Sadik felajánlotta Francisnek, hogy nyugodtan aludjon az ágyában, neki úgysincs szüksége annyi alvásra, de Francis ezt visszautasította. Lement Arthurhoz, aki még késő éjszaka is bújta a könyveket. Egy lámpás mellett olvasgatott, és körbevette magát könyvekkel és térképekkel. Francisnek csak annyit mondott, hogy hozzon el minden anyagot, amit az Analynról talál. A francia így tett, és árgus szemekkel figyelte a kapitányát, hátha mond még valamit. Mondjuk, hogy miért bízik benne. De Arthur szótlan maradt, fel sem pillantott a könyvekből.
Hajnalra Francis az egyik könyvespolcnak dőlve ébredt, megint Arthur jól irányzott, most gyengébb, rúgására.
Francis az oldalát dörzsölve tápászkodott fel. Arthur a csigalépcsőt nézte, de azon nem volt senki, így Francis felé fordult.
- Kész vagyok. Mehetünk.
- Mindent megtaláltál? – kérdezte Francis.
- Igen. Összevetettem minden térképet, amit találtam, így már tudom merre kell mennünk.
- Ugye nem akarsz semmit ellopni?
Arthur megvillantotta neki a vigyorát.
- Úgy ismersz te engem?
- Igen. Pontosan úgy.
- Nem fogok semmit sem ellopni.
- Remélem is. Nem akarom, hogy a könyvtár megöljön engem. – sóhajtott Francis.
- Akkor akár indulhatunk is!
- Nem is köszönünk el Sadiktól?
- Ha minden jól megy, még visszatérünk, nem? – vigyorgott Arthur.
Francis nem válaszolt. Arthur biztos léptekkel a kijárat felé indult, és keze érintésére kitárult a kőajtó. Francis kicsit félve lépett ki, de nem történt semmi. Ő is, és Arthur is éltek, és Sadik sem jelent meg hirtelen, hogy elvágja a torkukat. Az oroszlán a csarnokban feküdt, és most szelíd tekintettel nézte őket. Nem támadt rájuk, de Francis a kardja markolatán tartotta a kezét.
Amint kiléptek a faajtón, az bezárult mögöttük. Arthur felnézett a toronyra, vigyorgott, és győzedelmesen felkiáltott. Aztán kirántott az övéből néhány összetekercselt papírlapot, és büszkén lobogtatta őket.
Francis elsápadt.
- Arthur te…
- Sikerült! Tökéletes terveim vannak! – csapott a mellére Arthur.
- Arthur, te loptál?!
- Nem loptam!
- Akkor megölted Sadikot, hogy elhozhasd?!
Arthur fáradtan sóhajtott.
- Sadikot még én is nehezen tudnám megölni. Egyszerűen vittem magammal papírt, és kimásoltam a lényegesnek tűnő információkat! Ráment az egész éjszakám, amíg ugyanúgy le tudtam rajzolni a térképeket, aztán megállapítani, hogy melyik a jó…
- Arthur…
- Ez nem számít lopásnak. Látod, még élünk.
Francis beletörődve nézett maga elé. Elismerte, hogy a kapitány most nem tett rosszat, sőt, ügyes megoldást talált ki.
Arthur sebes léptekkel indult neki a meredek ösvénynek, és a jó tempójának köszönhetően hamar elérték a csónakjukat.
- És most evezz, fáradt vagyok.
Francis ingerülten nézett a kapitányra, de engedelmeskedett. Hamarosan felhúzták őket a hajóra, és a legénység régebbi fele kitörő örömmel fogadta őket.
Francis megölelte a két fiát, és Elizabeth-el és Roderich-el kiegészülve elkezdte nekik mesélni, hogy mi történt odabent, kihagyva azt a részt, amikor Sadikkal beszélgetett. Annyit mondott, hogy Sadik mesélt neki egy hatalmas európai birodalomról.
