Mika ígéretéhez híven tényleg nem ment aznap sehova és valóban egész nap pihent. Valójában nem is csinált semmi mást, szinte ki sem kelt az ágyból, nem igazán bírt fenn lenni, ezért egész nap aludt. Enni is alig evett valamit, mert ugyan éhes volt, de bármilyen ételre nézett rá mindent büdösnek talált és rögtön felfordult a gyomra, ezért csak egy kis gyümölcsöt evett. Késő délután azonban mégis rávette magát, hogy felhívja az apját, majd Tatsuhát is.

- Moshi-moshi. – szólt bele Tatsuha a telefonba.

- Hello, Tatsuha! Itt Mika.

- Szia, niisan! Mi újság Tokióban?

- Apáék hazajöttek néhány hete.

- Tudom. Sara küldött kb. 1 hónapja egy e-mailt, hogy ne Amerikában keressen őket, ha talán beszélni szeretnék velük, mert apának már nem muszáj ott maradnia. Azt hittem Kyotóba mennek haza.

- Ezért nem vagy most Kyotoban, igaz? – kérdezte csípősen a lány.

- Ahogy mondod, tesó. Nem volt kedvem ismét végighallgatni a kiselőadást Sarától, hogy mennyire elrontottam az életem.

- Nem te vagy az egyetlen. – mondta epésen Mika.

- Eiri? Csak nem? Miről maradtam le? Tényleg még nem is tudtak Shuichiról, igaz? Mesélj, mit szóltak? – kérdezte izgatottan a fiú.

- Hogy te milyen egy pletykafészek vagy! – mosolyodott el a lány. – Mi vagyok én? Hírszolgálat? Kérdezd meg tőlük!

- Jajj, ne csináld! – nyafogott Tatsuha. – Mond már!

- Na jó! – sóhajtott Mika. Soha nem tudott öccsének nemet mondani. – Sara nagyon mérges volt. Még mindig. Sőt, most még mérgesebb. Elment az N.G.-be, hogy beszéljen Shuichival. Azt mondta, hogy tudja, hogy csak ki akarja használni Eirit, hogy csak azért van vele együtt, hogy felkapaszkodjon az N.G. ranglétráján.

- Hogy mondhatott ilyet? – háborodott fel a fiú. - Shuichinak isteni a hangja. Majdnem, mint Sakuma Ryuichié. Különben sem lenne képes az az édes fiú ilyet tenni.

- Tatsuha! – háborodott fel Mika az édes jelzőn.

- Jól van, na. Bocsánat. De annyira hasonlít Ryuuchira és én imádom Ryu-chant.

- Tudom. – sóhajtott lemondóan a lány. – Jobban, mint kéne.

- Folytasd! Mit szólt Eiri?

- Elment apáékhoz és veszekedett Sarával. Mondta, hogy semmi joga Shuichit bántani, mert ő többet tett érte, mint Sara és különben is ő szereti és hagyja Shuichit békén.

- Persze nem hagyta.

- Nem. Mindenáron el akarta választani őket egymástól. Szövetkezett Shuichi egy vagy inkább egyetlen ellenségével és tőrbe csalták őt és Eirit. Kihasználták Shuichi naivságát és a férfi elcsalta egy lakásra, ahol leöntötte gyümölcslével, hogy le kelljen vennie a pólóját. Sara pedig odacsalta Eirit és ő hangtalanul be tudott menni a lakásba, mert a férfi direkt nyitva hagyta az ajtót. Mikor Eiri megjelent a férfi átölelte a félmeztelen Shuichit és Eiri teljesen félreértette a helyzetet. Még aznap kipakolta Shuichi összes holmiját. Mindketten teljesen magukba zuhantak.

- Kibékültek már?

- Igen. Tegnap. Seguchi bizonygatta, hogy Sara keze van a dologban, de Eiri nem hitte el, nem is akart Shuichiról hallani. Aztán tegnap apa meghallotta, mikor Sarát felhívta a férfi telefonon és azonnal elment ő és Se-chan Eirihez. Így már elhitte és elment a stúdióba bocsánatot kérni Shuichitól.

- Bocsánatot kért? Na, ez nagy lépés. Nem jellemző rá. Biztos talált valami burkolt módszert. Sarának mit mondott?

- Tudtommal nem találkoztak. Szerintem, nem akarja még csak látni sem.

- Talán így a legjobb. Mindkettejüknek.

- Lehet. De tulajdonképpen nem ezért hívtalak.

