Otthon, édes otthon

„Nem mondhatnám, hogy jól ébredtem. Sőt, ilyen nyomott hangulattal sem keltem még délelőtt tízkor. Ránéztem az éjjeliszekrényre tett órámra, és visszaejtettem a fejem a párnára.
Ahogy behunytam a szememet, felvillant előttem a nő égő alakja… Hirtelen kaptam levegő után, és felkaptam a fejem. Felkeltem, végignéztem magamon. Egyenruha volt rajtam.
Átosontam a fürdőszobába és beálltam a zuhany alá. Homlokomat a hideg csempének döntöttem, és csak folyattam magamra a vizet. Belebámultam a tusrózsába, aztán elzártam a vizet, és magamba szívtam a kellemes tengerillatú tusfürdőmet, amit egyedül Én használtam.
Általában fél órákat vagy többet szoktam a zuhany alatt állni, most azonban egy alapos hajmosás után már fulladoztam a melegtől, így inkább gyorsan visszaléptem a szobámba és kerestem magamnak valami civilt.
Egy fekete farmer és hosszú ujjú kék felső mellett döntöttem, hajamat kibontva hagytam, a fésűt is elkerültem törölközés után, áll, ahogy áll, majd ha megszáradt megfésülöm, addig úgysem megyek vele túl sokra.
A konyhában Rit volt egyedül, valami horror regénybe mélyedt bele, de mikor beléptem, felpillantott és rám mosolygott.
- Szia, hogy vagy?
- 'Reggelt. Nyúzottan, nyomottan, ramatyul, szarul, de nem büszkén – feleltem. Állt volna fel, de közbeszóltam: - Ne fáradj, nem vagyok éhes. – Visszaült, fürkészőn figyelt.
- A srácok?
- Bementek – mondta.
- Jegyet foglalt valaki, vagy nem megyünk semerre? – kérdeztem újat, csak, hogy véletlenül se kerüljön szóba a tegnap este.
- Roy elintézte. A fél ötös Déli Város felé tartó vonattal megyünk.
- Remek – nyújtóztam egyet. – Esetleg odaszólt valaki?
- Édesanyád kétszer hívott, úgy tűnik, tisztában van a történtekkel. Engem is kerestek, Apám azt mondta, ha ilyen dolgok történnek itt, akkor csomagoljak, és menjek haza rögtön. Erre Én megmondtam, hogy nem vagyok már gyerek, és tudok vigyázni magamra. Erre Ő lecsapta a telefont – számolt be.
- Akkor Anyu még fog keresni – jegyeztem meg magamnak. – Igazán kibékülhetnétek már. Az egy dolog, hogy nem akartak elengedni, de akkor is.
- Mond ezt Apámnak, jó? – hangja kissé élesebb volt, mint szokott.
- Jó, bocsánat, nem szólok bele – emeltem fel a kezeimet védekezőn. Megszólalt a telefon. – Úgyis engem keresnek – sóhajtottam, és felálltam. – Szia, Anya, igen, élek, és nem, nincs bajom – hadartam el gyorsan. Férfihang válaszolt:
- Jól van, kislányom.
- Roy! – mordultam. – Ne poénkodj, nem akarod, hogy „Apunak" szólítsalak! – közöltem vele.
- Szép is lenne – hallottam a mosolyt a hangján. – Hogy vagy?
- Jól, azt hiszem – feleltem.
- Vallomást kéne tenned, mint tanú a tegnappal kapcsolatban. Nem mondanám, ha nem lenne fontos, de ha jelentkeznének az áldozat családtagjai, mondanunk kéne nekik valamit. És a Te szavadnak hamarabb hiszek, mint a többi tanúénak – magyarázta, nem hagyva, hogy közbeszóljak.
- Most rögtön gondoltad? – érdeklődtem egy fáradt sóhaj kíséretében.
- Elég sürgető lenne… - felelte.
- Rendben, délre ott leszek. De közlöm, hogy egyszer vagyok hajlandó elmondani – figyelmeztettem.
- Majd szalagra vesszük.
- Csodás – forgattam meg a szemeim. – Akkor délben, szia – köszöntem el.
Visszaültem az asztalhoz, de rögtön állhattam is fel, a telefon újra szólt.
- Itt Rainbird, Li… - ennyit tudtam mondani bemutatkozómul, máris belém lett fojtva a szó.
- Jaj, Rine… Ugye, jól vagy? Hallottuk, mi történt… - Anyu hangja volt.
- Szia, Anyu. Persze, jól vagyok. Csak aludtam, azért nem jöttem a telefonhoz – magyaráztam.
- Akkor jó – hallatszott, hogy nem hisz nekem. – Rita mondta, hogy jöttök ma.
- Igen, a fél ötös vonattal megyünk, későre érünk oda, ne maradjon fent senki, majd reggel megszeretgethet mindenki – kértem, de tudtam, az egész család a nyakamba fog ugrani, amint belépek az ajtón.
- Ahogy gondolod. Betesszük a pótágyat a szobádba, rendben?
- Persze – helyeseltem. – Figyelj Anyu, nekem még dolgom van, majd holnap mesélek, jó?
- Persze. Szia – köszönt el.
- Szia, puszi – köszöntem el Én is. A vonal megszakadt.

