– Nem.
– Te nyavalyogtál, hogy le akarsz menni Roxmortsba!
– Meggondoltam magam.
Még mindig le akartam menni, csak hát, amennyi házit kaptunk SVK-ból… Amanda ideges volt.
Ahogy nem mellesleg majdnem a fél suli, mivel, mint kiderült, Umbridge NAGY hatalmat gyakorolhat. Túlságosan is nagyot.
Erre akkor jöttünk rá, amikor reggelinél megérkezett a Próféta. Nem mondom el a teljes cikket, szerintem elég annyi belőle, hogy végre megtudtuk, mit is csinálhat a roxforti főinspektor: kirúgathat egy-két tanárt az állásából, ha úgy véli, azok nem alkalmasak a poszt betöltésére. Fordítás: ha nem nyalsz be neki, repülsz.
Az első órát, amit kipécézett magának, a jóslástan volt. Hála Merlinnek, hogy nem jelentkeztem rá. Egy dolog volt, hogy a békát minden egyes étkezésnél látnom kellett, hacsak nem az utolsó vagy az első pillanatban futottam be kajálni, és egy másik, hogy már órákon is el kell viselnem a képét. Hogy fogom így kibírni röhögés nélkül? Már csak a torokköszörülése is nevetésre ingerelt, és én… nos, szépen szólva egyszerre fuldokoltam ettől és az undortól.
Bár addig mindegy volt, amíg az én évfolyamomat békén hagyta.
– Értsd meg, Hermione, ha én egyszer lemaradok, akkor…
– Szerintem lazíthatnál egy kicsit – ült le mellém Harry is.
– Azt se tudod, miről beszélünk – néztem rá csúnyán.
– Roxmortsról. Bűn lenne kihagynod az első alkalmat.
Nem válaszoltam. Annyi minden felhalmozódott az utóbbi héten, hogy egyszerűen képtelenségnek tűnt csak vasárnap bepótolni. És egyedül amúgy se poén. Ők hárman együtt mennek, Ginny asszem a pasijával, Nate-nek pedig vigyáznia kellett a hírnevére, úgyhogy nem mutatkozhatott griffendélessel, több embert meg nem ismerek.
Szóval marad az, hogy szombatra beköltözök a könyvtárba.
– Te se mész le – jutott eszembe. Akkor Hermione vajon…?
– Kviddicsedzés – morgott Ron. – Hogy jut eszébe Angelinának pont ekkora beiktatni egyet…
Elvigyorodtam – legszebb öröm a káröröm… Harry morcosan pillantott rám, ahogy Ron se értékelte túlzottan a megnyilvánulásomat.
Elfordultam. Nem értékelik a stílusom, brühühü. Már megszoktam, és a vigyor továbbra is ott maradt a képemen, mintha ráretusálták volna.
Aztán rá is fagyott, mikor megpillantottam Umbridge-et. Asszem, most az undor jött… Főleg, hogy Amandát tartotta szóval.
– McLain prof most nagy szarban van – jegyezte meg Fred. Na, ő meg hogy a fenébe került ide? – Umbridge bejött SVK-ra.
– És? – Hermione még a könyvéből is hajlandó volt kinézni ezért az infóért.
– Umbridge szerint elég lenne az elméletet vennünk, ahogy a minisztériumi mittudoménmiben szerepel. McLain ezzel nem értett egyet.
– Erre rögtön ugrott Umbridge, és szinte azonnal a halálfalóknál és Tudjátokkinél kötöttek ki – folytatta George.
– A profnak azzal sikerült elhallgattatnia, hogy ha a minisztérium nem tud minden egyes kikerülő diák mellé egy jól képzett aurort állítani, akkor ő kénytelen gyakorlati tananyagot leadni nekünk, mivel nem garantálja, hogy nem fognak megkéselni vagy halálra átkozni, ha eltévedünk a Zsebpiszok közben.
Ja, érthető. Amanda stílusa mindig is eredeti volt. „Muglisan" eredeti.
– Téged tanított már, nem? – Na és Neville mikor került ide?
– Miből gondolod?
– A vak is látja, hogy ismeritek egymást – húzta el Ginny az orrom elől a narancslevet.
– Igen, tanított. – Felnéztem, hogy jó sok pár szempárral találkozzon az enyém. – Mi ez, valami kihallgatás?
Harry vigyorogva bólintott. – Olyasmi.
– Hát jó – dőltem hátra, beletörődve az elkerülhetetlenbe. – Ő volt az SVK és a jóslástanár.
– És miért tegezed és hívod a keresztnevén? – jött a kérdés valahonnan.
