Az utam az egyetem fele furcsa tűnődésben telik. Tegnap ilyenkor még csak reménykedhettem benne, hogy visszatérsz. És most itt vagy, és úgy tűnik, kevesebb, mint huszonnégy óra alatt meg is oldjuk az életünket. És ha neked az úgy jó, hogy MacLeod régi kacatjaival pepecselsz, hát áldásom rá. Duncant is el szoktam nézni, ahogy szinte túlzó szeretettel veszi kézbe a legújabb szerzeményeit, és próbál számukra méltó helyet keresni az üzletben.
Nap közben is valami rég nem érzett elégedettség marad velem, így hamar eltelik az egész nap, és az Egyiptom-mániás elsőéves lányokat is könyörtelenül elzavarom öt órakor, hiába próbálnak a Kleopátrát övező rejtélyekről faggatni. Ahogy kiürül az előadó, visszasétálok az irodámba, és közben felhívlak.
- Mihez lenne kedved? – kérdezem, miközben becsukom mögöttem az ajtót.
- A múltkor kimaradt a park és a szökőkút, amit emlegettél – emlékeztetsz.
- Rendben, megejthetjük – nevetem el magam. – Akkor hazaugrom érted, és mehetünk – mondom, majd elköszönünk, leteszem a telefont, és valóban haza indulok érted.
Ahogy a ház előtt kiszállok, megállapítom, hogy a késő ősz ellenére valóban kellemesen langyos az idő, éppen ideális egy sétához. Nem is kell bemennem, mert már jössz is elém, és látom rajtad, hogy tűnődsz, de azért adsz egy puszit.
- Nem zavar, ha az utcán megcsókollak? – nézel rám, miután beültünk a kocsiba, és elindultunk.
- Nem – nyugtatlak meg. – Párizs meglehetősen toleráns város ilyen szempontból… és amúgy sem érdekelt soha az emberek véleménye. És bár sosem voltam az a mások előtt enyelgős típus, egy csóktól nem futok világgá – mosolygok rád, mire te is elneveted magad.
- Akkor jó – mosolyogsz te is magad elé, majd egy jó tíz perccel később a park előtt tesszük le az autót.
Valóban szép az idő, így elég sokan sétálgatnak rajtunk kívül is, ezért kényes dolgokról nem nagyon tudunk beszélgetni anélkül, hogy illetéktelenek meghallanák, így inkább Párizsról mesélek neked. A történelméről, amit meglehetősen jól ismerek, egyes részeit személyesen is volt lehetőségem megélni, és a látnivalókról, amik rengeteg turistát vonzanak a városba.
Ahogy elérünk a szökőkúthoz, látok egy ismerősnek tűnő arcot az egyik padon újságot olvasni, de nem igazán tudom hova tenni. Töröm a fejem, és lassan beugrik, hogy mikor láttam. A múltkor ott volt az Eiffel toronynál, mikor arra sétáltunk, és később a Louvre-nál is. Ez a kettő még akár véletlen is lehetne, hisz a turisták nem ritkán járják be ezt az útvonalat ilyen sorrendben, de hogy két hónappal később is összefussunk valakivel, az nem lehet véletlen. Feltűnés nélkül próbálom figyelni, ahogy mi is letelepszünk egy padra, nem messze a szökőkúttól, de a harminc körüli nő még csak fel sem néz az újságjából.
Közben beszámolsz arról, mit egyezkedtetek Duncannel, és úgy tűnik, az a néhány nap, amit az összecsomagolásra szánt, bőven elég lesz arra, hogy megkössétek az üzletet. Elégedett vagy, és ez engem is örömmel tölt el. Látom a lelkesedést csillogni a szemedben, és tudom, jól fogod érezni magad abban a környezetben. Én sosem szerettem ennyire a régi tárgyakkal foglalkozni, túlságosan is visszahozták az emlékeimet. De úgy tűnik, te ebben olyan vagy, mint Duncan, könnyebben elfogadod ezeket a dolgokat, az emlékekkel együtt.
Egy jó órát beszélgetünk a padon ücsörögve, és épp indulni készülünk, mikor eszembe jut valami.
- Ha ideülsz a szökőkút szélére, készítek rólad egy képet.
