fejezet
Újra Roxfortban
Dumbledore eltűnődve nézett ki a szobája ablakán, Remus háttal ült neki egy karosszékben és mézbort kortyolgatott. Dumbledore varázslata és az étel meg az ital, amit elfogyasztott visszaadták az erejét. De még többet jelentett számára, hogy mindent, ami történt vele az elmúlt napokban és az azzal kapcsolatos gondolatait, érzéseit, félelmeit végre megoszthatta valakivel. Megkönnyebbült és megnyugodott - most sem tudott vagy értett többet, mint korábban, ugyanolyan zavaros és baljóslatú volt az egész. A falakon függő portrékat nézegette, a régi igazgatók látványosan unatkoztak, többségük szundikált a keretnek dőlve, őt figyelemre se méltatták. egyedül Phineas Nigellus szemében látta felvillanni egy pillanatra a felismerés szikráját, a varázsló azonban gőgösen elnézett a feje fölött. A szoba keleti felében álló folytonosan mozgó, kattogó szerkezeteket vette szemügyre, majd felállt és a könyvespolc mellé lépett. végigsimított a vén bőrkötéses könyvek gerincén -nyomasztotta a csönd.
Tízévesen ugyanígy állt itt: várakozón, türelmetlenül, félelemmel telve. Rettegett. Egy héttel korábban kapta meg apja a Minisztérium elutasító levelét: egészségügyi állapotára való tekintettel, nem nyert felvételt Roxfortba. A levélben felszólították, hogy amennyiben rendelkezik varázspálcával azt be kell szolgáltatnia. A szüleit megrázta a nem várt visszautasítás, benne pedig egy világ dőlt össze. A paradicsom kapuja zárult be az orra előtt. Hiszen az egyetlen dolog, amiben jó volt és tehetséges, több mint mások - az a varázslás volt és most ezt is elveszik tőle. Mintha egy sötét szobába zárnák, ahonnan élete végéig nem szabadulhat. Hiába foglalkozott vele annyit az apja, hiába bújta a könyveket, hogy meglelje a dolgok rejtett értelmét, megértse működésüket és elfeledje saját valós természetét. Reménykedett benne, hogy a varázslók világa elfogadja majd, ahogy az apja is elfogadta. De az ajtó már azelőtt bezárult, mielőtt bekopoghatott volna rajta… Éjszakákon át kínozta magát, ébren ült a szégyen és a düh könnyeivel küszködve. Tízéves fejjel próbálta elképzelni mihez kezd majd pálca és varázslatok nélkül, számkivetve… De az apja akkor sem hagyta magára, makacs varázsló volt, miután végigjárta a hivatalos utat Dumbledore-hoz fordult. A roxforti igazgató egy barátságos levélben hívta meg őt és fiát az iskolába.
Remus még így visszagondolva is megborzongott az emléktől. Felemelő pillanat volt boldogító, hogy megkaphat valamit, ami korábban elérhetetlennek tűnt a számára. Talán soha nem érzett ilyet - vagy csak egyszer, de az már…
Pontosan itt állt az apja, a fény megcsillant barna haján éppen Dumbledore-ral váltott néhány szót, papírokat adott át neki. Az igazgató mosolygott és bólogatott majd apja McGalagony professzor kíséretében elindult megtekinteni az iskolát. Apja azelőtt soha nem járt Roxfortban, a szülei – Remus nagyszülei - annak idején nem találták megfelelőnek Roxfortot és inkább a Beauxbatton- ba vitték. A család francia ágának meg voltak a kapcsolatai a kontinensen.