Arthur eközben kiadta a parancsot, hogy induljanak, ő maga pedig a kormányhoz állt. Elővette az iránytűjét és néhány térképet, amit a könyvtárban másolt. A legénységnek azt mondta, elindulnak egy új kincs felkutatására.
A kapitány nem is próbálta meg titkolni az izgatottságát és kalandvágyát. Élvezte a hajózás minden pillanatát. Ahogy ott állt a kormánykeréknél, tekintetét a horizontra szegezte, és a sós levegő ismerős illatától azonnal felébredt, már meg sem érezte az éjszakai virrasztását. A Fortuna szelte a habokat, és a tenger csobogása felkeltette benne azokat az érzéseket, amik csak ekkor törtek elő belőle. A tenger szeretete. Úgy érezte, a Fortunával bármire képes lehet. A tengeren legyőzhetetlen, és a hatalma megdönthetetlen.
Lehunyta a szemét és mélyen beszívta a levegőt. A szíve hevesebben kezdett dobogni. Ez lehet az igaz szerelem.
- Kapitány, hajó közeledik!
Arthur kinyitotta a szemét és Peterre nézett. Alig pár órája vannak úton, és már meg is kezdődött a kalandozás.
- Hadihajó, kapitány, a tengerészeté! – mondta buzgón Peter.
Arthur elvigyorodott és megborzolta a kisfiú szőke haját.
- Izgalmas. Tudni, hogy kié?
- Nem…
- Megtámadjuk! – adta ki a parancsot Arthur – Csatára készülj!
A haditengerészet hajója feléjük közeledett, ők pedig felé tartottak. Fehér vitorlái voltak, az egyiken egy szürke szalagszerű jel volt. Világosabb színe volt, mint a Fortunának.
Arthur legénysége megtöltötte az ágyúkat, és elővette a fegyvereit. Lukas még a kötést is letépte a karjáról. A kapitány fejében ezernyi stratégia futott le, hogy hogyan győzzék le őket. Végül a sima lerohanás mellett döntött. Ha van egy kis eszük, megadják magukat. Még soha nem vesztett csatát, de nem is most akarta megtörni ezt a szériát.
Átadta a kormányt Tinonak, és ő biztos léptekkel a vitorlához ment, aztán felmászott néhány kötélen. Ő lesz az első, aki átlendül a másik hajóra.
Ahogy egyre közelebb értek egymáshoz, már meghallotta a kiáltásokat a másik hajóról. A testét elöntötte az izgalom bizsergető érzése. A másik hajón tudják, hogy megtámadják őket. Már felkészültek. Várják őket. Hát Arthur menni is fog.
Amint a két orr egymás mellé ért, a kiabálás elérte a legmagasabb fokot. Arthur megragadott egy kötelet és átlendült a másik hajóra. A szeme sarkából látta, hogy a saját legénységének egy része, és a másik hajón lévő matrózok is így tesznek.
Arthur padlót fogott, és kirántotta a kardját. Hát elkezdődött. Eszeveszett sebességgel kezdte el forgatni a kardját.
Francis a másik hajóról nézte a kapitányt, amíg egy kard közvetlenül az arca előtt vágott el. Éppen időben hajolt el, de pár fürtjéből levágott néhány hajszálat. A francia elővette a saját kardját, a másik kezébe pedig a pisztolyát kapta, és lelőtte a támadóját. Aztán eldobta a fegyverét, és a kardjával kezdett neki az ellenség felaprításának. Maga sem értette, miért tette ezt. Hiszen, talán ha átmenne a hajóra, és szólna a másik hajó kapitányának, megmenekülhetne a gyerekeivel.
De nem, ő maradt a Fortunán, és kalózként harcolt. Rájött, hogy Arthurt erősebbnek tartja bárkinél. Arthur, az ő kapitánya egy igazi kalózkirály.
- Pokolba az egésszel! – kiáltotta.
