NYILATKOZAT: A The Elder Scrolls V : Skyrim és teljes világa (beleértve a helyszíneket, szereplőket, stb.) a Bethesda Softworks tulajdonában áll, minden jog őket illeti meg. Luna Wind-Feet azonban az én karakterem. A dalszöveg és a többi zeneszám a megadott előadókhoz tartozik.

A/N: Nos, fél éves kihagyás (el se hiszem) után újra itt. Sok minden történt ez idő alatt, ami miatt sajnos háttérbe szorult az írás, de most remélem, ez a hosszabb fejezet kárpótol majd (gyorsan még a vizsgaidőszak előtt akkor is befejezem, muhaha). Na, de nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást!

Zeneszámok, amelyek még a segítségemre voltak:

Two Steps From Hell – The Wind Is Watching, A Growing Feeling, Fragments Of Your Imagination, Mercy In Darkness

X.

Vér a havon

„I've been left out alone like a damn criminal
I've been praying for help cause I can't take it all
I'm not done,
It's not over.

Now I'm fighting this war since the day of the fall
And I'm desperately holding on to it all
But I'm lost
I'm so damn lost"

~ Within Temptation – Shot in the Dark ~

Windhelm Skyrim földjének második leghidegebb városa volt. Jege mindenkit magába fagyasztott, ki zord, rideg földjén vetette meg a lábát. Egy külhoni számára szinte elviselhetetlen tényezők közepette ocsúdott fel a fiatal elf a mély álmából, mely a ringó szekér hátuljában nyomta el az örökkévalóságnak tűnő, kényelmetlen úton. Noha magához tért, szemhéja makacsul tartotta őt továbbra is a sötétség felkorbácsolódott szuroktengerének fojtogató hullámai közt.

– Megérkeztünk, hölgyem – dörmögte az iszákos kocsis a kordé elejéből, majd egy pukkanást követően hallani lehetett, ahogyan mohón dönti magába a lőréjét. Luna arccal lefelé hevert az ülőpadok közt a kocsi hideg deszkáin. Lassan körvonalazódott csak benne, hol is van, mialatt a fagyos szél kegyelmet nem ismerve ostorozta áthűlt húsát. Torkát gyötrelmes, rekedt nyögés hagyta el, kezei pedig reszketegen kúsztak előre fázó teste mellett. Egészen fel a feje fölé, míg a bőrkesztyűs ujjak reá nem leltek a hátulsó peremre. A lány mély levegőt vett, majd előrehúzta magát, míg félig le nem lógott a kocsiról. És mielőtt még kinyithatta volna a szemét, néhány öklendező hang kíséretében a félig emésztett koszt mind szétloccsant alatta a vastag hótakarón.

Sokáig csupán a csípős szél süvítését lehetett hallani, mielőtt a kocsis megszólalt.

– Ez nem volt valami elegáns – jegyezte meg kajánul.

Luna ülőhelyzetbe küzdötte magát, amitől a fejébe éles fájdalom hasított. Ujjait a halántékához tapasztotta, majd apró, körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdte a vékony, hajas bőrt.

– Soha többé nem iszom – nyöszörögte. – Ha még sokáig élni akar, szerezzen valamit e helyett a lóhúgy helyett.

Meg sem várta a férfi válaszát. Ellökte magát a szekértől, és megindult a hósivatagból kiemelkedő hatalmas, köd burkolta sziklavárosba vezető tömör híd felé. A kőhíd felé, amely a csillámló Fehér Folyón ívelt át több száz lábnyi magasságban.

– Ezért kár a nőkbe… – hallotta maga mögül az incselkedő kocsist, ám mondatának másik fele már beléveszett az északi szelek dühös dallamába.

A levegő olyannyira csípte a lány bőrének minden szegletét, hozta féktelen reszketésbe minden porcikáját, ahogy még soha. A ropogós, hólepte talaj újra és újra megingott alatta, akárhányszor csak ráhelyezte a súlyát, a vakító fehérség pedig állandó hunyorgásra kényszerítette. Összepréselte elhűlt ajkait, majd mélyet lélegzett az ökléből, mielőtt felpillantott volna a hegyek lábánál elterülő Windhelmre.

– Itt él hát a híres neves Lord Ulfric, az alávaló agitátor – kacarászott idegesen az orra alatt, hogy némiképp enyhítse a feszültségét. A havas szélörvény végignyaldosta az orcáját, belekapaszkodott hosszú fürtjeibe, és hátrafelé cibálta őket. A feje minden egyes lépésnél tiltakozva visított fel, nyelvét pedig olyan száraznak érezte, mintha egy papírdarabot tartogatna a szájában. Aprókat nyelt, és összefogta a köpenyét.

Vajon a jarl egy pohár vízzel azért megszán majd? Kiváló lehetőség, hogy megmérgezzen, biztosan nem múlasztaná el. Elvégre mi vagyok én? Egy koszos elf.

Alamuszi mosoly szaladt szét a hidegtől égő arcán. Igen. Megérdemelné a halált. Megérdemelné, és vágyik is utána. De csakis, miután elvégezte a dolgát. Csakis akkor, amikor az ellenségei vére már az ő kezéhez tapad, mert addig, ha kell, a sírból is kikel, hogy magával rántsa őket. Ennyivel tartozik azoknak, akiket szeretett.

Különös volt, hogy belőlük próbál erőt meríteni, belőlük, kik egyszerre tették oly erőssé, hogy Tamriel összes hegyvonulatát finom porrá tudná morzsolni az ujjai közt, s oly gyengévé, hogy egy könnyű szellő végzetes csapást mérhetne rá.

Akárcsak az alkohol, mely még mindig zavaros ködbe burkolta az elméjét, s lüktető tornádóként kavargott a koponyája belsejében.

Vizet!

A Fehér Folyó ezüstösen csillogott a hajnali szürke fényben. A partközeli, fehér jégtáblákat apró morzsákként ragadta magával az áramlat, s sodorta ki a nyílt vízre, a Szellemek Tengere felé, amely a ködös messzi távolban eggyé vált az éggel.

Luna tudta, mit rejt maga mögött az elmosódott horizont. Az egykor virágzó Morrowindot, a sötételfek hazáját, ahol sötét idők jártak manapság, mióta kitört a Vörös Hegy, Tamriel leghatalmasabb és leglegendásabb vulkánja.

Savanyú képet vágott, mielőtt elébe állt volna a grandiózus városkapunak, amely rendíthetetlenül és barátságtalanul emelkedett fölé a magasba. A tömör sziklába ágyazott, vaspántos kapu felett három óriási ragadozó madár feje nyúlt ki a falból, horgas csőrüket fenyegetőn villogtatták a lány felé, mintha csak azt üzennék; biztos halál vár reá, ha átlépi ezt a küszöböt. A kőfalat ezen kívül megannyi faragvány és dombormű ékesítette, melyek elvonták Luna figyelmét a kapuőrökről. Így összerezzent, amikor azok megszólaltak.

– Hová, hová? – kérdezték kihívóan. Mély hangjuk fenyegetéssel telt meg, amely visszarántotta a lányt a valóságba. A két jókötésű férfi összefonta karját kidüllesztett mellkasán, mintha csak fölényüket fitogtatnák, miszerint valóságos természeti erők a lányhoz képest. Luna vicsorgott.

– A jarllal kell beszélnem. – morogta, miközben a déjá vu különös érzése ismét az oldalába csípett. Vajon hányszor kell még ezt a megalázó jelenetet ejlátszania? Ugyanígy állt Whiterun kapui előtt is nem is olyan régen. Mennyivel máshogy végződőtt az a találkozás, mint ahogy azt várta…

Talán ez alkalommal is így lesz majd?