- Nem szeretem, ha fényképeznek – csóválod meg a fejed.
- Ugyan – karolom át a derekad. – Csak én fogom látni. Ha egész nap dolgozunk, és hiányzol, csak megnézem, és mosolyt csalsz az arcomra.
- De csak a te kedvedért – neveted el magad, és végül letelepedsz a szökőkút peremére
A legnagyobb felbontásra állítom a telefonom kameráját, és próbálok olyan szögből is készíteni néhány képet, hogy az ismeretlen hölgyemény is rajta legyen.
- Kész is – nyújtom feléd a kezem. – Nincs kedved benézni a bárba?
- Még nincs is nyitva – nézel rám értetlenül, mire vállat vonok.
- Joe biztos benn van. Úgyis rá kéne néznünk, aggódom érte.
- Jól van, legyen – adod meg magad, de látom, nem igazodsz ki rajtam. Hát, úgy tűnik, ma itt az ideje egy újabb titkot felfedni előtted. Nem hiszem, hogy túlságosan meg fog rázni a dolog, de hát majd meglátjuk.
- Vezetsz? – nyújtom feléd a kulcsom, mikor a kocsihoz érünk. Homlokráncolva veszed ki a kezemből, és megcsóválod a fejed.
- Emlékszem, egyszer lovat cseréltünk…
- Nagyot estél, igen, én is emlékszem – nevetem el magam, ahogy eszembe jut az az emlék, ami neked. Mindig nagyobb, vadabb és makrancosabb lovam volt, mint bárki másnak.
Végül beszállunk az autóba, és miközben óvatosan elindulsz, én előkeresem a készített képeket, és az egyikből kivágom a gyanúsítottamat.
Kora este lévén elég nagy a forgalom, de húsz perccel később még így is leparkolunk a bár előtt. Ahogy azonban belépünk és lesétálunk a lépcsőn, Joe tekintete elfelhősödik egy pillanatra.
- Methos, most egy időre nagyon elegem van belőled – csóválja meg a fejét köszönés helyett.
- Képzelem – bólintok rá, majd minden további nélkül elé teszem a telefonomat a pultra. Ahogy ránéz, csak egy tizedmásodpercre rebben meg a szeme, majd visszatolja elém.
- Csinos – mondja ártatlanul, és tovább törölgeti a pultot. – Bár nem hittem volna, hogy máris megcsalod – sandít rád. – Még csak két hónapja vagytok együtt.
Nem szólok semmit, csak felveszem a telefonom, és ránagyítok a nő bal csuklójára. Talán csak egy fél centi látszik ki a tetoválás széléből, de aki tudja, mit kell keresnie, az megtalálja. Visszateszem Joe elé a telefont, ránéz, majd vállat von.
- Ez csak egy árnyék, Methos. Ne láss rémeket ott is, ahol nincs.
- Nem, nem szoktam rémeket látni. Ki ez a nő?
- Honnan kellene tudnom? Egy a városban megforduló millió turista közül.
- Kevés turista jön két hétnél hosszabb időre Párizsba, nem, hogy két hónapra. Ne nézz madárnak, Joe!
- Számít? – néz rám végül letéve a rongyot. – Számít, hogy mi a neve, hány éves és hol lakik? Teszi a dolgát. Hagyjátok békén, és ő is békén hagy benneteket.
- Nem szeretem, ha minden lélegzetvételemet figyelik – csóválom meg a fejem.
- Gondoltad volna meg előbb – mondja, miközben ad nekünk két sört, magának pedig önt egy konyakot. – És nehogy őt hibáztasd! – int a fejével feléd. – Az elmúlt években nélküle is naponta kísértetted a sorsot, évek, sőt, lehet, hogy hónapok kérdése, mikor buksz le.
- Majd meglátjuk – küldök felé egy kétes értékű mosolyt.
- Mit tud? – kérdezi újra rád pillantva.
- Semmit – sóhajtok.
- Gyönyörű – rázza meg a fejét. – Nincs elég bajom, és akkor még ez is. Muszáj rám hagynod mindig a piszkos munkát?
- Te másztál bele ebbe az egészbe – vonok vállat. – Te léptél be közéjük, ráadásul önszántadból.
