11. fejezet: Anglia, avagy a rohadt életbe

Még a pogácsákat ettük – igaz, Matthew hozzá sem nyúlt és két harapás után Alfred is közölte, hogy most éppen nem éhes – amikor megszólaltam:

- Amerika, milyen gyors a repülőgéped? – Csak megvonta a vállát.

- Miért, elmennél valami sétarepülésre? – nevetett, én csak a szemem forgattam. – Amúgy a kicsike simán körbevinne a sziget partjain estig, még meg is tudnál teázni, Mr. Szofisztikált Gentleman Iggy.

- Fogd be! – csattantam fel, utáltam, amikor ezzel viccelődött. Én egy gentleman vagyok, akárki akármit mondjon. – Amúgy meg csak Magyarország szólt, hogy a főnöke gyorsan letudta nála a látogatást, már vissza is ment Budapestre, és ha akarunk, már ma átmehetünk. Persze csak ha estig odaérünk, mert nem szeret várni.

- Nézzük csak – pillantott az órára. – Ehh, simán odaérünk akár hatra. Dude, délután egy óra van! – Megvontam a vállam.

- Oké, akkor készüljünk. Valószínű, hogy ott alszunk.

- Okay! – süvöltött fel Amerika.

- Ne ordíts, te barom, nem vagyok süket! – reccsentem rá. – Kanada?

- Rendben – mondta Matthew. Mikor indulunk?

- Úgy tíz perc múlva, úgyhogy menjetek pakolni. – Mindketten felugrottak és elrohantak, én felsóhajtottam. Még nekem is össze kell csomagolnom... Ekkor pillantottam meg a pulton a zsebkendőt, amit reggel összevéreztem. Legnagyobb meglepetésemre a közepe – ahol a legnagyobb vérfolt volt – rojtos és egy-két helyen szakadt is, de tiszta volt. Megtapogattam, és hidegnek találtam, vagyis nemrég még nedves volt. Mi történhetett vele? (Nem mintha különösebben kötődtem volna hozzá, egyszerűen kíváncsi voltam.) Lehet, hogy Matthew megpróbálta kimosni vagy ilyesmi. A használhatatlanná vált zsebkendőt kidobtam – na jó, lehet, hogy egy kicsit mégis kötődtem hozzá, elvégre több mint fél évszázadig használtam – és elmentem pakolni, nem foglalkoztam tovább a dologgal.


Kanada

A repülőgép ablakán bámultam kifelé, ajkamat harapdálva harcoltam az újra rám-rám törő fáradtsággal. Miért pont én? Jó, ezt a kérdést kb. mindenki feltehetné magának, aki történetesen negatív dologban részesült. De az időzítés, az borzalmas volt. Alig voltunk túl a második világháborún – habár szívem szerint világégésnek nevezném – ráadásul mostanában Anglia is szigorúbb volt velem. Vagy csak én vágytam több szabadságra? Lehetséges. Ráadásul Anica... Akaratlanul is álmodozó mosoly kúszott ajkaimra, amikor eszembe jutott a lány, a keringőnk délelőtt, vér szökött az arcomba, amikor felidéztem majdnem-csókunkat. „Van valakid?", kérdezte Al tegnap. Csak fél napot tévedett... Lenéztem; a La Manche kékesszürke hullámai helyett már zöld, hullámzó mezők és erdők terültek alattunk. Európa... Vegyes érzések fűztek a kontinenshez. Egyrészt itt lakott Franciaország, akit még mindig szeretek – habár belenyugodtam, hogy valószínűleg még elég sokáig Anglia uralma alatt maradok – viszont a rengeteg háború, amit akaratom ellenére kellett itt vívnom, vérrel pettyezte szép emlékeimet. És Anica... Ő is valahol itt lakott. Azt mondta, moldáv. Ha... mármint amikor majd ellátogatok Romániához, Moldova felé tehetek egy kitérőt. (Nem mintha olyan közel lett volna, de nem voltam hajlandó letenni a tervről.) Úgyis segítséget kell kérnem Vladimirtől... Ha igazak a szóbeszédek. Tekintetem egy pillanatra acélkeménnyé vált. Ez eldöntetett. Mikor leszállunk Nyíregyházán, elszököm a többiektől és felkeresem Romániát. Addig is, alszom egy kicsit...


Anglia

Mikor végre kiszállhattam a repülőből – nem, nem volt tériszonyom, és egyáltalán nem reszkettem végig – jólesett a föld közelsége. Nyújtóztam egy jót, aztán Magyarország felé indultam, aki már kint várt minket.

- Jó estét, Miss Magyarország – csókoltam neki kezet, ahogy egy gentlemanhoz illik.

- Mondtam, hogy ne hívj missznek – kapta el kezét enyhe pírral arcán. Amerika a háttérben nevetgélt, amiért egyébként szívesen adtam volna neki egy nyaklevest – egyedül az tartott vissza, hogy egy hölgy társaságában nem verekszem, és nem, nem az, hogy úgyis legyőzött volna – de beértem egy gyilkos pillantással.

- Amúgy bemennénk – jelentette ki hirtelen. – Bár még mindig nem értem, hogy miért nem inkább a szomszédba megyünk, Ro... – Gyorsan odaugorva befogtam a száját: Erzsébet jelenlétében nagyon nem volt ajánlatos Vladimirt szóba hozni, ha az embernek kedves az élete.

- Jól van, csak úgy mondtam – morogta. – Gyere, Mattie! – Nem kapott választ. – Mattie! Mattie! Basszus, lehet, hogy elveszett valahol?

- Egy tíz méteres út során nem lehet elveszni, Alfred – forgattam a szemem. – Valószínűbb, hogy megint elszökött, a kérdés csak az, hogy hova.

- Váá, ez olyan kísérteties! Főleg, hogy Drakula egy köpésre van innen. Nem mintha hinnék benne, vagy a vámpírokban, meg ilyesmi... – Fél füllel figyeltem csak rá, aztán, amikor eljutott az agyamig a vámpír szó, hirtelen minden erő kifutott a lábamból. Eszembe jutott Matthew furcsa viselkedése az utóbbi időben, az, hogy annyit aludt délelőtt, meg egyébként is. Amikor visszaemlékeztem a zsebkendőre, kivert a víz. Amikor én változtam át először...

- A rohadt életbe – mondtam. – A. Rohadt. Életbe.

- Hé, jól vagy, Iggy? – nézett rám Amerika. Gyorsan megtöröltem a homlokom, és így szóltam meghajolva Erzsébet felé:

- Bocsánat, Miss Magyarország, de haladéktalanul távoznunk kell. Mindazonáltal köszönjük segítőkészségedet.

- Hé, ez nem volt az útitervben! – méltatlankodott Amerika. – Egyáltalán, hova megyünk?

- Ha tudni akarod... – fordultam félig felé, immár tökéletes hidegvérrel. – Romániába megyünk, vagyis pontosabban, Romániához. – Figyelmen kívül hagytam Magyarország vérfagyasztó arckifejezését. – Mégpedig oda kell érnünk Kanada előtt, vagy különben... – Nagyon nem akartam belegondolni, hogy különben mi történik.