Feliciano nem tudta, hogy mi ébresztette fel. Talán a beszűrődő hajnali fénysugár, vagy a fagerendák fülének szokatlan nyikorgása, vagy a hirtelen lehűlő levegő, ami köréje lopakodott, mikor a tűz elhamvadt. Hirtelen ráébredt, hogy Ludwig elment. A mellette lévő üres hely felé fordult, és végigfuttatta rajta a kezét. Feliciano tudta, hogy ébredéskor ez vár rá. De mégis üresnek érezte magát, szíve fájt, és a világ hidegnek, kietlennek tűnt, mintha lelkének felét kitépték volna. Lehajtotta fejét a szénára, szemét lehunyta, és próbálta megragadni Ludwig emlékét, érintését. Kishíján ismét elnyomta az álom, mikor hallotta, hogy a fészer ajtaja megnyikordul.

- Feliciano!

Feliciano félig öntudatlanul, zavarodottan húzta össze a szemöldökét.
- Ludwig?- motyogta. Lassan, álmosan fordult a hang irányába, aztán ahogy a hideg reggel berontott világába kiszállt szeméből az álom.

- Nagypapa?- Feliciano gyorsan végignézett magán. Hála legyen az égnek… rajta van a nadrágja.

-Feli! Jaj! Hála Istennek! Hála Istennek!- Róma nagypapa átrohant a helyiségen, térdre esett és olyan szorosan ölelte magához Feliciano-t, hogy annak a csontjai is beleropogtak. Pár perc múlva, mikor döbbenete és zavara kissé feloldódott, Feliciano finoman megütögette Róma vállait.

- Nem kapok levegőt.

Róma enyhített a szorításon és Feliciano levegő után kapkodott. - Mindenfelé kerestelek,- zihálta Róma. Szemei vörösek voltak, haja fésületlen. Kimerültnek tűnt. - Egész éjjel kerestelek, mindenfelé, és azt hittem... szinte biztos voltam benne… Jaj, Feli, annyira sajnálom.- Róma ismét a karjaiba zárta Feliciano-t. -Nincs semmi bajod, mondd, hogy nincs semmi bajod! -

Feliciano nem tudta, mit is mondhatna. Nem tudta, hogyan kéne viselkednie. De szomorú volt, tele fájdalommal, és itt van a nagyapja, aki mindig megvigasztalta. Feliciano megkönnyebbülten sóhajtott, és megölelte a nagyapját, abban bizakodva, hogy minden rendbe fog tenni. -Nincs semmi bajom, Nagypapa. Azt hittem, hogy utálsz.

- Soha nem tudnálak utálni, Feli! Bocsáss meg, hogy olyan szörnyű dolgokat mondtam neked! Bocsásd meg azt az őrült pillanatomat! Ha nem talállak meg... Jaj Istenem, ha nem talállak meg...- Róma képtelen volt befejezni a mondatot. És Feliciano már úgy belefáradt a sírásba.

.

A reggeli napfény besütött a konyhaablakon, ismerős aranyfényben fürdetve a kis helységet. A vihar úgy elmúlt, mintha soha nem lett volna. Feliciano Róma nagypapával szemben ült, és a kezeit bámulta zavarában. Nem tudta, hogyan viselkedjen ebben a furcsa, ismeretlen helyzetben. Róma nem tűnt mérgesnek, csupa kedvesség és aggodalom volt, mióta hazajöttek a fészerből. Feliciano tudta azt is, hogy nagyapjának minden oka meglenne arra, hogy dühös legyen. Mindazok után, amit Feliciano tett azzal, hogy figyelmeztette Ludwigot, azzal, hogy egy egész éjszakára eltűnt és Róma kétségbeesetten kereste. És azok után a szavak után, amit Róma tegnap délután mondott neki... Hogyhogy nem dühös nagyapa?

-Mit mondott neked Antonio?- Kérdezte remegve Feliciano.

-Elmondta, hogy összebarátkoztál azzal a német pilótával. És hogy figyelmeztetted, hogy az amerikaiak holnap partraszállnak. - Róma hangja túlságosan nyugodtnak tűnt.

-Sajnálom Nagypapa. Nem azért szóltam neki, hogy bárkinek is elmondja, próbáltam megakadályozni, hogy visszamenjen a bázisra... Csak meg akartam menteni, ennyi az egész, nem azért tettem, hogy eláruljam a mozgalmat ...

-Tudom, Feliciano. - Feliciano ismét lesütötte a szemét, és várta, hogy Róma folytassa. De hallgatott.

- Mindent tönkretettem?

