Hosszabb ideig tartott a kelleténél, amíg a hálószobába értek. Először is megbotlottak a lépcsőn, és Arthur moccanni sem tudott addig, amíg Alfred abba nem hagyta a nyakának a csókolgatását. Mikor végre felértek az emeletre, az angol ismét képtelen volt megmozdulni, mivel Alfred a falhoz szorította, és olyan kétségbeesett mohósággal csókolta, hogy Arthur a földre esett volna, ha az amerikai erős keze nincs a derekán. És kis híján baj nélkül sikerült keresztülmenniük a nappalin, de Arthur térdei megbicsaklottak, mikor a kanapéba ütközött. Mindketten rázuhantak, Alfred szemüvege a földre esett, és sehogy sem sikerült felállniuk, a végén Arthur szó szerint lihegett a vágytól. Mire végre-valahára a hálószobába jutottak, Arthurnak hiányzott az inge, a cipői, és minden önkontrollja. Abban azonban biztos volt, hogy a pubot ma nem fogja kinyitni.
Az ágyra estek és Alfred magához ölelte Arthurt, átkarolta, és a hátát simogatta. A férfi megremegett, ahogy testük összeért, és csípőjét követelőzve az amerikaiéhoz lökte. Alfred válaszul felnyögött, és combjaival Arthur lábai közé nyomakodott. Az angol feje kóválygott, úgy érezte, hogy ez az egész túl gyorsan történik, de mégsem elég gyorsan. Képtelen volt gondolkodni. Nem kellett neki semmi más, csak hogy Alfred bőrét érezze a testén. Eszeveszett vággyal kezdte lerángatni a fiú ingét, de ő váratlanul megfogta párja csuklóját, és megrázta a fejét. – Várj, ne! – Alfred rémült tekintetét látva Arthur szinte megkövült.
- Mi az? – kérdezte zavartan, ujjai még mindig az ing gombjait szorongatták. Aztán megfogta a fiú kezeit, és próbált megnyugodni, megpróbálta megérteni a helyzetet. Túl követelőző volt? Túl messzire ment?
- El kellett volna mondanom… – Alfred lesütötte a szemét, pár másodpercig hallgatott, és teljesen bizonytalannak látszott. - A… a gépem, mikor lezuhant… minden lángolt… – ismét elhallgatott, és Arthur türelmesen várt, próbált egyenletesen lélegezni, de a fiú nem folytatta a mondatot.
- A gép kigyulladt… – próbálkozott Arthur, és nem tudta, hogy Alfred ezt most miért hozta elő Alfred miért hozta ezt elő.
Alfred bólintott, aztán lassan, tágra nyílt szemekkel felnézett. Tekintete tele volt bizonytalansággal. – Megégtem.
- Ohh – sóhajtotta Arthur, hirtelen aggodalom töltötte el, lassan felült, keze még mindig összekapcsolódott a fiúéval. Hogy lehetett ilyen felelőtlen…
- Sajnálom! Fájdalmat okoztam neked? Nem gondolkodtam, kezdtem elfelejteni, hogy még vannak sebeid…
- Nem erről van szó, a seb meggyógyult, legalábbis amennyire tudott, csak… – Alfred ismét lesütötte a szemét. -… a nyoma megmaradt. Elég rondán. – Az utolsó szavakat már csak suttogta.
Arthurt hirtelen döbbenet fogta el, majd fájdalom nyilallt a szívébe. Alfred egész végig rejtegette a felsőtestét, amióta az angol rátalált a kórházban. Ez az utóbbi időben aggasztani is kezdte. Arthur nyelt egyet, bólintott, majd gyengéd mozdulattal elengedte a fiú kezét, majd ismét az ingéhez nyúlt. Érezte, hogy gyomra fájdalmasan összeszorul, de nem törődött vele. Most fogja először látni, hogy mit rejtegetett Alfred, és remélte, hogy kezelni tudja a helyzetet.
- Arthur… – Alfred hangja halk volt az aggodalomtól.
- Csitt. – Arthur kigombolta az inget, lecsúsztatta a fiú vállain, és levette. Aztán megdermedt. Szíve sebesen vert, de ő csak ült, mozdulatlanul, és csendben nézett. Vörös és fehér hegszövet borította a mellkas egész jobb oldalát, domború és bemélyedt égett sebek összefüggő tömege, a felkartól kezdve a vállon át, végig a mellkason, egészen a hasig. Arthur pislogott, szíve a szó szoros értelmében fájt. Fel sem tudta fogni, hogy egy ilyen sérülés milyen gyötrelmeket okozhatott. Lelkének egy kicsiny része úgy vélte, hogy irtóznia kellene, de nem érzett undort. Megdöbbentő látvány volt az igaz, de Alfredhoz tartozott, és ő képtelen volt bármitől is undorodni, ami a fiú része. Mivel Arthur gondolkodni próbált, hogy mit is mondjon, Alfred felemelte a karjait, és próbálta eltakarni a mellkasát.
