. Még mindig nem értette, mit miért tesz, hogy miért mondta azokat az előbb, vagy, hogy miért szeretné ennyire, hogy Yugi jobban érezze magát, de képtelen volt abbahagyni. Mintha valami ősi ösztön késztette volna, hogy ilyen nagy odaadással és kedvességgel viselkedjen legnagyobb riválisával.

ooo

Yugi szomorúan temette arcát Seto ingébe, és szenvedélyesen szorította magához. Seto közelsége, simogatása és szokatlan kedvessége kicsit könnyített a lelkén. Az őt szorosan tartó karok és a hátára boruló zakó éreztették vele, hogy biztonságban van, és senki nem fogja bántani. Bántani… Ennél már semmi nem okozna nagyobb fájdalmat!

A fájdalom viszont idővel csökkenni kezdett. Túlzás lenne azt állítani, hogy teljesen eltűnt, mert még ugyanúgy marta a szívét, ám már könnyebben lélegzett. Kezdett megnyugodni, és lassan a sírást is sikerült abbahagynia. Néhány utolsó hüppögés után még hosszú percekig bújt Seto karjaiba, ő pedig nem engedte el, amíg érezte, hogy Yuginak szüksége van az ölelésére.

– Mégis… hogyan lett Mou Hitori no Bokuból az Alvilág Ura? És a korábbi főpapjaiból a segédei? – kérdezte Yugi, miután abbahagyta a sírást.

– Nos, Mutou, ez egy hosszú történet… – sóhajtotta Seto. Viszont érezte, hogy ha bővebben is beszél tegnapi kalandjáról, akkor hosszú percekig elterelheti Yugi figyelmét a nagyapjáról. Így előröl kezdett mindent, és még részletesebben beszélt a történtekről. Elmondta azt, amit Atemu elmagyarázott neki a világokról, az Alvilág felépítéséről és urairól, továbbá a Szellemekről, és az ő szerepükről ebben az egészben. Egyedül azt hagyta ki, ami közte és Mahado között történt, és azt, amit a varázserejéről mondott neki Seth, Atemu és Mahado.

Yugi figyelmesen hallgatta, és úgy tűnt, ő még jobban megérti ezeket, főleg a Szellemek szerepét, mint Seto maga. Csupán akkor gyűltek újra könnyek a szemébe, amikor Seto a nagyapját említő részhez jutott. Ám ezúttal rövid ideig sírt csak. Seto most is magához húzta és megértően simogatta. Yugi nem is értette, miért viselkedik ilyen kedvesen vele Kaiba, de még félt szóvá tenni, nehogy emiatt magára hagyja.

– Szóval akkor… már te is hiszel a Szellemekben, Kaiba-kun? – nézett fel végül Yugi az őt ölelő karok birtokosára.

– Van más választásom? – kérdezte Seto nagyot sóhajtva, miközben óvatosan elengedte Yugit. Remélte, hogy most már nem fog újra sírásban kitörni.

– Nem, azt hiszem, nincs – felelte Yugi, mialatt ő is sóhajtott, némileg megkönnyebbülve. Sokat jelentett neki, hogy Kaiba vele maradt, és végig támogatni, vigasztalni próbálta. Ha nem is szavakkal főleg, de a jelenlétével és közelségével.

– Ez a világ egyre őrültebb lesz.

– Ebben igazad van. És Mou Hitori… azaz Atemu: olyan hihetetlen, hogy pont ő lett az Alvilág Ura!

– Erről hogy vélekedsz? Örülsz neki, vagy sem?

– Nem tudom biztosra – ingatta a fejét Yugi. – Nyilván nagy megtiszteltetés, meg minden, de… sokkal jobban örültem volna annak, ha sikerült békére lelnie.

– Azt hiszem, nem rajta múlott. Kiválasztották.

– A Fény Teremtője…

– De ne aggódj! – mondta Kaiba kaján mosollyal az arcán. – Amikor legközelebb oda jutok, ezer örömmel fosztom majd meg Őt és társait a tróntól! Végre párbajozni fogunk és olyan győzelmet aratok, hogy…! – Nem tudta befejezni, mert hősies kijelentése alatt Yugi halk kuncogásba kezdett. – Mi az? Mi ezen olyan nevetséges?!

