Megjegyzés: Fem!Kanada neve itt Melanie.


Kanada, mikor táncolt, elfelejtette környezetét, csak a zenére és végtagjainak ritmusára figyelt, habár még kedvese, Amerika előtt is titokban tartotta, hogy tud hastáncolni. Nem tanártól, hanem az internetről leste el a mozdulatokat, azon üres órákban gyakorolta tökéletesre, amikor Alfred nem volt otthon.

De mégis lelepleződött, épp karácsony előtt egy nappal. Vezeték nélküli fejhallgatójából ömlött a megnyugtató, keleti zene, lehunyt szemmel riszálta csípőjét, még a megszokott, hétköznapi ruhájában is igéző látvány volt. Társa, Alfred, hogy meglepje, két órával előbb ért haza, és szobája ajtaját nesztelenül nyitva igencsak meglepődött a látványon, de Kanada ezen oldalát is egyből megszerette, és mikor a lány a szám végén leeresztette karjait, taps és füttyögés fogadta.

- Szuper vagy, Mel! – kiáltotta Amerika, mire a lány arca átmenet nélkül váltott a piros valamelyik érdekes árnyalatába.

- Tu-tudod, én csak... Szóval nem régen... És izé... – Alfred egy csókkal fojtotta belé a szót.

- Komolyan, fantasztikus vagy. Ha nem ez a piros köpeny lenne rajtad örökké, hanem fölvennéd azt a gyöngyös-flitteres izét is, amit a hastáncosok hordanak, akkor a színpadon is sztár lennél! – Melanie megrökönyödve nézett rá, arca, ha lehet, még vörösebbé vált.

- Ezt nem mondod komolyan... – suttogta arcát a kezébe temetve. – Nem-nem-nem, nem veszel rá, semmi pénzért.

- Naaa, holnap úgyis karácsony van, Ez lenne az én ajándékom. És akkor én előre odaadom a tiédet. – Magához vonta kedvesét még egy csókra, tudva, hogy a másik nem tud ellenállni neki.

- N-na jó, ha annyira szeretnéd...

Így másnap kissé savanyú arccal és remegő gyomorral húzta magára a flitteres szoknyát és topot (bár ő efféle ruhadarabot általában melltartó néven hordott), vette kezébe a szalagokat. A szemüvegét is lecserélte kontaktlencsére, amit elég régen kapott, de még sosem használt. Aztán sötétség borult a szemeire.

- Hé, Alfred, mit csinálsz? – kérdezte.

- Tudod a számot, ugye? Még csukott szemmel is. – Ahogy kedvese kezeit érezte a tarkóján matatni, a nagy gonddal csinált két copf alatt, gyomrában ismét felröppentek a lepkék, mint mindig, amikor hozzáért.

- N-nézd, nem hiszem, hogy meg tudom csinálni... – suttogta.

- Nyugi, csak a miénk az egész színpad – válaszolta Amerika, és egy utolsó csókkal a színpad felé terelte Kanadát. Hallotta, ahogy leugrik, puhán földet ér a nézőteret borító linóleumon, aztán felcsendült a zene, a kedvenc dala volt.

Nyomban elfelejtett mindent, csak ő és a két hangszóró létezett, meg az őt figyelő égkék szempár, ahogy maga elé képzelte. Nyugodtan mozgott, karjait kecsesen lendítette, élvezte a flitterek csörrenését, a szalagok lágy érintéseit. Egy pillanatra a tánc istennője lehetett. Aztán, amikor az utolsó dallamfoszlány is elhalt a levegőben, egy tenyér csattanását hallotta. Először felmelegedett a szíve, aztán amikor egy második, harmadik csattanás jutott el fülébe, ami hatalmas ovációvá alakult, kezdett összezavarodni. Lekapta a kendőt, egy másodpercig hunyorgott, egy csomó reflektor fényében állt, előtte a nézőtéren legalább két-háromezer ember, mind őt nézte, tapsoltak, fütyültek. De ő nem törődött velük, csak egy kék villanást, egy szőke tincset (- Van neve is? - Ja, Nantucket. - ...Ezt most találtad ki, ugye?) kutatott a tömegben. Alfredet az első sorban találta meg, leplezetlen ámulattal nézett rá. Aztán a tapsolás még egyszer felerősödött, ő rémülettel nézett végig a rengeteg emberen. Végül sarkon fordult, meztelen talpa hangosan csattogott a deszkán, ahogy a színfalak mögé rohant. Ott leroskadt egy székre, sóhajtott, arcát a kezébe temetve próbált nem sírni. Hamarosan léptelet hallott a háta mögül, egy bűnbánó hang:

- Hé, nagyon haragszol rám? – Felnézett, szeméből kiperdültek a kékezüst cseppek, felállt és kedvese nyakába ugrott.

- Te idióta! Boldog vagyok! – De azért gondoskodott róla, hogy a flitteres ruha „véletlenül" a kandallóban kössön ki.

~Vievin, 2013. július 21.