- Nézd apu! A tanítónéni azt mondta, hogy 'Amikor egy csengő megszólal, egy angyalka is szárnyat kap'.

Éponine szorosan magaköré tekerte a takarót a kanapén, egy pohár vörösbort kortyolgatva, miközben az 'Egy csodálatos élet' című film vége ment a sarokban álló tévében.

Enjolras a tévéről az ablakra emelte tekintetét, és észrevette, hogy vakítóan fehér hótakaró borítja már a várost. Az ablak bepárásodott és megjelentek raja az első jégvirágok, de a szoba bent kellemesen meleg volt.

Egy sóhaj kíséretében kikapcsolta a televíziót és leült egy karosszékbe. Kezébe vette a saját borospoharát – Éponine ragaszkodott hozzá, hogy kávé helyett inkább borozzanak. – Karácsony van – mondta és ezzel az okkal teljesen meggyőzte.

A kis barna maga elé húzta a lábait és karjaival átfonta őket, fejét pedig a térdén pihentette. Pillantása összeakadt a szőke fiúval, aki ma is nagyon fáradtnak tűnt, de hogy mitől, nem mondta megmondani. Talán előző este nem tudott aludni…

- Egész jó film volt – törte meg a csendet. – Már régóta nem néztem semmilyen filmet.

A férfi töltött magának még egy pohárral.

- Jobb is így. A túl sok tévézés elrohasztja az agyadat.

A lány felhorkantott, de nem mondott semmit. Ehelyett felült és felemelte a földön alvó Petit-et a kanapé mellől. Könnyen az ölébe tudta fektetni a kába macskát, és ezért boldogan elmosolyodott. Arca kivirult, és amikor felnézett, látta, hogy az üveg Enjolras lába mellett üres.

- Még egy kis bort? – kérdezte, de inkább állításnak hangzott, mint kérdésnek.

Bólintott, kiitta a poharát, aztán kivitte az üres üveget, kibontott egy másikat és bevitte a nappaliba.

Valami elnehezült a mellkasában. Józan esze kiabált neki: Te bolond, mit csinálsz? Miért mész ilyen messzire? Nincs igazad. Neki sincs.

De nem tudta megállítani magát, élvezte a lány társaságát, és akarta is, egész este. Különben is, karácsony van, és nem találkozott senkivel az elmúlt évben, még a családjával sem.

Még mindig a barátait látta, de ők már nem voltak semmik, csak egy darab, vésett kődarab.

- Másnak tűnsz – mélázott el Éponine és felé nyújtotta üres poharát. A másik elvette tőle, félig töltötte, mire a lány rosszalló pillantását látva öntött még hozzá.

- Mihez képest?

- Mióta először láttalak. Olyan voltál, mint akárki más. Teljesen felhúztál azzal, ahogy jöttél és mindenbe beleütötted az orrod. Úgy éreztem magam, mint egy hangya a nagyító alatt.

Csönd. Talán ismerte, de ez nem jelenti azt, hogy nem is érdekelte. Habár Enjolras mindent, amit a munkája elé helyezett, különösnek tartott, nem volt benne biztos, hogy helyesen cselekedett. Túl régóta.

- Egyébként – folytatta földre szögezett szemmel a lány. – azt hiszem…

- Tévedtél?

Megrázta a fejét, de aztán elnevette magát, ettől eldőlt a kanapén és olyan szenvedélyesen rázta a nevetés, hogy az egész ház belecsengett.

- Szereted, ha igazad van – állapította meg és szünetet tartott. – Bárcsak ne lettem volna ennyire nyilvánvaló.

Enjolras mozdulatlan maradt, de arcában valami elgezdett égni – talán a bortól, amit olyan ritkán, szinte soha nem ivott.

- Hazudtál volna? – kérdezte. – Ha korábban megkérdezem tőled, mit gondolsz rólam… elhitetted volna velem, hogy megvetsz?

- Igen.

Szemei összeszűkültek.

- A hazugság egy sajnálatraméltó jellemvonás.

