Nincs annál rosszabb egy műszaki ismeretek híján lévő autóvezető számára, mint amikor a panelen egyszer csak megjelenik egy villogó pont, és szemet bántóan kezd el folyamatosan jelezni egy ismeretlen műszaki problémát. Ez mindenképpen rossz jel egy olyan autós számára, aki hosszú, több napos utat tervez el. Hidetora először próbált tudomást se venni róla. Egy gépjárműnek számtalan funkciója van, nem kell aggódni azon, ha valami sárgán jelez. Ám mikor ugyanez pirosra váltott, Hidetora komolyan elkezdett neheztelni a lopott terepjáróra. Rásandított az utazótársaira. Lucy unott arccal nézte az elsuhanó tájat, miközben rezignáltan hallgatta a rádióból szóló lanyha popslágert, Nana pedig a műlábait félretéve végigfeküdt a hátsó ülésen, és békésen szuszogott. Elindulásuk óta meglehetősen keveset beszéltek, mindhármukra rossz hatással volt embertársuk hiánya. Már harmadik napja rótták a kilométereket, és csak egy-két benzinkútnál álltak meg üzemanyagért és némi élelemért. Az első éjszakát még egy kisváros moteljében töltötték, a következőt viszont már az autóban, egy erdő szélén. A táj egyre vadabb képet mutatott. Az első nap nagy részében még ultramodern, fizetős autópályán mentek városok, ipari területek és mezőgazdasági földek között, aztán egyre több erdőn mentek keresztül, végül pedig rátértek egy végeláthatatlan országútra, ami már a sivatag előjeleként számon tartott szikies talajú, szegényes füves pusztán húzódott végig. Egyre kisebb volt a forgalom, egyre kevesebb volt a város, és egyre kevesebb benzinkút került az útjukba.
Hidetora idegesen nézte a villogó pontocskát. Mégis, mit érne el azzal, ha szól valamelyik lánynak? Egyik se tud segíteni, sőt, majd őt fogják megszólni, hogy egy ember, ha már megtanult autót vezetni, miért nem ért hozzá műszakilag? Ráadásul nem hiányzik, hogy ők is nekiálljanak idegeskedni. Mindenesetre megpróbált óvatosan, körültekintően, gazdaságosan vezetni, és megállt a következő benzinkútnál, hogy teletankolja a kocsit. Amíg Nana és Lucy elvonultak a mosdóba, Hidetora konzerveket, kenyérfélét és ásványvizet vett a benzinkút büféjében. Közben elgondolkodva nézett kifelé. A végeláthatatlan, sík pusztaságban egyre több sárga foltot lehetett észrevenni. Már közel a sivatag, hamarosan célhoz érnek. A kasszához érve kérdezősködni kezdett Neo-Oesia felől. A tagbaszakadt, szakállas benzinkutas szerint másfélnapi autóútra van, és ez az első jelentős település a nyugati sivatagban. Hidetora megköszönte a segítséget, vett még egy rágógumit és egy doboz cigarettát magának, majd visszament az autóhoz. A két lány lecsapott a frissen vásárolt élelmiszere, és örömmel vették tudomásul, hogy lassan célhoz érnek. Miután elindultak, Hidetora jól megrágott egy rágógumit, majd rányomta a villódzó pontocskára. Ezek után derűsen, a rádióból szóló zene ütemére dobolva vezetett tovább…
Koutáék és a dicloniusok utolsó délelőttje még megható is lehetett volna, ha Hidetora nem parkolt volna le stílusosan egy lopott terepjáróval a ház elé. Így az utolsó, szeretetteljesnek szánt ebéd helyett ismét Yuka és Hidetora éles szóváltását kellett hallgatniuk, mely végén a lány váltig bizonygatta, hogy mennyire utálja a dicloniusfiút, és maga se érti, hogy volt képes összejönni azzal a szociopata szörnyeteggel. A többiek derűs közönnyel szemlélték Yuka panaszáradatát, és pontosan tudták, hogy tele fogja sírni a párnáját, ha Hidetora elmegy. Ebéd után Nana Mayuval visszavonultak a szobájukba, hogy összepakoljanak, Kouta pedig kézen fogta Lucyt, és a saját szobájukba vezette. A lány meglepve látta, hogy hátitáskája megpakolva hevert az ajtó mellett. A fiú behúzta maga mögött az ajtót, majd a szerelme mögé lépett.