-Meg kellett változtatni a terveket. Reméljük… hogy a dolgok rendben fognak menni.- Feliciano bólintott, ráébredve arra, hogy Róma többé semmit sem fog neki ebből elmondani. Feliciano eltűnődött, hogy mennyit fog ezután megtudni a dolgokból. -Ez a német, ugye több, mint egy barát?

Erre a kérdésre nem számított Feliciano. Úgy érezte, hogy gyomrát jeges marok szorongatná, nagyot nyelt, és lassan, rémülettől kitágult szemekkel nézett a nagyapjára. De Róma most sem tűnt mérgesnek.

-Gondoltam, hogy így van. Nagyon sokat jelenthetett neked, ha ennyit kockáztattál miatta. - Feliciano csak bólintott. Nehéz csend esett közéjük és Feliciano ismét csak várt, nem tudva, hogy mit tegyen, hogy mit kellene tennie ebben a helyzetben. Róma végül felsóhajtott és elmerengve sóhajtott fel.

- Tudod, Feliciano, a nagyanyád volt a legszebb nő, akit valaha is láttam. Olajbarna bőr, vastag fekete tincsek, és a legelbűvölőbb sötét szemek, amikbe valaha is belenéztem. Ahogy megláttam, már tudtam, hogy nem fogok mást szeretni. Odamentem hozzá, megfogtam a kezét, és feleségül kértem.

Feliciano zavara gyorsan tovatűnt. Róma nagypapa már régen beszélt a múltról és mindig nagyon jó történeteket mesélt. Feliciano kissé felélénkült, és kíváncsian emelte fel a fejét. - Ejha! És igent mondott?

-Dehogyis! Pofon vágott.- Vigyorgott Róma és Feliciano elnevette magát. - De megesküdtem, hogy soha nem adom fel. Egy hónapomba került. Egy hónap! Elhiszed ezt? Olaszországban bármelyik nőt megkaptam volna egy pillanat alatt. De ezek a makacs görögök. Egy hónapomba került.

-Aztán szeretett téged?

-Igen. Nagyon.- Róma kissé elmerengve nézett a távolba. - Mikor meghalt gyerekszülésben, azt hittem én is vele halok. Követni akartam a halálba.- Sóhajtott Róma. -De nem tehettem. Ott volt nekem a világ legszebb kislánya, akit fel kellett nevelnem.

Feliciano elmosolyodott. -Mama.

- A nagymamád nagyon hasonlított Lovino-ra. Anyukád viszont olyan volt, mint te.- Róma szemei felderültek, ahogy beszélt. - Mindig mondtam, hogy ecsettel a kezében született. Nagyon tehetséges volt. Úgy énekelt, akár egy angyal. Csodálatosan írt, rajzolt, és bárkivel bármiről el tudott csevegni. - Feliciano csüngött nagyapja minden egyes szaván. Róma soha nem beszélt sokat Feliciano édesanyjáról. Túlságosan fájdalmas volt az emléke. -Ő volt az én kis napsugaram. Olyan vidám, olyan gondtalan… mindenki megszerette, akivel csak találkozott.- Róma szemei elsötétedtek, tekintete megkeményedett. - Ő is.

-Az apám.- Feliciano szinte semmit nem tudott az apjáról. Róma nagypapa nem beszélt róla.

Könyörögtem, hogy ne menjen el vele. Annyira fiatal volt. De nem hallgatott rám. Kiabáltam, ordítottam. És akkor láttam utoljára.- Feliciano látta, hogy a fájdalom, és a megbánás még mindig friss

Róma szemeiben lelkében. -Nem volt idősebb, mint te Feliciano. Nem volt idősebb, mint te, mikor elhagyta, és ő képtelen volt elviselni a fájdalmat. Mikor a hírt hozták nekem…- Róma megremegett és lehunyta a szemét. Feliciano nehéz szívvel nézett félre. Róma mély levegőt vett, és folytatta - Mikor meghozták a hírt, másodszor fontolgattam, hogy megölöm magam, de most sem tehettem. Mert hirtelen itt maradtam két kicsike unokával, akiknek rajtam kívül senkijük sem volt a világon- Róma ismét elmosolyodott gyengéden, eltűnődve. - Tudom, hogy nevelhettelek volna titeket jobban is, de minden tőlem telhetőt megtettem. Talán mindig is túlféltettelek benneteket, talán még most is ezt teszem. De ez csak azért van , mert tudom, hogy azt, hogy a szívem harmadszor is összetörjön, már nem tudnám elviselni.