Eleresztett egy keserű sóhajt. Kötve hiszi, hogy Ulfric bármilyen kitüntetésben részesítené, esetleg elhalmozná ajándékkokkal, ahogyan azt Balgruuf tette. Ugyanakkor nincs is szüksége a férfi csodálatára, vagy akár arra, hogy kedvelje őt. Nem azért jött.

– Igazán? – kérdezett vissza kihívóan az őr, s vaskos ujjaival megragadta a látogató karját, hogy közelebb rántsa. – Mutasd magad!

Luna összerezzent, de igyekezett nem mutatni riadtságát, amikor a férfi lehúzta a fejéről a csuklyát. A levegő jegesebben süvített, mint gondolta volna.

Az őr arcát nem láthatta, hisz elfedte a hatalmas sisak, ugyanakkor gúnyos, fenyegető kacaj tört fel a torkából, amikor megpillantotta, ki rejtőzött a sötétben.

– Elf! – hördült fel. – Micsoda váratlan megtiszteltetés! – Az északi a társa felé fordult, mire az csípőre tett kézzel odasétált hozzájuk. A férfi lekapta a kesztyűjét, és belemarkolt Luna arcába, forgatta jobbra-balra maga előtt.

– Ugye tisztában vagy vele kislány, hogy most ástad meg a sírodat? – morogta a nagydarab őr. – Most meg kellene, hogy öljünk.

A lány szeme résnyire szűkült, mialatt a nordok szemérmetlenül csípdesték az arcát. Szíve szerint egyetlen mozdulattal előkapta volna a kardját, és lenyeste volna az összes ujjukat, de tudta, hogy azzal csak még nagyobb tüzet szítana maga körül. Így hát szótlanul tűrte, hogy csúfot űzzenek belőle.

– Nézd már ezt a kis pofikát! Olyan ártatlan! – heccelődött egyik hústorony a másiknak. – Szerinted mit csináljunk vele?

– Mára elég a mókából, öreg! – pirított rá a társa, majd ismét összefűzte karjait a mellén, és a kőfalnak támaszkodott. – Aztán mondd csak – fordult Lunához –, mit akarsz te a jarltól?

– Az nem tartozik magukra – felelte a lány hűvösen, mikor a másik férfi elengedte az arcát. Érezte, hogy a bőrén forró nyomokat hagytak a vadbarom ujjai.

– Nagyon is ránk tartozik. Addig egy lépést sem teszel, míg ki nem magyarázod magad. Ahogy elnézlek, nem lepődnék meg, ha a Thalmor bérence lennél. Idáig érzem rajtad a nemeselfek bűzét…

A „nemeself" szót úgy szűrte ki a fogai közt, akárcsak valami vérbajt. Luna a fogát csikorgatta.

– Nem is vagyok nemeself!

– Nemes- vagy erdőelf, errefelé egy kutya mind. Közeli rokonságban álltok. Azt is tudjuk, hogy a hazád aláírta a szövetségről szóló megállapodást a Domíniummal. – Kis szünet. – Lehet, hogy egyszerű őrők vagyunk, de nem idióták.

Oblivion legsötétebb bugyraiba is, mit mondhatna erre, mikor tisztában van vele, hogy a férfinak igaza van? A népének vére az ő ereiben is csörgedezik, akár akarja, akár nem. Fülei ugyanoly hegyesek, mint azon lélektelen gazembereknek, akik falvakat, városokat égetnek porrá, gyermekeket és nőket rabolnak el, erőszakolnak meg, és kínoznak halálra az „igaz hit" zászlaja alatt. A lány szótlan tárta szét a karjait. Némaságával azon szerencsétlenek előtt tisztelgett, kik saját bőrükön kellett, elszenvedjék a Nagy Háború borzalmait, s itták a levét mind a mai napig.

– Én sem hinném, ha nem tudnám. De esküszöm mind a Kilenc Istenre, hogy semmi közöm nem volt hozzá – suttogta végül. A kapuőrökön átsuhant a meglepettség halvány árnyéka. Egyikük közelebb lépett az elfhez, és halkan így szólt:

– Hidd el, hálás lennél, amiért feltartóztatunk, ha tudnád, milyen sors rád odabent – bökött a fejével a hatalmas kapu irányába. – Egyszer, és nem többször felajánlom, hogy fordulj meg, és menj el. Mi pedig meg nem történté tesszük ezt a kis csevejt.

Luna mélyet lélegzett a csípős levegőből, melyre tüdeje harsányan kezdett kegyelemért esdekelni, majd a köpenyébe mélyesztette a kezeit.

– Ralof jó barátom – vágott közbe a havas szél süvítésébe. – Azt mondta, kezeskedik értem. Ha óhajtják, kérdezzék róla őt magát. Ismerik, nemde?

A két őrkatona egymásra bámult. A lány úgy vélte, talán ha előrántja ezt a kártyát, több eséllyel indulhat. Ugyanakkor lénye mélyén érzett némi bűntudatot, hogy használja a férfit. Mint ahogy használta őt Helgenben, és utána is.

Mit fog mondani, ha ismét szembetalálkoznak? Mert bizonyára Ulfric oldalán így lesz. Vagy ha esetleg most azonnal idehívják, és kikérdezik a lányról… Ti jó egek, erre nem is gondolt.

Amikor mellette volt, ha csak egy pillanatra is, de olyan nyugalmat és melegséget érzett, mit hosszú ideje már nem volt joga érezni. Nem akarta, hogy így legyen, de mégis így volt. A történtek után jobban vágyott erre, mint bármi másra, mégis elmenekült előle. Mert tudta, hogy soha többé nem fog, nem szabad magához túl közel engednie senkit. Túl nagy kockázatot vállalna, és nem hiszi, hogy képes volna átélni újra azt a borzalmat, amit… Nem. Soha többé nem fog elgyengülni. Senki élőnek nincs helye a szívében, amely már önmagában is halott.

Nem lesz semmi baj – hallotta az aranyhajú hangját, majd mintha egy láthatatlan erő végigcirógatta volna a tarkóját. Luna gerincét jeges borzongás rázta végig, a kezei ökölbe szorultak.

– Nem hallottunk hírt felőle Helgen óta – felelt a nord némi gyanakvással. – Bár elképzelhetetlennek tartom, hogy Ulfric legkiválóbb harcosa egy… ilyennel álljon le közösködni – kezével gúnyosan a lány felé intett. – Mint te.

Az erdőelf összeráncolta a szemöldökét, de nem felelt.

– És ugyebár sajnos ennek jelenleg utána sem tudunk járni, így hát…

Luna türelme egyre fogyott. Nyelvét egyre érdesebbnek és durvábbnak érezte a szájában, a fejébe pedig szívének minden egyes dobbanása éles fejszét hasított. Nem beszélve arról, hogy fogalma sem volt, meddig bírja még elviselni ezt a farkasordító hideget. Érezte, ha hamarost nem melegítheti át a csontjait, már nem sokáig.

– Nézzék! – vágott közbe. – Be kell jutnom, és be is fogok jutni. Az, hogy hogyan, csak magukon múlik. Döntsék el!

A férfiak már nem kacagtak, ugyanakkor semmi más jelét sem adták annak, hogy felfogták volna a lány szavait.

– Van aranyam. Ez az utolsó ajánlatom.

Csak remélte, hogy ezzel elrendezheti az ügyet. Ezek az őrök korántsem tűntek olyan tökkelütötteknek, mint akik Whiterun színeit viselték. Ezek az őrök robusztusak és kegyetlenek voltak, Windhelmet és a Stormcloakokat képviselték, acélkék egyenruhájuk és a hátukon pihenő, két hatalmas pallos egyértelművé tette, hogy nem félnek bárki életét kioltani, ha úgy hozza a helyzet. Különösen nem az elfekét.

– Azt hiszed, néhány csillogó érméért cserébe a lábaid elé borulunk majd? Ha ezt remélted, kislány, nagyon rossz helyen jársz. Itt senkit nem érdekel a pénz. Különösen nem a te pénzed.