- Önszántamból… hát persze. Köszönhetem Andrew Cordnak… Minden tőletek indul ki, és oda is tér vissza – csóválja meg a fejét. - Jobban jártam volna, ha ott, akkor hagyja, hogy feldobjam a talpam. Amit a taposóakna meghagyott belőlem, megeszik a krokodilok, és kész. A világ is jobban jár, meg én is. Megspórolhatott volna nekem sok mindent.
- Ne hagyd, hogy MacLeod ennyire kikészítsen – csóválom meg a fejem. – Cordnak legalább egy jó cselekedet van a számláján, amit mutogathat Szent Péternek. Veled pedig igenis jól járt a világ. Nem beszélve a szervezetről. Kevés ilyen lojális emberük volt, mint te. Szóval… ki ez a nő?
Megcsóválja a fejét, kisétál a pultból, és letelepszik egy kényelmes fotelba. Érzem magamon a fürkésző pillantásodat, de inkább feléd nyújtom a kezem, és követve Joe-t, mi is helyet foglalunk.
- Miriamnak hívják – kezd bele fejcsóválva Joe. – Athénban született…
- Hogy lett figyelő?
- Nem tudom, Methos – rázza meg a fejét Joe. – Nem is érdekel, és nem is tartozik rám.
- Oké – hajtok fejet, hisz tulajdonképpen tényleg nincs jelentősége. – Kezdjük inkább az elején, hogy Hephaistion is megértse.
- Nem tudom, hogy miért vagytok ilyen feszültek, de aggaszt ez a dolog – nézel rám, mire megszorítom a kezed.
- Igazából nincs akkora jelentősége, mint amit most Methos tulajdonít neki – csóválja meg a fejét Joe. – Főleg ha te… és rajtad kívül még rengetegen… évezredeken keresztül nem vettétek észre.
- Mit? – nézel rá meglepetten.
- Kezdjük tényleg az elején – adja meg magát Joe, majd leteszi a poharát az asztalra, hátradől, egy kis időre még eltűnődik, aztán belekezd. – Tudod, nem csak ti, halhatatlanok vagytok itt az idők kezdete óta. Nagyjából veletek egy időben létrejött egy szervezet is, a Figyelők szervezete. Mindig is itt voltunk, ahogy ti is.
- És mit figyeltek? – kérdezed egy pillanatra rám sandítva.
- A halhatatlanokat – vonja meg a vállát Joe.
- Miért?
- Látod, ez egy jó kérdés. A hivatalos válasz az, hogy krónikába foglaljuk az életeteket. A valóságban… nem is tudom… egy idő után kialakul bennünk valamiféle perverz kíváncsiság…
- Sosem vettem észre, hogy valaki figyelne… - csóválod meg a fejed.
- Hát persze – bólint rá Joe. – Ez az egyik szabály. Senki nem tudhat rólunk. Sem ti, sem az emberek. És mi erre ugyanúgy vigyázunk, ahogy ti őrzitek a saját titkaitokat. A másik szabály pedig, hogy soha nem avatkozhatunk közbe. Csak figyelünk. Bármi történik.
- Akkor te megszegted ezt a szabályt – fürkészed összehúzott szemmel Joe-t.
- Hát persze – hajtja le a fejét. – Érte még ezt is megtettem. Tudtam, hogy ezzel vigyázhatok rá. De már… - kezd bele valamibe, és felhúzza az inge ujját, hogy a csuklóján láthatóvá váljon a tetoválás -, már nem lesz rajtam sokáig.
- Végleg kiszállsz? – nézek rá.
- Igen – sóhajt. – Úgyhogy, Methos, ha valamit akarsz tudni, akkor most kérdezd meg, mert néhány nap múlva már nem férek hozzá az adatbázishoz.
- Ötezer évig tökéletesen megvoltam az adatbázis segítsége nélkül – vonok vállat.
- Mindenkit figyeltek? – kérdezed Joe-tól, de közben engem fürkészel gyanakodva.
- Majdnem mindenkit – helyesbít Joe, miközben egy jelentőségteljes pillantást vet rám.
- Hogy úsztad meg? – nézel rám egy kíváncsi félmosollyal.