Róma hirtelen öregnek tűnt, fáradtnak és legyőzöttnek. Feliciano gyerekkorában a nagyapját olyan nagynak és biztonságot adónak látta. Elűzött minden veszélyt, elkergette a rossz álmokat, és bármitől meg tudta védeni Feliciano-t. Mindent rendbe tudott hozni. De most a világ megváltozott, és a veszélyek valósak lettek. Feliciano felnőtt és jól tudta, hogy Róma nagypapa már nem tudja mindentől megvédeni, és nem tud mindent helyrehozni. És nem volt egyszerű beismerni, hogy ez az igazság.

- Nagypapa, Én nem olyan vagyok, mint a mama volt. Ahogy Lovino sem olyan. Csak azért mert ő itt hagyott téged, mert beleszeretett valakibe, még nem jelenti azt, hogy mi is így fogunk tenni. - Csak most vált egyértelműé, hogy nagypapa ezért figyelte aggodalmasan Antonio vonzalmát. Arra is most ébredt rá, hogy mekkora fájdalmat okozott volna Rómának, ha Svájcba szökik. És bűntudat fogta el, amikor eltűnődött, hogy emiatt elállt volna a tervtől. - De... nem tudsz mindentől megvédeni bennünket, nagypapa. Ahogy azt sem tudod megakadályozni, hogy szerelmesek legyünk.

-Feli, mikor nőttél ennyire fel?- Róma sóhajtott, aztán megcsóválta a fejét, és Feliciano-ra nézett. -nem értelek benneteket, fiúk... A ti korotokban hét barátnőm volt. - Elvigyorodott, és szemei ismét felcsillantak. - A hét minden éjszakájára jutott egy. - Feliciano nevetett, és Róma lassan felállt, és az előszoba felé indult. Feliciano-nak most tűnt először úgy, hogy szinte úgy néz ki, ahogy kora indokolná. - Feküdj le, Feliciano.

.

Feliciano már másodszor ébredt úgy fel a nap folyamán, hogy nem tudta, mi verte fel álmából. Először úgy tűnt, hogy egy közeli robbanás, vagy az állandó, mély búgás. Mintha száz repülő körözne a feje felett. De aztán rájött, hogy valaki kiáltozik. Feliciano kiugrott az ágyból, és szinte gondolkodás nélkül az előszobába futott. Mikor odaért, megtorpant, és szívében félelem ébredt.

Lovino vergődött Róma nagypapa szorításában, tágra nyílt, vörös szemei a bejárati ajtóra szegeződtek. Arcán kimondhatatlan félelem és kétségbeesés tükröződött. Ilyet még sosem nem látott Feliciano, és rémületében mozdulni sem tudott. Úgy érezte, ereiben megfagy a vér. Róma kétségbeesetten szorította Lovino-t a falhoz. -Kérlek, hagyd abba, Lovino, még valami bajod...

-NEM! Indulnunk kell, most azonnal indulnunk kell…- Lovino hangja kétségbeesett, féktelen, és hisztérikusan szabadulni akart Róma szorításából. Feliciano megkövülten nézte a jelenetet, túlságosan is döbbenten ahhoz, hogy bármit is tudjon mondani, és valószínűtlen rettegés uralkodott el rajta. Nagypapa nyugodtan, higgadtan beszélt, bár látszott, hogy minden erejére szüksége van, hogy visszafogja Lovino-t.

-Lovi, Lovi, nyugodj meg, hallgass rám, kérlek…

- Segítenünk kell neki!- Lovino tág, könyörgő szemekkel nézett Rómára. Kétségbeesetten markolászta Róma ingét. - Kérlek, Nagypapa! Kérlek, segítsünk neki! Kérlek…

- Sajnálom, Lovino, ma semmit nem tudunk tenni érte...- Róma próbálta csitítólag unokája arcára tenni a kezét, de Lovino fojtott kiáltással ellökte.

-Nem, NEM! Te ezt nem érted, éppen most kínozzák, most… jaj Istenem…- Lovino elsápadt és kétségbeesett kapkodott levegő után. Úgy nézett ki, mint akit az ájulás környékez. - Jaj Istenem, ne…- Aztán őrjöngve, kiabálva, eszét vesztve kezdte el Róma mellkasát ütni,. -ENGEDJ EL!- Lovino kis híján kisiklott nagyapja kezei közül, de Rómának sikerült megragadni a karjait, és az utolsó pillanatban a falhoz szorítani.

- Mi a baj?

Lovino és Róma felnéztek a halk, reszkető hangra, és most először vették észre Feliciano-t. Lovino rémült tekintete azonnal dühössé vált. - Te! Az egész a TE HIBÁD!