- Sajnálom – mondta csendesen. – Nem akartam, hogy lásd. És tudom, ha… úgy értem, megértem, ha…
Arthur úgy érezte, hogy fájó szíve kettéhasad. Ismét megfogta a fiú kezét, és megrázta a fejét. Próbálta visszafojtani a szemébe gyűlő könnyeket. Soha nem látta még Alfredot bizonytalannak. Ezt az oldalát nem ismerte. – Alfred, tökéletes vagy. – És az is volt. Emberi lény volt, így sérülékeny, és tökéletes. Aztán Arthur magával rántotta az amerikait, ahogy visszafeküdt a puha párnákra. Lassan megértette, hogy felesleges sietniük, kapkodniuk. Végtelen sok idejük van.
Ahogy testük és ajkaik találkoztak, Arthur próbálta megmutatni Alfrednak, hogy a sebhely nem jelent számára semmit, annyira kívánja őt, mint azelőtt. És ez így is volt, mindig is így lesz, és mindig tökéletes lesz. Úgy tűnt, hogy a fiú megértette ezt, és ismét magával ragadta a vágy és a szenvedély.
Alfred végül az utolsó ruhadarabjaitól is megszabadította Arthurt, aztán megállt, hogy nézze a férfit, aki érezte, hogy gerincét forróság önti el.
- Istenem – suttogta Alfred, miközben szinte felfalta a szemeivel Arthurt. – Hiszen te vagy a leggyönyörűbb ezen a világon!
Arthur érezte, hogy arca elvörösödik. – Ne beszélj hülyeségeket – motyogta, ahogy ismét magához ölelte a fiút. Alfred nevetett, és Arthur szinte elgyengült a megkönnyebbüléstől, hogy nevetni hallja az amerikait.
- De komolyan gondolom…
- Fogd be!
Nehéz megmondani, miért szeretett bele a fiúba. Hogyan lehetséges, hogy ez a bosszantó, idegesítő, amerikai így meg tudta szédíteni, hogyan lehetséges, hogy elbűvöli őt ez a fiú, és minden józan eszét elveszti, ha Alfred a szobában van. Nem tudta. Nem is törődött vele…
Azelőtt kétségbeesetten siettek, kapkodtak, de most lassú, gyengéd, lágy és csodálatos volt… Mikor legutoljára feküdtek ebben az ágyban, szomorúak, elkeseredettek voltak, szívük tele volt fájdalommal. Most azonban melegség, boldogság és remény vette őket körül. És bár Arthur türelmetlen hevességgel ragadta meg Alfred hátát, a fiú nem sietett, alapos, és gyengéd maradt. Ez az egész annyira lélegzetelállító volt… végre ismét itt vannak, végre megérintheti Alfredot félelem nélkül, és a másnap reggel miatt sem kell aggódnia, csak érezni, ízlelni, és belefeledkezni abba, amire már olyan régóta várt. Arthur még mindig nem szokta meg, hogy Alfred itt van a karjaiban, érezheti a vigasztaló közelségét, az illatát, amit annyira szeret, és a vigyorgását, ami miatt néha a fiú megtörte a csókot, hogy párjára ragyogtathassa, akinek ettől megremegett az egyébként is hevesen dobogó szíve.
Alfred kezei lágyak, de határozottak voltak, ahogy pehelykönnyen, finoman végigsimított Arthur forró bőrén. A férfi képtelen volt elszakítani ajkait Alfredétól. Csípőik összesimulása, Alfred gyors, vágytól heves zihálása ismét gyorsan feltüzelte Arthurt; érezte, hogy a forróság a gerincében összpontosul, és egy bizonyos ponton kiárad. Próbált gyengéd lenni, vigyázni a fiú sebeire, de Alfred türelmetlenül Arthurhoz dörzsölte a testét, kezei forróak voltak és reszkettek. Mielőtt Arthurnak egyáltalán eszébe jutott volna, Alfred az éjjeliszekrényhez nyúlt és megragadta a hideg krémet. Arthur türelmetlenül várakozott, de az amerikai egy pillanatra elgondolkozott.