- Nem? Azt hittem, csak az öcsikéd hogy' léte felől akarsz érdeklődni. – mondta Tatsuha megjátszott szomorúsággal.

- Nem csak. Hanem, hogy megkérdezzem esetleg láthatnám-e szeretett öcsikémet jövő szombaton.

- Jövő szombaton? Miért? Mi lesz akkor? - kérdezte értetlenül a fekete hajú fiú.

- Apa születésnapja. – mondta lesújtóan Mika.

- Ajjajjj! Megint elfelejtettem.

- Nos? Eljössz?

- Hát… akkor tényleg végig kell hallgatnom Sarát. De ha nem csal az emlékezetem, akkor az utána való héten Nittle Grasper – Bad Luck közös koncert lesz megint… Lehet, hogy már esetleg hallunk egy-két szám ízelítőt a közelgő lemezükről… Asszem mind a ketten új lemezt akarnak rövid időn belül kiadni… Esetleg Seguchi elintézné nekem a koncertjegyet.

- Esetleg. – mondta huncutul Mika. – Bár, ha az én emlékezetem sem csal, akkor a családtagok eddig mindig ingyen vip-jeggyel mentek a koncertjeikre.

- És a te emlékezeted sosem csal. – helyeselt kajánul vigyorogva Tatsuha. – De ezúttal Seguchi esetleg el tudna intézni egy exkluzív találkozót Ryu-channal?!

- El tudna, de nem igazán szeretné, ha… hogy is mondjam? Hogy kárt tegyél Ryuichi gyermeki lelkében.

- Ugyan kérlek. Ryuichinak is szüksége van egy kis társaságra. Egy ilyen édes énekes nem lehet egyedül. Ha érted, mire gondolok…

- Igen, értem. Sajnos. Épp erről beszélek én is.

- Naaa, Mikaaa! Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek, kérlek, kérlek, kérlek, kérlek…

- Na, eljössz?

- Megemlíted Seguchinak a kérésem? Akkor elmegyek. – alkudozott a fiú.

- Tudom, hogy úgyis eljössz, mert nem mernéd megtenni, hogy nem jössz el apu szülinapjára. Alhatsz nálunk.

- Én is így gondoltam. De mi lesz Ryu-channal?

- Tatsuha, kérlek!

- Hogy lehettek ilyenek? Bezzeg Eirinek elnézitek Shuichit? Ryu-chan ugyanolyan édi, mint ő. Sőt!

- Inkább Ryuichit féltjük tőled.

- Hogy mondhatsz ilyet?

- Akkor jövő szombaton találkozunk. De szólj, ha hamarabb jössz. Szia, Tatsuha!

- Szia! – köszönt el reményvesztetten a fiú. Mika pedig csak mosolyogva csóválta a fejét, miközben letette a telefont. Szerette testvérét, de a Ryuichi iránti rajongásával és imádatával gyakran ment mindenkinek, így neki is az agyára. És valóban féltették tőle Ryuichit.

2 nap telt el azóta, hogy Kazuko meghallotta amint felesége Aizawa Tachival beszél telefonon és hogy összeveszett feleségével Yuki miatt. Ez alatt a 2 nap alatt a köszönésen kívül nem is szóltak egymáshoz és Kazuko azóta sem költözött vissza közös hálószobájukba. Egyszerűen képtelen volt megbocsátani feleségének, amit tett. Éppen ezért, hogy másra terelje a gondolatait teljes hévvel beletemetkezett a munkába. És éppen a 2 nappal ezelőtt történtek miatt ugyan boldogan, mégis félve várta a jövő szombati családi születésnapi partit. Nem volt benne biztos, hogy teljes lesz a családi béke, ennek ellenére azért szerette volna, ha az egész család ott van. Éppen ezért szomorúan fogatta lánya telefonját, aki közölte, hogy Tatsuhát elérte és el fog jönni, de Yuki az anyja miatt nem szívesen jönne el, inkább majd négyszemközt átadja apjának az ajándékot. Kazuko nem akart ebbe belenyugodni.