– Az anyám legjobb barátnője. – Elkerültem Hermione pillantását, aki észrevette, és próbálta jelezni, hogy nem tetszik neki ez a kis elcsúsztatás. De hát mit tehettem volna? Valljam be mindenki előtt, hogy a keresztanyám az a tanár, aki két méteres házi dolgozatot adott fel? Kösz, de még nem untam meg az életemet.
– És csak első óta ismered?
– Nem.
– Akkor mióta?
– Amióta az anyám elkezdett az Ebrithylben tanítani.
– ÉS AZ MIÓTA?
– Hát… – Na jó, Ria, végy egy nagy levegőt, és próbálj fejben visszaszámolni. – Úgy tizennégy éve.
Óvatosan körülnéztem. George és Fred izgatottan hajoltak előrébb.
– Tehát ismered a gyenge pontjait?
– A fóbiáit?
– Hogy mitől fél?
– Hogy…
– Álljatok le! – szóltam rájuk.
– Miért?
– Mert kérdésetek tárgya mindent hall – mutattam mögéjük vigyorogva.
Amanda nem tűnt különösebben dühösnek. Szerintem magában halálra röhögte magát a megdöbbent képeken, amint a kihallgatóim vágtak, mikor meglátták őt.
– Mire kell az magának, Mr. Weasley?
Én gyorsan megpróbáltam észrevétlenül lelépni, de…
– Ria Matthews, büntetőmunka!
Megpördültem.
– De most mé'?
– Csak. Csoportos büntetőmunka. Maguk ketten is, Weasley, hiába néz így rám. Hétfőn négykor az irodámban.
Kísértést éreztem, hogy a padlóba verjem a fejem, oszlop ugyanis nem volt a közelben.
– Hányadik büntetőmunkádat szeded be? – kérdezte Ron.
– Nem tudom. Múlt hét óta nem számolom.
Most komolyan, minek vannak pontok, ha állandóan büntetőmunkát osztanak?
A nap olyan erősen sütött, hogy eljátszottam a gondolattal, jobb lett volna lehozni a napszemüvegemet. Fogalmam sincs, mi a normális dolog egy félvérnél, vagy csak simán egy boszorkánynál, de én speciel nem tudok megválni a mugli tárgyaimtól. Napszemüveg, mp3, DVD-gyűjtemény… Még ha semmi haszna nincs, mert itt nem ismerik az áram fogalmát.
– Arra van a Három Seprű – mutatta Hermione. – Nekem még van egy kis dolgom. Arrafelé van a Mézesfalás meg a többi. Jó mulatást! Másfél óra múlva a Három Seprűben!
Nos, mégis lejöttem. Hogy tök egyedül eltöltsek másfél órát. És mégis…
Hogy a fenébe tudnak a varázslók ennyi hülyeséget bezsúfolni egyetlen faluba?!
És íme a turisztikai látványosság: a Szellemszállás. Már a neve is röhejesen hangzott. A szellemek általánosságban képtelen voltak egy ilyen KICSI viskóban maradni. Ők imádtak szilárd tárgyakon átlebegve a lehető legváratlanabb pillanatban „rátörni" az emberre a falat. Az Ebrithyl környékén lévők legalábbis. Az itteniek többsége némiképp kulturáltabb volt. (Lásd, csak a kajánál és éjszaka zaklatták az élőket. Kivételt képezett ez alól Hóborc, ismeretlen fajtájú és eredetű szellemszerű életforma.)
– Mi olyan érdekes egy ilyen viskóban? – kérdeztem fennhangon magamtól.
– Újabban skizofrén vagy? – jött mögülem Nate hangja.
– Nem, teljesen normális vagyok – ráztam a fejem. – Ezt a hangok is megmondták.
Nate erre nem válaszolt semmit. Komolyan, miért ilyenkor bukkan fel mindig?
– Na, szóval miért is híres ez a viskó?
– Nem tudom. Biztos benne van az egyik könyvben.
– Akkor majd megkérdezem Hermionét. Ő biztosan tudja – motyogtam.
– Azt a könyvmoly csajt? Hé! – tette hozzá a tekintetemet látva. – Mardekáros létem diktálja, hogy így beszéljek róla!
– Jah, persze. De te nem is vagy igazi mardekáros – mutattam rá a nyilvánvaló tényre.
– Miért? A Süveg ebbe a házba osztott be. És nem kell feltétlenül aranyvérmániás baromnak lennem, aki felsőbbrendűségi érzetét mások megalázásával teljesíti ki.
– Aha. – Nem tudtam mit mondani erre. Nekem folyton azt szajkózták, hogy a Mardekár a megtestesült gonosz… Mondjuk, arra rájöttem, hogy bárkit másik házról (vagy akár a sajátjáról) kérdezni merő időpocsékolás. Úgyis a földig gyalázták (vagy magasztalták), akkor meg egyszerűbb az írott forrás. Már ha lett volna ilyen, de még a Roxfort történetében is csak az alapvető tulajdonságok alapján való besorolást közölték a kedves olvasóval, azt nem, hogy melyik ház konkrétan MILYEN.