Akkor kettesben maradt Dumbledore-ral, az igazgató beszélgetni kezdett vele, először csak hétköznapi dolgokról: vannak- e barátai, mi a kedvenc édessége (ebből rögtön elő is varázsolt egy marékra valót), mivel tölti a szabadidejét. Ő illedelmesen válaszolgatott, de a tekintetét nem merte felemelni. Dumbledore megmutatta a fényes, kattogó masinákat és elmondta, hogy melyik milyen célt szolgál - némelyiknél megkérdezte a véleményét vagy további magyarázatokat fűzött a szerkezethez. Először csak bizonytalan válaszokat adott és volt, hogy szégyenkezve vallotta be: nem érti az igazgató magyarázatát. Aztán maga sem tudta hogyan, de összeszedte a bátorságát és kérdezni kezdett… Dumbledore végül megkérte, hogy ha tud mutasson be néhány varázslatot. Ő először egy csokor virágot varázsolt - ezt még apja tanította neki, ezzel lepte meg az édesanyját születésnapján. Az igazgató elismerően biccentett, majd mosolyogva megjegyezte, hogy egy doboz bonbonnak jobban örült volna. Megmutatta neki, hogyan lehet lángot bűvölni és neki negyedik próbálkozásra sikerült is utána csinálnia. Végül az ősz mágus így szólt:
- Nincs kétség afelől, hogy tehetséges vagy. Itt kell tanulnod, a betegséged sem lehet akadály! De valamit tudnom kell. A vérfarkaskórtól sokan idővel kettős természetűvé válnak. Nem tartják már embernek magukat és nem követik az emberek törvényeit sem tovább, de nem válnak farkasokká sem. Fékezhetetlen bestiák lesznek, akik értelem és ok nélkül gyilkolnak, ösztöneiknek engedve. Neked hűnek kell maradnod az emberi mivoltodhoz, ezt meg kell ígérned!
Ő rajongva nézett Dumblodore-ra:
- Hű leszek, ígérem!- mondta, de aztán elkomorodott. - De hogyan bizonyíthatnám ? - akkor egy magas trillát hallott és az egyik sarokból előröppent a főnix. Repült egy kört és a vállára szállt.
- Nem kell bizonyítínod! Fawkes szerint komolyan gondoltad, amit mondtál. Ő pedig sohasem téved.
Elmerengett ezen a beszélgetésen. A nyár utolsó néhány hetében a tankönyveket bújta és izgatottan készült a szeptemberre, pedig akkor még nem is remélhette, hogy barátokat is talál majd Roxfort falai között…
- Egyetértek veled - szólalt meg váratlanul Dumbledore visszarántva őt az emlékei közül. - Valami baljóslatú, veszélyes dologra akadtál. Az események nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk, de a végére kell járnunk. Ehhez azonban segítségre lesz szükségünk. Nekem más, sürgetőbb feladataim vannak, de meg fogom találni a megfelelő személyt. A rajzot hagyd itt! Nyomra vezethet bennünket. Hamarosan ideér Perselus és talán többet megtudunk a betegségedről is… – mintha a végszóra várt volna, az iroda ajtaján Piton lépett be.
- Megcsináltam a próbát és különös eredményre jutottam, de először néhány kérdést kell feltennem…- fordult feléje. – Ettél vagy ittál valamilyen szokatlan dolgot, vagy észrevetted, hogy evés vagy ivás után kezdődtek a tünetek?
Remus nemet intett:
- Mát elmondtam Albusnak, a rohamok és láz azután kezdődtek, hogy Garm megérintett…
- Mit jelent az, hogy megérintett?- húzta fel szemöldökét kissé gúnyosan Piton.
- Egy farkas jelent meg felettem, és a fogával felsebezte a nyakam. Nem igazi farkas volt, inkább egyfajta megidézés. Mégis érezni véltem, ahogy lecsordult a vér a harapása nyomán, de sebet nem találtam, még egy karcolást sem.
Piton elhúzta a száját:
- Hát ettől nem lettünk okosabbak... Milyen jellegű volt a láz?
- Volt egy több napig tartó roham, kábult voltam, és gyenge, aztán hirtelen végetért. Akkor biztos voltam benne, hogy nem tér vissza, de aztán újra jelentkezett, szabálytalan időközönként egyre erősebben, egyre hosszabban.
- Ez összhangban van a feltételezésemmel, hogy valamiféle mérgezésről lehet szó, de hogy mitől és hogyan, az számomra is rejtély. A vér egyetlen anyagra reagált, a méreggyilok tinktúrára. Szerencsénkre Bimba professzornak van néhány cseréppel ebből a ritka növényből. Van egy főzete, amelyet elsősorban ideglázra, hidegrázásra, hagymázra használnak…- tette hozzá elgondolkodva a professzor.
Dumbledore jóváhagyólag bólintott:
- Kérem, készítse el a főzetet, Perselus, amilyen gyorsan csak lehetséges. Nem tudhatjuk mikor jön a következő roham, és mennyire lesz súlyos.