- Miért tartod ezt itt?
Arthur a szemöldökét ráncolta. – Jót tesz a bőrnek. Lágyítja. – Aztán köhögött, mivel kissé zavarban volt, hogy úgy beszél, mint egy cikk a Háztartási Tanácsokból.
- Oh, tényleg? – Úgy tűnt, hogy Alfredot nem győzte meg a magyarázat, ahogy a tégelybe mártotta az ujjait.
- Mit gondolsz, mi a fészkes fenének tartom itt? – kérdezte Arthur, kissé bosszúsan, hogy Alfred éppen ilyenkor faggatja a bőrápolási szokásairól.
- Hát, nem is tudom. Talán ezért? – Alfred Arthur lábai közé nyúlt. A férfi reszketve nyögött fel a csodás érzésre, hogy Alfred síkos, hideg ujjai markolják. Tehetetlenül lökte meg a fiú vállát, de ez csak egy lagymatag próbálkozás volt. – Hé, hónapokig távol voltam, nem hibáztatlak! – mondta az amerikai gonoszul vigyorogva, közben lassan simogatta Arthurt. – De most már itt vagyok, és tudok egy jobb használati módot.
- Te egy komplett hülye vagy Alfred Jones, de tényleg- ahhh! – Arthur felkiáltott és hátravetette a fejét, mikor érezte, hogy a fiú keze lejjebb merészkedik. Alfred lehajolt, és megcsókolta a férfi arcát, aztán ajkaival a füle felé igyekezett, és mély, sürgető hangon suttogta.
- Benned akarok lenni, Arthur.
Arthur szíve hevesen dobogott, gyomra remegett, és bosszúsága semmivé foszlott. Csak ezt tudta visszasuttogni: – Igen. – Ajkaik egymást cirógatták, gyors, forró lélegzetük összekeveredett, és Arthur érezte, hogy Alfred ujjai a testébe hatolnak. Nem érzett mást, csak gyönyört, teste vele együtt lüktetett, és nem vágyott másra, csak arra, hogy a fiú még közelebb legyen hozzá.
Tulajdonképpen, könnyű megmondani, miért szeretett be a fiúba. Mert Alfred vidám, és kirángatja őt a búbánatból. Mert elbűvölő, és elhozta a Napot az ő szürke világába. Mert tényleg ő a hőse. Ő mentette meg. Egymást mentették meg.
Alfred nem kapkodott és az egész lélegzetelállító és magával ragadó volt. Akár egy varázslat. A gyönyör hullámai teljesen elborították Arthurt. Teste izzadt, jeges tűzben égett, vágytól és beteljesüléstől lüktetett. Nem létezett más, csak Alfred, akinek arcán vágy és extázis lángolt, és gyengéden, de mégis erőteljesen mozgott benne, és testük eggyé olvadt.
Lélegzetük összekeveredett, bőrük teljesen egymáshoz simult, szívük azonos ritmusban zakatolt, ahogy Alfred meleg kezei, ajkai és bőre a gyönyör legmagasabb szintjeire repítették Arthurt, aki úgy érezte, emlékszik erre, és mégsem érzett még soha hasonlót; vigasztaló, új érzés volt, és minden egyszerre. Arthur Alfred nyakához simult, belélegezte az illatát, ajkain érezte, ahogy lüktet a pulzusa. Szinte el is felejtette, milyen közel lenni a fiúhoz, érezni a szívdobogását, és azt, hogy testük együtt mozog. De mikor tekintetük összekapcsolódott, tudta, hogy ezt soha többé nem fogja elfelejteni.
Most jött rá igazán, hogy mennyire mély volt a fájdalma, és milyen keservesek voltak a nélküle eltöltött hónapok. És egy icipici félelem még mindig lelkében bujkált, apró rémület, hogy ez ismét megtörténhet; de suttogásával elnyomta, nem is tudva igazából, hogy mit mond, csak mondta, hogy „Alfredom" és „Végre itt vagy" és „Szeretlek" és hasonló édes semmiségeket, míg végül csak Alfred nevét zihálta újból és újból. Alfred, aki annyira szép, és vonzó és tökéletes, és bármennyire is elbizakodott, ezt mégsem tudja magáról.
