- Te látsz engem?
- Sajnos. Te meghaltál. Nem lehetsz itt. Hacsak... Kísértet vagy?
Pislogtam. Aztán megint. És még egyet. Végül a nyakába vetettem magam.
- Mayve! – visítottam boldogan.
- Eressz! – durván ellökött. – Nem vagy szellem. Nem érzek hideget. – Gyanakodva vizsgált.
- Oké, Resentful – Hangnemet és taktikát váltottam. – Nem vagyok kísértet, bingó. Mégis látsz. Meghaltam, igen. Jó figyelj! – Közelebb hajoltam, és ügyeltem arra, hogy minden szót külön kihangsúlyozzak. – Én vagyok a Te őrangyalod.
Elégedett vigyorral nyugtáztam az arcára kiülő hitetlenkedéssel vegyes döbbenetet.
Mayve Resentful. Mardekáros. Évfolyamtárs.
Ellenszenves. Barátságtalan. Hideg.

- Te megőrültél.
- Mondod Te, aki egy halottal társalogsz. Miért érzem, hogy valami nem klappol? – Határozottan élveztem a helyzetet.
- Rendben. Lehet, hogy elment az eszem, de Te sose voltál normális.
- Nem fogok ilyen jelentéktelenségről vitát nyitni. – A Türelem, a Béke és a Megértés szobrát játszottam.
- Azt hiszed, ez jó vicc? Hát akkor elszúrtad. El-szúr-tad. Hol a huhogás? A lidércfény? A fehér lepedő? Mit akarsz itt?
- Vigyázni rád.
Hisztérikusan, erőltetetve felnevetett. Csak úgy visszhangzott tőle a terem.
- Kizárt, hogy ez lenne a szíved vágya – jelentette ki végül, mikor a prüszkölő, ideges hahotázás csillapodott.
- Nos... ja. – El kellett ismernem, hogy igaza van. Úgy döntöttem, kihagyom a szórakoztató részt, és a lényegre térek. – Ez a feladatom. – Felvonta a szemöldökét. Ezt jó jelnek vettem, a hallgatás jelének. – Mikor azon a napon Roxmortsba mentünk, és felbukkantak a halálfalók, én...
- Tudom, a kávéház mögött voltál. A közelben tartózkodtam, amikor megtaláltak – közölte unottan. Megkönnyebbültem. Ezek szerint nem kellett aggódnom, eltemettek. – Emlékszem erre. Azt mondd, ami utána történt!
- Átestem egy fekete alagúton, és egy óriási fehérségbe érkeztem. A Menny kapujába. – Felhorkant, gúnyosan, de nem szólt. – Egy Dumbledore-imitátor közölte, hogy... Nem igaz, mi nem világos? Visszaküldtek, mondván, vigyáznom kell valakire. Történetesen épp rád. Nem én választottalak, nehogy azt hidd!
- Aha – Szipogott, hümmögött, és hallgatott. Én is. Erre nem tudtam mit mondani. Hagytam, hogy megeméssze a hallottakat. Talán így jobban... Mégis csak egy makacs mardekáros. Makacs, mert konokul utál engem... miért is? Hirtelen nem jutott eszembe semmiféle magyarázat.
- Régóta itt mászkálsz, és mégse láttunk.
- Kizárólag te láthatsz. Senki más.
- Vagy úgy – Egy darabig megint szótlanul ácsorogtunk. Ő szemmel láthatólag töprengett, én egy idő után kezdtem unatkozni. Szívesen bámultam volna tovább a karácsonyfát, de új (egyelőre kezdetleges állapotban leledző) védencem érkezésekor hátat fordítottam neki.
Újra ő tört meg a csendet.
- Tehát az a talár a tied volt. – Megállapítás. Nem kérdés.
- Miféle talár? – értetlenkedtem.
- A hóemberen. – Bólintottam, hogy értem. Ha nem emlékeztet, soha többet nem jutott volna az eszembe.
Újabb felejtés.
Beletörődtél?

- Jó neked láthatatlanul mászkálni az emberek között?
- Hát... – Vállat vontam. – Mit érdekel, hogy milyen? Ez van.
- Szóval ez van... – A padlót nézte, az ablakot nézte. Aztán rám emelte a szemeit. Éles, hideg tekintet. – Nem érdekel. Tűnj el! Sipirc vissza oda, ahonnan jöttél! Lehet, hogy neked ez van, de... Figyelj, most jön a lényeg!... nekem nincs szükségem rád. Látni sem akarlak.
Mielőtt bármit válaszolhattam volna, elviharzott.
Megbántott?
Nem. Sértőnek éreztem a kifakadását, de nem húzódtam be a csigaházba. Inkább megfordultam, és a karácsonyfára pillantottam.
Nem leszek dísz. Angyal leszek.
Ott, abban a percben megfogadtam, hogy nem hagyom magam lerázni.
A csalódás, a kudarc letöri az embert, de egy ambiciózus angyal igazán sose adja fel.

Kirje-kirje kisdedecske,
betlehemi hercegecske,
azért nekünk jót szereztél,
a pokoltól megmentettél.