Feliciano hátrált egy lépést, és a lélegzete is elállt ijedtében. Szívét rémület szorította össze. - Mi? Micsoda…

- Az a te mocskos német barátod!- Köpte a szavakat Lovino. - Beárulta őt, egészen biztosan beárulta, különben hogyan tudták volna meg ilyen hirtelen?

Feliciano szívét jeges rémület öntötte el. A szoba sötét és hideg lett körülötte. - Antonio-ról ...van … szó

- Úgy tűnik, hogy a Gestapo kapott egy fülest múlt éjjel,- mondta Róma érzelemmentes hangon. - Kora reggel elfogták Antonio-t. - Feliciano-t émelygés fogta el. Lovino ismét megpróbálta kiszabadítani magát Róma szorításából.

- Mit mondtál még ennek a németnek, Feliciano? - Kiabálta dühösen. - Mit mondtál neki Antonio-ról?

- Semmit!- Kiáltotta Feliciano rémülten és nyugtalanul. -Soha semmit nem mondtam neki Antonio-ról, soha! Különben sem lehetett Ludwig, múlt éjjel semmiképp, ez lehetetlen!

Róma lehunyta szemeit és elfordította a fejét, de Lovino így kiáltott, - Miért?

-Mert… mert…- Feliciano hol a bátyjára, hol a nagyapjára nézett. De már nincs oka, hogy eltitkolja az igazságot. Most, hogy már tudják. - Mert Ludwig egész éjszaka velem volt.- Hatalmas zúgás töltötte be a szobát, ahogy egyre több repülő szállt a fejük felett. Az amerikaiak támadtak, de a németek fel voltak készülve. Légi csata zajlott a fejük felett.

Lovino kétségbeesetten és rémülten rázta a fejét. Reményvesztetten nézett hol Feliciano-ra, hol Rómára, hol az ajtóra. Aztán láthatóan összeomlott. Lábai összecsuklottak, és Róma gyengéden a földre fektette. - Soha nem szabadott volna elmennem! - Zihálta zokogva Lovino – Soha nem szabadott volna megfogadnom azt a hülye azt a hülye ígéretet. Soha nem kellett volna… jaj Istenem… Antonio…- Lovino tehetetlenül reszketett, sápadt és rémült arccal, tágra nyílt, hitetlenkedő szemekkel. Feliciano soha nem gondolta volna, hogy valaha is ilyennek látja a bátyját, és úgy érezte, a saját szíve is megszakad, mint ahogy a saját világa is összeomlott.

- Nem tehettél mást, csak azt tetted amit tenned kellett. - Mondta halkan Róma. - Hallgattál rá, mikor azt mondta, hogy menj el. Helyesen cselekedtél.

-Nem. Nem.- Lovino végül teljesen kimerült, Rómába kapaszkodott, aki a haját simogatta, és halkan suttogta:

- Mindent meg fogunk tenni érte, amit tudunk, Lovino. Mindent, amit tudunk.

Feliciano könnyes arccal, tehetetlenül nézte őket. Nem tudta, mit mondjon, mit tegyen, mit érezzen. Antonio-t elfogták, és Lovino teljesen összeomlott. Róma nagypapa sem tud semmit se tenni. És ahogy a csata zaja egyre növekedett, Feliciano akaratlanul is arra gondolt, hogy Ludwig ott fent van. És hogy nem lehet biztos abban, hogy valaha is viszontlátja. Minden, amit tudott, amiben bízott, hirtelen összeomlott körülötte. Feliciano elveszettnek, zavarodottnak érezte magát. - Ez most mit jelent Nagypapa? Mi fog történni?- A külső zaj elnyomta a szoba csendjét: A közeli robbanások, a motorok zúgása a fejük felett, egy távoli csata mennydörgő, félelmetes és égrengető hangjai, amik túlságosan is közel voltak.

Róma nagypapa a fejét csóválta miközben lágyan ringatta Lovino-t.

- Nem tudom.

.

Pár hónappal később…

.

- Irányító központ hívja Schwarz parancsnokot. Schwarz parancsnok meg tudja adni a koordinátáit?

A hang keresztülrecsegett Ludwig hangszóróján át a fülébe, megzavarva az eddig csendes és nyugodt repülését. Gyorsan észbe kapott, meglepetten és dühösen konstatálva, hogy milyen hosszan elbambult. Gyorsan megnézte a látóterébe kerülő tiszta eget, és felkészült a válaszadásra. Nem gondolta volna, hogy sor fog erre kerülni. Már majdnem visszatértek a bázisra, egy hosszú küldetésből érkezve, ami abból állt, hogy bombázógépeket kellett kísérniük az osztrák határon található új bázisukra. Ludwig fáradt, kimerült volt, és nem csak saját energiájának volt fogytán, hanem az üzemanyagnak is. Valószínűleg a kísérőosztag másik három tagja is így érez. Ludwig helyreigazította maszkját, hogy válaszolni tudjon. - Schwarz parancsnok hívja a Központot. Jelenleg az 1-7-3 koordinátákról tartunk a 2-4-5 koordinátára. Minden rendben. Vége.