- Gondoltam, elpakolok neked, hogy ne kelljen ezzel ügyködnöd indulás előtt – mondta a fiú, miközben hátulról átölelte Lucyt. – Tettem el néhány váltás ruhát, meg hálózsákot.
A lány megfordult, és megcsókolta Koutát.
- Köszönöm. Igazán… nem kellett volna fáradnod… - mondta elcsukló hangon. Kouta szemét is könnyek lepték el, de gyorsan felocsúdott, megtörölte a szemét, és megfogta a lány kezét.
- Szeretnék neked még adni valamit – mondta, és az ágyukhoz vezette Lucyt. Leültek egymás mellé, majd Kouta benyúlt a párnája alá, és kihúzta a zenedobozt és felnyitotta. A dicloniuslány meglepve nézett a fiúra.
- De Kouta, ez… - kezdte, de szavai megakadtak a szomorú dalocska hallatán. Mindig, mikor meghallja, szomorú emlékek jutnak eszébe, szomorú, de éltető erejű, kitartásra buzdító emlékek, amelyek még inkább megszilárdították azt az elhatározását, hogy Hidetorával tart, és hogy küzdeni fog azért, hogy sok-sok évi szenvedés után megtalálja a helyét a világban. Bár, ha jobban belegondolt, már rég megtalálta a helyét – Kouta mellett.
A fiú a zenedobozról felnézett Lucyra, és szomorúan elmosolyodott.
- Emlékszel arra, mikor először találkoztunk? – kérdezte. A lánynak elkalandoztak a gondolatai. Aznap történt, mikor először ölt embert. Négy iskolatársát ölte meg, mert azok agyonverték a kiskutyáját, amit a közelben talált. Megszökött az árvaházból, és eltemette, és ekkor hallotta meg először a zenedoboz dallamát, és látta először Kouta meglepett, csodálkozó tekintetét.
- Igen – mondta Lucy. – Olyan menőnek tartottad a szarvaimat.
Kouta elnevette magát.
- Tényleg? Erre már nem emlékszem. De nem hazudtam. Akkor még… - szavai elakadtak, és zavartan nézett le a zenedobozra. Lucy megfogta a kezét.
- Mond, Kouta… - kezdte bátortalanul. – Miért mondtad azt annak idején, hogy az unokatestvéred egy fiú?
Kouta szomorúan nézett maga elé.
- Tudod, aznap azt mondtad az állatkertben, hogy az volt életed legboldogabb napja. Először azt hittem, túlzol, de utóbb belegondolva még sosem láttam olyan embert, aki annyira boldog volt, mint te aznap. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy nem szabad elrontanom a napodat, mert én már akkor megszerettelek téged, és féltem, hogy azt hiszed, hogy az unokatesómat jobban szeretem, és mindenképp vele akarok lenni. Végül is a vasútállomáson láttál meg minket?
Lucy lehorgasztotta a fejét.
- Még előbb. A fesztiválon. Sajnálom – és a kezébe temette az arcát, de Kouta elvette a kezét, és megcsókolta a lányt. Hosszú, érzelem teljes csókolózásba kezdtek, csak nagy sokára hagyták abba. Aztán a fiú Lucy kezébe adta a zenedobozt.
- Vidd el, kérlek – mondta.
- De hát ez a tied – tiltakozott a dicloniuslány.
- Tudom. Ezért adom oda. Hogy mindenképp visszahozd nekem. Hogy mindenképp visszagyere. Életem során harmadszor búcsúzom el tőled. Szeretném, ha most abban a hitben tenném, hogy biztos vagyok benne, hogy visszatérsz.