- Majd én elmegyek hozzá és beszélek vele. Megpróbálom rábeszélni. … Persze, hogy jó ötlet. Együtt kell lennie az egész családnak. … Tudom, de az érdekel a legkevésbé, ha Sara rosszul érzi magát. Egy kicsit neki sem árt, ha megtudja, milyen, ha ellenszenvvel viseltetnek iránta. … Nem, Eiri nem fogja tönkre tenni a szülinapom. … Szeretném, ha mindenki itt lenne. … Rendben, akkor még beszélünk. Szia, kicsim! – tette le Kazuko a telefont. Nem vette észre, de Sara már egy ideje ott állt a nappali ajtóban és a beszélgetés részleteiből rájött, hogy nagyjából miről beszélgetett férje és mostoha lánya.

- A születésnapi partit szervezi Mika? – kérdezte meg Sara, mintha csak úgy mellékesen kérdezné.

- Igen. – volt Kazuko hideg válasza.

- Ezt általában én szoktam csinálni.

- De te mással voltál elfoglalva. – mondta keserűen a férfi. – És most, hogy megint itthon vagyunk Mika szerette volna.

- Semmi gond. – mondta inkább magának, mint férjének.

- Tatsuha is eljön és szeretném, ha Eiriék is itt lennének. – töltött magának Kazuko egy italt.

- Eiriék? – kérdezte rosszat sejtve a nő. – Úgy érted, hogy azt a fiút is elhívod?

- Shuichi. Shuichinek hívják. – mondta kioktató hangon az üzletember. – És igen, őt is elhívom. Elvégre Eirivel él együtt. Ő is a családhoz tartozik. – dobott néhány jégkockát a poharába.

- Tessék? – háborodott fel a nő. – A családhoz tartozik? Ezt nem mondhatod komolyan!

- De igen. – nézett villogó szemekkel az elkerekedett szemű szőke nőre Kazuko. – Rajtad kívül senkinek nincs baja Shuichival. A fiunkkal él és szereti, épp ezért a családunkhoz tartozik, épp úgy, mint Seguchi.

- Mint Seguchi. Ha! – nevetett fel cinikusan Sara. – Kérlek, Kazuko…

- Sara! – emelte meg az üzletember a hangját. – Ne kezd megint! Nem érdekel, hogy mit szólsz hozzá. Elhívom őket és remélem, el is jönnek. Szerintem jobban jársz, ha megpróbálsz velük kibékülni. Már ha még hisznek neked. – nézett megsemmisítően feleségére, majd kiitta poharát, felkapta zakóját és becsapva maga után a bejárati ajtót távozott, hogy beszéljen a fiával. Sara pedig ott maradt teljesen felháborodva, hogy miért nem érti meg őt senki. Az okait és érveit, amiért tette, amit tett és miért nem látja be senki, hogy igaza van. Mert igaza van. Az nem létezik, hogy neki: Sara Uesuginak ne legyen igaza.

- TADAIMA, YUKI! – ért haza Shuichi a szokásos kiáltás kíséretében és már száguldott is be a dolgozószobába, hogy szeretője nyakába vesse magát. Azonban a szoba ajtajában hirtelen megtorpant, mert Yuki nem ült a laptopja mellett, mint máskor. – Yuki… - mondta elkerekedett szemekkel a fiú, majd kiszaladt a konyhába, de a szőke férfi ott sem volt. Shuichi kezdett kétségbeesni. Gyorsan a nappali felé vette az irányt és ott végre meglátta az írót, amint háttal ül a kanapén. – Yuuukiiii, miért nem szólsz, hogy itt vagy? – tette csípőre mérgesen a fiú a kezét, de a férfi még mindig nem reagált. Shuichi teljesen meg volt lepődve, majd közelebb lépve a kanapéhoz végre meglátta az okot, amiért a férfi nem válaszol neki. Egy cd-lejátszó hevert az író mellett és most már látta a fülhallgató zsinórját is. Most már azt is tudta, hogy a halk zeneszó, amit eddig is hallott, csak nem foglalkozott vele, az író felől szól, nem pedig valamelyik szomszéd rádiója hangosabb, mint kéne. Shuichi most már a dalra is ráismert. „Glaring Dream" – mosolyodott el az énekes. Ekkor Yuki, mintha megérezte volna, hogy a fiú ott áll mögötte, megfordult és ránézett. Teljesen zavarba jőve gyorsan leállította discmant és kikapta a füléből a fülhallgatót és megpróbálta azt elrejteni.

- Szia! Miért nem szóltál, hogy itthon vagy? – próbálta meg Shuichi letorkolásával ügyetlenül elrejteni a zavarát.

- Szóltam. – vigyorgott most már Shuichi.

- Nem hallottam. – morogta az író.

- Tudom. – vigyorgott tovább a kis énekes. – Hallottam, hogy zenét hallgatsz. Minket.