- Fogalmam sincs. Lehet, hogy én még a szervezetnél is régebbi bútordarab vagyok. És bár nem rajongok az ötletért, hogy belekerüljek a listába, előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz.
- Nem akarlak bajba sodorni – nézel rám.
- Egy figyelő kevés ahhoz, hogy bajnak nevezzem – nézek végig rajtatok pimaszul, mire Joe megforgatja a szemét. – És különben is… az, hogy rájönnek, hogy halhatatlan vagyok, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy azt is tudniuk kell, ki vagyok valójában. Ezt csak azok tudják, akiknek én elmondtam… és próbálok hinni abban, hogy bennük bízhatok.
- Tudod, Methos… - töpreng el Joe -, rohadtul megérdemelnéd, hogy feldobjalak!
- És mi tart vissza?
- Az, hogy egy szentimentális bolond vagyok, és a barátomnak tartalak. Még annak ellenére is, hogy fenekestül felforgattad az életemet.
- Minő megtiszteltetés – folytok el egy mosolyt.
- Azért köszönhetek neked egy s mást – hajtja le a fejét.
- Nem szoktam strigulázni – vonok vállat, holott őt is, és a lányát is többször kihúztam már a lekvárból.
- Ez a nő… - térsz vissza lassan a témánkhoz – utánam jött ide? Tényleg… odahagyta az egész életét, otthagyott mindent, hogy továbbra is engem figyeljen?
- Ez a dolga – bólint rá Joe. – És tulajdonképpen a figyelők… megtanulnak ugyanúgy nem ragaszkodni… dolgokhoz, helyekhez, munkához, akármihez… ahogy ti. Ti azért, mert idővel megtanuljátok, hogy az életben semmi sem állandó, mi pedig alkalmazkodunk ahhoz, hogy… bármelyik pillanatban tovább kell lépnünk, ha úri szeszélyetek úgy hozza. Duncannek volt olyan időszaka, mikor félévente ingázott Párizs és Amerika között. Még meg sem szoktam az egyik helyet, de már újra ültünk a repülőn, és sokszor fogalmam sem volt, hol fogunk kikötni.
- Valami olyannak szentelitek az életeteket, ami… - csóválod meg a fejed, és tudom, mi az az érzés, amire keresed a szavakat, de tudom, hogy úgysem fogsz találni.
- Ezt egy figyelőnek nem tudod megmagyarázni – fogom meg a kezed egy pillanatra. – A mi életünket akarják krónikába foglalni, és közben úgy suhan el mellettük a saját életük, hogy semmit nem élnek meg belőle. És még csak észre sem veszik. Szép dolog az önfeláldozás, ha valakinek van ideje rá, de egy halandó ezt annyira nem mondhatja el magáról – sandítok Joe-ra. – Tulajdonképpen… ezért most megint hevesen fogsz utálni… de még időben szálltál ki. Még van időd a saját életedet élni.
- Igen – bólint rá nem túl nagy lelkesedéssel.
- Joe, neked a zene az életed, mindig is az volt – próbálom észhez téríteni -, nem pedig az, hogy egy halhatatlan után rohangáld be keresztül kasul a világot.
- Igen, majd… gondolom, idáig kellene eljutnom a gondolataimmal – sóhajt. – Majd egyszer. De most még… túlságosan… hiányzik Duncan.
- Neki sem könnyű ez a helyzet, és neked sem – szólalsz meg tűnődve.
- Ettől még nem kellene megfutamodnia…
- Ez nem megfutamodás… még ha most annak is érzed… még ha ő maga is annak szánja… De tudod… néha a… patthelyzetet csak úgy lehet feloldani, ha valaki kilép belőle – mondod lesütött szemmel, és tudom, hogy párhuzamot találtál a mi régi elválásunk, és Duncan lelépése között. Joe is tűnődve néz rád, mintha ő is sejtené, miről beszélsz, de aztán csak sóhajt.
- Nekem nincs túl sok időm az érzéseimet boncolgatni.
- Akkor gyorsan fogadd el, hogy MacLeod kilépett az életedből, és lépj tovább! – mondom neki, de csak egy bosszús pillantást kapok válaszul.
- Neked meddig is tartott?
- Ne hasonlítsd össze a kettőt.
- Rohadtul igazságtalan az élet – veszi fel a poharát, és belekortyol.
