Végre valahára megállt az ágyútűz és a csatazaj. Heracles már csak a haldoklók és sebesültek nyögéseit és nyöszörgését próbálta kizárni a fejéből. Az ostrom még korántsem ért véget, ezt mindannyian tudták. Csak tűzszünet volt, bizonyára a hajóján tartózkodó Hassan herceg rendelte vissza a katonáit, hogy pihenőt tartsanak. A shaliniak ezt mind örömmel fogadták. Erejük rohamosan fogyott, a sebesültek és holtak száma csak nőtt.

Heracles gyors tempóban sétált végig a falon. Elvesztette Sadiqot a harc hevében és most fogalma sem volt, hol keresse. Talán az egyik hullakupac alján feküdt, maszkja nélkül pedig az emberek nem ismerték meg. Vagy az is lehet, hogy öntudatlanul feküdt valahol a fal aljában, esetleg egy egyiptomi zsoldos rántotta magával a mélybe, Shalin városán kívülre. Heracles most először bízott abban, hogy a pasa túlélte eddig. Ha ő nincs, a város nagyon hamar elesik és nem csak Heracles tudatlansága miatt. A harci morál megcsappanna, és akkor tényleg mindennek vége lenne. Igyekezett megtalálni, akár holtan is. Ha halott volt, el kellett rejtenie a testét, hogy senki ne jöjjön rá, mi történt.

Megtorpant és lenézett a fal város felőli oldalára. Nem rendeltek el kijárási tilalmat, de a legtöbb ember már visszahúzódott az otthonába, mivel a nap már lemenőben volt, vörösre festve a homokkő házakat, és a katonák páncélján csillogott vissza baljósan. Heraclest aggasztotta, hogy még csak hagyományos ostrom módszereket alkalmaztak. De akkor mi értelme volt, hogy Hassan a palotába jusson?

Meleg fuvallat kapott barna tincseibe a város felé mutatva. Heracles megfordult és a hajóflottára nézett. Minél többet gondolkodott rajta… annál inkább tűnt vihar előtti csendnek, mint tűzszünetnek.

Végigfutott a gerincén a hideg, majd újra nekiindult a falon, tovább keresve a pasát. Csak légy életben… kérlek… most az egyszer…

Ahogy sétált, tekintetét ide-oda kapkodta, kutatva az arcokat, maga elé idézve Sadiq mind maszkos, mind maszk nélküli arcát. Elméje sokszor megcsalta, más emberekre képzelve a pasa arcát, és egészen elcsüggedt, hogy sehol sincs. Már visszafelé indult, amikor meglátott egy alakot kuporogni az egyik ágyúnak dőlve a fal kőkorlátja mellett. Csak akkor vehette észre, ha visszafelé tartott, tehát jól tette, hogy megfordult.

Nem ismerte meg azonnal, hát mellé térdelt és megérintette a vállát. A férfi felemelte a fejét és sötét szemei találkoztak Heracles tekintetével. A pasa volt, bár maszkját valahol elhagyhatta.

- Sadiq… - tört fel egy megkönnyebbült sóhaj Heraclesből, majd megragadta a karját és megpróbálta talpra húzni.

- Hóha hó, Heracles! - nyögött fel Sadiq és pár centiméterre emelkedett csak el a talajtól, majd vissza is huppant, szemében fájdalom villant.

Heracles csak most szemlélte meg jobban Shalin nagy pasáját. Halántékáról vércsík folyt le majdnem egészen az álláig, a fal felőli, jobb vállát pedig vér áztatta. Óvatosan a vállához nyúlt, Sadiq pedig hagyta, hogy megvizsgálja az ott ejtett mély vágást.

- Tudod Heracles… soha nem gondoltam volna, hogy ilyen boldogan fogod mondani egyszer a nevem. Mármint az éjszakáinkon kívül. - jegyezte meg Sadiq és megeresztett felé egy önelégült mosolyt.