– Csak az, hogy… ez annyira rád vall, Kaiba-kun! – felelte Yugi. Nem mondhatni, hogy túl lett volna a gyászon, hiszen alig egy napja vesztette el Gii-chant, de rövid időre kicsit jobban érezte magát. – De addig még sok időd van.

– Idő… Valójában alig van belőle! Vissza kell mennem a laborba felügyelni az új párbajrendszer… Mutou! Igyekezz!

– Hogyan? Én?

– Persze! Szedd össze a cuccod, és induljunk!

– Hova?! Nem értem, hogy mire akarsz kilyukadni!

– Most, hogy Bakura elment, már egy barátod sincs a városban, nem igaz?

– Nos. Talán te és Mokuba…

– A lényeg Mutou, hogy nem maradhatsz egyedül! Most vesztetted el a nagyapádat és valószínűleg még napokig szarul leszel.

– Kösz, hogy emlékeztetsz rá! – sóhajtotta Yugi szarkasztikusan, mialatt újra könnyek gyűltek a szemébe. – Éppen sikerült egy kicsit jobban lennem, és…

– Épp ez az! Megint kiakadtál, és ez nem fog elmúlni egyhamar.

– Miért, mégis hogyan fogadjam a hírt, hogy…?!

– Nem erről van szó. Nem tehetsz róla. Én viszont… megígértem, hogy nem hagylak magadra. Szóval, most menj és szedd össze, amire néhány napig szükséged lesz, mert velem jössz!

– Tulajdonképpen... az is elég lenne, ha itt maradnál még egy kicsit, és…

– Ebben a… boltban?! Kizárt.

– Nem muszáj ezt tenned, Kaiba-kun. Eleget segítettél. Most már elleszek. Elég, ha benézel holnap – javasolta Yugi. Nem szeretett volna Kaiba terhére lenni.

– Ezt verd ki a fejedből! – csattant fel rögtön Seto. – Nem maradhatsz egyedül, nem hagyom! Velem jössz, és ma nálunk töltöd az éjszakát! Ebben a boltban… úgyis minden csak a nagyapádra emlékeztetne. Sokkal nehezebb lenne itt maradnod.

– Kaiba-kun, miért csinálod ezt? Napokkal ezelőtt még lenéztél és megvetettél, most meg… Jól esik, hogy ilyen vagy, de… nem értem. Mégis a barátodnak tartasz?

– Nem tudom. Inkább a riválisomnak.

– De akkor miért érdekel, hogy mit érzek?

– A riválisom vagy és nem az ellenségem! A kettő nagyon különbözik. Szükségem van rád! Legyőzni akarlak… majd egyszer, és nem tönkre tenni. Látni a bukásod, nem pedig a gyászod és szenvedésed. Nem foglak egyedül hagyni, mert bizonyára megbánnám, ha így tennék. Szóval ne húzd tovább az időt, hanem igyekezz! Nem érek rá egész este!

– Ha ezt szeretnéd…

Fogalmam sincs, mit szeretnék! – tombolt Seto magában. Talán azt, hogy ennek az egész Alvilágos, életre kelt Szellemes, vigasztalós dolognak vége legyen! Legbelül mégis igazán aggódott Yugiért. Bár próbálta leplezni, nem csupán a rivális duma miatt akart segíteni neki, őszintén sajnálta a gyászoló fiút. Nem szerette volna, ha bármi baja esik. Szinte… úgy aggódott érte, mint tulajdon testvéréért. Testvér… Ez jó kifogás lehet!

– A testvérem, Mokuba… biztosan örülni fog, hogy nálunk leszel!

– És Te? Nem szeretnék útban lenni…

– Elég! Hozd a cuccod, és indulás!

– Megyek – egyezett bele végül Yugi. Talán így lesz a legjobb.

...

*Sex sells: A szex elad – tehát azt a terméket, aminek a reklámjában jelentős szexualitás (nem feltétlenül erotika) szerepel, sokkal többen vásárolják meg. Avagy pl. filmek esetén, sokkal többen nézik meg.