– Van nevem is! – csattant fel az elf. – Nem kislánynak hívnak.

– Igazán? Na és lenne az?

– Luna Wind-Feet vagyok – fűzte össze a karjait maga előtt a lány. – És ha az a sorsom, hogy itt haljak meg, e falak mögött, legyen hát. Kérem, engedjenek be, és történjen, aminek meg kell történnie!

– Ahh – horkant fel az északi. – Micsoda ékes beszéd! Egy igazi drámakirálynővel van dolgunk. – Szarkasztikusan csettintett egyet, majd az oldalán pöffeszkedő társára nézett. A lány komor arccal leste az „útonállóit", szinte követelte, hogy feleljenek valamit. A szél újabb adag hótörmeléket kapott fel, és sodort magával. A csillogó pelyhek beleivódtak a lány szőke hajszálaiba, s a sötét köpenyébe. Hamarosan átázik az alsóöltözete, érezte.

– Jól van hát – szólt végül a testes kapuőr. – Megkapod, amit akarsz. De készülj fel rá, hogy azt is meg fogod bánni, hogy a világra jöttél.

– Ezen már túl vagyok – dünnyögte. A férfi vaskos kulccsomót kapott elő, és az egyiküket beleillesztette a hideg, rozsdamarta zárba. A hangos kattanás, ahogy a kapu kinyílt, mégsem hozott enyhülést a lány számára, hiába küzdött már óráknak tűnő idő óta ezért a hangért.

– Hoztak az istenek Windhelmben, erdőelf! – köszöntötte a férfi fennhéjázón. Luna felszegte az állát.

– Idejöttél, ahová nem kellesz, feleszed az ételünket, szennyezed a városunkat, rontod a szagoddal a levegőt, és a segítséged is megtagadod a Stormcloakoktól!

A nord férfi hatalmasat köpött, a mellette álló, magasabb szerzet pedig keresztbefonta vaskos karjait a mellén. A férfi kopott, ócska rongyokba öltözött, s a cipőjét is mintha elhagyta volna. Szeme alatt egy vastag sebhely futott lefelé egészen a szája széléig.

A sötételf asszony csípőre tette a kezét. Ruhája viseltes volt, akárcsak az őt fenyegető férfié.

– Azért nem állunk senki oldalára, mert ez nem a mi harcunk – felelte félig ingerülten, félig szabadkozón.

A koldus kinézetű az alacsonyabb, bőrtunikás társára pillantott.

– Hé, talán ezek a szürkebőrűek azért nem segítenek nekünk, mert egész egyszerűen a Birodalom koszos kémei! – morogta kihívón. A társa egyetértőn bólogatott.

– A Birodalom kémei?! Ezt te sem gondolhatod komolyan! – emelte fel a hangját a nő felháborodottan, majd belerúgott egy apró kavicsba a földön.

– Talán meglátogatunk ma éjszaka, kicsi kém. Megvannak a módszereink, hogy fedjük fel a valódi kiléted!

A két férfi sarkon fordult, és elviharzott az utcáról. Luna homlokráncolva nézte végig a jelenetet, mialatt igyekezett megbújni a kapu árnyékában. Csuklyályát ismét az arcába húzva horda, de már nem tudott benne őszintén hinni, hogy ezzel elrejtheti kilétét – vagyis, pontosabban a milétét.

Az asszony keresztbe tette a karjait, és lesújtó sóhajt eresztett ki magából, amikor a lány megpróbált észrevétlenül elsuhanni mellette.

– Hé, te! – hallotta, a háta mögül, mire megmerevedett, majd végtelennek tűnő lassúsággal megfordult, és farkasszemet nézett a sötételf izzó, vörös tekintetével. – Igen, te! Te is utálod a sötételfeket? Azért vagy itt, hogy zaklass, és üldözz bennünket? – Szavai forrtak az indulattól. Luna kihúzta magát. Lelki szemei előtt felderengett Irileth.

– Így igaz. Ki nem állhatom a fajtádat!

Az asszony tekintete elsötétült, de látszólag nem hagyott benne mély törést a válasz.

– Akkor nincs is miről beszélnünk – sziszegte, majd egész egyszerűen elsétált.

A lány megvetően grimaszolt, majd összefogta nyaka körül a sötét köpenyt, megkerült egy középütt álló domborművekkel ékesített épületet, és elindult felfelé a kőlépcsőn a hatalmas falakon túl emelkedő sziklakastély irányába. Bármerre nézett, hatalmas falakat látott maga körül, csillogó hópelyhekkel tarkított szürke köveket. Nagyranőtt és termetes civileket és őröket. Hófehér bőrük ezen a helyen még inkább elütött az ő szürkés árnyalatától. Az északiak mogorva képpel fürkészték őt, mialatt némán, összehúzva magát ellebegett mellettük, akár egy árnyék. A levegőben érezte, hogy bármikor pengét állíthatnak a hátába, és kifolyathatják a vérét a fehér hóba.

De ehhez a gondolathoz már hozzászokott, mióta hosszú hónapokon keresztül együtt élt vele, együtt kelt, és feküdt. Ulfric Stromcloak viszont…

A lány nyelt egyet, mintha csak el is feledte volna, hová igyekszik.

Ulfric viszont hatalmat gyakorolt felette. Eddig igyekezett többé-kevésbé elűzni a fejéből a gondolatot, de most az újult erővel visszatért és harsogni kezdett benne. Az agitátor képes volt rá, hogy úgy fagyassza meg minden csepp vérét az ereiben, hogy mozdulni ne tudjon. És nem tudta, hogy szemtől szemben is fel tudná-e venni vele a harcot…

A kastély, most hogy már előtte állt, még hatalmasabbnak és barátságtalanabbnak tűnt. Luna öt emeletet számolt össze magában, míg tekintete a kicsúcsosodó homlokzatra meredt, mellyel a szürke felhőtakarót keresztül döfte. Ez hát a támaszpont.

Nyelt egy újabbat, amitől a torka emlékeztette rá, hogy olyan száraz, mint a sivatag homokja.

Örülhetsz, ha nem metszenek el, nem hogy még vízzel kényeztessenek…

Megindult a vaspántos kapuszárnyak felé, ám ahogy felért, a jeges kövön megcsúszott a lába, és lefejelte a lépcsőket.

A kastély őrei mozdulatlan álltak, mint akik fel sem figyeltek az előttük lezajlott jelenetre. A lány azonban ismerte az őri vasmaszk mögött megbúvó szokásos gondolatokat. Valaki a távolban pedig gúnyosan fel is kacagott. Ennél megalázóbb már nem is lehetne…

Az elf megtámasztotta magát. Tenyere égett, ahogy a jéghez simult, vékony ujjai mellé kis tócsát dagasztott a homlokáról csöpögő vér. Megtörölte a kézhátával az arcát, majd egy nehézkes mozdulattal talpra küzdötte magát. Az őrök továbbra is egy kőszobrot megidéző élettelenséggel álltak előtte, mintha ott sem lenne.

Amikor azonban egy lépést tett a kapuszárny felé, hangos csörömpöléssel keresztbe tették az alabárdjaikat. Luna megtorpant.

– A jarlhoz jöttem.

– Csak egy bolond, vagy egy bátor közelít meg egy jarlt a hívása nélkül. Ahogy elnézünk, az előbbi jobban illik rád – Most először ők is felröhögtek akaratuk ellenére. Lunát ez nem lepte meg. Már egy ideje jól szórakozhattak magukban. – Vagy netán rendelkezel bárninemű bizonyítékkal, hogy magához szólított volna?

– Nem, de…

– Akkor kotródj innen! – Szoboralakjukat ismét felöltve némaságba burkolóztak. Luna mondhatott bármit.