Lucy lassan bólintott, majd vetett egy pillantást a zenedobozra. Egy apró tárgyat vett benne észre. Kivette, hogy megnézze.
- Egy kagyló? – kérdezte csodálkozva.
Kouta mosolyogva nézett rá.
- Nem emlékszel?
Lucy elgondolkodva méregette, majd hírtelen beugrott neki.
- Ezt szorongattam végig, mikor először harcoltam Bandouval. De miért…
Kouta hírtelen átölelte a szerelmét, és újra könnyek lepték el a szemét.
- Ez volt a legszebb ajándék, amit valaha is kaptam… - mondta elcsukló hangon.
Lucy nem értette a dolgot, de nem is akarta megérteni. Átengedte magát annak a boldog szomorúságnak, amit a búcsúzás érzése okozott, és a vágy tüzétől égő testük engedett a mindent elsöprő érzelmeiknek.
Egy órával később már mindenki indulásra készen állt, csak a három reklámszatyornyi élelmiszerrel vesződtek, miközben a búcsúzás utolsó momentumai zajlottak. Nana utoljára enni adott Wantának, mert Mayu emlékeztette, hogy ez volt az első házimunka, amit elvállalt. A két lény kisírt szemmel búcsúzkodott, és Nanának ezerszer meg kellett fogadnia, hogy hamar visszatér, sőt még valami meglepetést is fog hozni Mayunak. Yuka dacosan kerülgette Hidetorát, egészen addig, amíg a diclonius az egyik vektorával magához nem rántotta, hogy aztán hosszú percekig csak csókolózzanak.
Végül mind a hatan kimentek az autóhoz, és egyenként elbúcsúztak egymástól. Nana könnyes szemmel köszönte meg Koutának és Yukának, hogy annak idején befogadták, míg Lucy újra és újra bocsánatot kért, hogy fájdalmat okozott nekik, és hogy nagy veszélybe kerültek miatta. Ezután sírással küszködve ültek be a kocsiba. Végül Hidetora elbúcsúzott Mayutól, majd Koutához lépett, és kezet nyújtott neki. Az elfogadta a gesztust, de amikor megszorította a diclonius kézfejét, egy kemény, fémes tárgyat érzett. Hidetora vigyorogva mutatott fel egy kulcsot.
- Hát ez? – kérdezte Kouta meglepetten.
- A motorom kulcsa. A tiéd – mondta a diclonius.
A fiú visszakozott.
- Nem fogadhatom el. Megőrzöm, amíg visszatérsz.
Hidetora furcsa, gúnyos-szomorú mosolyt erőltetett magára.
- Tedd csak el. De a jogsit tedd le előtte.
Kouta értetlenül nézett Yukára, aki viszont szó nélkül odalépett Hidetorához, és megölelte. Miután elengedte, a dicloniusfiú beült az autóba, mozgásba lendítette a motort, és elindultak. Lucy és Nana kihajoltak a kocsiból, hogy utoljára integessenek a szeretteiknek.
- Ég veletek!
- Vigyázzatok magatokra!
- Siessetek haza!
Végül a terepjáró befordult a sarkon. A két lány visszaült a helyére. Hidetora ránézett a zokogó Nanára és a fásult Lucyra, majd halkan megszólalt.
- Úgy érzem, én vagyok a leggonoszabb ember a világon…
Miután az autó befordult a sarkon, Yukának és Mayunak hírtelen halaszthatatlan dolga akadt a házban. Kouta szomorúan pillantott utánuk, majd visszafordult arra a pontra, ahol utoljára látta Lucyt. Lassan benyúlt a zsebébe, és egy apró tárgyat vett ki onnan. A kagylót.
- Ezt őrizd meg. Emlékeztetni fog rám, amíg vissza nem térek – idéződtek fel benne Lucy szavai. Kouta zsebre rakta a kagylót, majd szótlanul elindult a háza felé…
- Ne csináld! Könyörgök, hagyd abba! Elég volt! Ne tedd ezt velem! Inkább meghalok, de ezt ne! Nem bírom, hagyd abba! – rimánkodott könnyes szemmel Hidetora, de nem volt visszaút. Az autó szép lassan megállt alatta.
