11. „Ha egy csillag kialszik, egy másik felragyog"

Reggel Melinda korgó gyomorral ébredt, és már gyógyporokra sem volt szüksége. A stimpak megtette hatását.

Hirtelen javulása csodának számított, és csupán három ember ismerte az igazságot. Kettő ezek közül a távolból figyelte a kislányt.

A sötétbarna hajú nő fejcsóválva figyelte a kislányt, miközben a baljára lévő ajtó mögött fekvő leánykára gondolt.

- Oliver – szólalt meg, a jóformán egyedüli nadrágban lévő férfira pillantva.

- Igen, Esther? – nézett feleségére a férfi.

- Mondd, Oliver, Melindánál miért nem hat semmi?

- Sajnos nem vagyunk egyformák...

- Szerintem nem fog neki jót tenni az utazás...

- Ezt már megbeszéltük, Esther. Caesar már aláírta a papírjainkat. Amellé is te rágtad a fülemet, hogy menjünk el innen.

- A véleményem ugyanaz, de a lányunk nincs jó állapotban.

- Akkor maradjunk?

- Egy percet sem akarok többet itt eltölteni. Viszont a gyerekünk, valljuk be, haldoklik... Félek, hogy már késő... Ahol már a Super Stimpak sem segít ott már nincs sok remény...

- Meg kell, próbálnunk, Esther! Ne most adjuk fel...

A nő sóhajtott egyet, miközben elfordította fejét. Azután megvált a kunyhó deszkafalától, s az ajtóhoz lépett. Benyitva a szemben lévő gyerekágy felé pillantott, amiben egyetlen gyermeke feküdt. A gyerekágy mellett egy kisasztalon fecskendők tömkelege hevert: Med-X, Stimpak, Super Stimpak. Minden, ami segíthet, mégsem volt egyiknek sem semmilyen hatása az ágyban fekvő kislányra. Talán későn kapták meg az engedélyt a gyógyszerek használatára, talán a gyermek szervezete mondta be az unalmast. Senki sem tudta, hogy mi a baja a kislánynak, hisz közel s távol egyetlen orvost sem lehetett találni. Csak annyit tudtak, hogy a gyermek születésétől kezdve sokat gyengélkedett, de most egyetlen hét alatt leesett a lábáról, és hiába próbáltak meg mindent, semmi sem segített.

Esther szemeiben könnyek gyűltek, ahogy mozdulatlanul fekvő gyermekére nézett. Éjfekete, göndör haja most izzadtan tapadt fejéhez. A kicsi barna szemeit már akkor sem lehetett látni, mikor hangosan beszéltek mellette, vagy ha hozzáértek, vagy injekciót adtak be neki.

Könnyezve megcsóválta a fejét, majd a ruhásszekrényhez lépett, s miután körbenézett, lehajolt, és kivett egy cipősdobozból egy aprócska ládikát. Kivett belőle egy Jetet, majd miután visszarejtette a ládikát, gondolkodás nélkül belőtte magát.

Esther mindig is függő volt, és hiába, a férje összes intelme ellenére amikor csak egy kicsi is padlón érezte magát, egyből a drogokhoz nyúlt.

Az üres injekciós tűt a tűzbe dobta, de már ott, a kandalló mellett állva is már látszott rajta, hogyan változik a hangulata. Az előbb még keserűségében sírt, most viszont magában nevetgélt, s a gyermeke mellé lépve nevetgélve hajolt közelebb kislányához, miközben serényen magyarázta, hogy milyen jó lesz majd hármójuknak, ha végre megszabadulnak a Légiótól.

Oliver olyan tíz perc múlva lépett be a szobába. Azt is azért, mert megütötte a fülét a felesége jajgatása. Nyomában egy légiós is belépett, aki becsukta magul mögött az ajtót.

Olivert nem érdekelték ilyen apróságok, hisz belépve feleségét a gyerekágy mellett találta, aki bömbölve szorította magához gyereküket.

