Vigyázat, elvont fejezetcím!

Lisbon, miután kellően ráijesztett a gerlepárra, az idegen férfira összpontosította a figyelmét. Hogyan tudhatná meg hogy ki ő? Nem könnyű feladat, főleg, ha nem akarja felkelteni senki gyanakvását... Aztán támadt egy ötlete.

Megfordult, visszament a házhoz. Nem látta sem Grace-t sem Rigsby-t, de még ha látta volna őket, akkor sem érdekelte volna. Eléggé meg voltak már ijedve, minden további riogatás nélkül is. Megállt a hálószobák ajtajai előtt, egy pillanatra elgondolkodva azon, melyik is az övé. Valahogy nem bírta megjegyezni, hogy melyik szoba kié. De egy pillanat gondolkodás után teljesen biztos volt benne, hogy a saját szobája ajtaja előtt áll. Épp ezért, sarkonfordult.

Megállt a fiúk ajtaja előtt, remélve, hogy senki sincs bent, akit meglephetne. Ahogy kinyitotta az ajtót, tudta, szerencséje volt. Azért mégegyszer körülnézett, hogy teljesen biztos legyen, mielőtt belépett. Gyorsan odalépett Cho bőröndjéhez, ami, mégnagyobb szerencséjére, nyitva volt. Ahogy felemelte a fedelet, egy alsónadrág esett a lábai elé. Ugyan tiszta volt – Lisbon Fortuna kegyeltje lenne? – mégis össze volt gyűrve. Az alsónadrág alatt Lisbon megtalálta, amit keresett.

Megfogta a könyvet, és már indult is a főházba. Útközben senkivel sem találkozott. Ahogy belépett az épületbe, rögtön észrevette, akit keresett, Mrs. Dreyfust. A nő éppen egy dísztányérokkal teli vitrint portalanított, csodálattal bámulva egyes tányérokat.

- Mrs. Dreyfus, zavarhatom egy pillanatra?

A nő meglepetten fordult a hang irányába, láthatólag nem vette észre, hogy látogatója van.

- Nagyon szép tányérok! – próbálta oldani a hangulatot Lisbon

- Mit szeretne, kedveském?

- Tudja, amikor ebédelni jöttem, találkoztam egy férfivel. Magas volt, őszülő hajú és egy nagyon nagy kutyát sétáltatott...

- Az Albert volt.

- Albert?

- Albert West. Afféle mindenes, igaz, nem azért mert megfizetnék, hanem azért, mert a nyolcvanas évek óta koslat utánam. Dehát csak könnyebbség, ha megcsinál ezt-azt... Mi van vele?

- Azt hiszem elhagyta a könyvét. – emelte meg Lisbon a Cho-tól eltulajdonított regényt. Igaz, nála is volt egy könyv, de az sajnos rózsaszínbe volt kötve.

- Nem is tudtam, hogy szokott olvasni...

- Hol találhatnám meg?

- Ilyenkor sziesztázik. Van egy kis háza, félúton a falu és a tábor között. Biztos látta, amikor jöttek.

Lisbon bólintott, tényleg látta a kis kunyhót. Bár lakatlannak tűnt, de látta.

- Köszönöm! Megyek, és megkeresem.

Már éppen elindult kifelé, amikor eszébe jutott mégvalami.

- Visszakaphatom a telefonom? Egy nagyon fontos hívást kéne lebonyolítanom...

- Nézze, Robin, amíg ebben a táborban van, nem használhatja azt a ketyerét. Ha annyira fontos, ott van az érmés telefon, az épület mögött.

Lisbon sóhajtott egy nagyot.

- Esetleg a telefonszámot kikereshetem? Nem helyi. – tette hozzá, mielőtt a telefonkönyvhöz lett volna irányítva

- Rendben. - sóhajtott Mrs. Dreyfus egy örökkévalósággal később - De csak azt.