- Tudod, Sadiq, nagyon könnyű golyót ereszteni a fejedbe egy háború idején. Még azt sem tudnák megmondani, hogy az ellenség volt, vagy pont a parancsnokod. - mondta kimérten és összehúzta a szemét – Kímélj meg a perverz dolgaidtól most az egyszer, kérlek.

- Ha a drága kiscicám ezt szeretné…

Sadiq hangja lemondó volt, Heracles pedig kihallotta belőle a gyengeséget és a fájdalmat. Nem tűnt épp könnyűnek a sérülése.

- Tudod mozgatni? - kérdezte a jobb karjára bökve.

Sadiq lenézett a karjára, de nem úgy tűnt, mintha megerőltetné magát a mozgást illetően. Grimaszolt, aztán visszanézett Heraclesre.

- Nem… semmi más nincs ebben a karomban, csak fájdalom. - mondta – Még én is meg tudok sérülni, látod… óvatlan voltam.

Heracles fáradtan sóhajtott és most már óvatosabban segítette fel a pasát a földről.

- Elmegyünk az egyik kórházba. - jelentette ki – Meg sem fognak ismerni a maszkod nélkül. És nehogy azt hidd, hogy ezt mind miattad teszem, az emberek és a város biztonsága érdekében cselekszem.

Sadiq csak biccentett és bár a lábának semmi baja nem volt a fáradtságon kívül, elégedetten mosolygott, élvezve azt, hogy Heracles segít neki lejutni a falról a városba, ahol a közeli házakban kórházak létesültek és aki csak tudott, ott segített a sebesült katonáknak. Heracles szerencsésen talált egy olyat, ahol nem voltak túl sokan. Bevezette Sadiqot, aztán megragadta a bal vállát és lenyomta egy ágyra, amíg kerített némi kötszert és alkoholt a sebre, mivel úgy látta a többiek más katonákkal vannak elfoglalva.

Sadiq arcán párszor átfutott a fájdalom, de mégis csak vigyorgott azon a tényen, hogy Heracles milyen nagy gonddal fertőtlenítette a halántékán a sebet és hogy törölte le a rászáradt vért az arcáról. Aztán a vállát vette kezelésbe és közben megpróbálta ignorálni Sadiq önelégült vigyorát. Neki csak az az egy dolog járt a fejében, hogy Sadiq mekkora egy perverz vénember.

Heracles mélyet sóhajtott amikor sikerült nagy gonddal bekötöznie a sebet a vállán. Sadiq óvatosan megérintette a vásznat, majd óvatosan felemelte a karját, ami ernyedten zuhant vissza a pasa sziszegésének kíséretében.

- Ez nem megy. Használhatatlan.

Heracles arcán csak egy pillanatra futott át az aggodalom.

- Na és a bal karod?

- Feleannyira ügyes, mint a jobb. Balszerencse lenne azzal kardot forgatnom. A pisztoly és a lőfegyverek még úgy ahogy, de…

- Nem tudsz harcolni.

Heracles szemei egy kissé elkerekedtek és úgy meredt Sadiq jobb vállára, mint minden baj okozójára. Majd mélyet sóhajtott, hogy megnyugodjon. Úgy van… ez még nem a világ vége… legalább Sadiq még él, az elméje tiszta és még mindig meg tudja védeni a várost… igaz?

Sadiq csak bólintott, mire Heracles felegyenesedett és fel-alá járkált a szobában. Sadiqot nem lehetett közvetlenül a falra vinni, hiszen ott nem tudná megvédeni magát, viszont a közelben kell lennie, hogy kiadhassa a parancsokat. Tehát… valahol a falhoz legközelebb eső házakban van a legjobb helyen. Ő pedig átveheti a helyét fent a magas falon, ha egyszer újra elkezdődik az ostrom. Ezt végiggondolva megszállta valami hihetetlen nyugodtság és hirtelen képesnek érezte magát, hogy méltó parancsnoka legyen a katonáknak és megvédje Shalint.