- Gyorsan ítélkezel – sóhajtott a lány. – De talán meg kéne fogadnod a saját tanácsodat.

- Miért, mivel kapcsolatban hazudtam? – tudakolta. Mérges lett – ami nem gyakran történt meg vele. Ez szenvedély – mondta magának. Egy kis szikra vagy valami, ami azelőtt sok volt… és ő az egyetlen, aki előhozza belőle.

- Hogy azt akarod, hogy azért jöjjek, hogy csináljuk meg az interjút.

Erre nem mondott semmit. Csak felállt és a sarokhoz sétált, ahol a táskája hevert a földön, kicipzározta és elővette belőle a kis fekete magnetofont.

Éponine azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná, amit az előbb mondott.

- Nem, Enjolras – kezdte. – Nem úgy értettem -

- Nincs hamis igéret – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, a kanapé mögé állt és lenézett a tétovázó szemekre. – Nem akarom, hogy azt gondold, csak azért hívtalak, hogy itt karácsonyozz nálam, maradj a házamban velem… valami mást várva.

Mély csönd telepedett rájuk.

Éponine egyfelől megsértődött, míg a másfelől határozottan megdöbbent. Tudta, hogy nem volt helyes elvárnia semmit ettől az embertől, aki ki is jelentette, hogy csak egy interjút akar, semmi többet. El akarta mondani a történetét, ha ez még számít egyáltalán azok után, hogy leközölték a hazugságot és egész Franciaország igaznak véli őket. Azon kívül egy kis része legyőzöttnek érezte magát a kijelentésre, és nem tudta, miért.

Ez a kijelentés merészen hangzott tőle – amiről tudta, hogy benne van, de soha nem látszott, azért, mert nem akarta. Most talán azért történhetett, mert ivott, és ez felruházta a kitörésre, ledobta a maszkot és felfedte a valódi énjét.

Azelőtt nem volt ilyen, gondolta és próbálta meggyőzni magát. Talán más körülmények, megváltozott és ezért nem mutatta eddig ezt a szenvedélyes oldalát...

- Monsieur, soha nem gondoltam, hogy ilyen fajta férfi vagy.

Az kihúzta magát, de nem szólt egy szót sem.

A lány nehezen nyelt egyet és folytatta.

- Ha szeretnéd, inkább holnap csináljuk – feltéve, ha még mindig érdekel a vallomásom.

Valami idegesen mocorgott benne, ahogy kimondta ezeket a szavakat, talán azért, mert még mindig bizonytalan volt, hogy el akarja-e mondani, és ha igen, az mit változtatna? Még mindig próbált olyan magabiztos lenni, amennyire csak tudott, mikor találkozott a pillantásuk. Gyomra összeugrott.

- Túl sok a bor – mondta végül a férfi.

- Túl késő van – bólintott a lány.

Egy pert múlva Enjolras visszament a székéhez és leült. Valahol érezte leggbelül, hogy messzire ment, amikor kimondta azt, amit nem kellett volna – nem ma este, nem karácsonykor – de nem tudja visszaszívni a szavait, ahogy a kiöntött bort sem lehet visszaönteni az üvegbe.

Enjolras nem tudta, mi mást mondhatna, vagy tudna mondani ebben a menthetetlenül kényelmetlen helyzetben.

Éponine viaskodott magával, hogy megtörje-e a csendet, amelyben csak a borospoharak csörgését lehetett hallani – ahogy a férfi kivitte a konyhába, anélkül, hogy ránézett volna.

- Tudod – mondta rekedten. – Karácsony van, de nem érzem. Itt nincs se egy fenyőág, se egy meggyújtott gyertya, se édesség, se zokni, semmi.

A másik vállrándítással felelt.

- Van papírod?

- Az írógép mellett – mutatott az asztalára a sarokban.

Ahogy a lány felállt, Petit (aki eddig békésen szunyókált az ölében) felugrott, fújt egyett, mielőtt a lány elsétált volna. Átszelte a szobát, felvett egy kupac papírt, kivett egy ollót a ceruza és tolltartó dobozból, és visszaszökkelt a kanapéra.