- Neee! – kiáltott fel, és a kormányra borult, majdnem elsírta magát. – Miért? Már csak pár kilométer. Miért nem bírtad ki addig?
Lucy bosszúsan csóválta a fejét.
- Ha már autót lopsz, miért nem tudtál egy működőképest szerezni?
- Na, hát pont te ne oktassál ki – dörmögte Hidetora, majd indulatosan kiszállt az autóból. Elhasználódott, töredezett, homokkal beszórt betonra lépett. Körülnézett, és ameddig ellátott, a táj aranysárga ruhába burkolózott, a végeláthatatlan síkságot csak néhány dűne és kiálló szikladarab tette egyenetlenné. Az országút, amin haladtak, szinte eggyé vált a sivataggal. Hidetora szemét meresztve pásztázta a látóhatárt, de kilométeres körzetben sem látta nyomát településnek. Iszonyatos forróság telepedett rájuk, a kora délután hőség szinte fojtogatta a kihalt tájat. Hidetora fáradtan sóhajtott, majd a kocsi elejéhez lépett, és felcsapta a motorháztetőt. Sűrű vízgőz csapott fel, benzin és kenőolaj szúrós szaga érződött. Lucy is kiszállt az autóból, és érdeklődve nézte a motortér belsejét, majd Hidetorát. A dicloniusfiú kezdte kényelmetlenül érezni magát, tűnődve, hozzáértést színlelve vizslatta a blokkot. Végül, úgy öt perc után bizonytalanul megszólalt.
- Akkor… ez itt a motor…
Lucy a kezébe temette az arcát.
- Hidetora, te hülye! Kitől szerezted a jogosítványodat, egy utcai árustól? – kérdezte értetlenkedve.
A dicloniusfiú döbbenten nézett a fajtársára. Alig pár hónapja szocializálódott, de már így kiismeri?
- Akkor most kalandunk véget ért? – kérdezte félve Nana, miután kiszállt az autóból, és érdeklődve vizsgálgatta a homokos talajt.
- Jaj, fogjátok már be – csattant fel Hidetora, majd ellépett az autótól, és rágyújtott egy cigire. Tekintetével követte az országutat, de az beleveszett a sivatag végtelenségébe, csak egy nagyon távoli hegység körvonalai látszódtak. – Biztos vagyok benne, hogy már nem vagyunk messze.
Lucy elgondolkodva nézte a motorblokkot.
- Talán nem is romlott el, csak sok volt neki a meleg. Ha esetleg meg tudnám…
- Lucy, az nem egy ingaóra – szólt közbe Hidetora.
- A mikro sütőt is meg tudtam javítani, pedig te már ki akartad dobni – vágott vissza a lány epésen. – Igazán hagyhatnád, hogy megpróbáljam.
Hidetora a fejét csóválta.
- Ha sikerül is, akkor se fog gyorsan menni. Fogytán van a vizünk, az élelmiszerünk pedig teljesen elfogyott. Ha sokáig vesztegelünk, itt pusztulunk a sivatagban.
- Igazad van – mondta Lucy indulatosan. – Sokkal értelmesebb, ha út közben halunk szomjan. Nézz már körül, nyoma sincs itt lakott területnek.
Hidetora benyúlt a kocsiba, kivett egy térképet, lehajtotta a motorháztetőt, és kiterítette rá. Mind a hárman körbeállták.
- Itt volt az a hely, ahol tegnap az éjszakát töltöttük – mutatott a dicloniusfiú egy pontra. – Innen úgy számoltam, hogy százötven kilométerre van Neo-Oesia. Ennek a nagy részét megtettük, figyeltem a kilométer-számlálót.
Hosszú csend következett, mialatt Hidetora összehajtotta a térképet. Végül Lucy szólalt meg.