- Mi? Titeket? – jött még inkább zavarba az író, amit most nem igazán sikerült palástolnia. – Ugyan! Tudod, hogy sose hallgatnám a buta dalaitokat. Én a komolyzenét szeretem. Chopint hallgattam. – füllentette bosszúsan Yuki. Mérges volt saját magára, amiért megfeledkezett róla, hogy már ilyen késő van és lebukott. Nem akarta, hogy a kölyök megtudja, tényleg a Bad Luck cd-jét hallgatta.

- Chopint? – kérdezte még mindig vigyorogva Shuichi.

- Igen, azt. Együnk! Kész a vacsora. Későn jöttél, már teljesen kihűlt. – Persze tudta, hogy a fiú nem jött későn és a vacsora még egyáltalán nem hűlt ki, de megpróbálta másra terelni a szót.

- Hallottam. – mondta huncutul, továbbra is vigyorogva az eperhajú énekes. – A Glaring Dream-et hallgattad.

- Ne bosszants, te kölyök! – morogta fenyegetően Yuki. Ekkor csöngettek. – Megyek ajtót nyitni. – ugrott fel a szőke férfi a kanapéról magához véve a discmant is. Fogalma sem volt róla, hogy ki csöngethet és miért, de bárki is az, nagyon hálás volt neki, amiért ilyen jó az időzítése. – Ki az? – kérdezte meg szokásával ellenkezően. (Máskor csak szó nélkül kinyitja az ajtót és közömbösen méregeti a vendéget borostyánszín szemeivel, hogy minek jött.)

- Én vagyok az. – szólalt meg egy férfihang az ajtó túlsó oldalán.

- Apa. Szia! – mondta a tőle megszokotthoz képest kitörő örömmel és udvariassággal.

- Szia, Eiri! – mosolygott Kazuko. – Bemehetek?

- Ühüm. – tért vissza Yuki eredeti stílusához és apjával együtt bevonult a nappaliba.

- Szia, Shuichi! – mosolygott kedvesen az eperhajú fiúra.

- Konichiwa, Kazuko-san! – örült meg Shuichi is a vendégnek. – Foglaljon helyet! Nem éhes? Yuki remek vacsorát készített.

- Nem, köszönöm. Nem vagyok éhes és nem akarok sokáig zavarni. – ült le Kazuko a kanapéra.

- Minek köszönhetjük a látogatásod? – ült le Yuki is (gondosan ügyelve, hogy Shuichi ne kerülhessen a discman közelébe) és rágyújtott egy cigarettára.

- A szülinapi parti miatt jöttem.

- Nem megyünk el. – vágta rá Yuki gondolkodás nélkül.

- Milyen szülinapi parti? – kérdezte értetlenül az énekes.

- Jövő pénteken lesz a születésnapom és Mika rendez egy kis összejövetelt. Ott lesz ő és Seguchi. Tatsuha is eljön és… szeretném, ha ti is ott lennétek. Mind a ketten. – nyomta meg jelentőségteljesen az utolsó szavakat Kazuko.

- Sajnálom, apa, de nem megyünk el. – jelentette ki még egyszer Yuki. – Nem akarok anyával találkozni.

- De Yukiii… - kiáltott fel Shuichi. – De hiszen apukád születésnapja lesz. Nem teheted meg, hogy nem mész el. Ez tiszteletlenség.

- Majd felköszöntünk külön és kapsz tőlünk is ajándékot, de nem megyünk el. – fújt ki a füstöt az író.

- Nem az ajándékról van szó, Eiri. Szeretném, ha mindenki ott lenne. Évek óta nem volt olyan, hogy mindenki ott legyen egy családi eseményen, pedig nem vagyunk valami nagy család.

- Így sokkal nyugodtabban fogtok ünnepelni. Hidd el nekem!

- Tudom, botor gondolat, hogy majd mind együtt leszünk, mint egy boldog család, hiszen most mindenki nagyon haragszik anyádra. Én is, Mika is, Seguchi, még Tatsuha sem ért vele egyet. Nem érdekel, hogy mit mond anyád. Ezt ő is tudja. Csak szeretném, ha mind együtt lennénk. Talán Mikáék esküvője óta nem voltunk együtt és az már nagyon régen volt. – nézett Kazuko kérlelő, szomorú szemekkel fiára.