- Igen, tényleg az – hagyod rá. – De nem tehetünk semmit. Nem mi döntjük el, hogy…
- A magasröptű dumátok… Mindig ki tudjátok magyarázni magatokat. Mindenre mentség az, hogy ti nem tehettek róla… hogy ilyennek születtetek…
- Azt hiszem, jobb, ha mi most megyünk – sandítasz rám, és én sóhajtok.
- Igen, jobb, ha hagyjuk lehiggadni. Különben minden MacLeod miatt érzett frusztrációját a mi nyakunkba zúdítja.
Engesztelőn nézel rám, tudod, hogy a szavaim rosszul esnek Joe-nak, de én inkább a dacot próbálom kihozni belőle. Nem baj, hogy most pillanatnyilag engem fog utálni érte, de erőt meríthet belőle, hogy továbblépjen.
- Methos… - szorítod meg finoman a kezem.
- Jól van, jól – adom meg magam. – De tényleg menjünk, mert már eléggé kiakasztottuk így is.
- Rendben – bólintasz rá, és Joe szemében némi szomorúságot látok, amit az vált ki belőle, hogy látja, hogy mi milyen jól megvagyunk, ő pedig most milyen egyedül van. Bízom benne, hogy ez idővel változni fog. Most azonban felállok, és feléd nyújtom a kezem. Megfogod és felállsz, de aztán sóhajtva megcsóválod a fejed, és inkább odalépsz Joe-hoz, és leülsz elé az alacsony asztalkára.
- Tudod… Duncannek most mérhetetlen bűntudata van – mondod neki, de te is csak egy bosszús fintort kapsz válaszul. – Hidd el, így van. Én már csak tudom. Fontos vagy neki, bármit megtenne érted, és mégsem tudja neked megadni, amit szeretnél. Ez letaglózó érzés. Nem tud mit kezdeni vele, mert nem is lehet. Lehet, hogy igazad van, és ez megfutamodás… de nem a helyzet elől… és főleg nem előled… hanem a saját érzései elől.
Odalépek mögéd, és a válladra teszem a kezem, de közben Joe-hoz beszélek én is.
- Minden nap látná a szemedben a reményt, hogy talán egyszer majd valami megváltozik. Mert ha itt maradna, reménykednél. Még akkor is, ha nem lennél tudatában. Még akkor is, ha letagadnád előtte, és önmagad előtt is.
Egy pillanatra felnézel rám, majd lehajtod a fejed, de megszorítom a vállad, amitől visszatérsz a jelenbe.
- Idő kell mindkettőtöknek. Neki is, és neked is – mondod vigasztalón Joe-nak. - Talán egyszer visszatér, de az is lehet, hogy nem. Talán hagyni akarja, hogy a saját életedet éld. Hogy megtaláld azt a párt, akivel boldog lehetsz. Ne vessz el a múltban! Ne élj… egy emléknek! Ez megint egy olyan tanács, amit a saját bőrömön kellett megtapasztalnom.
- Hallgass rá, Joe! – ütöm tovább a vasat én is. – Ő volt Alexandrosz legbölcsebb tanácsadója.
- Akire sosem hallgatott – teszed hozzá lehajtott fejjel, de azért egy halvány mosolyt érzek a hangodon. Úgy érzem, végre képes vagy úgy fordulni Alexandrosz emléke fele, ahogy azt kell. Jó érzéssel emlékszel a szép percekre, de mégsem veszel el abban a tengernyi hiányérzetben, amiben az elmúlt kétezer évben.
Joe még mindig magába roskadva csóválja a fejét, de tudom, el fog gondolkodni a szavaidon. Tudom azt is, hogy igazad van, hisz ha nem is pontosan így, de mi is átmentünk ezeken a dolgokon, amiken most ők. És te mindig is ilyen voltál, mélyen át tudtad érezni másnak a fájdalmát, az érzéseit. Alexandroszt is mindig megértetted, még akkor is, amikor senki más nem. Átérezted azt a belső gyötrődést, ami hajtotta mindig tovább, és ugyanígy átérzed most Joe szenvedését is. De tudom, hogy pillanatnyilag ennél többet nem tehetünk, így megint megszorítom a vállad.