- Ó, hogy imádom ezt a tekintetet…

Heracles felé kapta a tekintetét és egy igen gyilkos pillantást vetett az önelégülten vigyorgó pasára, aki bal kezét lassan rákulcsolta a csuklójára és közelebb vonta magához. Heracles felhorkant, de engedelmesen közelebb lépett és lenézett Sadiq sötét, csillogó szemeibe.

- Nem fogod a vesztébe vezetni a várost, igaz, kiscicus? - kérdezte halkan.

- A legjobb tudásom szerint cselekszem. - mormolta Heracles, mire Sadiq felállt, elengedte a csuklóját és piszkos, véres kezével megérintette az arcát. Heracles nem húzódott el, végig kifejezéstelenül bámult az őt fürkésző, csillogó szemekbe.

- Tudom, hogy most nem mehetek vissza veled… szóval nem tudok vigyázni rád. Éld túl, kiscicám!

Közelebb hajolt, de nem csókolta meg. Kezével a tarkójához nyúlt és kissé előrébb döntötte Heracles fejét, hogy összeérinthesse a homlokukat. Sötét szemeit lehunyta, Heracles azért továbbra is kitartóan bámulta az arcát. Sadiq vett egy mély lélegzetet és kiélvezte a pillanatot, majd elengedte a parancsnokát és visszaült az ágyára.

- Menj már! Te vagy a parancsnokom, nem?

Heracles nem tudta mire vélni az előző kontaktust. Valami… erőszakosabb búcsúfélét várt a pasától. Mondjuk, hogy lenyomja a nyelvét a torkán, vagy csak erősen magához szorítja, mintha soha nem akarná elengedni. Ez… kifejezetten gyengéd volt.

Sietve biccentett Sadiqnak, majd gyors tempóban elhagyta a házat, hogy az ajtó becsukódása után felnézzen a tőle pár száz méterre álló magas falra. Shalinnak ezt a részét már árnyék borította, a nap csak a városfal tetejét áztatta vörös fénnyel.

Egy hosszú pillanat erejéig, mintha az idő megtorpant volna, a madarak abbahagyták éneküket, a szélnek még enyhe fuvallata sem érkezett kelet felől, és mintha mindent elborított volna a halotti csend és nyugodtság. Nem volt ez több egy végtelennek tűnő pillanatnál, mert a következő dolog, ami történt, hogy az előtte alig háromszáz méterre álló fal felrobbant.

Apró kövek és törmelék hullott szerteszét, lángnyelvek csaptak fel a puskaporok maradékainál, az emberek ijedt kiáltásait és halálsikolyait pedig Heracles felé vitte az időközben újra feltámadt szél.

A szíve kihagyott egy ütemet és úgy érezte képtelen megmozdulni. Az ellenségnek sikerült egy aknát ásnia, majd berobbantania Shalin legyőzhetetlennek vélt falát.


Az ágyútűz és a csatazaj messzire elhallatszott. A pasa palotája sokkal messzebb állt a csata helyszínétől, mégis, temérdek dolgot hallani lehetett. Ezt a tényt Feli és Lovi sínylették a legjobban meg.

A két kis itáliai gyermek Erzsi buggyos nadrágjába kapaszkodott, könnyes arcukat az oldalába fúrták, és a nő hiába simogatta a hátukat és próbálta csitítani őket, csak nem hagyták abba a bőgést, még akkor sem, amikor az ágyútűz odakint elhallgatott, azt jelezve, hogy tűzszünet van. Ha valamit, hát türelmet biztos tanult mellettük így.

- Semmi baj… semmi baj… Gilbert és Sadiq is rendben vannak, biztos vagyok benne. - mondta nekik nyugodtságot erőltetve a hangjára. Az igazat megvallva ő inkább Gilbertért aggódott. Sadiq… mindegy volt, Sadiq hogy végzi, csak azért mondta, mert tudta, hogy a gyerekek őt is szeretik. Az a nagy szívük…

Lovino felnézett rá, dühösen kiáltott valamit, majd Erzsi térdére csapott. Erzsi sóhajtott és megcsóválta a fejét. Még mindig nem értették meg egymást rendesen, így csak találgathatott, mit is mondott neki a sötétvörös hajú kisfiú. A gyerekek szobájában ültek az egyik vastag perzsaszőnyegen, bár Erzsit nem hagyta nyugodni az a rossz érzés, hogy mindez a szépen kidolgozott kelme, a palota mintázott padlója és a selyemfüggönyök hamarosan mind lángok martalékai lesznek.