– Na, megyünk? – lökte el magát a kerítéstől.
– Hova?
– Csak nem itt akarod eltölteni a szabadidődet? Mit néztél meg eddig?
– Semmit – vontam vállat. – Nem nagyon izgat…
– NATE!
A reakció a kiáltá… bocs, visításra egészen más volt, mint amit normál esetben várna az ember.
Nate szinte azonnal eltűnt mellőlem, hogy helyette egy sikító kék-fekete folt lendületből belerohanjon a kerítésbe.
Az elsős kislányt azonban úgy tűnt, egy ilyen aprócska dolog nem képes letörni, mert már fel is pattant, hogy – így a kívülálló szemével nézve – a srácra vesse magát. Korán kezdi, tény.
– Amu, szokj már le erről!
Döbbenten kaptam arra a fejem. Ő meg hogy a fenébe került öt méterrel arrébb?!
– De nii-chan…
Nii-chan? Mi ez a kiscsaj, japán? Végül is… így hátulról fekete volt a haja…
– Megmondtam, hogy a suliban ne hívj így!
– A húgod? – fordultam felé.
– Nem! – vágta rá Nate.
– Igen! – visított fel boldogan a kiscsaj, és következő pillanatban már engem szorongatott.
– Akkor… most… melyik? – Alig kaptam levegőt az ölelésétől.
– Kinevezte magát a húgomnak – válaszolta Nate.
– És majd ha befejeztem a sulit, összeházasodunk nii-channal!
Néma csend. A karok körülöttem ellazultak. Én megkapaszkodtam a kerítésben…
…nehogy összeessek a röhögéstől.
– Jé, te egy griffendéles vagy? – nézett a taláromra. – Te vagy az első, akivel tényleg szóba áll. És lány vagy! – Gyanakodva megszemlélt, majd Nate felé fordult. – Nii-chan, ugye nem a barátnőd?
– MI?! Én? Neki? Na, ne viccelj! – Eddig is dőltem a röhögéstől, most már összeroskadtam. Egyikük se nézett hülyének… – Én… neki a… barátnője…
– Nem a barátnőm – jelentette ki Nate, aki cseppet sem találta viccesnek a gyanúsítást.
– Biztos?
– Csak barát.
– Vagy valami olyasmi – egészítettem ki, miközben a kerítésbe kapaszkodva próbáltam magam álló helyzetbe felhúzni, amit nagyban megnehezített az újból és újból rám törő nevetési kényszer. De csak sikerült végül.
– Mennyi az idő? – kérdeztem.
– Miért?
– Mert Hermionénak megígértem, hogy találkozunk a Három Seprűben fél egykor.
– Akkor még van egy órád.
Szuper, akkor a következő lépés…
– Amu, te japán vagy?
– Aha! – válaszolta vidáman. – Anyu japán, apu angol. Honnan tudtad?
– A húgom túl sok animét néz.
Meg horrort, meg fantasyt, meg… jobb, ha most abbahagyom. Minden megy a tévében, ami kicsit is a muglikhoz köthető. Bár belegondolva ez nem magyarázat rá, ám a live action gyűjteménye már némileg biztosabb kiindulópontot nyújtott.
– Te elsős vagy, nem? – jutott eszembe. Rájöttem, hogy ő volt előttem az utolsó gyerek, akit beosztott a süveg.
– Aha!
– Hogy kerülsz ide?
– Leszöktem.
Logikus. Én a kastélyban akartam maradni, mégse tehettem. Neki miért sikerül az akaratát végigvinni?
– Na, megyünk a Mézesfalásba? Édességet akarok! Nii-chan, veszel majd nekem csokit?
– Nem – hangzott a tömör felelet. Amu sértődötten húzta fel az orrát.
– Akkor te… izé…
– Ria – segítettem ki.
– Ria-chan, te veszel nekem valamit?
– Nincs pénzem.
Szegény kiscsajt teljesen lelomboztuk…
– Akkor muszáj a zsebpénzemből venni. Gonoszak vagytok.
Ő is az. Azt hittem, nincs pénze, azért kunyerál.
Öt perccel fél előtt még a közelében sem voltam a Három Seprűnek. Mindegy,gondoltam, levágom az utat.
Levágtam volna. Amikor végigrohantam a szűk kisutcán, mellettem kicsapódott egy ajtó.
Egy köpennyel néztem farkasszemet, aztán az illető felemelte a kezét, és mire reagálhattam volna, már telibe talált egy kábító átok.