Hát ez remek.

Az ajkát harapdálva fordult sarkon, és otthagyta a két férfit. Még hallotta a háta mögül, ahogy szétakasztják a fegyvereiket, és kiegyenesednek. Más módot kell találnia, hogy bejusson. Ha ivott valamit, majd kitalálja, de ilyen sajgó fejjel nem tud gondolkozni.

Felsétált a tér közepén emelkedő kőépítményhez. Egy repedezett fatábla lengedezett előtte ide-oda a szélben, melyre a következőt pingálták: Gyertyakandalló fogadó.

Talán itt enyhíthet a fájdalmain. A pultnak dőlve majd kiagyalja a többit.

A pultos asszony unott pofával törölgette a kupákat, két férfi pedig a bárszékeken ülve sugdolózott előtte. Lunát megcsapta a kellemes meleg és az enyhe borszag illata. Szinte hallotta a saját csontjait, amint hálásan nyögnek fel. Egy széles falépcső az emeletre vezetett a pult mellett, szemben a folyosón pedig zárt szobaajtók sorakoztak.

– Az istenekre mondom, igaz ez? Egy sárkány támadta meg Whiterunt. Hogy az ördögbe tudtak egyszerű férfiak leteremteni egy ilyen szörnyeteget? – rebegte a férfi. A társa rápillantott a válla felett, és erősebben markolta meg a korsóját.

– Fogalmam sincs. De talán nem véletlen, hogy a Szürkeszakállúak egy Sárkányszülöttet szólítottak. Nem történt ilyesmi már… több száz éve… Gondolod, hogy köze volt hozzá?

– Ezt jelentené hát? – kérdezte a férfi elhűlten. – A Sárkányszülött eljövetelét? Ki részesülhet közülünk ekkora megtiszteltetésben? És… kinek adathat ekkora hatalom a kezébe?

A lány lélegzetvisszafojtva tett egy lépést a pult felé, mire a csapos nő szinte a falhoz szegezte a tekintetével. A két vendég tüstént abbahagyta a diskurzust, és megperdült.

– Hé, te! – rikácsolta az asszony, és felé bökött az ujjával. – Vedd csak le azt a fejedről!

Luna összepréselte a kicserepesedett ajkait, és lehúzta a hópelyhektól csillogó csuklyáját. A két férfi grimaszolva felhorkant.

– Elfeket nem szolgálunk ki! – jelentette ki a csapos. – Hordd el az irhád!

– Csak egy pohár vizet akartam… – A lány hangja rekedten csengett.

– Kifelé! – bömbölte a nő ellentmondást nem tűrve.

Luna szemei résnyire szűkültek a gödrükben.

– Rendben, maga önelégült szajha, de akkor mondja meg, hová menjek!

– Ott az Új Gnisis sarokkocsma a Szürke Negyedben. Oda való a te fajtád. És ha még egyszer szajhának nevezel, lenyúzom a bőrt arról a csinos pofidról! Na, takarodj!

A lány válaszul keserű fintort vágott, majd mélyet sóhajtva kilépett a hidegbe.

Ez már csak egyre jobb lesz…

Habár számíthatott rá. De mégis mi az a fészkes franc az a Szürke Negyed, és merre van? Úgy érezte, magasról tesz rá, csak egy korty vizet kapjon valahol. A tagjai már belefájdultak a reszketésbe.

Dühös csalódottsággal pillantott körbe, amikor is két sötételfre figyelt fel, amint egy szűk mellékutca felé igyekeztek.

Elfek.

Mint ő. Itt nem tesznek különbséget sötét, nemes és erdei között. Itt csak szutykos elfek léteznek. Luna a nyomukba eredt, tisztes távolságot tartva, hogy véletlenül se forduljon meg a fejükben, esetleg követi őket.

– Kemény munkát jelent a farmon élni. Jól esik néha hátradőlni, amikor tehetem, de még ilyenkor is hallgatnom kell a bátyám igazságtalanságáról szóló kárálását. Gondolja, hogy amikor félholtan dőlök bele az ágyamba fáradtságtól, ez érdekel?

– Nem tagadom, nem egyszerű, de én pontosan ezért vagyok büszke a földemre. Nem kis erőfeszítésbe kerül Skyrimnak ezen a vidékén növényeket termeszteni. Annyival egyszerűbb, hogy én a magam ura lehetek.

– Szerencsés vagy. A húgom és én a nordoknak dolgozunk. A bátyám szégyenkezik miattunk, de legalább néhanapján kerül valami étel az asztalunkra.

– A legjobb módja, hogy kivívd a nordok tiszteletét az, ha kőkeményen dolgozol.

Az egyik férfi hátba veregette a másikat, majd befordultak egy sarkon. Luna követte a példájukat, ám a látvány, ami ekkor elébe tárult… gyomorforgató és rettenetes volt.

Egy sötét, dögletes szagú sikátorba vezették. Mintha néhány másodperc alatt egy teljesen más világba, életbe került volna. A szegénység és a nyomor szinte tapintható volt a levegőben. Ahogy ezek a polgárok éltek…

Nyelt egyet, majd lassú léptekkel megindult a lefelé vezető lépcsőn, amely egyre mélyebbre vitte őt a mocsok és a romlottság fészkébe. A keskeny út két oldalán omladozó kőházak rozoga ablakaiból időnként kihajoltak az asszonyok, hogy a szennyet az utcára borítsák, amely undorító hang kíséretében ért földet, és szétfolyt Luna előtt. Keserű fintorral kerülgette az ürülékszagú, habzó tócsákat, a lábát pedig egyre szaporábban kezdte szedni, nehogy a nyakába is kapjon egy adagot. Ahogy egyre beljebb haladt, a bűz is erősebben facsarta az orrát, s az alvilág zajai is egyre harsányabbá váltak. Szakadt, a hideg ellenére is hiányos öltözékben parádézó, a testüket áruló utcalányok kiabálása a kuncsaftok után, az iszákosok véres ökölpárbajai, a félelmetes nyavalyával küzdő szerencsétlenek jajgatása, s a csőlakók vizelésének csorgása a házak tövében elegendő volt hozzá, hogy az erdőelf nekitámaszkodjon egy jeges kőfalnak, és ő is otthagyja a nyomát. Összehányta magát ismét.

Az istenek könyörüljenek rajtuk!

Bármekkora ellenszenvet is táplált a sötételfekkel szemben, lénye mélyén most mégis valami sajnálatféle érzés ébredezett irántuk.

Igyekezett elhessegetni magától ezt az ostobaságot, majd miután öklendezése abbamaradt, lassan felegyenesedett, és benyomott maga előtt egy ócska deszkalapokból összetákolt ajtót, mely felett feslő zászlók lengedeztek.

– Légy üdvözölve az Új Gnisis sarokkocsmában, Mylady!

Korhadó fa és állott ital szaga csapta meg a lány orrát, amikor belépett. Össze sem lehetett hasonlítani azzal az illattal és a látvánnyal, amely a Gyertyakandallóban fogadta.

– Kerülj beljebb, és foglalj helyet! Akad bőven – hívogatta a rendetlen pult mögött ácsorgó sötételf. Luna lehúzta fejéről a csuklyát, és megindult a bárszékek felé.

A helyiséget csak igen nagy jóindulattal lehetett fogadónak nevezni. A padlódeszkák többhelyütt is beszakadoztak, a szemét pedig undort keltőn ropogott az erdőelf talpa alatt. Egy jókora, súlyos szőnyeggel próbálták elfedni a padló hiányosságait, ugyanakkor az összképen inkább csúfított, mint használt. Kosz- és italfoltoktól sötétlett, apró foszlányai pedig tekergőzve terültek szét a szélein. Gusztustalan volt.