Igyekezett kiűzni ezt a gondolatot a fejéből, hisz, ha ez megtörténne, soha többé nem láthatná Gilbertet és valószínűleg a gyerekeket is elveszítené.

- Mit szólnátok, ha elmennénk és szereznénk valami ennivalót? Jót fog tenni egy kis mozgás… na, Feli, ne sírjatok… - felemelte Feliciano állát és biztatóan a kisfiúra mosolygott. Feli ajkai megremegtek és inkább visszafúrta az arcát Erzsi kék kendőjébe – Gyerünk, talpra fiúk!

Óvatosan megfogta a két gyerek kezét és felállt. Úgysem akarnak majd egyedül maradni, kénytelenek lesznek vele menni. Lovi durcásan letörölte a könnyeit vörös kis arcáról, aztán Felire kiáltott, amitől az csak még jobban bőgni kezdett. Erzsi a fejét csóválta és megszorította a kezüket.

- Semmi baj nem lesz, rendben?

Erzsi nem hitte, hogy egy cseléd is fejvesztve rohanna, ha ételért csengetne. Meg egyébként is… rosszul volt már attól a szomorú gyerekszobától, ezzel legalább talán eltereli egy kicsit az ikrek figyelmét is az odakint folyó háborúról. Kilépett a folyosóra, majd a két gyerek kezét fogva indult el a konyha felé. Topánjaik hideg puffanással és koppanással kísérték az egyébként kihalt kastélyban az útjukat.

Egyszer csak egy fehér cselédruhába öltözött férfi lépett ki az egyik szobából. Göndör barna haja a szemébe hullott, finom borosta szegélyezte az állát és Erzsébet tudta, hogy látta már párszor, de még soha nem beszélt vele. A férfi csak egy pillanatra nézett Erzsire, majd tekintete lejjebb tévedt a két kisírt szemű kisgyerekre, amitől a lélegzete is elakadt.

- Mio dio! - kiáltott fel, mire még Feli is abbahagyta a sírást és kétkedve nézett fel. Lovi dühös kis tekintete is egészen meglágyult a férfit látva.

Aztán a két gyerek és a férfi csak meredt egymásra hosszú hosszú pillanatok erejéig. Majd a férfi letérdelt és kitárta a karját a gyerekek felé. Akkor azok ketten elengedték Erzsi kezét és felé rohantak.

- Padre! - ordították és karolták át a nyakát, amikor végre megérkeztek az ölelésébe. A férfi beszélni kezdett hozzájuk ugyanazon a dallamos, éneklő nyelven, amin az ikrek is kommunikáltak. Valószínűleg toszkán lehetett.

Erzsébet pedig csak állt, pár méterre tőlük, felvont szemöldökkel és ezt az egészet, úgy ahogy volt, nem értette. Kevéske tudását a nyelvből, amit az ikrektől tanult, most nem tudta felhasználni. Feli és Lovi újra bőgni kezdtek, csak most már a férfi ruhájába fúrták kicsi arcukat.

Erzsi hagyta őket pár percig. Csak bámult, mint egy kívülálló személy és csak később merte megköszörülni a torkát.

- Khmm… elnézést… - kezdte törökül, hogy a férfi biztosan megértse. A férfi végre felemelte a fejét, hogy újra ránézzen és fejet hajtson.

- Mélységesen sajnálom, úrnőm… - mondta – és elnézést udvariatlanságomért, Romulus a nevem.

Erzsébet bólintott, majd összefonta maga előtt a karjait, úgy nézte továbbra is a cserzett bőrű férfit.