- Maman tanított meg rá, amikor kicsi voltam – Éponine hangja gyengéd volt, ami visszacsalta Enjolras tekintetét oda, ahol ült keresztbetett lábakkal, és feszülten koncentrált arra a bonyolult feladatra, amit az ölében végzett.

- Père a kandalló fölé lógatta őket, amikor kész lettem, és persze rengeteget csináltunk, egy tucatot, én, és Azelma... – úgy tűnt, a lány elfelejtette, hogy hangosan beszél, mert nem mondta volna így ki ezeket.

Enjolras nem kíváncsiskodott. Már így is épp eleget mondott, hogy megbántsa. Inkább nézte, ahogy a kis olló körbejár a papíron és fehér szálló papírdarabokat ereget a kanapéra.

A lány úgy dolgozott, mintha mindig is ezt csinálta volna, mozdulatai folyékonyan követték egymást, ha álmából felkeltenék, akkor is tudná.

Légzése szabálytalan, ahogy összpontosított a vágásra.

Furcsa ügyesség egy furcsa lánytól tűnődött.

- Kész – ásított egy hatalmasat. – Befejeztem.

Éponine felmutatta, hogy szemügyre vegye. Finom volt és elegáns, mint amennyire az egyszerű dolgok lehetnek. Két hajtás a közepén és kis szív alakú lukak mindenütt a fehér papíron. A sok kis részlet végül összeállt Enjolras fejében.

- Egy hópehely – mormolta.

Éponine diadalmasan elmosolyodott.

Meglepte, ahogy fölállt a székéből és mégegyszer elindult felé. Azt hihette, hogy kitépi a kezéből, mert ahogy a szemöldökét összeráncolta és állát felemelte, erre következtethetett – de ahogy kinyújtotta a kezét, beletette a papír hópelyhet, aztán csak nézte, ahogy a kandallóhoz sétál az ablak mellett.

Egy rozsdás szög állt ki a fa keretből, amire óvatosan ügyelve felakasztotta, majd tett egy lépést hátrafelé.

- Na – sóhajtott a lány. – Most már van egy kis dekoráció.

Egyszerű mosoly villant át rajta, ahogy kimondta, gyengéden pislantott egyet.

Egy kis figyelem a hópehelykészítésre, és úgy tűnt, minden helyrejött, elüldözte a feszültséget. Talán ezért is kezdte el csinálni, de már nem volt benne biztos. Mindenesetre az álom lassan köszönt neki, de próbált harcolni ellene, végül elnyúlt a kanapén.

- Kimerültnek tűnsz – jegyezte meg Enjolras. – Pihenned kellene.

- Tudom – lehelte haloványan, csukott szemekkel a lány. – De még csak tizenegy óra, és csak most bontottuk meg az üveget…

Enjolras majdnem elnevette magát, de visszatartotta magában a kitörni kiészülő nevetést. Ezért lehajolt és felemelt egy párnát, amiből cseresznyevirág illat áradt és gyors mozdulattal a lány feje alá tette. Éponine csak halványan érezte, hogy egy erős kéz felemeli a vállánál, és egyenesen elfekteti. Félig lecsukott szempilláin át próbált fókuszálni, és egy pillanattal később egyedül találta magát a szobában; és ahogy a lámpák lassan kihunytak, szépen lassan hátra hajtotta a fejét.

- Enjolras – suttogta a sötétségbe.

- Aludj csak – hallotta a választ.

Éponine hamar engedelmeskedett.

xxxxxxxxxx

Ismét a tűzijátékra riadt fel.

A dübörgésük a torkában dobogott, és megint kiragadták az ágyából, amint levegő után kapkodott zihálva.

Morajuk lent Párizs utcáin visszhangzott és beszivárgott az ajtó repedései alatt a hálószobájába.

Most sokkal hangosabb volt, mint előző éjszaka.

Enjolras újra becsukta a szemét, eltakartai ideges ujjaival és megpróbált nem koncentrálni a fejfájásra, ami majdnem széthasította a fejét.