Luna élesen szívta be a levegőt, majd leereszkedett a bárszékre, ügyelvén, hogy az minél kisebb felületen érintkezzen a hátsójával.

– Mit parancsol? – kérdezte mézes-mázosan a férfi, vöröslő szemében viszont hasonló undor csillogott, amit a lány is érzett.

– Vizet – csúsztatott oda egy aranyló érmét a leány. A csapos pár pillanat múlva egy teli korsót rakott elé.

Az erdőelf úgy ragadta meg, mintha az élete múlna rajta. Mohón emelte az ajkához, és hölgyhöz nem illő eleganciával kortyolt bele. A korsó két oldalán lecsorgott a jéghideg víz.

A szédítő mámor azonban nem bizonyult hosszúéletűnek. Amint a pohár fenekére ért, meg is csömörlött. De legalább a feje nem hasogatott már olyan kínzóan. A maradék vizet fittyet hányva az illemre, az arcára öntötte, hogy felfrissüljék, és lemossa magáról a vérét és az utazás porát.

– Miért vannak itt ennyien a fajtádból? – bukott ki belőle, amikor leeresztette a korsót. Talán egy könnyed beszélgetés nem árthat, és esetleg meg is tudhat valamit Ulfricról és a kastélyáról, amit a javára fordíthat.

A férfi megdörgölte a borostáját, és homlokráncolva meredt maga elé.

– Hol máshol lehetnénk? Amikor a Vörös Hegy kitört, alig tudtunk lélegezni Morrowindben. Így hát nyugatnak indultunk. – Komor arccal a pultnak támaszkodott. – Windhelm volt az első útba eső város, szóval most itt vagyunk. Ha tudtuk volna, hogy a nordok ilyen… khm, barátságtalanok, talán tovább mentünk volna. – A „barátságtalan" szó mögött Luna érezni vélte, hogy egy sokkal kegyetlenebb szitokszó búvik meg, amit a férfi jelen pillanatban nem kívánt a szájára venni.

– Ó, értem – meresztett ártatlan szemeket lány. – És hogy bánnak veletek itt, e helyen?

A csapos keserűen kacagott fel, és elvette Luna elől az üres korsót.

– Nos, te magad is láthatod, hol kell élnünk. Ebben az elfeledett sikátorban. A felsőbb negyedekből származó kosz lefele folyik, ahogy mondani szokták. Sok sikert, ha bármelyik őrt el akarod kapni, hogy segítséget kérj. Én próbáltam rábírni Ulfricot, hogy jöjjön le ide, és a saját szemével lássa ezt a zűrzavart, de a Magasságos Nagyúr sajnos nem tudott rá időt szakítani. – Megvetően horkant fel. – Adhatok még valamit esetleg?

Luna megrázta a fejét.

– Nem.

– Szóval a dolgok csak egyre rosszabbra fordulnak, mióta Ulfric hatalmon van… – folytatta lesújtóan. – Nem Skyrim hidege az, ami felbosszant engem, hanem ezeknek az embereknek a bűze. Amint elegendő pénzt gyűjtöttem össze, teljes pompában indulok vissza Morrowindbe, és a hátam mögött hagyom ezt a koszfészket.

Egy másik férfi is előkerült cirokseprűvel a kezében, tekintetét Lunára szegezve, mialatt összébb húzkodta a talpa alatt ropogó szemetet.

– Tudod, azt gondoltuk, a Szürke Negyed a mennyország lesz a mi fajtánknak… hát tévedtünk. Noha, nem volt mindig ennyire aggasztó a helyzet. Nem értem, miért kell alárendeltként élnünk a nordokkal szemben. Ők azok, akik minekünk tartoznak.

A lány már szóra nyitotta a száját, ám a férfi megelőzte, folytatván saját monológját.

– Nem telik úgy el nap, hogy ne gondolnék rá, milyen lehetett volna, ha Morrowindben maradok…

Luna úgy érezte, eleget hallott. Ennek a szócséplésnek semmi értelme. Küldetése van, és nem hagyhatja, hogy néhány bujdosó sötételf siránkozása elterelje a figyelmét. Itt nem fog megtudni semmit Ulfricról anélkül, hogy ezek a férfiak ne magukról beszéljenek.

Felegyenesedett, majd szó nélkül megindult az ajtó felé.

– Vigyázz a hátadra odakint! – szóltak utána. – Ez a város kegyetlen a mi fajtánk számára.

A ti fajtátok – helyesbített a lány gondolatban.

Amikor kilépett a fogadóból, valaki hátulról megragadta, és a kezével betapasztotta a száját. Luna rúgkapálni, kiabálni próbált, de a hatalmas tenyér elnyelte szinte minden hangját. A következő pillanatban a háta a kemény kőfalnak vágódott.

– Már akkor felfigyeltünk rád, te kis nyomoronc, amikor betetted a lábad a városkapun!

Az elf elhasalt a becsapódástól. Hátába tompán nyilalt a fájdalom, amitől nagyot nyögött. Felemelte az arcát, hogy szemügyre vegye a támadóit. A bőrtunikás férfi és a koldus kinézetű, mezítlábas hústorony állt előtte, akik a sötételf asszonyt molesztálták, amikor beeresztették az őrök.

A nagydarab északi megragadta a köpenyét, és több lábnyi magasságban a falhoz nyomta. Luna hallani vélte a bordái ropogását.

– Nem olyan vagy, mint itt a többi. Gyűlöljük őket is, de tudod, kiket gyűlölünk még jobban? – sziszegték az arcába. – A Thalmor kurvákat!

– Nem vagyok Thalmor… – hörögte a lány, a levegő sípolva távozott a tüdejéből. – Azonnal eressz le, és nem esik bántódásod.

Az északiak felröhögtek, rothadó fogaik közül fröcsögött a nyál. Az elf undorodva próbálta elfordítani a fejét.

– Komolyan azt hiszed, hogy esélyed lehet ellenünk? Nézz már magadra!

A lány érzékei kiélesedtek, amitől a bűzt is jobban érezte. Összepréselte az ajkait.

– Olyan szagod van, mint nekik.

Luna a sebhelyes férfi arcába köpött, amitől annak tekintetében gyilkos fény lobbant.

– Most megdöglesz – morogta a nord, de mielőtt észbe kaphatott volna, már egy hideg acélpenge állt ki a mellkasából. Szemei elködösültek, ahogy lenézett, szorítása pedig megenyhült annyira, hogy a lány ki tudjon szabadulni. Megragadta a kardja markolatát, s mellkasba rúgta a férfit. A testéből kicsúszott a kard, ő maga pedig holtan rogyott bele a fehér havon növekvő, vörös foltba.

– Őrség!

A társa üvöltve rontott rá. Luna megforgatta a fegyvereit az ujjai közt, készen arra, hogy felnyissa a férfit, és felszeletelje a belsőségeit. Az őrök azonban ekkorra már minden oldalról körbevették.

– Fegyvert eldobni! – utasították fennhangon, mialatt sajátjukat a lányra szegezték. Luna felszegte az állát, és a lábuk elé vetette a kardjait. Azok harsány csörömpöléssel értek földet.

– Ez az ember rám támadott minden ok nélkül! – kiáltotta. Ám az őrök meg sem hallották.

– A jarl nevében, letartóztatlak gyilkosságért! – Megragadták a karjait, és magukkal vonszolták.

– Ártatlan vagyok! Rám támadott! – harsogta egyre csak, ekkor azonban olyan ütést mértek a tarkójára, amelytől magába nyelte a sötétség.

Lord Ulfric Stormcloak ezen a reggelen a szobájába kérette a reggelijét. Nyúzottan meredt csapzott, mézszőke tincsei mögül a hatalmas oldalasra és a kupa borra, míg sajgó fejében akarata ellenére is megannyi gondolat örvénylett. A kialvatlanság és az ital együttes hatására jókorát ásított, aztán nehézkes mozdulattal megdörgölte elébb az arcát, majd belefúrta ujjait a zsírosodó, verejtékes hajzatába. Ajkát elégedetlen morgás hagyta el, midőn megpillantotta a tenyeréhez tapadt hajcsomót, melyben már igencsak megszaporodtak az ősz szálak.