- Mi köze van Felihez és Lovihoz? - kérdezte.

Romulus habozott. Lenézett az ikrekre akik eddig hozzá beszéltek, de megérezve a komolyságot Erzsi hangjában, most inkább a nő felé fordultak.

- Úgy hallottam ön megbízható ember ebben a palotában… még akkor is, ha nem lenne szabad senkiben megbíznom… - kezdte Romulus.

- Kém? - vonta fel a szemöldökét Erzsébet és közelebb lépett azzal az elhatározással, hogy a gyerekeket megvédi ettől az embertől.

- Dehogy! - kerekedett el Romulus szeme és csak még közelebb vonta magához az ikreket – Nem… talán feltűnt már, hogy nem vagyok se török, se arab… igazából itáliai vagyok, mint ők. - dörzsölte meg az ikrek oldalát mosolyogva – Az apjuk vagyok és értük jöttem.

Erre mintha a két gyerek csak jobban bújt volna hozzá. Könnyeik lassan elapadtak és suttogó, fáradt hangjaik eljutottak Erzsihez is, aki csak még jobban felvonta a szemöldökét. Volt valami abban, amit Romulus mondott. Igaz, hogy egy kicsit idős volt, hogy apának nézze, de a gyerekek határozottan ismerték. Miért rohantak volna egy vadidegenhez ilyen izgatottan?

Felsóhajtott és úgy döntött, elhiszi.

- Azóta nem láttam őket, hogy elrabolták őket… kicsi Felim, kicsi Lovim…

- Igen, idejük nagy részét velem töltötték. - mondta Erzsébet és összefonta maga előtt a karjait – Mihez fogsz most kezdeni? Hogy végre újra találkoztatok?

Romulus habozott pár pillanatig, elgondolkodva nézett le a gyerekekre.

- Ki kell jutnunk innen. Mindegy, hogy ki győz, vagy veszít, ők sehogy sem járnak jobban. Még az ostrom idején kell kijutnunk valahogy.

Erzsi az ajkába harapott, azon tűnődve, vajon befogadják-e Romulust is a kis csoportba, aminek most Gilbert keresett kiutat a városból. Ha tényleg ő volt a gyerekek apja…

- Van valaki odakint, aki már igyekszik biztonságos kiutat találni. Gyere velünk!

Romulus meglepve nézett rá, majd melegen elmosolyodott és bólintott.

- Jóindulata határtalan, úrnőm. - mondta kissé fejet hajtva Erzsébet előtt.

Ahogy Erzsi elmosolyodott a férfin és csak biccentett. Közelebb lépett, bár ezzel nem az volt a célja, hogy megszakítsa ezt az örömteli találkozást. Még mindig volt benne némi kétely Romulust illetően, de nagyrészt már sikerült elfogadnia a tényeket, bár a gyerekek viselkedésében még mindig jobban bízott, mint a férfiében.

Az ikrek megkönnyebbült, remegő hangjaikon túl azonban valami más zaj is megütötte a fülét. Léptek voltak a folyosó egyik kanyarulata felől, de nem durvábbak, mintha valaki topánban közlekedett volna. Ezek nehéz csizmák voltak és Erzsébetet valahogy arra késztette, hogy fokozottan figyeljen. Közelebb lépett Romulushoz és az ikrekhez, megérintve a férfi vállát.

Romulus elcsitította a gyerekeket aztán a kezüket fogva felállt. Mind a folyosó elágazása felé fordultak, ahol hamarosan öt piszkos, fehér ruhába öltözött alak jelent meg talpig fegyverben. Arcukat kendő takarta, csak sötét szemeik néztek rájuk ridegen.

- Úrnőm… - akadt benn Romulus levegője, és a fiúkat a háta mögé tolta, Erzsinek pedig csak a fejével biccentett, hogy lépjen hátrébb. Erzsi szemei elkerekedtek, megfogta Feli másik kezecskéjét, úgy kezdett hátrálni.