Piton rezzenéstelen arccal biccentett, aztán elhagyta a szobát.
- Remus próbálj meg visszaemlékezni, mikor törtek rád a rohamok, volt valamilyen ismétlődő körülmény? Valami, ami kiválthatta. Lehet, hogy csak egy gondolat vagy érzés…
- Miért fontos ez?- kérdezte Remus feszengve.
- Valamiféle mágiával állunk szemben, ha számunkra ismeretlen is! Mire gondoltál, amikor Garm megérintett?- kérdezte Dumbledore és a szemüvege fölött kutatóan nézett rá.
- Arra, hogy valamiféle megidézést végez, de nem volt nála pálca és közben mintha maga is megváltozott volna, mintha magából hívta volna elő azt a farkast…
- Talán a kettős természet a kulcs - mondta az igazgató elgondolkodva.
Remus megpróbált visszaemlékezni:
- Az első roham nagyon heves volt, nem emlékszem mi járt a fejemben, csak az rémlik, kétségbe estem, hogy kudarcot vallok és féltem. Aztán a következő akkor volt, mikor Douglasszel beszélgettünk, és ő mesélt Heddáról -, én…- megakadt, de aztán folytatta. – elfogott az irigység és utána kezdődött. Ma a kapuban, amikor Pitonnal ott álltunk dühös voltam, és azt kívántam, bárcsak Sirius élne és Perselus maradt volna ott. Úgy éreztem, ha nem vagyok vele ellenséges, akkor elárulom a barátomat - fejezte be lehajtott fejjel.
Dumbledore a mennyezetet bámulta, mintha onnan várna választ, a bársonyos éjszakai égbolt feszült ott, ezernyi ezüstösen szikrázó csillaggal. A csillagképek a Nagykutya, a Farkas és a Kígyó fenn ragyogtak. vajon változóak-e, közelednek-e majd egymáshoz idővel vagy útjuk előre kiszabatott és távolodó – évek óta nem hagyta nyugodni ez a gondolat.
Remus felé fordult:
- Ez sokat elmond rólad és talán a betegségedről is - mosolyodott el. - Nem csodálkozom ezen, soha nem tudtad elfogadni, hogy az emberi természetnek is van sötét oldala. A sötét gondolataidat, az indulataidat mindig a farkashoz kötötted és igyekeztél uralkodni rajtuk. Amikor meglepnek ezek az elfojtott, szégyellnivaló érzések - amelyek mindannyiunkban ott munkálnak – elutasítod őket. Ilyenkor a farkas erőre kap benned és Garm hatalma is megerősödik.
- De miért a láz, a gyengeség? Ha meg akart ölni miért nem tette meg, akkor és ott? – kérdezte ő.
- Nem akart megölni! Ez a te műved, így próbálsz védekezni ellene! De a mágia túl erős, ha erősödik az ellenállásod, lehet, hogy a tested nem bírja tovább a benne dúló harcot és belepusztulsz. Garm egy rész magából beléd helyezett és te nem tudsz megszabadulni tőle. - mondta homlokát ráncolva Dumbledore. - A bájital talán majd enyhíti a tüneteket, de kórt magát neked kell legyőznöd.
- De hát - kezdte Remus kétségbeesetten - a vérfarkaskórt se tudtam leküzdeni és most még ez is…
- A lycantrópiát nem lehet legyőzni!- mondta vigasztalóan a varázsló – De ezen úrrá lehetsz. Persze az is sokat jelentene, ha Garmot elpusztítanánk, de addig nem várhatunk. El kell fogadnod magad a sötét gondolataiddal, pusztító indulataiddal együtt. Nincs tökéletes ember, te sem lehetsz az! Ezek a gondolatok nem a farkastól származnak, az emberi részedből táplálkoznak, a benned élő sötétségből - Remusra nézett, aki a karosszékben ült magába roskadva. – És talán segíthetnek rajtad a jó, a boldogító érzések. Minden, amit erőt ad, a barátság, a szeretet, az öröm…a szerelem - folytatta némi tétovázás után az igazgató - kiránthat a bajból. A gyengélkedőn is ez segített, nem volt igazi varázslat, csak igyekeztem felerősíteni a benned lévő pozitív érzéseket, a hűséget, Roxfort szeretetét, a felelősségtudatot. De te gyűrted le a lázat én csak segítettem. Talán jó lenne, ha egy időre visszatérnél az Odúba, ott barátok között lehetsz. ha már valamivel többet tudok, majd beszélünk. Bár többet segíthetnék, de most magam is veszélyes dologra készülök! - nézett rá Dumbledore komolyan. – Ígérem, találok valakit, aki segíteni fog nekünk!