Bizony. Az idő rohamos ütemben halad előre, ahogy az ötvenedik életéve is hamarosan vállba veregeti. És még mindig sehol sem tart. A Birodalmiak még mindig észak földjét szennyezik, a trón pedig még mindig veszélyben van Elisiftől, Torygg istenverte szukájától.

Ulfric megragadta a poharát és belekortyolt.

De amikor végre sikerül? Amikor már övé a korona? Mennyi időbe fog ez telni, amíg eljut oda?

Te is tudod, hogy már nem vagy fiatal – csengett a fülében Galmar hörgése. – Örökösökre is szükséged lesz, ha nem akarod, hogy romba dőljön mindaz, amiért most harcolunk.

Bármennyire is nem volt ínyére való, el kellett ismernie, hogy a vén medvének igaza van. Eddig csupán részletkérdésként tekintett az utódlásra, mint olyanra, mellyel ráér akkor fogalatoskodni, mikor már ő ül a trónon. A mai reggel azonban, ahogy megpillantotta a tenyerében öregedésének egyértelmű jeleit, keserű aggodalom fogta el.

Tisztában volt vele, hogy asszonyok ezrei hevernek előtte széttett lábakkal, melyet inkább a hatalmának és ígéretes pozíciójának tudhatott be, mintsem a vonzó külsejének, valahogy mégsem hatott megnyugtatónak a gondolat.

Na és Elisif?

Az özvegy királyné mondhatni fiatal, szépsége közismert, nem beszélve arról, hogy jelentős politikai előnyökhöz juttatná a vele kötött frigy.

Ulfric gúnyosan elfintorodott, és újból a szájához emelte az ezüstkupát, amikor kopogtattak az ajtón.

– Beléphetsz – mormolta szokásos, unott közönnyel.

– Uram – dugta be a fejét az őr zilált tekintettel az arcán, majd mélyen meghajolt, nehogy tiszteletlennek tűnjék. – Uram, a Szürke Negyedben gyilkosság történt. Egy északi polgár odaveszett. A tettest már tömlöcbe vetettük, csupán a parancsodra várunk.

A lázadók vezére felkapta a fejét a hír hallatán. Noha a sötételfek nemigen foglalkoztatták, egy nord élete már jóval komolyabb ügy volt.

– Ki az áldozat? – kérdezte Ulfric jéghidegen, melytől a légy is megfagyott volna röptében.

Az őr nagyot nyelt.

– Angrenor. A veterán. Jó emberünk volt, míg keresztül nem döfték a mellkasát a csatában. Sajnos ezt másodszorra már nem élte túl…

– Igen, emlékszem rá – morogta jarl, mialatt azt érezte, kettéhasad a koponyája. – Szíjjazzátok a kínpadra a nyomorultat, és addig ne szedjétek le, míg szét nem szakadt a teste. Ami megmarad belőle, tűzzétek ki a tetthelyre. Hadd lássák csak azok a tetves sötételfek, hogy így jár mindegyikük. – A férfi orrlyukai kitágultak, öklével pedig az asztalra sújtott, amely hangosat reccsent. – Átkozott férgek!

– Parancsod szerint lesz, uram! – tisztelgett az őr. – De ami azt illeti, a tettes egy erdőelf. Nem kizárt, hogy a Thalmornak dolgozik.

Ulfric visszafojtotta a lélegzetét. A szobára ordító csend telepedett, míg a férfi ujjai egy lajhár gyorsaságával, ám egy mamut erejével zárultak ökölbe. Az őr alig láthatóan meglazította a páncélt a nyakánál.

– Férfi? Nő? Hogy nézett ki? – Néhány percnyi idegőrlő némaságot követően Ulfricból kiszakadtak a kérdések. Tudta jól, hogy már késő volna higgadtságot színlelnie.

– Egy nő, Mylord. Fehéres haj, nagy, sötétvörös szemek…

A jarl megköszörülte a torkát, ezzel félbeszakítva a férfit, majd mélyet sóhajtott, hogy némi nyugalmat erőltessen magára. Felegyenesedett a székéből, kissé túl gyorsan is, és hátrafűzte lapátkezeit.

– Vagy úgy. Úgy hát látni akarom. Magam fogok eljárni az ügyben.

Az őr megszeppent, de nem mert ellenkezni.

– Ahogy óhajtja, uram!

Ulfric a további őrök kíséretében megindult a várbörtön felé. Még maga sem tudta, hogy a düh, az izgatottság, vagy a félelem munkál-e benne erősebben, de egyben biztos volt. Eljött az ő ideje. Az istenek tálcán kínálták fel a lehetőséget, hogy végre pontot tehessen a gyötrő rémálmok végére.

Luna immár másodszor ébredt kínzó fejfájásra a mai napon. Arccal lefele hevert az ázott, bűzös szénakazalban, amely még inkább felkavarta elgyengült gyomrát. Feljajdult, majd egyik kezét a hasára, másikat a halántékára szorította. A szájába került, undort keltő szénamaradványokat keserű fintorral köpködte.

– Ott van, a legszélső cellában! Igyekezzetek! – visszhangzott a háta mögül egy ingerült hang. A lánynak ideje sem maradt felmérni, hol is ébredt, a keménykötésű porkolábok két oldalról megragadták, és felrántották a földről.

– Lord Ulfric bármelyik percben itt lehet! Keltsétek fel!

Luna hajába idegen kéz markolt, majd felrántották a fejét, és arcul borították egy jókora vödörnyi jeges vízzel.

– Ébredj, te mocskos gyilkos! Őlordsága személyesen óhajt látni. Kívánhatnál magadnak ennél nagyobb megtiszteltetést? – A férfiak ordenáré módon felröhögtek, majd a főkolompos, aki Lunához beszélt, köpött egyet. – Hol maradna a mulatság, ha nem volnál eszméletednél?

– Csak egy korty vizet akartam – nyögte Luna félájultan.

Az állott, párás levegő hidege a csontjáig hatolt, az irtózatos bűz pedig féktelenül facsarta az orrát.

– Csak egy korty vizet? – gúnyolódott a börtönőr. – Tessék, igyál, amennyi jólesik!

A férfi a lány szájához emelte a vödröt, míg a másik kettő biztos marokkal tartotta mindkét karját. Luna forgatni kezdte a fejét, ám ekkor megragadták, és erővel szétfeszítették az állkapcsát. A vödör tartalmát pedig a torkába öntötték.

– Mocskos elf szuka! Ki hívott téged ide? – Az őrök kárörvendően nézték, ahogy Luna szeme fennakad. A porkoláb erős kézzel markolta a haját, így minden egyes mozdulat fájdalommal járt. Amikor az edény kiürült, eleresztették. A vizet patakokban öklendezte fel, mielőtt egy jól irányzott rúgással bele nem lökték a térdénél összegyűlt jéghideg tócsába.

– A jarl nem lesz ilyen könyörületes veled!

Mielőtt leszaggathatták volna róla a maradék ruhát is, egy mély, mennydörgésszerű hang mordult fel a lépcső aljában.

– Mi folyik itt? – dörmögte egy ismerős, vészjóslóan nyugodt hang.

A helyiségre fojtogató csend telepedett.