Bang.

Ösztönösen kiugrott az ágyból, kinyitotta az ajtót és a nappali felé vette az irányt, az ablak mágnesként vonzotta, ahonnan a színes szikrázó fénybuborékokat látta felvillanni. Csak hunyorogva tudta nyitva tartani a szemét, de a hevesen zakatoló szívverése felrázta az álmából. A tudat, hogy ma éjjel is értékes időt veszteget el, amit alvással kéne töltenie és a másnapi munka gondolatától még rosszabbul érezte magát.

Bang-bang.

Majdnem annyira elveszett a gondolataiban, hogy azt is alig vette észre, hogy Petit dorombolva a lábaihoz dörgölőzik.

Enjolras vonakodva hajolt le megsimogatni a szőrős bundáját, s ahogy újból felpillantott, csodálattal nézte, ahogy az égen pukkanó fények megvilágítják a várost.

Milyen gyakran ébredt fel a puskapor szagára, férfiak kiáltozására, nők sikítására, ahogy gyermekeiket védik a lőzáportól?

- Ébren vagy?

Egy fáradt hang hasított át a szoba csendjén.

A macska ijedten borzolta fel a szőrét, majd egy nyávogás kíséretében elmenekült a hálószoba irányába.

A kanapén Éponine ébredezett. Látta halvány körvonalait, ahogy nyújtózkodik, és szelíden megdörzsöli a szemét; a takaró, amit szorosan magaköré csavart, most lágyan lehullott róla.

- Nem akartalak megijeszteni – hunyorgott rá. – Minden rendben?

- Jól vagyok – felelt élesen, de megbánta ezt a hangját. – Bocsánat.

- Nem úgy hangzik – kezdte volna, de megállította magát. Ehelyett ledobta magáról a takarót és odament az ablakhoz, oda, ahol Enjolras állt. Ahogy mellé ért, felvillant egy sor fény az égen, amit nagy robaj kísért, a sistergő felrobbanó lőpor.

A parázsló fények megvilágításában a férfi megnézhette a lány arcát. Az arc tisztán csillogott, nem rejtette a haja mögé, nincsenek fáradt ráncok a homlokán, sem harag a hangjában. Most itt volt kristálytisztán: sima ovális arán mélybarna szemekkel, kerek kis pisze orral, haját egy ronggyal összefogva, ami alól előbukkantak a vastag, drótszerűgöndör hajfürtök. Hosszú szempillái árnyékot vetettek a szeme alá, ami karikákra emlékeztette Enjolrast, ami az ő arcát is ékesítette, ahogy megtapogatta ujjaival.

Azokra a napokra emlékeztetve, amiket soha nem fog tudni elfelejteni, és ami mindig fáj neki.

A lány kulcscsontja kilátszott a szakadt pólója alól, amit azért nem vehetett észre, mert annyira fáradt volt és nem figyelt.

Enjolras megállt, amikor még egy sor fénykoszorú villant fel és csodálkozva vette észre a kis lila zúzódást a lány nyakán. De a pillanat hamar véget ért, ahogy jött, a lány pedig egy lépéssel hátrább állt az ablaktól és eltűnt a vizslató pillantások elől.

- Nem tudtam, hogy ilyen a városi látvány Karácsonykor – sóhajtotta gyengéden.

- Jobban kínoz, mint bármi más – nyöszörögte és vakarta meg a nyakát, ahogy hátat fordított az ablaknak. – Nem tudok aludni tőle.

- El tudom képzelni, milyen érzés lehet – nem aludni.

Volt valami maró gúny a hangjában.

A lányra pillantott és fáradtan leeresztette a karjait. Nagyon fáradtnak érezte magát. Szíve azonban még mindig hevesen vert.

- Régóta fenn vagy?

A férfi megrázta a fejét mielőtt a tűzijátékra mutatott.

- Nem. Épp csak most keltem fel… ezek az izék keltettek fel.

Szünetet tartott, majd hozzátette egy kis gondolkodás után.

- Olyan, mint az ágyúdörgés.