- Yuki! Nem haragudhatsz mindig az anyukádra. Ő csak meg akart védeni, még ha rossz eszközökkel is próbálta ezt megtenni. Legalább az apukád kedvéért menj el! Én legfeljebb nem megyek, hogy ne bántsam meg vele!

- Ne beszélj így, Shuichi! Együtt élsz Eirivel, szereted őt. Csak ez a fontos. Most már te is a családhoz tartozol. Ebbe majd Sara is bele fog egyszer nyugodni. – mosolygott Kazuko a fiúra.

A családhoz tartozom? Yuki családjához? Elfogadtak? Engem? Kazuko-san, Mika-san és Seguchi-san? Én is a része vagyok Yuki családjának?" – próbálta feldolgozni magában Shuichi a hallottakat.

Befogadják? A családomba? De… Mindig megpróbáltam Shuichit a legtávolabb tartani a családomtól… és most a tagja lesz? Együtt élsz Eirivel, szereted őt. Csak ez a fontos. Elfogadják, mert látják, hogy szeret engem ez a kölyök!? Tudják, ragaszkodom hozzá. Hittek neki, mikor összevesztünk. Bíztak benne. Megkedvelték… ?" – forogtak a gondolatok Yuki agyában is.

- Eiri? – zakkantotta ki mélázásából Kazuko a fiát.

- Rendben. Elmegyünk. De vagy mindketten megyünk vagy egyikünk sem. – fújta ki a szőke férfi csukott szemmel a füstöt.

- A meghívás mindkettőtökre vonatkozik. – mondta mosolyogva széttárva kezeit a fekete hajú férfi. Ekkor Yuki kinyitotta a szemét és ránézett Shuichira. A kis énekes ott ült mellette teljesen megilletődve és nem tudta hová tenni az eseményeket. Először ránézett Kazukora, aki kedvesen mosolyogva várta a válaszát. Aztán Yuki felé fordította a fejét. A szőke férfi borostyánszínű szemei várakozással voltak teli. Nem kérleltek, nem parancsoltak, nem voltak közömbösek. Csak az egyszerű kíváncsiság lakozott bennük. Shuichira bízta a választást. Nem akart semmit ráerőszakolni a fiúra.

- Elmegyünk. – bólintotta lassan Shuichi és melegen rámosolygott Yukira, akinek szintén megjelent a szája szélén a mosolynak valami halvány utánzata.

- Remek. Akkor jövő pénteken találkozunk. Délután 4-kor. – állt fel Kazuko a kanapéról.

- Ott leszünk. – mosolygott most már teljes erőbedobással az eperhajú énekes.

- Sziasztok!

- Kikísérem. – ugrott fel Shuichi.

- Igazán nem kell. Kitalálok. Menjetek vacsorázni! – kacsintott a korgó gyomrú fiúra az üzletember, majd távozott.

- Holnap elmehetnénk ajándékot venni Kazuko-sannak. – nézett lelkendezve Yukira az énekes.

- Mibe hagytam magam belerángatni? – morogta felakadt szemekkel, beletúrva szőke hajába az író. Előre tudta, hogy Shuichi imád ajándékot vásárolni, de sajnos érzéke és ízlése az nincs hozzá. Ráadásul ez plusz 1-2 óra intenzív szóáradat. Előre fáradt volt a gondolattól…

Másnap Shuichi ígéretéhez híven elkéredzkedett K-santól és hamarabb hazajött, hogy Yukival elmehessenek Kazukonak ajándékot venni. Az énekes teljesen lázba jött az ajándékvásárlás gondolatára, tele volt „jobbnál-jobb" ötletekkel. Az író már nem volt ilyen lelkes és riadtan várta a fiú ötleteit. Ő maga nem igazán tudta, hogy mit is vegyenek édesapjának, de abban már most biztos volt, hogy apja és szeretője ízlése (finoman fogalmazva) nem egészen egyezik.

- Yuki, mit vegyünk apukádnak? Tényleg hányadik születésnapja lesz? – kérdezte izgatottan Shuichi.

- Az 55. – mondta cigarettára gyújtva a férfi, hogy előre lenyugtassa idegeit.

- Nem gondoltam volna. Olyan fiatalos. Biztos sportol valamit. – mélázott el a fiú.

- Hm. – mordult feleletképp Yuki.

- Vehetnénk neki egy anime figurás pólót a teniszezéshez. Biztos van kedvenc anime hőse. – ajánlotta ragyogó szemekkel az énekes.

- Nem az az anime figurás pólóban teniszező fajta.

