A visszatérő
Akane tudta jól, hogy a konohaiak számára ő már rég halott volt, s csak fájdalmat okozott akkor is, amikor ismét találkozott velük. Mentséget keresett magának, s arra gondolt, hogy elbújhat a tény mögé, hogy nem ismerte az emlékeit, csak azokat, amik a baleset után történtek, s azok az emlékek, azok az érzések azt súgták neki, hogy mennie kell, mégpedig Tobival, nem Kakashihoz, s nem Nejihez, hanem Deidarához.
Dél lehetett, ő reggel ért oda. Ügyesen elbújt, figyelte a jövő-menő embereket, anélkül, hogy azok megláthatták volna. Minden arc ismerős volt számára, minden olyan megszokott, olyan kellemes, de ő mégis félelmet érzett a szivében. Úgy érezte, hogy már nem ide tartozik, hogy ezek az emberek már nem úgy gondolnak rá, mint hajdan. Ebben a dologban igaza volt: a falu lakosai számára ő is csak egy missing-nin, akárcsak a többi.
Csak várt tétován a kapu előtt, nem volt mersze bemenni, félt, hogy nem olyan lesz a fogadtatás, amilyet ő szeretne.
Lassan kezdett elbújni a nap a hegyek mögött, a fény egyre inkább visszahúzódott, s árnyak száltak a falura.
Akane szivében most megmozdult valami. Eljött az ő ideje, érezte: most hazamehet. Ennek ellenére mégsem mert csak úgy besétálni a kapun, bár egy pillanatra azt érezte, hogy az lenne a legjobb megoldás. Másként döntött.
Átmászott a falon, anélkül, hogy bárki meglátta volna, s mikor a másik oldalon volt, már Konohában egyre hevesebben kezdett verni a szive.
Gondolkodás nélkül lépett ezután, s nem is nézte hova megy, csak ment, sőt szaladt, de továbbra is láthatatlan árnyként az éjszakában, akit senki sem vehet észre.
Hirtelen megtorpant, amikor meglátta maga előtt a kapun levő jelet: a Hyuuga klán jele volt. Akane megijedt, azt hitte leleplezte magát, azt hitte szivének dobogását mindenki hallja, mindenkit felvert vele, de nem igy volt. Továbbra is minden csendes maradt, s a Hyuuga ház sötét volt.
Akane erőtt vett magán, ide is betört. Tudta hova tart, még ismerte a járást, annyi idő, s emlékezetkülönbség után is. És végül odaért, az ablak nyitva volt, mint mindig, s ő könnyedén felugrott, s bent termett a szobában.
A szoba egyszerű volt, semmi extra, sem csili-vili, minden monokróm, letisztult, minimalista, minden fehér.
A hold most előbújt a felhő mögül, bár eddig hűségesen rejtegette Akanét, most ő is kiváncsi volt a történésekre. Fényével megvilágitotta az egyszerű ágyat a szobában. Láthatóvá vált a fiatal fiú arca, az a férfias, méltóságot sugárzó, fiatal arc, ami annyiszor kisértett már Akane álmában.
Akane nem akart elhamarkodottan tenni semmit, de mégis magával ragadta a helyzet, a jelen, az eddigiek hiányérzete. Odalépett az ágy mellé, Neji hátánál, hogy nehogy az árnyéka rávetődjön a fiúra. Csendesen az ágyra ült, s Neji fölé hajolt, hogy láthassa az arcát, s a látvány egy félénk mosolyt csalt elő a lányból.
Mióta Akane nem a konohaiak táborát erősiti, leszokott arról, hogy teljesen eltakarja magát, most sem az arcát nem fedte maszk, sem a haja nem volt elrejtve. Erről persze ő is elfeledkezett a nosztalgiázás közepette, s nem is vette észre, ahogy derékig érő egyenes, lágy haja leomlik a vállán át, s finoman érinti Neji arcát.
Akane hirtelen mozdulni sem birt, amikor észrevette, hogy a fiú nagy levegőt vesz, mintha az illatot keresné, majd mélyet sóhajt. Ezután nem történt semmi, s Akane kissé megnyugodott, de már rég nem volt biztos benne, hogy ide kellett jönnie most.
Amikor lassan elhúzta haját, s fel akart állni az ágyról, Neji hirtelen elkapta a kezét. A fiú álmából ébredve nem tudta mi történt körülötte, ezért reflexszerűen rántotta a mögötte ülő lányt maga elé, hogy a holdfényben meglesse kivel van dolga.
Nincs kifejezés, ami leirhatná Neji arcát most, amikor rájött, hogy ki a vendége. Egyszerre volt szomorú és boldog, reményteli, de elveszett, vágyakozó, de önmegtartóztató az arca.
- Te? – tette fel a lánynak a kérdést, anélkül, hogy kifejtené, de a lány megértette.