Mrs. Dreyfus eltűnt a folyosó irányába, teljesen kilépve Lisbon látóteréből. Egy pár pillanattal később már vissza is tért, kezében egy fekete dobozzal. Ahogy felemelte a doboz fedelét, Lisbon rögtön kivette a saját telefonját a többi közül. Megnyomott egy pár gombot, majd Mrs. Dreyfus felé fordult.

- Kaphatnék egy tollat?

A nő bólintott, és újra eltűnt. Ahogy elfordult, Lisbon ujjai elképesztő sebességgel kezdtek pötyögni az aprócska gombokon. Mire Mrs. Dreyfus visszaért a kért tollal, már el is küldte az üzenetet, sőt, még arra is volt ideje, hogy gyorsan átírjon egy nevet.

- Kit akar ennyire felhívni?

- A vőlegényemet, Pete-et. Tudja, ő repülőgép pilóta, nagyon nehéz elérni.

Nem tudni mi lepte meg jobban Lisbont, Pete munkájának valószínűtlensége, vagy az, hogy Mrs. Dreyfus minden fenntartás nélkül elhitte a mesét. Mindenesetre gyorsan leírta a telefonszámot, és már indult is a telefonhoz. Nem kellett messzire mennie, pontosan ott volt, ahol Mrs. Dreyfus mondta.

Már éppen az érméket akarta bedobni, amikor eszébe jutott valami. Gyorsan körülnézett, amennyire meg tudta állapítani egyedül volt. Az is a kezérejátszott, hogy a telefon egy beugróban volt elhelyezve, így senki sem láthatta, ahogy óvatosan lecsavarta a mikrofont takaró műanyagdarabot. Amit ott látott, attól majdnem kiugrott a szíve. A telefon be volt poloskázva.

Tudta gyorsan kell cselekednie, hiszen bárhová is küldi az aprócska mikrofon a jelet, akárki is hallgatja ki a telefonbeszélgetéseket, az már tudhat Pete-ről. Ha nem hívja fel, gyanút foghat. Vett egy mély levegőt, és tárcsázott. Hallotta, ahogy megváltozik a tárcsahang, tudta, hogy most valahol egy telefon csörög. Abban a pillanatban minden kivánsága az volt, hogy ne vegyék fel. Azonban Fortuna most nem az ő oldalán állt.

- Halló?

- Pete? Én vagyok! Csak szerettem volna megkérdezni, hogy most milyen az idő odaát?

- Ideát?

Vedd a lapot, vedd a lapot! – könyörgött némán Lisbon.

- Ott, Jersey-ben. Vagy ma nem oda repültél?

- Nem, ma nem Jerseyben vagyok. Ma jöttem vissza, szívem. - Lisbon nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében - Milyen a hely? Ugye minden rendben van?

- Minden nyugodt. Jól főznek. És el ne felejtsem mondani, ne küldözgess semmit a telefonomra, a kedves táborvezető beszedte, nem szeretném, ha elolvasná a privát üzeneteim.

- Semmi rosszalkodás? Még fotók se?

Lisbon érezte, ahogy szép lassan elvörösödik.

- Nem, a semmi most tényleg semmit jelent.

- Igenis, úrnőm!

Lisbon nem tudta eldönteni, hogy az FBI ügynök ezt félresikerült flörtnek szánta, mert tényleg nem fogta fel, hogy lehallgatják őket, vagy egyszerűen csak kínos helyzetbe akarta hozni, de tudta, ideje letenni.

- Majd még hívlak, Pete. – s gyorsan visszaakasztotta a kagylót a helyére

Ki kellett derítenie, hogy ki hallgatja le a telefont. És valahogyan háttérinformációkat kellett szereznie Albertről. Minden külső segítség nélkül. Egyik sem lesz könnyű feladat.

Legközelebb ígérem hosszabb fejezet lesz, és – remélhetőleg - hamarabb is sikerül összehoznom. Addig is, minden kommentet nagyon megbecsülök ám!