11. Fejezet - Borzalmas út!

Byakuya szemszögéből az út hármasban felért egy életveszélyes küldetéssel, amibe majdnem belehalhatott volna. Már maga se tudta hányadszorra átkozza el magában Keijit, de azzal már tisztában volt hogy ha egyetlen egy röpke lehetőség nyílik arra hogy legalább egy picikét agyonverhesse azt a barmot az felérne 20 karácsonyi nagy ajándékkal jelen pillanatban. Hogy miért is volt ilyen helyzetben?

Minami bátyja a fél napot végig beszélte sétálás közben és Byakuya esküdni mert volna hogy valamelyik órát levegővétel nélkül traccsolta végig.

Keijit persze nem lehetett lelőni. Olyan volt mint egy végtelenre nyúló információs pultos lejátszó aminek az indító gombja beragadt és önkénytelenül játssza le egyfolytában a mondandóját. Szörnyen utálhat a sors, ha ezzel a barommal áldott meg a mai napra. - morogta magában Byakuya és már a kardja markolatát szorongatta. Minami aki leghátul vánszorgott a két férfi után igen csak a gondolatai rabja lett az út folyamán. Nem fért a fejében a reggel és a tegnap esti furcsa pillanatok. Hogy történhetett ilyesmi?! - ostorozta magát a kényes kérdéssel, de nem először. Száz és még annál is több kifogása és érve volt, hogy miként fordulhatott ilyesmi elő, de hogy pont az ő morcos és rideg kapitánya tesz ilyet pont vele? Egyszerűen nem tudta lenyelni és kibékülni a tudattal. Nevetség tárgyának érezte magát ezek után. Biztosan csak egy gyenge pillanat volt, igen, semmi kétség. - győzködte magát egy újabb kifogással. De ugye nem fog ilyet tenni velem újra? Oh, te jó ég miért is tenné, elment az a maradék eszem is?! - folytatta az önmarcangolást, de ekkor hírtelen nekiment valaminek, ami persze kizökkentette az eddig folytonos vívódásból.

Byakuya felsóhajtott. Egek, még ez a nő is?! - hangzott el a fejében a bosszús mondat miután az első tisztje ütközött a hátának. Maga se tudta elképzelni hogyan bírja még türtőztetni az indulatait, de ahogy a lány nekiment az előbb olyan volt mintha kitaszítanák őt a düh fojtogató tengeréből és egy percre megszabadulna azoktól a "hogyan öljük meg keijit" gondolataitól. Ezután inkább volt hálás neki, minthogy ő miatta is bosszankodjon egy sort magában, bár miért is tenni? Hisz csak neki ment.

- Miért álltunk meg? - bukott ki Minamiból a kérdés miután elhátrált Byakuyatól. Mikor már egy perce nem kapott választ kapitányától kikukucskált a háta mögül és felmérte a helyzetet, de persze fél perc se kellett neki és világossá vált a helyzet.

Keiji aki még mindig csak beszélt, és beszélt, fel se tűnt neki hogy ők megálltak és ő már 30-40 méterrel arrább sétál előre,- kitudja hová -, és mindenből semmi se tűnt fel neki annyira beleélte magát a felhőtlen locsogásba.
- Ez kissé gonosz magától nem gondolja? - súgta oda Byakuyanak a kérdés, aki csak szigorú pillantással válaszolt a lány pimaszan hozzávágott kérdésre. Még hogy gonosz, az már inkább az hogy kénytelen voltam eddig tűrni annak az ostobának a jelenlétét és akkor a lelőhetetlen beszélőkéjét még nem is számítom bele! - gondolta magába miközben elfordult ballra, rálépve egy másik ösvényre.

Minami kétségbe esetten forgatta a fejét és hol Byakuya után hol a bátyja után nézett. Most kivel kéne mennem? - tette fel a kérdést magának, de aztán automatikusan kapitánya után sietett. Bár az igaz hogy még véletlenül se akart vele kettesben maradni, de mivel a bátyja sokkal jobban fel tudta bosszantani, valahogy ezt tűnt a jobb választásnak. Mikor beérte Byakuyat kissé félénken követte tisztes távolságból. Szinte rettegett, hogy valamelyik pillanatban megint a férfi karjai között találja magát és ismét elkövet egy hatalmas hibát. Ez igen csak távol állt azoktól a dolgoktól, amiket már inkább elviselt volna. Bárcsak itt lenne Rukia. Igen, ha ő eljött volna velem ez az egész meg se történik. Talán a kapitányba se botlottam volna bele... – gondolkozott, de valahogy a torka összeszorult mikor beléhasított a felismerés. Tegnap este még talán jól is esett neki a váratlan eset. Te jó ég, ez totális képtelenség! Nem, Minami, azonnal verd ki ezt az egészet a fejedből! - hessegette el végül a gondolatait. Próbált másra fókuszálni, de az se nagyon segített, meg aztán Byakuya közelsége volt a legnyomasztóbb. Talán a bátyámmal kellett volna mennem... - gondolta megbánva az előző döntését.

- Megállni! - hallatszódott egy erőteljes női hang a fák közül. Ez azonnal kizökkentette Minamit a gondolataiból, de mielőtt ő bármit is reagált a hang gazdája megelőzte mert a nő szinte a megszólítás után kilépett a fák biztonságos sűrűjéből és elállta az utat.