- Köszönöm Schwarz parancsnok. Jelentést kaptunk, hogy ellenséges vadászgépek járőröznek a területén. Legyen óvatos. Vége.-

Ludwig ismét alaposan végigpásztázta az eget, majd tekintete a végtelen kékségről az alant elterülő zöld mezőre siklott. Szíve, mint mindig, most is belesajdult a rét látványába, emlékek rohanták meg széles, zöld mezőről, tölgyfáról és csodálatos, felejthetetlen délutánokról. Tekintete megpihent a kis, szakadozott piros virágon, amit a pilótafülkében őrzött.

Ezekben a napokban állandóan Feliciano járt az eszébe. Gondolatok, emlékek- ezzel kellett beérnie. Nem látta Feliciano-t azóta a gyönyörű, viharos, szinte álomszerű éjszaka óta, amelyen elváltak. Ahogy nézte az alvó fiút, halkan felöltözött, és becsúsztatta a kincset érő képet a tárcájába, és amikor utoljára csókolta meg Feliciano puha, meleg bőrét, hallotta, hogy a fiú felsóhajt álmában... Otthagyni Feliciano-t, ez volt a legnehezebb dolog, amit Ludwig valaha is tett. Azután meg elszabadult a pokol. Az amerikaiak megérkeztek és visszavonulásra kényszerítették Ludwig egységét. Hónapokig tartó, kétségbeesett légi csaták, állandó visszavonulás; gépeket, embereket vesztettek. Ludwig huszonkét éves létére már az olaszországi hadjárat egyik veteránja. Neki mindig a hazája és a kötelesség volt az első. És mégis... most, hogy többet látott a háborúból, és a békesség érzéséből is többet tapasztalt meg, mint amiről valaha is álmodni mert volna, egyre többször jutottak eszébe Feliciano egyszerű, naiv, őszinte szavai. -Svájc, Ludwig. Azon nyomban elszöknék veled, ha kérnél. Ebben a pillanatban.

Ludwig próbálta gondolatait visszaterelni, és beleszólt az adóvevőbe.
- Jelenleg nem látok ellenséges repülőket, Irányító központ. Ha bármi változást észlelünk, tudatjuk a központtal. Ismétlem jelenleg a 2 ... –-

A fény, a semmiből bukkant elő. Lángoló vörös sáv lövellt ki a repülő jobb oldala mellett, és Ludwig gondolkodás nélkül magasabbra vitte gépét. Röpke pillantást vetett a tükrökbe, és akkor meglátta. El sem lehet téveszteni. Egy repülő vette üldözőbe, egy Mustang, ami egyre csak közeledett. Ludwig hangosan átkozódott. Rácsapott a vezérlőpultra és csatornát váltott, hogy figyelmeztesse a többi pilótát. He smashed the control and changed the audio channel to broadcast to his fellow pilots. - Figyelem, figyelem, Mustang közeledik, kerüljé...- Aztán még több jött. Az ég mögöttük hirtelen megtelt ellenséges repülőgépekkel, amik mindenhonnan előrajzottak. Ludwig négyet számolt meg, mielőtt összeszedte magát, és megragadta a kormányt, és felkiáltott: -Oszolj! Támadás!

Ludwig erősen balra húzta kormányt és éles kanyart vett a géppel. Az első Mustang közvetlenül mögé került. Körülötte a három pilótája végrehajtotta a parancsot, és az osztag fokozatosan szétvált. - Menjetek magasabbra!- kiáltotta Ludwig. - Menjetek magasabbra, és rendeződjetek alakzatba. Azonnal hajtsátok végre a kitérő műveletet. Támadnak minket!

-Schwarz Kettő, ismételje meg! - hallotta a szárnysegédje hangját. Ludwig alig ismerte ezt az embert. A többi pilótát sem nagyon ismerte, mind újonnan érkeztek... rengeteg pilótát vesztettek az utóbbi időben. Azt gondolták, hogy ez egy veszélytelen küldetés lesz. Lazítás Ludwignak és könnyű bevezető az újoncoknak. Ha valami nem hiányzott nekik, az egy lesből támadó szövetséges repülőgép volt, főleg most, hogy egy előző küldetés már kimerítette őket. Hangjukban rémület tükröződött, ahogy üzentek egymásnak a rádión, még a hívójelüket sem használva.