Az egyik fehér ruhás mondott valamit, amit Erzsi képtelen volt megérteni, de az biztos, hogy mind felemelték puskájukat, aztán vezényszóra lőttek. Erzsébet abban a pillanatban ragadta meg Lovi kezét is és rántotta el őket apjuktól. A cselédruhás itáliai mintha egy pillanatra megállt volna, mintha az idő tovább folyt volna körülötte anélkül, hogy őt érintette volna akár csak egy ujjal is a változás szele. A puska dörrenése után mintha egy hosszú pillanatig csend állt volna be, majd Romulus hang nélkül, véres mellkassal csuklott össze és terült el a földön. Lovi felkiáltott, Feli pedig ledermedt és csak meredten bámulta volna apja holttestét, ha Erzsi el nem kezd velük szaladni az ellenkező irányba.

Hallotta, hogy a puskák újból eldörrennek mögöttük, és bár rohant, ahogy a lába bírta, két apró gyerekkel mégiscsak nehézkes volt a menekülés. Az egyik golyó súrolta Erzsi csupasz vállát, mire a nő az ajkába harapott és elfojtott egy sikítást.

Sikított helyette viszont Lovino, aki egyszer csak elterült a földön, vérfoltot hagyva a padlón. Erzsiben megállt az ütő, és megtorpant, elengedve Feli kezét, aki valószínűleg sokkot kapott, most pedig a testvérét látva még nagyobbat, de ezt már ordítással dolgozta fel. Erzsébet nem sokat gondolkodhatott, az araboktól csak harminc méter választotta el, plusz egy sarok, amin épp csak sikerült befordulniuk, amikor Lovit meglőtték.

A karjába kapta a sérült kisfiút aztán nem túl kedvesen rárivallt Felire, hogy ne bőgjön, hanem fusson és újból nekilódult a palotának és feltépte az első ajtót amit megpillantott, beterelve maga előtt Felit, majd nem törődve azzal, mennyire hangos, bevágta maga után az ajtót és sietve letette Lovit a földre, aki csak nyöszörögni bírt, a jobb térde alatt pedig egy nagy vörös folt kezdett kialakulni átáztatva a kicsi nadrágját.

Erzsi megragadott egy széket a fal mellől és a kilincs alá illesztette. Tudta, hogy ez nem lesz tartós barikád, de időt még nyerhetnek vele, mert ebből a szobából másik termekbe is át lehetett jutni. Újra karjába kapta Lovit és átrohant az egyik szomszédos szobába, ahol az egyik ajtó egy másik szobába vezetett, a másik pedig ki a folyosóra, csak egy sarokkal arrébb, szóval nem valószínű, hogy onnét próbálkoznának.

Csodálta, hogy a fülében doboló vértől képes volt meghallani, hogy megpróbálták betörni az ajtót. Hirtelen felindulásból döntött úgy, hogy kinyitja a másik szobába vezető ajtót, de visszarántotta Felit, amikor az át akart futni. A nagy fehér tulipánmintás szekrényre bökött, és beengedte maga előtt a kisfiút, mielőtt magukra zárta a szekrényajtót is és meghúzódtak néhány cipő és kaftán között.

Épp időben, hallotta, hogy a másik szobában a szék megadta magát és az ajtó kinyílt. Kezét Feli szájára tapasztotta, Lovit pedig erősen szorította magához. Még ő is megértette a jelentőségét, hogy most nem lenne szerencsés tovább nyöszörögni.

Erzsi hallotta a sötétben, hogy a nehéz csizmák koppannak a padlón, lassan haladnak, és először ebben a szobában járnak körbe. A szíve majd kiugrott a helyéről, úgy érezte képes lenne bármelyik pillanatban elájulni. Szemei elkerekedtek és a hangok irányába fordultak, mintha csak megpróbált volna átlátni a falon.