A kislány elernyedt kezekkel csüngött anyja melléről, s ahogy Oliver elvette lányukat a feleségétől, felfedezhetővé vált a kicsi halálsápadt bőrszíne.

A férfi a földre fektette a kislányt, majd gyorsan a mellkasára tapasztotta a fülét. Közben Esther telitorokból üvöltötte, hogy meghalt a lányuk.

Oliver sem hallott szívverést, és a pulzusát sem tudta kitapintani, de azért megpróbálta újraéleszteni a gyereket. Mi mást tehetett volna?

Hosszú percekig próbálkozott, de mint kiderült eredménytelenül. Gyermekük azon a délelőttön távozott az élők sorából...

Esther szervezetében a Jet azonban még javában hatott, és mivel már túl volt a rózsaszín ködfelhőn, alighogy felnézett könnyeiből, és meglátta az ajtónál álló praetorianust, elöntötte agyát a harag, és ököllel nekiesett az újraélesztéssel próbálkozó férjének.

- Megölted a gyerekemet! – üvöltötte dühösen. – Te sem vagy jobb azoknál a disznóknál, odakint! Dögölj meg, te mocskos féreg!

A légiós alig tudta szétválasztani őket. Végül hasánál fogva felemelte a nőt, és miután egy távolabbi székig elrángatta, leültette, majd egy hosszabb kötéldarabbal odakötözte a kezeit a szék karfájához.

Ezek után próbált vele beszélni, de mikor látta, hogy szavakkal nem ér el semmit, kitárta tenyerét, majd meglendítette a kezét, ám mielőtt még lehúzhatott volna Esthernek egy pofont, Oliver elkapta a légiós kezét.

- Lucius! – szólalt meg a férfi, a könnyeivel küszködve. – Kérlek, Lucius, hagyj most magunkra...

- Ez a nő megütött téged! Mégis hogy tűröd el, hogy egy ilyen...

- Most vesztette el a gyerekét! – vágott a légiós szavába Oliver. – Most halt meg a lányunk! Kérlek, Lucius, tedd meg, hogy kimész, hogy négyszemközt maradhassak vele!

- Félóra múlva visszajövök – jelentette ki Lucius, majd ahogy ígérte, elhagyta a kicsiny kunyhót.

Odakint végig a ház közelében maradt, ügyelve arra, hogy senki se menjen a kunyhó közelébe.

Frissen fazonált szakállát símogatva a távolban serénykedő kislányt figyelte. A fekete hajú gyermek kukoricát morzsolt pár másik rabszolga társaságában. Bár még mindig önfeledten csacsogott, arcán látszottak a fáradtság jelei.

Lucius nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy vajon most mi lenne a gyerekkel, ha előző este nem találkozik Oliverrel, és nem vesz tőle titokban Stimpak-et és Med-X-et.

Figyelte, ahogy az alig két éves kis lurkó szedegeti egyenként a kukoricadarabokat a csutkáról. Nézte, s nem tudott másra gondolni, csak a hátánál lévő házban fekvő kislányra. Az a szerencsétlen kis lélek is annyi idős volt, mint a csöppség előtte. Emlékezett Estherre meg a nagy hasára. Akaratlanul is eszébe jutottak azok az élénk vörös fürtök, amik közül annyira szeretett kinézni.

„Hogy nézek ki?", mindig ezt kérdezgette terhes rabszolgájától, akit feleségévé akart tenni, amint az világra hozta első fiukat. De az élet máshogy akarta, a nő kislánynak adott életet. Egy barna szemű, születésekor is már fekete, göndör tincsekkel rendelkező kislánynak. Másfelé biztos mindenki azt mondta volna, hogy: „Nézd már, tiszta apja a gyerek!". Azonban Lucius nem akart hasonlót hallani, és még a lányka világrajövetelének napján eladta kedvenc rabszolgáját, újszülött gyermekével együtt.