- Nem fogunk bírni egy ekkora utat ilyen melegben. Ha elindulsz velünk, azzal halálra ítélsz minket.
Hidetora felsóhajtott.
- Tudom – mondta. – Ezért megyek csak én tovább.
A két lány meglepetten nézett rá.
- Mi? Egyedül mész? – kérdezte Nana ijedten.
- Igen – helyeselt Hidetora. – Jó erőben vagyok, bírni fogom – elővette a hátizsákját, beletett egy flakon vizet, majd a hátára vette. – Lucy, addig próbáld meg megjavítani az autót, de mindenképpen várjatok meg. Ha esetleg jön erre valaki, próbáljátok meg lestoppolni.
- De hát te…
- Ha beérek a városba, szerzek egy kocsit, és visszajövök értetek. Spóroljatok a vízzel. Dicloniusok vagytok, igazán megszokhattátok korábban a nélkülözést – mondta Hidetora, majd elindult az országúton.
- Vigyázz magadra! – szólt utána Nana aggódva. Hidetora intett, majd lendületes léptekkel nekivágott.
Három órával később már csak csoszogott. Kiszáradt, cserepes ajkakkal, lihegve, szédülve rótta az egyhangú kilométereket. Vize már rég elfogyott, de amíg megvolt, addig se volt sok öröme benne, hisz az embertelen hőségben teljesen átforrósodott. Egy idő után már szinte automatikusan lépdelve, vakon ment előre. Egy lélek sem volt a közelben, csak homok, homok és homok. Ahogy hagyta maga mögött a kilométereket, egyre inkább kezdett pánikba esni. Lehet, hogy tévedett, és még nagyon hosszú az út Neo-Oesiáig? Vagy valahol eltévesztette volna az irányt, és bekerültek volna a senki földjére? Próbálta acélosítani a tudatát, és nagyobb tempóra sarkalni magát. Ha feladja, és meghal, azzal a lányokat is halálra ítéli, és minden, amit idáig tettek, felesleges volt. Hogy lehetett ilyen idióta, hogy egyedül, felszerelés nélkül nekivágott egy sivatagi túrának. Léptei elnehezedtek, egyre inkább úgy érezte, hogy mintha az egész teste homokká változna. A hőség szinte meggyújtotta, a látása romlott, egyre nehezebben vett levegőt. Hírtelen elbotlott egy kiálló buckában, és elterült a homokban. Vége. Nem bírja tovább. Felfoghatatlan hibát követett el, ami nagyon úgy tűnik, hogy az életébe kerül. Lucy… Nana… cserbenhagyta őket. Megbíztak benne, ő mégis hibát követett el. Végzetes hibát. Ahogy nézte a pergő homokot, hírtelen feltámadt a szél. Kellemetlen, forró szél.
Hidetora elfordította a fejét, amikor halvány, derengő foltokat látott a távolban. Épületek…
A dicloniusfiú hunyorgott, minden igyekezetével próbálta kivenni az elmosódott formákat. Kétségtelen, tényleg olyan, mintha város lenne a távolban. Vagy…
- Istenem, add, hogy ne délibáb legyen… - sóhajtott Hidetora, majd utolsó erőtartalékait felhasználva, vektorai segítségével feltápászkodott, és elindult.
Szerencséje volt. Ahogy közelebb ért, egy kis sivatagi város egyre masszívabb képe jelent meg előtte. Szinte félholtként esett be a csendes, poros utcára, és még épp ki tudta venni a legelső fogadó cégérét. Gyakorlatilag beesett az ütött-kopott helyiségbe, ahol a szokásos késő-délutáni forgalom moraját mintha egyszeriben lehalkították volna. Egy tucat ember döbbenten, néma csendben figyelte, ahogy Hidetora négykézláb csúszva megy a bárpultig, majd embertelen erőfeszítések árán felkapaszkodik, és leül az egyik székre. Aztán farmere zsebéből kivesz egy pénztárcát, kivesz belőle egy bankjegyet, és leteszi a döbbent kocsmáros elé, és így szól:
- Adjon valamit… vizet, limonádét, sört, whiskyt, ecetet, hűtőfolyadékot, mindegy, csak folyékony legyen.