Hosszú percekbe telt, mire a cipőik hangja és ismeretlen nyelvük foszlányai elhaltak, viszont Erzsi még így is hosszú ideig várt, mielőtt kinyitotta a szekrényajtót és megkönnyebbülten sóhajtott fel. Csak a szerencséjüknek köszönhették, hogy éltek.

Megsimogatta az újra szipogó Feli fejét, miután letette a nyöszörgő Lovinót és buggyos nadrágjából tépett anyagot, hogy nem túl szakszerűen, de ellássa a kisfiú sebét. Tudta, hogy fertőtlenítőre és jobb kötszerre van szükségük. A vállán lévő sebbel nem igazán foglalkozott, az adrenalintól még a fájdalmat sem érezte.

Magához vonta a két kisfiút és hagyta, hogy megint összekönnyezzék őt.

- Sajnálom… - mondta halkan, a könnyeivel küszködve, amik eddig csak az ijedtség miatt nem törtek ki belőle. Mégiscsak szörnyű volt végignézni, hogy esik össze előtte egy ember, aki fontos volt az ikrek számára – A palota már nem biztonságos… ki kell mennünk… meg kell keresnünk Gilbertet…

Az ajkába harapott és lehajtotta a fejét. Némán imádkozott, hogy Gilbert még életben legyen odakint.


Hassan a fal árnyékában várt egy kisebb csapattal. Ez a pont szinte vakfolt volt egyébként is, a falról alig lehetett belátni a sarokba, ahol álltak, talpig fegyverben, várva a robbanásra a fal alatt. Most a lemenő nap miatt még kevesebb fény jutott a sarokba, így észrevétlenek maradtak és vártak.

Milyen jó is volt, hogy minden ilyen információt megtudott a papírok ellopásával! Ha minden jól ment, már több csapat is bejutott a palotába a titkos járatokon keresztül. Nem tudta, mennyi katonát és testőrt hagytak a palotában, akik meg tudták volna állítani a katonáit, mindenesetre még egy hírnök sem tért vissza azzal a hírrel, hogy roppant ellenállásba ütköztek. Tehát a tűzszünet alatt egyre több és több ember indult el a palotába a föld alatt.

Sokáig vacillált, hogy melyik csapattal tartson. Akik a palotába mennek, vagy akik a robbantás után törnek be a városba. Végül utóbbi mellett döntött, és nem csak azért mert úgy hitte Sadiq a fal közelében lehet, hanem tudta, hogy jelenléte növeli a harci morált. Ott akart lenni amikor a palotából kitörő csapatok és a falon keresztül érkezők összetalálkoznak a városban, mert ez már szinte győzelemnek számítható lesz. Senki nem számít arra, hogy nem csak kívülről, hanem belülről is támadják őket.

Felnézett a vöröslő égre. Már bármelyik pillanatban visszatérhet Shalin falain belülre…

A föld megmozdult a talpuk alatt és hatalmas robaj rázta meg az egész környéket. Nem emelte fel a karját, hogy védje az arcát, biztos távolban volt a robbanástól. Ó igen… sejtette, hogy ott senkinek nem jut eszébe ellenaknát ásnia…

Ragyogó mézbarna szemekkel figyelte, hogy omlik le a fal egy kicsit távolabb tőle, és elmosolyodott az emberek hangját hallva.

A katonái felé fordult, akik ugyanolyan izgalommal figyelték az eseményeket.

Hassan kivonta görbe szablyáját és az ég felé lendítette.

- Egyiptom népe! - kiáltotta – Irány a város! Elfoglaljuk Shalint!

Elszánt csatakiáltások harsantak és Hassan visszafordult a leomlott fal felé. Csak egyenesen kellett menniük a fal mentén. Talán kiszúrják őket odafentről, na de ennyi veszteség belefér, ha valamit ledobálnak. Mindenki a robbanással lehet elfoglalva.

Mélyen beszívta a meleg, sivatagi levegőt mielőtt szablyájával előremutatott és kiadta a parancsot:

- ELŐRE!

Az egyiptomi sereg pedig nekiindult, hogy a városfalakon belül csapjanak össze a pasa katonáival.