Délben megjelentünk Roynál, Én tanúvallomást tettem. Próbáltam a lényegre szorítkozni, a saját érzéseimet, gondolataimat kihagytam a beszámolóból és a tényeket közöltem – már, amire emlékeztem teljes bizonyossággal.
Royon látszott, hogy eddig nem hitte el a történetet, de most rábólintott. Ed is így lehetett. Nem kaptam sok kérdést, egyetlen drága – újra – főnököm látszott, hogy nem akar nagyon zaklatni ezzel, és Én hálás voltam érte.

Tizenegy óra volt, mikor kulcsaimat előhalászva beengedtem magunkat Hikával az udvarunk kapuján. Hangos ugatással előrontott a fekete pulikutyám, Buksi. Mikor megismerte a hangom, farkcsóválva üdvözölt, körbeugrált, és összekoszolt. Ugyanígy tett Mama törpeuszkárja, Bigi is.
Beléptünk a házba. A dohányzóban Anyu ült, és most felállt, szorosan magához ölelt. Két perccel később a kisebbik húgom, Esme repült a nyakamba, „Riiiiiiine!" felkiáltással. Rögtön vagy öt puszit kaptam Tőle, aztán ugyanezt eljátszotta Rittel is.
A másik húgom, Agnes is előjött, álmosan pislogott rám, Én meg megöleltem és adtam neki egy puszit, mire elhúzta a száját.
- Ne halj bele évi két pusziba a nővéredtől – mondtam neki, aztán Esme szóáradatát figyeltem, amint arról beszélt, hogy a múltkor sikerült papírmadarat készítenie alkímiával. Esmét érdekli az alkímia, és van hozzá esze, míg Agnest az egész nem izgatja.
Aztán előlépett az év tíz hónapjában csoki barna bőrű Szakállas Harcos, vagyis Édesapám. Ölelkezés, puszilkodás, és mosolyogva megjegyeztem, hogy a haja mindjárt akkora, mint az Én loboncom. Csak az Övé göndörebb, mint az enyém, így nem látszik rajta.
Vagyis ahhoz képest, hogy kértem, ne várjanak ránk, csak Mamámmal nem találkoztam eddig. Vele nem is fogok, reggel korán megy dolgozni, majd csak délelőtt fogunk találkozni.
- Na, mindenki indíts aludni! – parancsoltam katonásan, mire Esme mindenkit végigpuszilt, és már fel is rohant a szobájába, Agnes egy elmormogott „jó éjszakát," utána indult fel, Apu a háta miatt lent alszik a nappaliban, a foteljében.
Anyu is elköszönt, Mi is felmentünk a szobámba. A helyiség egyszerű, és szerencsére elég tágas, hogy a vendégágy ellenére is el lehet lenni benn kényelmesen. A levegő friss volt bent, nem rég lehet csukva az ablak. Friss huzat mind a két ágyon, ontották magukból a mosópor illatát.
- Hol alszol? – kérdeztem Ritát.
- Nekem mindegy – vont vállat. Ilyenkor jön a dolog veszekedés része, hogy ki hol aludjon. – Te vagy itthon, régen aludtál a saját ágyadban, úgyhogy aludj csak ott! – ennél a mondatnál Én megakadtam magam, és befoglaltam az ágyam.
Fürdeni nem volt kedvem, pizsamát húztam, és borultam a fekvőhelyemre. Ugyan nagyon régen nem aludtam itthon, és az ágyam mindennél jobb, nem tudtam egyhamar elaludni a szemeim előtt újra meg újra felvillanó kép miatt…"

Edwardnak ismerős volt a hely, az illatok, a hangok, minden. Mégis, valahogy furcsa és szokatlan volt az, hogy Izumi nincs itt. Hogy nem hallja a parancsoló hangot, hogy még csak egy leszidást sem kapott, amiért két évre eltűnt…
Így valahogy a ház csendes volt. Túl csendes. A szomszéd ágyon Alphonse nyugodtan aludt, az utazástól fáradt volt. Ő is, de valahogy nem tudott aludni. Végül oldalára fordult, és kényszerítette magát, hogy ne gondoljon semmire.