-Honnan a fenéből jöttek?

- Britek?

-Nem, Amerikaiak.

- Az Isten verje meg, túl fáradt vagyok ehhez a marhasághoz.

Újabb lövés repült a gépből, és Ludwig gyomra összeszorult, idegeit lassan kikezdte a váratlan támadás, és a pilóták tapasztalatlansága, akiket vezetett. - Hagyjátok abba a fecsegést és összpontosítsatok. Magasabbra kell emelkednünk. - Magasabbra kell szállniuk, a Mustangok fölé, hogy lemenjünk a nyomvonalukról. Meg kellett szerezniük azt az előnyt, amit eddig nem sikerült. . Fölénybe kell kerülniük, bármilyen nehéz is lesz. Ludwig fokozatosan emelkedni kezdett, de a tükörben látta, hogy a Mustang könnyedén követte, végig tartva a magasságot. Aztán nyoma veszett. Ludwig döbbenten pislogott, hogy milyen gyorsan eltűnt a gép a látóteréből. - Hova a fenébe...

Hirtelen feltűnt előtte a Mustang, mintha a semmiből bukkant volna fel. Ludwig csak másodpercekkel később fogta fel, kivel áll szemben. A P-51-es Mustang oldalán díszlő betűk túlságosan is nyilvánvalóvá tették: „Lady Beth". Ludwig átkozódott, és hirtelen zuhanórepülésbe kezdett. Úgy tűnt, a szárnysegédje is ugyanakkor vette észre a gépet.

- Úristen, a Varázsló a vezetőjük!- hallotta rémült hangját az adóvevőben.

-Micsoda? Az a srác elképesztő, olyan...

-Mondtam már hogy hagyjátok abba a beszélgetést!- Kiáltotta Ludwig. Nem szabad engednie, hogy az emberei idegesek legyenek, még akkor sem, ha harcolnak. De megértette a ijedtségüket. Ismerte ezt az amerikait. Már harcolt vele nem is egyszer, mióta az amerikaiak partraszálltak. És nem hiába hívták Varázslónak, lehetetlen volt célba venni, mindig túl gyors és kiszámíthatatlan volt. De Ludwig összeszorította a fogait, és elszánt mosoly játszadozott ajkain. Ez a „Varázsló" lehet, hogy az amerikaiak legjobbja, ezért küldik rájuk. De Ludwig volt a legjobb, akivel a németek vissza tudtak vágni. - Őt bízzátok rám. Ti a mögöttetek lévő gépekkel foglalkozzatok.

Ludwig abbahagyta a zuhanórepülést, és lassan emelkedve megpördült. Ahogyan számított rá, a Mustangnak nem volt ilyen egyszerű abbahagynia a gyors zuhanást, és Ludwignak végre sikerült magasságbeli előnyre szert tennie az amerikaival szemben. És ezt meg is akarta tartani. Gyorsan végigfürkészte a látóterébe eső légteret, és szerencsére csak azt a négy repülőt látta, ami először támadta őket. Gyors spirál alakba emelkedett fel, próbálva kedvező pozíciót felvenni a támadáshoz. A hangszórója ismét recsegni kezdett.

-Itt az Irányító központ beszél Schwarz parancsnokhoz. Elvesztettük a rádió jeleiket. Mi a helyzetük? Vége

Ludwig belevágott a Mustang farkába, nagy levegőt vett, összpontosított, aztán hármat lőtt egyenesen előre. A Varázsló könnyedén kitért felfelé emelkedve. Ludwig hangosan átkozódott az adóvevőbe. -Négy Mustang támadott meg minket és most védekezünk. Úgy tűnik, hogy lépcsőben repülnek, és … tartsa a kapcsolatot Irányítóközpont, úgy tűnik... - Ludwig szemei tágra nyíltak. Újabb két Mustang tűnt fel előtte. Belepillantott a tükörbe, és látta, hogy két másik követi hátulról. Hirtelen körülzárták őket. Ludwig gyors, de egyenletesen szívverése a fülébe dobolt. Tenyere izzadt. Nyolc ellenséges repülőgép vette őket körül. Ludwig nyelni próbált, de torka kiszáradt. Annyira sokan vannak. -Irányítóközpont, körbe vagyunk véve. Próbálunk kitérni. - Biztos kézzel csatornát váltott. -Schwarz parancsnok hívja Schwarz osztagot, maradjatok magasan, készüljetek a visszavonulásra, mi...- A fene essen bele, ezek az amerikaiak mindenütt ott vannak. -Schwarz Három, Mustang közvetlenül mögötted.- Nem érkezett válasz, és semmi jel nem mutatott arra, hogy a pilóta kitérne. Frusztrált harag és kétségbeesés ébredt Ludwig szívében. - A fenébe, Schwarz Három, menj zuhanórepülésbe! Zuhanórepülésbe!