- Gyere! – hívlak, és ezúttal rábólintasz, és lassan kisétálunk a bárból.
- Talpra fog állni, meglátod! – próbálok lelket önteni beléd, miközben a kocsi fele sétálunk.
- Tudom, csak rossz nézni, ahogy szenved – sóhajtasz, majd beülünk az autóba, és elindulunk.
- Sok ilyen titkot őrzöl még? – töröd meg a csendet néhány perccel később.
- Rengeteg titkot őriztem a történelem folyamán – vonok vállat. – Némelyik már rég értelmét veszítette. Sokról már csak én tudok, hisz akik ismerték, mind meghaltak. Azért én őrzöm. Időnként némelyik felbukkan majd a múltból, de… azt hiszem egyik sem lesz akkora horderejű, hogy gondot okozzon bármelyikünknek. Bár… Duncan időnként mélyen el tud ítélni olyan dolgokért, amiket sok ezer évvel ezelőtt tettem. De te megéltél hasonló időket, talán jobban megérted.
- És… róluk régóta tudsz? – utalsz vissza a figyelőkre, én pedig vetek rád egy hálás pillantást, amiért nem a régmúltról kezdesz faggatni.
- Úgy ezer éve – tűnődök el. - Nagyjából… Nem, annyi talán még nincs, de olyasmi. Az régóta van?
- Viszonyítás kérdése – csóválod meg a fejed, mire elnevetem magam.
- Neked sem volt az olyan régen.
- Nem, annyira nem. Bár hozzád képest…
- Ne kezd ezt te is! – sandítok rád. – Régen sem csináltunk ebből ügyet.
- Nem, és most sem akartam – fogod meg a kezem a kormányon egy pillanatra. – Szóval… a Figyelők? - nézel rám kérdőn.
- Egyszer volt, hol nem volt… - kuncogok magamban. – Bolyongásaim során találkoztam egy emberrel…
- Hol?
- Oroszország kihalt sztyeppéin.
- Ott mással is találkozhattál volna abban az időben – csóválod meg a fejed rosszallón. – Egyszer találkoztam valakivel, aki onnan származott… maradandó élmény volt, sokáig őriztem a nyomait. És egyike volt azon kevés küzdelmeimnek, amit mindketten túléltünk.
- Ha arra gondolsz, akire én… Connor MacLeod úgy harminc éve végzett vele. De… ha találkoztatok… nagy szerencséd van, hogy túlélted – nézek rád kíváncsian.
- Igen, mondhatjuk így is – csóválod meg a fejed egy fintorral. – Egyszerre tanultam meg repülni, és úszni a jeges vízben. Közben néhányszor halálra fagytam, azt hiszem, bár lehet, hogy először a sziklákon zúztam magam halálra. Élmény volt.
- Elmeséled?
- Majd egyszer máskor – hárítod el a kérdést, és mivel tudom, hogy nem jó érzés ilyeneket felidézni, nem is erőltetem. – A figyelőnél tartottunk. Téged figyelt?
- Nem tudom, nem hiszem – rázom meg a fejem. – Ha engem figyelt volna, akkor most tudnának rólam. Csak összefutottunk a semmi közepén, egy tábortűz mellett töltöttünk egy éjszakát, és feltűnt a tetoválása. Illetve neki nem is az volt, inkább mintha… egy égett sebhely lett volna. Faggatni kezdtem róla, és miután benyakalt nem kevés borocskát megeredt a nyelve. Én persze igyekeztem kellőképpen meglepődni, hogy halhatatlanok léteznek. Sőt, igyekeztem kifejezetten bolondnak nézni érte. Így sok mindent elmondott, hogy meggyőzzön az igazáról. Aztán másnap szétváltak útjaink, én pedig azóta próbálom megérteni, hogy emberek miért pazarolják ránk az amúgy is rövid életüket.
- Ezt én sem értem – csóválod meg a fejed. – És Joe Duncant figyelte?
- Igen. Már több, mint tíz éve. Sőt, lehet már tizenöt is.
- És a szabály ellenére hogy lettek barátok?