A fáradtságtól azt se vette észre, hogy a kocsmáros döbbenten nézte a szarvait, majd elvette a pénzt, és miközben egy korsó sört csapolt, óvatosan egy kis adag fehér port tett az italba. Hidetora hálásan, egy húzásra kiitta. A fogadóban még mindig néma csendben figyelték a dicloniusfiút.
- Köszönöm. Szükségem van egy autóra… - csak ennyit tudott mondani. Hidetora szeme előtt hírtelen összecsúszott a világ. Fel sem fogta, hogy mi történik vele, csak belezuhant egy feneketlen sötétségbe.
Hidetora tudata csak nagyon lassan, szinte darabonként normalizálódott. Sokáig csak öntudatlanul lebegett a sötétségben, majd emlékei lassan visszatértek. Mikor kezdte visszanyerni az eszméletét, és nagy nehezen rájött, honnan jött és hova tart, egyre kellemetlenül kezdte érezni magát. Háta mögül kellemes hűvöst érzett, de rájött, hogy nem fekvő, hanem ülő pozícióban van. Nem akarta kinyitni a szemét, inkább fülelt, de semmit sem hallott. Megmozdult, de rájött, hogy akadályozva van a mozgásban, ráadásul fémes csörgés hallott. Ez furcsa… Hidetora körbetapogatta magát és környezetét. Rájött, hogy teljesen meztelen, és kemény padlón ül egy fém falhoz támaszkodva. Pulzusszáma növekedni kezdett… Nem, ez lehetetlen… Óvatosan a jobb kezével a balhoz nyúlt, és megfogta a csuklóját. Egy fém pánt volt rajta, ami egy láncban folytatódik… Hidetora kezdett pánikba esni… Ez nem lehet… Nagy nehezen rászánta magát, hogy kinyissa a szemét. A neoncsövek fénye hosszú másodpercekig elvakította, aztán hunyorogva körülnézett. Egy jókora terem egyik végében volt, meztelenül, kiláncolva…
- NEEE! – Hidetora felüvöltött, majd dúvadként kezdte rángatni a láncait, de azok stabilan a helyükön maradtak. Vektoraival hiába csapkodott össze-vissza, nem tudta se a padlót, se a falat lebontani, se a láncokat elvágni. Pontosan egy olyan helyre került, amit a dicloniusok elkülönítésére alakítottak ki. A fém falra merőlegesen két téglafalat építettek, de ezek már kívül estek Hidetora hatótávolságán, vele szemben pedig nem üvegfal, hanem a börtönökhöz hasonló vasrács volt. A dicloniusfiú kétségbeesetten felüvöltött, de a láncok rángatásával és a vektorai csapkodásával csak saját magát fárasztotta le. Végül feladta, és lihegve gondolta végig az esélyeit. Erre azért nem számított. Több ezer kilométerre Kakuzawától is ugyanezt a módszert alkalmazzák? Vagy ez azt jelenti, hogy belesétált annak a csapdájába, akit épp keresett? Ám képtelen volt tiszta fejjel gondolkodni. Annak idején megfogadta, hogy inkább meghal, minthogy még egyszer ebbe a végtelenül megalázó helyzetbe kerüljön. Feszülten gondolkodott valamiféle menekülőúton, mikor léptek zaját hallotta. Két férfi jelent meg a rács másik oldalán, majd elhúzták a tolózárat, és benyitottak. Egy tagbaszakadt, borostás, cserzett arcbőrű, lófarkat viselő idősebb, és egy magas, vékony testalkatú, szőke hajú fiatalabb férfi mosolyogva nézték a rongálást, amit Hidetora a vektoraival művelt.
- Jó tippet kaptunk – mondta mély hangon az idősebb. – Így már pontosan ismerjük a hatótávolságát.
Hidetora gratulált magának gondolatban. Már azelőtt fölénybe kerültek, mielőtt bármit is mondhatott volna.