- Eltaláltak!

-Ugorj ki! - Kiáltotta Ludwig kétségbeesetten. -Schwarz Három, azonnal ugorj ki!- De elkésett. A Messerschmitt lángolni kezdett, égő darabjai fekete, fehér csóvát és tüzes füstöt húztak maguk után. Ludwig értetlenül bámult, agya kétségbeesetten ösztökélte, hogy tegyen valamit, hogy parancsot adjon, ami megoldja ezt a reménytelen helyzet. Elvesztett egy embert. Újabbat ne veszíthet el. Próbálta szemmel tartani az ellenséges Mustangokat akkor is, ha ő a rendíthetetlenül körülötte cikázó vezetőjükkel volt elfoglalva. Ludwig látta hogy mögötte a repülők lépcsőzetes alakzatba rendeződtek. Egy alacsonyan szálló repülőosztag érkezett keletről, egy magasan repülő délről. Teste kezdett kimerülni a visszafojtott feszültségtől. Itt semmit sem tehet. Ezt a harcot nem nyerhetik meg. Kiadta a parancsot, egyenletesen lélegezve, tiszta fejjel.

-Itt Schwarz Vezető. Váltsatok rögtön gyors zuhanórepülésbe, majd vonalba, a 2-5-7-es koordinátákon indulunk haza. Próbáljátok megelőzni őket. Kilátástalan lenne harcba bocsátkozni. - A két gép eltűnt a látóteréből, ahogy hozzákezdtek a parancs végrehajtásához. Nemsokkal eztán a szárnysegédje hangját hallotta a hangszóróban.

-Schwarz parancsnok, nem hajtotta végre a manővert.

Ludwig határozottan felelt. -Kövesse az utasításaimat, és induljon a 2-5-7 koordinátákon.

- De uram...

- Ez közvetlen parancs. Vége

- Hadnagy!

Ludwig megszakította a rádiókapcsolatot, teljes koncentrációra kényszerítve magát, és vett egy reszkető, mély levegőt. Végigézett az vezérlőpulton, a padlózaton, a kincset érő piros virágon. Aztán észrevette az amerikaiak vezetőjét, akit Varázslónak hívnak. Belenézett a tükrökbe, és látta, hogy emberei a távolban repülnek, sikeresen megelőzték a lassabb Mustangokat, és alakzatba rendeződtek, hogy teljes és folyamatosan a saját gépüket biztosítva. Nyolc amerikai repülőgép vette körül. De a Varázsló volt Ludwig egyedüli célpontja. - Rajta, Varázsló,- suttogta, izgatott várakozás uralkodott el rajta, és teljes figyelmével az ellenséges gépre összpontosított. - Bűvölj el.

Nem telt sok időbe, és Ludwig ismét belemerült a légi közelharc örvénylő káoszába. Hagyta, hogy az esze vezesse, és Greta jobbkezévé vált. Engedte, hogy átvegye az irányítást, ahogy azt is, hogy az ösztönei vezessék, egészen addig, amíg Greta pörgött-forgott és magától támadott. Az első ellenséges gép még azelőtt zuhant le, mielőtt Ludwigban egyáltalán tudatosodott volna, hogy lő. De ahogy a Mustang szikrafelhőbe burkolózva lezuhant, rögtön újabb bukkant fel helyette. És az az átkozott Varázsló még mindig Ludwig nyomában volt, és el nem mozdult volna onnan. Egy újabb gép került föléje és Ludwig megpördült, hogy lelője. A Varázsló ismét eltűnt, hogy egy másik Mustang bukkanjon fel helyette. A csoport nagyon jól szervezett volt, mégis kiszámíthatatlan. Hátsó gondolatként az is megfordult Ludwig fejében, hogy vagy szórakoznak vele, vagy akaratlanul is adnak neki valami kis esélyt. - Átkozott amerikaiak!- Szitkozódott magában Ludwig, ahogy szemmel tartotta az előtte és a látóterében repülő Mustangokat.

Ludwig szintbe hozta a gépet, és közvetlenül az előtte lévő Mustangra tüzelt. Az ellenséges repülő hátralökődött, és fekete füstfelhővel borítva zuhant le. Egy hirtelen fordulással Ludwig a mögötte lévő gépet lőtte le, és újabb célpontot keresve vizslatta az eget.