Ulfric Stormcloak, a keleti vég nagymedvéje és az ellenállás hírhedt és rettenthetetlen vezéralakja a világért sem ismerte volna be, hogy a szíve vadul dübörgött a bordái mögött, amikor a lépcső aljából megpillantotta végre folytonos rémálmainak tárgyát. A hosszú, hamuszőke fürtökön vérrel kevert sár sötétlett, melyek csapzottan terültek szét a földre szorított, apró test mellé. Alsó öltözetén ejtett szakítás felfedte hátának nagy részét. Halvány, ezüstös beütésű bőrén harapásnyomok éktelenkedtek, csigolyái pedig élesen dudorodtak ki vékonyka gerince mentén.

A férfi mellkasában ugyanazon ismerős érzés lángolt fel, akár a Helgenbe tartó szekéren. Lelki szemei előtt oly sokadjára most ismét megjelent az a bizonyos reggel, amikor mindannyian rabláncra fűzve, keserűségükben és veszteségükben osztozva kísértettek a vesztőhelyre. Emlékeiben élénken élt a kavicsok durva ropogása a fegyencek kocsijának rozsdás vaskerekei alatt. A nap azon a reggelen verőfényesen ragyogott az északi égbolton, aranyló sugarai kristályként csillogtatták meg a hajnali köd felszálló vízcseppjeit s a hóhér borotvaéles bárdjának pengéjét. Egy lányt szólítottak, miután egy hűséges nord vére tengerként nyelte magába a halál székét. A fonatból kiszabadult szőke hajszálak ezüstösen csillogtak, egy vörös vércsepp sötét vonalat hagyott a halványszürke nyakon, mielőtt Oblivon sötét fellegei magukba olvasztották az eget, s a búgó némaságot egy fenevad rettenetes üvöltése oszlatta szét. Már nem a nap lágy melege cirógatta bőrüket, hanem valami egészen másé…

– Uram?

Ulfric remegő keze ökölbe szorult. Fátyolos tekintettel meredt előre, midőn érezte, ahogy az arcából minden csepp vér kiszalad. A férfiban csupán most tudatosult, hogy az utasításra váró emberei mind őt figyelik. Alig láthatóan megrázta a fejét, s igyekezett rendet teremteni az elszabadult gondolatok közt.

– Ki adott erre parancsot? – kérdezte hűvösen a lehető legcsekélyebb érzelmet is mellőve, s kezével az elf felé intett.

– Uram, ő az a mocskos gyilkos aki… – magyarázta a porkoláb, ám a hangja el-elcsuklott a félelemtől, miközben nagyot nyelt.

– Ki volt az. – Inkább kijelentésként hangzott. – Tudjátok jól, hogy nem szeretem kétszer feltenni ugyanazt a kérdést.

– Nem megmondtam, hogy magam fogok eljárni az ügyben? – folytatta Ulfric metszően, miután a verejtékező emberei némán hápogtak csupán. – Aki még egyszer a szavam ellen cselekszik, ugyanaz a sors vár rá, mint a többi áruló féregre. Megértettétek?

A börtönőrök savanyú ábrázattal fogadták a jarl szavait, ám kénytelenek voltak fejet hajtani annak akarata előtt. Elléptek a lánytól.

– Igen, uram.

– Helyes.

Néhány percnyi izzasztó vívódás követte a jeges párbeszédet. Ulfric azon kapta magát, hogy kételkedik önmagában. Bármennyire is feltüzelték az elmúlt hetek, bármennyire is vágyakozott rá, hogy végre kezei közé kaparintsa a lány nyakát, hogy a pengéjét a szívébe döfhesse, hogy megfizessen minden egyes nyomasztó percért, amit okozott, most, hogy a rémálom kézzel foghatóvá vált, úgy érezte, hibát követett el, amikor lejött ide.

Lábai gyökeret eresztettek a várbörtön talaján. Az ismerős mandulaillat, mely álmában kínozta már időtlennek tűnő idők óta, kíméletlenül bevette magát az orrába. Csakhogy az emlékeiben élő százszorta fakóbbnak és elenyészőbbnek tűnt most a valóságnál. Érezte a helgeni nap melegét hófehér bőrén, a hűs, északi szellőt, a remegést a talpa alatt s a sűrű füstfelhő forró szagát…

A férfi lassú léptekkel megindult a lány felé. Nem teheti. Nem engedheti, hogy a nőstényboszorka győzelmet arasson felette. Hogy megnyerje ezt a háborút. Nem gyengülhet el, főként nem az emberei előtt. Ő Ulfric Stormcloak, Thorvald Stromcloak fia, a lány pedig csak egy…

– Mi a neved? – kérdezte, mikor immár közvetlen a víztócsába görnyedő elf előtt tornyosult. Minden erejére szüksége volt, hogy hangja közömbös és hideg maradjon.

A fogoly szótlan maradt. Csupán a patkányok kaparászása és a vízcseppek kísérteties kopogása hallatszott a környező cellák felől.

– A jarl téged szólított, rühes szuka! – A porkoláb belemarkolt a nedves hajába, és felrántotta a fejét.

Ulfric maga sem tudta, mire számított, amikor hetek óta először a valóságban is megpillantotta a lány arcát. Azt az arcot, amely minden éjjel gyűrötté és csuromvizessé változtatja az ágyneműjét, amely a szokásosnál is többször tölti meg a boros kupáját, és amely napjában többször is apró darabkákra hasogatja a fejét.

A foglya ábrázata sápadt volt és beesett, fáradt, vöröses szemei körül éles karikák sötétlettek. A férfi jégszilánkokat érzett a bőre alatt. Ugyanazon borzongató érzés fogta el, mint amikor először látta meg.

A leány pillantásának szemtelenül fiatal mivolta ellenére is súlya volt. Mintha jóval többet megélt volna már a saját koránál. Tekintete mélységébe bárki óvatlan beleveszhetett volna. Olyan volt, akár egy feneketlen, sötét kút, melyben végtelen elkeseredettség és szomorúság gyökerezett. Ám mindezek mellett ott lapult az is, amit a jarl legelsőként érzett. Erő. Olyan erő, amely megfoghatatlan, amely megbúvik a felszín alatt, de kitörni vágyik, amely rá kíván szabadulni a világra, hogy megmutassa magát. Ez az erő pedig mindent elsöprő forgószéllé változhat, amely sötét és veszedelmes dolgokat képes véghezvinni. Egy megfékezhetetlen tűzvész, melynek lángjai minden útjukba kerülő akadályt felemésztenek. Ulfric figyelmét nem kerülte el a lány pupilláját körbeölelő keskeny, narancsszín tűzgyűrű. Amit látott, megfoghatatlan volt, és mégis valós dolgokról suttogott. Lelki szemei előtt újfent megjelent a hatalmas, fekete sárkány.

A nord ujjai ökölbe zárultak.

Boszorkány.

Tudta, hogy a harag és az elkeseredettség ocsmány, galád és félelmetes dolgokra képes rábírni a tulajdonosát. Hogy úgy mozgatja, rángatja, akár egy marionettbábút, míg meg nem szerzi, keresztül nem viszi az akaratát. Még inkább veszedelmes, ha ez az érzés egy olyan személyben üti fel a fejét, akit szokatlan erővel és képességekkel ruháztak fel az istenek…

Ulfricban villamcsapásszerű, váratlan gondolat hasított.

Talán… Talán köze lehet a Sárkányszülötthöz? Ahhoz a Sárkányszülötthöz, akiről suttognak?

Összevonta a szemöldökét.

Nem, az nem lehet. Hiszen ez egy elf!

Különben is, a Sárkányszülött arra hivatott, hogy felvegye a harcot a sárkányokkal, nem arra, hogy az élükre álljon.

Boszorkány! Csak boszorkány lehet!

A lány cserepes ajka megremegett, s ártatlan, félénk ábrázatát magára öltve végül megszólalt.

– Luna. – Hangja nem volt több rekedt suttogásnál. – Luna Wind-Feet vagyok…

– Ki vagy, és miért jöttél ide? – követelte Ulfric a választ ridegen, miközben észrevétlenül összerezzent, ahogy ismét hallhatta a lány hangját. Luna nem felelt, csupán a fejét ingatta.