- Duncan kezébe került egy sok száz éve elveszett krónika. A szervezet az egész világot tűvé tette érte, de nem találták meg. Duncan pedig, mikor megtalálta, nyomozni kezdett utána. Joe-nak akkor épp egy könyvesboltja volt, ahol antik könyvekkel is foglalkozott, így Duncan egyszerűen besétált hozzá, hogy megtudjon valamit a könyvről, vagy legalább felbecsültesse az árát. Joe-nak viszont azt hiszem megállt a szíve egy pillanatra, de lehet, hogy kettőre is. Először, mikor meglátta az általa figyelt halhatatlant besétálni az üzletbe, másodszor pedig, mikor az átnyújtotta neki a régóta keresett könyvet. Innentől pedig… ismered őket… makacs, mintkettő, mint az öszvér. Joe meg akarta szerezni a könyvet, Duncan pedig mindent tudni akart róla. Végül Joe elmondott neki mindent, nem csak a könyvről, hanem a szervezetről is.
- És jó barátok lettek – bólintasz rá, majd elkomolyodsz. – Sikertörténet lehetne, ha nem így végződik, ahogy.
- Azért még ne vessünk keresztet a barátságukra – reménykedek. – És a sikertörténethez a szervezetnek is lenne egy-két szava, ha tudnának róla.
- És mi mihez kezdünk ezzel a nővel? – sandítasz rám, miközben leparkolok a ház előtt.
- Költöztessük be a padlásszobába. Elfér az egyiptomi múmia és Poszeidón szigonya között. Legalább mindenről első kézből értesül.
- Lehet veled komolyan beszélni? – állsz elém csípőre tett kézzel, ahogy megkerülöm a kocsit.
- Azt teszem – nevetem el magam. – Lerázni nem tudod, túlságosan profi már a szervezet a nyomkövetésben. Őt legalább már ismerjük. Eddig sem sok vizet zavart ha jól sejtem, és ezután sem fog. Majd kedvesen mosolyogva integetünk neki, ha legközelebb meglátjuk. Mókás lenne.
- Szóval nem csinálunk semmit? - sóhajtasz.
- Felesleges – cirógatom meg az arcod. – Nem tehet semmit. Őt ugyanúgy kötik a saját szabályai, mint minket a miénk. És ha őt lerázzuk, vagy lebuktatjuk… jön helyette másik.
- És ha ezzel te buksz le?
- Joe-nak igaza van. Az elmúlt években naponta kísértettem a sorsot. Sőt, olyan is volt, hogy valaki bosszúból mindkét titkot le akarta leplezni. A halhatatlanokét és a figyelőkét is.
- Miért?
- Ez egy hosszú történet.
- És neked semmi közöd nem volt hozzá, ugye? – nézel rám gyanakodva.
- Hát… ezt így nem állítanám – nevetem el magam, bár nem túl jókedvűen. – Az… meleg helyzet volt. Duncan és Amanda akkor már az egész világról lemondott. Csak Joe-val ketten próbáltuk menteni a menthetőt. De már túl vagyunk rajta.
- De ki tudott mindkét titokról? Mármint rajtad és Duncanen kívül.
- Valaki, aki közel állt egy figyelőhöz… akit megöltek. De muszáj ilyen szomorú dolgokról beszélgetnünk? – próbálom elterelni a témát, mert érzem a jól ismert szomorúságot közeledni, ami mindig elönt, ha Don Seltzer barátom eszembe jut. Te is megérezhetsz ebből valamit, mert rám hagyod a dolgot.
- Hát akkor azt hiszem, ideje ott folytatni a dolgokat, ahol… tegnap este abbahagytuk. Igen – tűnődsz el -, az jó lesz. Kihagyjuk Duncan reggeli kirohanását, a figyelőket, Miriamot…
- Tökéletesen hangzik – mosolyogtam rád. – Egyik sem fog hiányozni. De… hogyha valóban ott szeretnéd folytatni, ahol abbahagytuk, ahhoz nem a legmegfelelőbb helyen vagyunk – vigyorgok rád. – Keressünk valami nyugodtabbat, mielőtt még megbotránkoztatjuk Miriamot.
- Szegény lány, nem biztos, hogy ilyen közelről szeretne szembesülni a dolgokkal – nevetsz te is, és megfogod a feléd nyújtott kezem, és követsz a házba.