Aztán a füst szétoszlott, és ott volt ő. Ludwig szíve hevesen dobogott, amikor szembetalálta magát az amerikai parancsnokkal. A Varázsló. „Lady Beth". Ludwig farkasszemet nézett a géppel. Keze a irányítót markolta. Felkészült és elszánt mosollyal készült a tüzelésre.

Aztán hirtelen a Varázsló szárnysegédje került gépe elé, rögtön felismerte a Mustang oldalán díszlő vörös juharfalevelet. A szárnysegéd egy váratlan cikázással elé termett, és egyenesen Ludwig gépére célzott. Ludwig élesen megpördült, hogy kitérjen a lövés elől, de elkésett. A lövedék átlyukasztotta a motort és a repülő megrázkódott, ahogy kezdett süllyedni kezdett. Ludwig csak nagy nehézségek árán tudta tartani a magasságot. - Felfelé, Greta! - Morgolódott. - Felfelé, felfelé!- Haragudott magára. Számítani kellett volna a parancsnok szárnysegédjére, várnia kellett volna a támadását. De úgy tűnt, hogy senkinek nem tűnik fel, egészen az utolsó pillanatig. Ludwig megrázta a fejét, hogy magához térjen a sokkból. Nem fog leszállni. Nem, amíg azt a Varázslót a földre nem kényszeríti.

De Ludwig látta, hogy a gép oldalából füst gomolyog elő. A motor akadozott, Ludwig próbált magasabbra emelkedni, de már látszott, hogy ez lehetetlen vállalkozás. A gépe túlságosan lassan repült. A maszkjához, adóvevőjéhez nyúlt, és csatornát váltott. Megint csak ez volt az egyetlen dolog, amit tehet. -Schwarz Parancsnok hívja az Irányító központot. Eltaláltak. A motorom meghibásodott. Megkísérlem a leszállást.

-Schwarz Parancsnok, Szövetséges terület felett van.-

-Nincs más választásom.- Újabb lövés. Gépe az oldalára dőlt, és Ludwig az irányítókarral küszködött, hogy ismét egyenesbe húzza. Ez nagyon nem jó. Lefelé fog ereszkedni. - A bal szárnyamat találat érte. Azonnal le kell szállnom.

Az Irányítóközpont csak rövid szünet után válaszolt. - Sok szerencsét, Schwarz Parancsnok.

Ludwig levette a maszkot az arcáról, és a légzésre, gépe egyenesen tartására, az életben maradásra összpontosított. Ebben a helyzetben nem landolhat biztonságosan. De ha most nem száll le, a gép hamarosan halálos örvénylésben fog lezuhanni. Elkezdett ereszkedni, a repülők sorba rendeződve követték. Nem törődött velük. Minden erejét, figyelmét lekötötte a sérült gép egyenesbe tartása, ami egyre irányíthatatlanabbá vált. Szikrák záporoztak az oldalsóablakra. Fehér füst kezdte elborítani a vezérlőpultot. Gyorsított. Összeszorította a fogait, és próbált koncentrálni.

De hirtelen ezernyi gondolat és emlék rohanta meg. Ahogy gyerekként a nagyapja hosszú, fehér hajával játszott. Nézi, ahogy Gilbert a vadonatúj gyalogsági egyenruhájában búcsút int, és felszáll a vonatra. És Feliciano: a gyönyörű, különös, csodálatos Feliciano. Ludwig egyetlene, mindene. Feliciano szalad nevetve a napsütötte, zöld fűben, virágot tesz a zubbonyára, vidáman mosolyog a fényképezőgép objektívébe, zihál alatta a szénapajtában, a karját szorongatja, és könyörög, hogy szökjenek el, együtt. Ludwig látását egyre jobban elhomályosította a füst, és a vezérlőpulthoz nyúlt a piros virágért. --Tessék Ludwig, fogadd el ezt. Olaszul a virág „fiore"!-

Egyre közelebb ért a földhöz, a széles zöld mező túl gyorsan közelített. Ludwig landolásra készítette a gépet, és utolsó erejével a mellére szorította a kis töredezett virágot. Az utolsó pillanatban lehunyta a szemét. - Feliciano...

Folyt. köv...

Bizony, Feliciano és Lovino nagymamája az antik Görögország. Édesanyjuk a Reneszánsz Itália.

* Azoknak, akik nem olvasták „We'll Meet Again",-t a Varázsló Alfred. Szárnysegédje természetesen Matthew. :-)