Francis úgy döntött, felveszi a kalóz nevet, még ha erre az egy csatára is. Eszébe jutott a sárkány, akkor már kalózként harcolt. Nehezére esett kiigazodnia saját magán. Kalóz, vagy sem? Egyáltalán lehet még rendes ember, ha egyszer már volt kalóz? Valószínűleg nem.
A konyha ajtaja kivágódott, és egy tettre kész, kócos hajú Elizabeth viharzott ki rajta, kezében egy hosszú tőrrel. Csak úgy lebegett körülötte a vörös szoknyája, ahogy nekirontott az ellenségnek. Francis látni vélte szemében a boldogságot, hogy végre kalózként harcolhat.
A lány megragadott egy kötelet és harci kiáltással átlendült a másik hajóra. Bőszen vagdalkozott, amíg valaki meg nem állította az egyik csapását. Ami először feltűnt Elizabethnek, az a férfi vörös szeme, és ezüstös színben pompázó haja volt. Önelégülten vigyorgott a lányra, aki megjegyezte magában, hogy egész jól néz ki.
- Lány a kalózok között? – kérdezte könnyedén.
- Problémád van? – kérdezte Elizabeth és ugyanolyan vigyorral nézett a férfire, mint a férfi őrá.
- Egy csepp se.
Elizabeth és a férfi vad vívásba kezdtek, amiben egyikük sem tudott felülkerekedni a másikon.
Arthur elvágta egy férfi torkát, és ekkor meglátta azt, akit keresett. A hajó kapitánya a taton állt, kicsivel a kormány mögött. Barna csizmát, fehér nadrágot, és sötét kabátot viselt, fekete kalappal. Amiről Arthur felismerte, az a nyakában lengedező világosszürke sál volt, amihez hasonlót a vitorlán is látott.
A sálas férfi, mintha megérezte volna, hogy nézik, Arthur felé fordult, és rámosolygott. Arthur megborzongott és egy pillanatra megdermedt. Még egy ellensége sem mosolygott rá, főleg nem így. Mert ez a mosoly kedvességet sugárzott.
Arthur meglengette a kardját és felé indult. Csakhogy ekkor egy kétségbeesett kiáltás hangzott a Fortunáról. Arthur odakapta a fejét. Francis próbálta átverekedni magát az ellenségen, Matthew nevét ordibálva. A kapitány hamarosan azt is meglátta, miért. Egy kék ruhás nő, akinek ugyanolyan ezüstös haja volt, mint a férfinek a taton.
Ekkor meghallotta az ágyúk dörgéseit. Nem a Fortuna ágyúi voltak, hanem az ellenségé. Hogy merték megsebezni a drága Fortunáját?! Rávicsorgott a mosolygó kapitányra, és egy kötélen átlendült a saját hajójára.
- MATTHEW! – kiáltotta Francis, és nem tudta elhinni, hogy egyszerűen mindig elé kerül valaki, akit le kell győznie, csakhogy egy lépéssel közelebb kerülhessen a fiacskájához.
Matt ijedt tekintettel nézett apjára, és őt, Alfredot, vagy akárki más után kiáltozott fojtott hangon.
Francis ezután csak annyit látott, hogy vörös csíkként megérkezik Arthur a levegőben, és kikapja a nő kezéből Mattet, aztán néhány bukfenccel a fedélzetre esett. Azonnal talpra állt, és felhúzta Matthewt is, aztán védekezőn elé állt.
A nő kirántotta a kardját és Arthurnak rontott. A kapitány megállította a nő csapását, eltolta magától, és gyors ellentámadásba kezdett.
Francis csak elkerekedett szemekkel figyelte Arthurt. Még azt is elfelejtette, hogy lehet, hogy közelebb kéne jutnia Matthez. Arthur megmentette a fiát. Pedig nem kérte, és Arthurt a legkevésbé érdekelheti, hogy meghal egy gyerek, akit amúgy is megölne, ha az apja rosszat tesz.
Végül észbe kapott, Arthur mögé futott, felkapta a fiát, és a lépcsők alatt letette Alfred mellé.