Éponine nem válaszolt semmit, és nem is érezte szükségét. Szavai kényelmetlen ürességet hagytak maguk után a levegőben, és a lány észrevette, hogy a fiú remeg.

Ő... reszket? Gondolkodott teljes hitetlenséggel. A férfi, aki mindig olyan határozott és biztos, az egyetlen, aki képtelen mosolyogni, és aki semmilyen érzelmet nem mutat, most reszket. De miért?

Némán a férfi kezébe csúsztatta kezét.

Az nem nézett rá, ahogy a lány sem. Mindketten tudták, mi ez: biztonság. Habár Éponine nem értette és nem is akarta megpróbálni – legalábbis nem most – de megmutatta, hogy van benne együttérzés. És ahogy a férfi keze erősen megszorította az övét, olyan jóleső érzéssel töltötte el, hogy úgy érezte, mintha az éjszaka megállt volna és csak ők ketten vannak a nyugodt békéjében.

A lány hirtelen jött szavai késként vágták szét a csendet.

- Minden túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – mondta és ráhajtotta fejét Enjolras vállára. – Tudom, hogy holnap minden más lesz, amikor visszamegyek a gyárba és te is az irodába… de ez most így nagyon jó. Tényleg.

A fiú alig tudta visszanyelni a szavait, amelyek a torkában és már szinte az ajkán voltak. Én sem akarom, hogy vége legyen.

Talán ezek a gondolatok csak hallucinációk voltak, amit vagy a fáradtság, vagy még mindig a vérében pezsgő bor okozott, vagy a lány, akinek egyáltalán nem volt ellenére a társasága. Bármi is volt, Enjolras gyűlölte, mert nem tudta magának megmagyarázni ezeket a gondolatokat és emiatt mogorván nézett.

Éponine elengedte a kezét és keresztbe tette a vállán.

Ez volt a búcsújuk, az igazi, ami többet jelent, mint egy előre megtervezett reggeliviszlűt. Ma este volt, és ez most történt, és amikor a férfira nézett, az is lenézett rá.

Mielőtt mármit is mondhatott volna, a fiú újra az ablakra nézett.

- Vége a tűzijátéknak – morogta. – Vissza kéne mennem az ágyamba.

A lány bólintott.

- Nekem is.

Mielőtt sarkon fordult volna, rámosolygott, amit a lány még a sötétben is látott.

- Örvendtem, Mademoiselle.

Éponine mélyen pukedlizett a szokásos vigyorával és visszatipegett a kanapéhoz.

Ahogy belesüppedt a puha paplanba és hallotta Enjolras szobaajtajának csukódását, nem tehetett róla, de azon gondolkodott, hogy mennyire örül, hogy kereszteződtek útjaik ezzel a márvány férfival.

Még ha csak most az egyszer is történt.

xxxxxxxxxx

Az ezt követő reggelen Enjolras az ébresztőórájának hangos csörgésére ébredt, belebújt a papucsába, felvette a köpenyét és kibotorkált a nappaliba. Ösztönösen szemei a kanapé felé siklottak, ahol feltételezte, hogy a lány még alszik, de meghökkent, amikor nem találta ott.

Nézett jobbra, nézett balra, és amikor sehol sem látta, a nevét kiáltotta.

Sehonnan nem érkezett válasz.

xxxxxxxxxx

Kint egy lány sétált a hajnali utcán, kezében egy barna papírtáskával.

Szíve serényen dobogott, félve a férfitól, akinek szándékában állt megírni a történetét és aki azt hiszi, hamarosan felébred, és elkezdi keresni, amikor rájön, hogy elment.

Ez árulás, sikította élesen egy belső hang. Azt mondtad, elmondod neki, amit tudsz és aztán mész el.

De hosszú félelme ellenére, egy része tovább akart menni, egy másik pedig azt kívánta, hogy valaki karon ragadja és vigye vissza a lakásba.

Azon töprengett, miért.

Xxxxxxxxxx

A nyugodt napfelkeltében, kopott házában Thénardier várt.