- Én vagyok – felelte a lány. – Hazajöttem… Mindenre emlékszem.
- Hogyan lehetséges ez? – kérdezte Neji hitetlen tekintettel.
- Hosszú történet, de itt végződik nálad – felelte a lány nyugodtan.
Neji nem kérdezett többet, túl sok gondolat volt a fejében, nem tudott mérlegelni, nem tudta őket fontossági sorrendbe állitani, inkább hallgatott. Lehajtotta a fejét a lány ölébe, s hagyta, hogy a lány simogassa a haját.
Amint pirkadni kezdett a konohaiak kezdték felfedezni Akane nyomait. A falon lábnyomok voltak, a szenzorok pedig ismeretlen jelenlétét üzenték a Hokagénak.
Mire Akane felébredt az éjszaka hirtelen jött álomból, Neji már tudta, hogy keresnek valakit. Azt is tudta, hogy csak Yuuról lehet szó.
- Bújkálni akarsz? – kérdezte Neji, s a szeméből kiolvasható volt, hogy ő menedéket nyújt, ha bújkálni szeretne.
- Meg akarom látogatni a Hokagét – válaszolt röviden a lány.
Neji mély lélegzetet vett, s intézkedett is.
Néhány órával később a Hokage irodájában folytatódnak az események. A Hokage az iróasztala mögött, Akane előtte áll. Neji az ablaknak támaszkodva, míg a Hokage hátánál Kakashi: csak a közvetlen érintettek vannak jelen. A hangulat és a beszédtéma egy fegyelmi tárgyalásra emlékeztet, annak ellenére, hogy nem nevezték igy.
- Ennyi a történetem – hallatszik Yuuka utolsó monda, abból az elbeszélésből, amiből a három hallgató megérthetett mindent, amit ti is értetek eddig. – Most itt vagyok.
- Azt várod, hogy visszafogadjunk, mintha mi sem történt volna? – kérdezte a Hokage szúrós tekintettel. – Hogy bizzunk meg benned? Honnan tudhatnánk, hogy nem versz át minket, s nem azért akarsz beépülni közénk?
- Ha igy lenne, akkor nem segitenék, s nem meséltem volna el mindent részletesen – felelte a lány, s szeme sem rebbent: ugyanaz a bátor kunoichi maradt, aki a baleset előtt volt.
- Kezeskedem érte – hajtotta meg magát Neji, miután igy szólt közelebb lépve a Hokagéhoz. – Én hiszek neki… Megbizom benne.
- Nem kenyere a hazudozás – mondta Kakashi is, bár ő nem volt annyira biztos a dolgában, mint Neji.
- Attól tartok, hogy ez még nem elég biztositék – folytatta hangos helyzetelemzését a Hokage. – Mind tisztában vagyunk Hatake Yuuka képességeivel. Álmomban sem merném megkockáztatni, hogy alábecsüljem, tudom, hogy rengeteg kárt okozhatna a falunak.
- Az éjszaka is megtehette volna, ha ez lenne a szándéka közvetlenül – szólt közbe Kakashi, s a hangja egyre őszintébb volt, mintha már ő is kezdené elhinni a lány történetét, s a fizetség nem maradt el, máris bezsebelhette az unokatestvére köszönő pillantásait.
- De ehelyett egyenesen hozzám jött – folytatta a mondatot Neji kissé meggondolatlanul, s hamar meg is bánta amit mondott, mikor Kakashi és a Hokage tekintetét magán érezte.
- Én segithetek csak a falunak – törte meg a kinos szituáció varázsát Yuuka. – Én ott voltam, ismerem az utat is az Akatsuki búvóhelyére. Ismerem a tagokat: az erejüket, a gyengeségeiket, s még azt is, hogy kinek hova kellene indulnia éppen, viszont ez az információ már biztos nem aktuális, valószinű, hogy megváltoztatták a terveiket a távozásom után.
- Ez már jobban hangzik – mosolygott a Hokage, a lány pedig rezzenéstelen arccal nézett egyenesen a szemébe.
- Van még valami amiről tudnia kell, s neked is Kakashi – tette hozzá a lány, majd gyűlölettel teli hangon folytatta: - Uchiha Sasuke és társai is csatlakoztak az Akatsukihoz.
A Hokage arca nem tűnt meglepettnek, valószinűleg számitott valami hasonlóra, s azt is érezte, hogy ez a tény azt is jelenti, hogy Uchiha Itachi már nem tartozik az élők közé. Ezzel szemben Kakashi arca, jobban mondva a szeme, ami még látszott a maszk mögül hirtelen olyan lett, mint ami megfagyott. Ő arra számitott, hogy egykori tanitványa egyszer visszatér, akárcsak most Yuu, de a tény, hogy Akatsuki lett azt jelentette, hogy hiába is várnák vissza, ő már örökké eltávozott, örökké a missing-ninek útját fogja járni.