- Hm. Igazad lehet. Neki valami elegánsabb kell. – bandukolt ismét elgondolkodva Shuichi a füstölő író mellett. – Megvan. Láttam múltkor egy bútorbolt kirakatában egy karosszéket.

- Igen… - lepődött meg Yuki, hogy ez még a fiú épkézlábabb ötletei közé való lehet.

- Igen. Egy igazi bőrüléses irodai karosszéket. Gyönyörű volt. Narancssárga. – magyarázta élénken az eperhajú fiú.

- Ó! – mondta lelombozva az író. „Ez még sem a használható ötletei közül való." – A narancssárga nem az ő színe. – mondta végül színtelen hangon.

- Pedig szerintem illene a jelleméhez.

- Hm.

- Na jó. Akkor legyen valami ékszer. Bár nem jó. Valószínűleg azt vesz anyukád vagy Mika. – sóhajtott lemondóan Shuichi.

- De jó. – ragyogtak fel a hirtelen ötlettől Yuki szemei.

- Ékszer? De mi? Nyaklánc? Karkötő? Nyakkendőcsíptető? Ez az! Nyakkendőcsíptető. – mosolyodott el a fiú is boldogan. - Egy elegáns arany nyakkendőcsíptető valami színes kővel. Mondjuk rózsaszínnel.

- Nem egészen. – morogta rosszallóan pillantva az énekesre a szőke férfi. – Gyere! – dobta el cigarettáját Yuki és meghosszítva lépteit elindult a közeli ékszerbolt felé.

- Várj meg! – Shuichinak szinte szaladni kellett, hogy lépést tartson a gyors és nagyléptű íróval.

Teltek a napok és a Bad Luck remekül haladt a cd-vel. De a cd mellett más dolguk is akadt, hiszen egy hét múlva koncertjük lesz. Nem is akármilyen. A Nittle Grasperrel együtt lépnek színpadra. Azért, mert ez a koncert egy jótékonysági koncert volt. A Bad Luck és a Nittle Grasper a jegyekből befolyt összeget egy alapítványnak adja. Mikor ezt nyilvánosságra hozták, mindenki nagyon meglepődött. Japán két legnagyobb együttese egy jótékonysági koncerten, amelyre várhatóan nagyon sokan el fognak menni, mert valószínűleg eljátszanak 1-2 számot ízelítőként az új lemezről is, hogy ezzel még inkább felcsigázzák a rajongókat és még többen megvegyék azt. De a Bad Luck számára még egy szempontból fontos volt ez a koncert, hiszen az angolok, akikkel nem rég írták alá a szerződést a jövő évi európai turnéról, szintén itt lesznek vendégként. Éppen ezért teljes erőbedobással készültek és gyakoroltak.

Úgy döntöttek, hogy ezen a koncerten ízelítőként az új lemezről a Yuki által írt dalt fogják előadni, ezért ezen a dalon dupla annyit dolgoztak. Hiszen még nem volt meg teljesen a zene és a hangszerelés. Az eddigieket kissé át kellet írni, mert Yuki nem ismerte a zenét, amelyhez eredetileg Shuichi írt volna szöveget és mert a már meglévő zenét egyikük sem tartotta elég jónak a szöveghez, ezért Hiro és Fujisaki lázas munkába kezdett, hogy hangszereljék a számot.

Valamint a két együttes úgy tervezte, hogy együtt is előad 1-2 régebbi Nittle Grasper és Bad Luck számot. Shuichi és Ryuuchi együtt fognak énekelni a színpadon, mint annak idején. Éppen ezért voltak közös próbáik is, amelyeknek mindig Ryuichi örült a legjobban, hiszen imádott az eperhajú énekessel együtt énekelni. (Kuma-chan pedig imádta őket együtt hallani.) Shuichi is nagyon örült, hogy ilyen sokat találkozhat Ryuichival és minden nap még nagyobb lelkesedéssel mesélte Yukinak a nap eseményeit. Yuki pedig hallgatta a fiút, de többnyire nem jutott el az agyáig, amit mond. Csak ült a kanapén, cigarettázott, ölében a mesélő kis eperhajú énekessel és valahol belül mosolygott, hogy mennyire hiányzott ez neki, amíg nem volt mellette a fiú. Beszámolója után pedig szótlan, szorosan magához ölelte Shuichit és megcsókolta, amitől a fiú mindig nagyon meglepődött, de mindig nagyon boldog lett.