A jarl élesen szívta be a levegőt, majd kiegyenesedett és hátrafűzte a karjait.

– Húzzátok fel a kínpadra! Ott talán majd megoldódik a nyelve.

Az őrök bólintottak, majd két oldalról karon ragadták a lányt, és a sarokban álló kínpadhoz vonszolták. Ulfric arra számított, hogy a nőstény rögvest felelni fog a kérdéseire, hogy foggal, körömmel tiltakozik, kiáltozik, és kegyelemért esdekel majd. Legnagyobb meglepetésére azonban néma maradt. Jelét sem adta annak, hogy megrettent volna az elkövetkezendőktől. Ernyedten tűrte, hogy felszíjjazzák, és ráppattintják a hideg, rozsdás vasakat a csuklójára és a bokájára. A jarl ráncolni kezdte barázdált homlokát.

– Remek. És most kifelé. Mindenki.

A férfiak döbbenten meredtek egymásra. Bizonyára nem hallották elég jól.

– De uram…

– Azt mondtam, kifelé! – mennydörögte villámló tekintettel az arcán, melyre már nem csupán az őrei, de a foglya is összerándult a kínpadon. Az emberek sebtében meghajoltak, majd felsiettek a laktanyába vezető lépcsőn. A helyiségben csupán ketten maradtak. Luna és Ulfric.

A férfi behúnyta szemét, és mélyet sóhajtott.

– Bizonyára hallottad, hogy nem kenyerem kétszer feltenni ugyanazt a kérdést – mormolta, majd felnyitotta szemeit, és a lányra szegezte a tekintetét. Az elf lélegzetvisszafojtva, tágranyílt pupillákkal figyelte őt, arcát zavarodottság uralta. Mintha az elméje nem volna teljesen tiszta.

Nyelt egyet, ám mielőtt újra felcsendíthette volna gyermeteg hangját, a nord, feltartotta két virsliujját, és beléfojtotta a szót.

– A valódi neved akarom hallani.

Luna hangosan szívta be a levegőt, aztán remegve kifújta, mialatt fészkelődni kezdett a szíjak és bilincsek rabságában. Állát enyhén felszegte, de mielőtt felelhetett volna, a férfi újfent közbevágott.

– Velünk voltál Helgenben. – Ulfricnak nehezebbre esett ezt kimondania, mint gondolta volna. – Emlékszem rád.

A lány az ajkába harapott.

– Mivel szolgáltál rá a halálbüntetésre? – folytatta a férfi, karjait maga mögé fűzve, mialatt egyre inkább küzködött, hogy ne veszítse el az önuralmát, ragadja meg a kínpad kerekét, és okozzon kegyetlen fájdalmat a lánynak, mialatt válaszokat követel. De tudta, ennek még nem jött el az ideje. Még nem.

– Van egy… – kezdett bele az elf alig hallgatóan, de a nord ezúttal is közbevágott.

– Ne is tagadd. Tudom jól, miről van szó. Tudok a kis titkaidról. Azt gondoltad, engem is rászedhetsz, igaz? Hogy az orromnál fogva vezetsz majd, mint a többieket.

Ulfric érezte, hogy indulatait egyre kevésbé képes megzabolázni. Tagjaiba dühödt erő áramlott.

Az elf ajka elfehéredett a fogai alatt. Pupillája oly mértékben tágult ki, hogy a szemei csaknem teljesen feketévé váltak. Az agitátor megneszelte a félelem szagát. Úgy hatott rá, akárcsak a vér szaga az éhező fenevadra.

– Kezdjük hát elölről. – Mélyeket lélegzett. – A nevedet akarom hallani. Tudni akarom, mi volt az a sárkány, ami Helgenben megjelent.

Luna holtsápadt arca értetlenséget sugárzott. Zavartan pislogott körbe a helyiségben, ajkából pedig immár vér szivárgott a fogai nyomán.

– Nem tudok semmit…

– Nekem te ne hazudj, átkozott boszorkány! – tört ki Ulfricból az állatias üvöltés. A lány úgy rándult össze, hogy a vasbilincsek kifogták a csuklóját. Hevesen kapkodta a levegőt, amikor a férfi föléje hajolt.

– Megbecsült ékkő lehetsz a Thalmor számára. Nem tagadom, lenyűgöz, hogy ilyen fiatalon ilyen sokra vitted – sziszegte a lány arcába. A jázminos mandula illata újult erővel mart a jarl orrába, de a düh, amely az elmúlt időkben egyre csak halmozódott, gyülemlett benne, feledtetett vele minden mást. Miközben azon agyalt, hogy szúrja ketté, hasítsa fel, pépesítse össze az ellenfele démoni szempárját, a figyelmét egy vékony láncocska ragadta el, amely a lány nyakában függött.

A férfi nem tétovázott, megmarkolta, ügyelvén, hogy az elf bőrével még végső esetben se érintkezzen, majd letépte róla a csecsebecsét. Luna felnyögött.

Ulfric Talos amulettjét tartotta hatalmas markában, amely még őrizte a fogoly testének perzselő melegét. Megborzongott. Résnyire szűkült tekintete visszasiklott a lányra.

– Ne is felelj, hol és miért szerezted ezt. Egyet azonban nem árt, ha az eszedbe vésel. Amíg élek, nem fogod bemocskolni Talos nevét!

A férfi türelme végleg ellillant. Megszorította a tekerőt, majd hozzáláttott, hogy szétszaggassa a foglyot.

– Boszorkány – zengte egyre csak, a lány ajka pedig vékony vonallá préselődött, ám egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Feszülten tűrte a kínokat, melyeket a távolodó vasbilincsek okoztak neki. Ulfricot a tudat még inkább felbőszítette, egyre tehetetlenebbnek érezte magát az elffel szemben.

Hogy lehet az, hogy még mindig nem visít?

– Honnan jött az a sárkány? Többen vannak? A te parancsaidat követik? Mennyit tömköd a zsebedbe a Domínium?

– Esküszöm, hogy semmi közöm nem volt a sárkányhoz! – fakadt ki a lány. Nem túl erős, de egyértelműen déli akcentussal beszélt. Éles hangja csaknem kettémetszette a férfi dobhártyáját. Keze egy pillanatra megállt.

– Közösek az ellenségeink – lihegte Luna.

A nord sokáig hallgatta saját, felzaklatott légzését mielőtt az elf ismét megszólalt. Ezúttal a hangja nem volt több suttogásnál.

– Azért jöttem, hogy alkut ajánljak.

– Valóban? – Ulfric gyúnyosan szűrte ki a fogai közt a kérdést. – Én is ajánlok neked egy alkut. Kinyögöd végre az igazat, vagy a kicsontozott tetemed felett fogok röhögni ma este!

Ujjai minden eddiginél biztosabban fogták közre a tekerő fogantyúját, és erőből kezdte maga felé húzni.

Luna lehunyta a szemét, és próbált mélyeket lélegezni, mint aki már „tapasztalt vallatott". Homlokán sűrű verejtékcseppek csillogtak. A jarl minden egyes levegővételével egyre nagyobb haragra gerjedt. Bőszen igyekezett, hogy a lányból vallomást csikarjon ki, azt a vallomást, amelyet hallani akart, de minden próbálkozása csúfos kudarcba fulladt.

A szégyenérzet, hogy veszített, mindent elsöprő erőt adott a markába. Mindent beleadva rántotta meg a foganytút, amikor a fogolyból végre kitört a kínkeserves, artikulálatlan üvöltés. Hangját élesen verték vissza a várbörtön nyirkos kőfalai, s talán még a Windhelm utcáin rostokoló polgárok fülébe is eljutottak Luna gyötrelmes sikolyai a Királyok Palotája felől.