- Kérem – kezdte tárgyilagosan. – Itt nyilván valamilyen tévedés történt. Eresszenek el, meg kell beszülnünk egy fontos dolgot.
- Pofa be! – szakította félbe a fiatalabb férfi. – Apa, mit csinálunk vele? – fordult a másikhoz. – Megöljük?
Hidetora megfeszült.
- Várjanak! Békével jöttem! – mondta idegesen.
- Mi meg azzal megyünk – vonta meg a vállát az idősebb, és a fiához fordult. – Szólunk az illetékesnek. Majd ők eldöntik, mi legyen vele.
- Kérem! – próbálkozott Hidetora. – Látom itt ismerik a dicloniusokat. De sok minden változott, Kakuzawa meghalt, a karantént felszámolták. Most már segíteni kell a dicloniusokat, nem elzárni és megölni.
Az idősebb férfi ingerülten előkapott egy stukkert, és Hidetora szeme közé célzott vele.
- Segíteni? – ordította, egy pillanat alatt elveszítve hűvös stílusát. – Azt mondtad, segíteni? Egy olyan fajon, aki miatt el kellett hagynom a szülővárosomat, és akik miatt még mindig állandó félelemben élünk? Nem, inkább mindent megteszek annak érdekében, hogy eltöröljem a föld színéről a fajtátokat. Legszívesebben megöltelek volna, amiért volt pofád besétálni ide, úgyhogy örülj neki, hogy még életben vagy.
Hidetorát elfutotta a pulykaméreg.
- A kurva anyátokat! – kiáltott fel, és ököllel a falba vágott. – Félholtan érkeztem meg a sivatagból, semmi másra nem vágytam, mint egy vödör hideg folyadékra, maguk meg ok nélkül bezártak ide anélkül, hogy meghallgatták, mit akarok. Mégis, mi a faszért kéne nekem örülnöm?
Az idősebb férfi elvigyorodott.
- Ja értem, szóval csak vízért jöttél? Ó, hát miért nem ezzel kezdted? – kérdezte gúnyosan. – Fiam, a vendégünk szomjas, légy szíves hozz neki vizet.
A fiatalabb férfi kuncogott, majd kiment egy kis időre a teremből. Mikor visszatért, magával húzott egy jókora slagot.
Hidetora elsápadt.
- Ezt nem teheti – hebegte. – Bassza meg, nem bánhat úgy velem, mint egy kutyával.
- Nem is bánok úgy veled – mondta a férfi, miközben kézbe vette a slagot, a fia meg újra kiment. – A kutyámat sokkal többre tartom.
- Nyithatom, apa? – kérdezte a fiú távolról kiáltva.
Az apa Hidetora felé fordította a slagot.
- Ne sajnáld.
Vékony, de erős vízsugár csapódott a dicloniusba. Felordított, a kezével és a vektoraival próbálta hárítani a rá zúduló vizet, de ellenállása még inkább felbátorította a férfit. Végült, öt perc kinzás után az apa intett a fiának, aki kiment, és elzárta a slagot. Hidetora addigra már a fal tövében összekuporodva ült, vacogott a jéghideg víztől, és gyűlölettől izzó vörös szemekkel nézett a férfira.
- Ha látnád magad, te sem tagadnád, hogy szörnyeteg vagy – mondta az, és megvetően kiköpött. Ezután megfordult, kilépett a rácsos ajtón, behúzta maga mögött, és egy utolsó gyűlölettel teli pillantás után távozott.
Hidetora még percekig a hűlt helyét nézte, majd igyekezett melegíteni magán, miközben remegve nézett körül a teremben. Hiába volt felszerelésben és minőségében puritánabb Kakuzawa karanténjainál, egy diclonius számára így is lehetetlen a menekülés. Nem szabadott volna hagynia, hogy ez megismétlődjön. Felidéződött benne a fogsága és a szabadulása, de tudta, hogy azt az esélyt csak egyszer használhatta ki.