Mondanom sem kell ezek után, hogy sosem ismerte el saját gyermekeként. Neki az elsőszülött gyermeke csak fiú lehet! Mars nem engedné, hogy másképp legyen!

Egyedül a lány nevét választotta ki ő. Stella, ezt adta neki, de az sem izgatta, ha az anyja másképp nevezi. A nő viszont sírva fakadt, mikor megtudta, hogy milyen nevet választott Lucius. A férfi ugyanis elmondta neki, hogy amikor a légiósok leigázták a törzsét, elvesztette a teljes családját, köztük a kishúgát is, akit Stellának nevezett

Most Lucius nem tudott másra gondolni, csak a kicsi Stellára, akit két nap múlva robotra kényszerítenek. Jól tudta, hogy egy olyan korú gyerek nem fogja sokáig húzni. De ismerte magát, tudta, hogy képtelen lesz bármit is mondani, vagy tenni mindez ellen. Nem engedte a büszkesége...

Egyre szaporábban vette a levegőt, s mikor úgy vélte, hogy letelt a félóra, gondolkodás nélkül visszament a kunyhóba.

Odabent az összetört házaspárt egymás karjaiban találta. Lábaiknál élettelen gyermekük feküdt. Együtt síratták halott kislányukat.

Lucius próbált az érzéketlenség hazug álcája mögött megmaradni, de amikor az élettelen testre nézett, akaratlanul az éjjeli emlék villant be neki, amikor belopózott a rabszolgák helyére, Stellát pedig láztól verejtékesen találta anyja egykori helyén. Majd azonnal utána egykori szeretője is bevillant neki. A nő, aki előtte vesztette életét, és nem tett, nem akart tenni semmit sem az ellen, hogy bekövetkezzen a tragédia.

A nő gyerekét viszont megmentette, Stellát, a lányukat... Csak egyszer, egyetlen egyszer gondolt erre az utolsó szóra, és végigszaladt hátán a hideg.

Érezte, tudta, hogy most nem állhat meg. Több lehetősége nem adódik. Odalépett a házaspár elé, és mikor felé pillantottak, mélyen Esther szemébe nézve így szólt.

- Átérzem a fájdalmatokat – mondta.

- Lófaszt... – bukott ki az asszonyból a keserű vélemény.

- Réges régen, amikor a törzsemet leigázta Caesar légiója, a húgomat és engem kitéptek anyám karjaiból, ő viszont igazi anyatigris módjára megpróbált bennünket visszaszerezni. Bár nem járt sikerrel, leszúrta Caesar egyik praetorianus őrét. Az őr utolsó erejével keresztre feszítette anyámat, a húgomat lefejezte, Caesart pedig megkérte, hogy engem is feszítsenek meg, ha nem tudok a nyomdokaiba lépni. Ezek után összeesett a dicsőséges Caesar előtt. Ekkor Caesar lehajolt, és az őr mellkasára tapasztotta a fülét. Nem tudom, mennyi idő telt el, mivel engem teljesen sokkoltak az események, csak azt tudom, hogy amikor az őr meghalt, Caesar felemelkedett a holtteste felől, rám nézett, és azt mondta: „Tizenöt – ennyit vert még a szíve. Fiú, ennyi évet kapsz, hogy Lucius nyomdokaiba lépj! Amikor féléve praetorianus lettem, megkaptam a halott őr nevét, de már csak négy évem van addig, hogy én legyek a praetorianusok vezetője.

- Mi köze ennek a faszságnak a mi tragédiánkhoz?! – üvöltött a férfira Esther.

- Ezt rajtatok kívül csupán egyetlen hitetlennel osztottam meg. Ővele az ágyamat is megosztottam, és amikor eladtam, nem értem, miért, de eszembe jutottak Caesar szavai, amiket akkor mondott nekem, amikor a praetorianusok vezetőjét eltemettette velem: „Ismered a régi mondást? – kérdezte. – Ha egy csillag kialszik, egy másik felragyog!". Most én is ezt kérdem tőletek: ismeritek a régi mondást?