Aztán hirtelen ráébredt. A függönyökön beszűrődött a déli napfény… az ágy olyan hangosan nyikorgott, mintha le akarna szakadni… a külvilág hátborzongató csendbe burkolózott. De ekkor ért a csúcsra; Alfred szemébe nézett, rajta kívül semmi sem létezett a világon. Megragadta a fiú vállait, remélve, hogy nem okoz neki fájdalmat, de Alfred ugyanolyan erővel kapaszkodott Arthurba. Ahogy vágya egyre csúcsosodott, elengedte a fiú vállait, helyette a csípőjét markolta meg, és teljes erejével magához húzta.
Alfred gyönyörtől vonagló arca lendítette át a ponton. Ez a látvány vitte Arthurt a csúcsra. Megrázkódott, és magánkívül mondogatta Alfred nevét, és kettőjük testére élvezett. Alfred hirtelen mozdulatlanná dermedt, nagyot kiáltott, és Arthur érezte, hogy belsejét melegség önti el, miközben a fiú szorosan belekapaszkodik. Arthur orgazmusa ettől még erősebb lett, és a hatalmas gyönyörtől majdnem az öntudatát vesztette, de Alfred ajkai, melyek az arcát cirógatták, visszarántották a sötétségből.
Alfred hevesen zihálva feküdt Arthur vállán, aki a fiú izzadságtól nedves hajába túr. – Nehéz… – Arthurnak végül ennyit sikerült kinyögnie. Alfred gyorsan motyogott valamit bocsánatképpen, a hátára feküdt, magával húzva Arthurt, és boldogan felsóhajtott. A férfi elégedetten Alfred mellé kuporodott, és olyan óvatosan, ahogy csak tudta, átkarolta a fiút. – Ugye nem okoztam fájdalmat neked?
- Nem. De ugye én se bántottalak?
Arthur elmosolyodott. – Nem. – Behunyta a szemét. Többé már nem lesz egyedül. Soha nem érezte magát ennyire elégedettnek. Ez olyan természetes, olyan vigasztaló. Az ő helye egyedül csak itt van, Alfred karjaiban. Arthur most érezte először igazán, hogy tartozik valahova. Úgy tűnt, mintha soha nem váltak volna el egymástól, és azok a szörnyű hónapok nem is léteztek volna, ahogy a magányos, sivár évek sem számítottak többé. Minden, ami történt, ide vezetett. Mikor kinyitotta a szemét, pillantása az éjjeliszekrényen heverő piros-fehér színű kelmére esett. Remegő szívvel nyúlt utána.
- Mi ez? – kérdezte Alfred.
Arthur a zsebkendőre nézett, és rájött, hogy szíve még most is összeszorul. Volt idő, mikor úgy gondolta, hogy csak ez az egy emléke maradt Alfredról. – Azt hiszem, ez a tiéd – mutatta a fiúnak. Alfred kifürkészhetetlen tekintettel nézte a kendőt, ami Arthur kezeiben nyugodott. – Matthew adta oda nekem. Azt mondta, hogy a roncsban találták.
Alfred lassan, elmélázó szemekkel vette a kezébe a zsebkendőt.
- Emlékszem. – Hangja megbicsaklott, és hosszan hallgatott. Mikor ismét megszólalt, hangja halk volt. – Ez volt a kezemben, mikor Lady Beth lezuhant. – Végigfuttatta a kezeit a kelmén. – Mindenhol csak lángok, és én nem kaptam levegőt. Nem tudtam elmenekülni. Emlékszem, lenéztem, és ez volt az utolsó, amit láttam. És azt gondoltam… – Alfred Arthur szemébe nézett. – Azt gondoltam, hogy én vagyok a legszerencsésebb srác az egész világon.
A nap békéje közéjük telepedett, és Arthur úgy érezte, hogy soha többé nem lesz képes megmozdulni. Nem mintha szándékába állt volna.
- És tudod – folytatta Alfred, – tényleg annak tartom magamat.
Arthur boldogan, és szomorúan mosolygott, tekintete a fiú sebhelyeire tévedt. – Alfred, annyira sajnállak Lady Beth miatt.
Alfred szeme tágra nyílt, egy pillanatig Arthurt nézte, megrázta a fejét, aztán nevetésbe tört ki. – Szeretlek, Arthur. – Az angol értetlenül pislogott. – Tudod, ezt senki más nem mondta nekem. Te igazán ismersz engem.
- És még mennyi mindent fogok megtudni rólad! – tette hozzá mosolyogva Arthur, és eszébe jutott egy régi, hasonló beszélgetésük, mikor Alfred mondta ugyanezt róla. Most azonban tudta, hogyha felébred, Alfred ott lesz mellette.