- Maradjatok itt! A harcot hagyjátok ránk, rendben?
- De apu, én hős vagyok és harcolni akarok! Arthur tanított minket! – ellenkezett Alfred.
- Hősök vagytok, de szeretném, ha biztonságban lennétek. – eresztett meg egy mosolyt Francis, ezzel felállt, és visszafutott harcolni.
Eközben Elizabethnek sikerült megvágnia az albínó férfi karját. A férfi ösztönösen a karjához kapott és elhátrált, amíg Elizabeth önelégülten nevetett.
- HA! Na ki a béna?!
A férfi összeszorította a fogát, aztán az ajkai felfelé íveltek.
- A nőknek nem a tengeren a helye, drágám. – vigyorgott, és újra összecsapott a lányal.
A csatazajon keresztül egy lágy hang hasított keresztül:
- Beilschmidt!
Az albínó férfi megtartotta a lány csapását, és a kapitánya felé fordult. Elizabeth követte a tekintetét. A kapitány azt mondta „Beilschmidt"?
A férfi újra megvillantotta a vigyorát, és hátraugrott. Elkapott egy kötelet és nekiindult, hogy átlendüljön a másik hajóra. Liz felháborodva rázta felé a kardját.
- Gyere vissza, még nem végeztem veled!
- Bocs szívem, de el kell rabolnom valakit! – kiáltott le neki a férfi lengés közben, és még arra is volt gondja, hogy csókot dobjon Elizabethnek.
- Told vissza ide a képed!
A férfi leugrott a Fortunára, és mit sem törődve a körülötte harcolókkal, biztos léptekkel a tat felé tartott, ahol viszonylag kevesebben voltak.
Elizabeth dühösen összefonta maga előtt a karját, és szétnézett, új ellenfelet keresve. Hamarosan talált is magának, és újra elmerült a csatában.
Arthur eközben azt tapasztalta, hogy a nő remek ellenfél. Nem olyan jó, mint ő maga, de figyelemreméltó. Egyszer csak a nő hátraugrott, megragadott egy kötelet és átlendült a másik hajóra. De nem csak ő, kivétel nélkül, minden ellenséges katona visszament a saját hajójára. Arthur meglepődve hőkölt vissza.
Vissza kéne hívnia a másik hajón lévő legénységét. Így ott jelentősen megnőtt a túlerő, esélyük sincs. Összenézett Romulussal, aki szintén értetlenül nézte az eseményeket. Arthur intett a férfinek, mire az elsőtiszt kivett az övéből egy kürtöt, és belefújt.
Elizabeth, Raivis, és a többiek, akik az ellenség hajóján voltak, visszatértek a Fortunára.
A két hajó egymástól ellentétes irányba indult.
- BERWALD! BERWAAALD!
A Fortuna legénysége a hang irányába fordult. Az albínó férfi, aki Elizabeth-el harcolt, a vállán tartott egy összekötözött kezű Tinot, aki kétségbeesetten kiáltozott segítségért. Arthur azonnal futásnak eredt, fel a lépcsőkön, a kormányhoz.
A két hajó már majdnem eltávolodott egymástól, már csak a két tat volt egymás mellett. Az albínó férfi megvillantotta a cápavigyorát a Fortuna legénységének, intett, és átlendült a másik hajóra, a saját kapitánya mellé.
Ekkor ért el egymás mellől a két hajó. Berwald és Arthur kihajoltak a korláton, ahogy néztek a távolodó hajó után. A sálas kapitány mosolyogva intett nekik.
- Mit tökölünk még?! – kiáltotta Arthur – Utánuk!
- Kapitány, eltarthat egy darabig, amíg meg tudunk fordulni… - mondta Toris.
- Nem érdekel. Siessünk!
Valóban túl sok időbe telt, mire a Fortuna teljesen meg tudott fordulni. A másik hajó már egész kicsire zsugorodott a horizonton. A legénység még így is hallani vélte fogságba esett társuk kiáltozását.