- Mit keresel itt, Yoruichi?! - szólalt meg Byakuya és igyekezett minden erejével elrejteni azt a reggeltöl egészen idáig felgyülemlő feszültségét, és ez látszólag nem is volt lehetetlen feladat.

Yoruichi ez uttal szigorú pillantásokat vetett Byakuyara, majd egy kényelmetlen sóhaj után hajlandó volt belekezdeni a beszélgetésbe bár ő erősen kételkedett abban, hogy elbeszélgethet a szökevény fejével.

- Nem tudom, hogy vagy vele de nem gondolod hogy ideje lenne visszatérni a városba?

Minami szeme felcsillant a kérdést hallva ugyan is jómaga se tudta a pontos okát hogy a magának való kapitánya mi célból kóborolt el a városból.

- Nem gondolom, és ha megbocsájtasz... - morogta oda a nőnek majd mit se vetve a két jelenlévőre tovább indult.

- Nem gondoltam volna hogy még a te rideg valódat is megbolygatja az a kérés amit Ginrei vár el tőled. - hangzott el könnyedén a mondat ami Byakuya számára, nem hogy sértő de egyenesen bosszantó célozgatást hordozott magával. Meg is torpant egy picivel odébb, és egy percnyi csend után hajlandó volt ismét szóba állni Yoruichivel.

- Először is, semmi közöd ehhez az ügyhöz! Másodszor, ő azt mondta rám bízza a dolgot ha egy hónapon belül el tudom intézni! Harmadszor pedig, ha annyira kellenék a városban jelen pillanatban, akkor nem te koslatnál utánam hanem egy tiszt akit a Főkapitány parancsára küldtek nem pedig Ginrei utasítása végett, egy szóval hagyj békén és kotródj innen!

Nem hogy Yoruichi de még Minami is meghökkent a monológ miatt. Most már komolyan tudni akarom, mi a fene folyik itt! - gondolta magában az első tiszt és mikor látta hogy Byakuya ismét elindult, sietősen felzárkózott és követte.

Yoruichi lemondott arról, hogy további kínos szócsevejjel visszatessékelje a mogorva kapitányt a városba, és ugyan akkor belátta, hogy némileg igaza van. Most már komolyan ostobának tartotta az öreget... Ha azt hiszi, hogy Byakuya úgy fog ugrálni, ahogy a kénye kedve tartja az öregnek, hát egy biztos, hogy álomvilágban él. - gondolta a nő majd azzal köddé vált a két távolodó alak mögött.

Minami erősen lekötötte a nagy kíváncsiság, hogy miről is eshetett szó az előbb, de jelen pillanatban kész öngyilkossággal ért volna fel, hogy még most ő ezek után faggatózzon a témában. Bár nem kellett olyan nagy eszűnek lennie, hogy ha a bátyja itt lett volna és ő is tudomást szerzett volna erről. A halálba is követte volna a kapitányát csak hogy mondja el miről van szó. Be kellett látnia, hogy ez uttal kár hogy lerázták a testvérét.

A második pillanatban a két halálisten meglepetésére Keiji vetődött le az egyik fáról Byakuya mellé. Neki már rá se kellett néznie de tudta hogy mindent hallott. Keiji egy kaján vigyor keretében oldalba bökte a még inkább feszültebb kapitányt és már is bele kezdett a bosszantásába.

- Szóóóóval, mit is vár el tőled az a vénség ha még Yoruichit is ugrasztotta utánad, hmmm? - Byakuya erős ingert érzett arra hogy előrántsa Senbonzakurat és egy pillanat alatt kivégezze a bosszantó "barátját" , de mivel még volt egy ici-pici önuralma, úgy vélekedett egy két nappal elhalasztja a merényletet.

- Keiji, nem elég hogy pofátlan vagy, de azért áruld már el nekem, miért is nem öltelek még meg? - fordult szikrázó szemekkel a vigyorgó barátjára.

- Egyszerű! Egyrészt mert nem mered megtenni, másrészt meg nem is tudnád kivitelezni, harmadrészt meg tekintettel vagy a húgomra, amit hatalmas lelkesedéssel díjazok. - válaszolt a legkönnyedt hangon és az az otromba vigyor még mindig nem akart eltűnni a képéről.

- Mondtam már neked az évek során, hogy baromira idegesítesz és hogy túlságosan öntelt vagy?

- Igen, az egyiket ötször a másikat hússzor!

Minami legszívesebben rájuk kiabált volna, de rögtön elvetette ezt az abszurd ötletet hisz elég furcsán festene, ha a saját felettesét ordítaná le, bár nem mintha Renjivel ne tette volna már meg az évek során, de Byakuya egészen más eset. Beérte mindössze annyival, hogy megköszörülte torkát, mire kissé jobban magára vonta a figyelmet, mint azt szerette volna, ugyan is a két férfi azonnal megpördült és mindketten reszkírozták őt. Minami legszívesebben elfutott volna. Nem tudom, vajon a kapitány villámló tekintete az ami jobban zavar vagy a bátyám öntelt pillantása... Most komolyan, miért is vagyok itt?!