Piton lépett be egy kisebb lombikkal a kezében, szobát szinte azonnal betöltötte a bájital, undorító, erős, édeskés szaga.
--Itt az ellenméreg!
Remus segélykérően nézett Dumbledore-ra:
- Most meg kell innom?
- Nem az egészet, de azért néhány kortyot próba gyanánt, hogy nem tévedtünk –e. Ha nem megfelelő a bájital mérgezést okozhat - látnunk kell, hogy nincs-e káros hatása!
- Ne aggódj Lupin, édes az íze… - Piton hangja megvetően csengett.
Remus átvette lombikot visszatartotta a levegőt és belekortyolt. Valóban édes volt, mint méz.
- … legalábbis eleinte, csak aztán válik émelyítővé, majd csípőssé.
Hallotta Piton mély hangját a háta mögül, de akkor már öklendezve kapkodott levegő után. Dumbledore egy kehely kristálytiszta vizet nyújtott feléje, felhajtotta és háborgó gyomra kissé megnyugodott. A borzalmas íztől és szagtól eltekintve csak egy kis zsibbadást érzett. Pitonra nézett:
- Hogy van az, hogy minden bájital ilyen undorító ízű?
- Nem mindent bajt lehet csokoládéval orvosolni - jegyezte meg gúnyosan a varázsló, azzal visszavette a lombikot, tartalmát egy kisebb fiolába töltötte– ,ezt jobb lesz, ha mindig magadnál tartod!
- Köszönöm, Perselus! – mondta Remus rövid habozás után.
Piton feszes biccentéssel nyugtázta a köszönetét, aztán Dumbledore -hoz fordult:
- Ha megbocsát, Igazgató Úr, nekem még más kötelezettségeim is vannak!
- Természetesen, professzor. Ha megkérhetem, kísérje le Lupin barátunkat a kapuhoz! – szólt aztán kezet rázott Remussal:
- Mollyékat üdvözlöm, és sajnálom, hogy nem lehetek ott az eljegyzésen! A fiataloknak sok boldogságot kívánok! Sajnos most kevésbé kellemes ügyek szólítanak el. De te csak érezd jól magad!
A két varázsló elindult lefelé a lépcsőn.
- Mi ez az eljegyzés Mollyéknál?- kérdezte Remus.
- Ma van Bill Weasley -nek és annak a francia boszorkánynak az eljegyzése - válaszolta unottan Piton, a hangjából érezni lehetett, hogy úgy általában nem helyesli az eljegyzéseket.
- Jó néhány rendtagot meghívtak…még engem is – folytatta némi szünet után. - Gondolhatod Lupin, hogy milyen hálás voltam Minervának, hogy elment és ezzel nekem kiváló alkalmat szolgáltatott a távolmaradásra.
- Nem tudod kik vannak még ott?
Piton elhúzta a száját:
- Nem, de ne aggódj Tonksot biztos ott találod!
Lupin némi tétovázás után kibökte:
- Már nem vagyunk együtt!
- Milyen meglepő! Nem gondoltam volna, hogy Tonksnak ilyen gyorsan megjön az esze!
Remus összeszorított szájjal hallgatott. mire is számított Pitontól, az ő szemében mindig csak egy szörnyeteg marad. Nem is ez zavarta, de ahogy Nymphadoráról beszélt… Elsápadt dühében, egy pillanatra újra érezte a fagyot a szíve körül. aztán az érzés eltompult ….ezek szerint hat a gyógyital.
Már az ösvényen baktattak, a fák árnyai roppant kezekként nyúltak a csillagokért, a kerekedő holdat felhők takarták el…
Mire az Odúba ér talán már vége is lesz az ünnepségnek - gondolta reménykedve. Piton egy szó nélkül csukta be mögötte a kaput, mint aki örül, hogy végre megszabadul egy kellemetlen betolakodótól, köszönésére is csak egy morgás volt a válasz.
ARemus beburkolózott a köpenyébe és megfordult a tengelye körül.