Nos, ez lenne az utolsó előtti fejezet. Még egyet fogok feltölteni ezen kívül, aztán a Vivere Militare Est hivatalosan is befejeződik :')

Jó olvasást! ^^


.

Szeretlek

Bánatos könnyekkel zokog az őszi szél,

Szívem már új tavaszt nem vár és nem remél."

- Seress Rezső

.

.

Egy nyílt terepre érkeztünk. A legközelebbi épületeket is csupán egy kilométerre találta az ember, a gyakorló területek és erdők pedig még azon is túl helyezkedtek el. A nagy, világosbarna semmi közepén álltam, jobb kezemben kivont kardom markolatát tartva, balommal pedig Kikyout szorítva a testemhez. Szemeimet vadul vittem körbe, vajon mikor érnek utol minket. Nem akartam tovább rohanni. Nem akartam, hogy hátba támadjanak, és futás közben szereljenek le, mint valami gyáva kutyát. Ha meg kell halnom, tudjam, hogy harcoltam még, megtettem mindent, amit lehetett, és ha nem bizonyul elégnek, ám legyen. De nem fogom feladni!

Kikyou gyönge karjaival a mellkasomba kapaszkodott és homlokát a vállaimba fúrta. Éreztem rajta, hogy mennyire izgatott, de nem hibáztattam érte. Alig egy perccel ezelőtt meg kellett volna halnia.

- Itt vagyok – suttogtam halkan és még jobban megszorítottam a derekát.

- Ott hagyhattál volna. – Hangja szinte elveszett, annyira nekem préselte az arcát, de abban a kellemes, nyugodt szélcsendben ki tudtam venni szavait.

- Az nem olyan szórakoztató – feleltem, arcomra vigyort erőltetve, holott tudtam, hogy ő ezt nem láthatja. Talán nem is neki szólt a gesztus, hanem saját magamnak. – Tudod… tudod, én önző vagyok – kezdtem a beszédbe. Szinte éreztem, ahogy körénk gyűlnek az emberek és távolról figyelnek. Ahogy a tekintetük a tarkómba, pengéik a húsomba vágnak, ezért sietve kellett kimondanom mindent, amit szerettem volna. – Én így akarok meghalni.

Halkan felkuncogott, majd elhúzódott tőlem és az arcomat kezdte fürkészni.

- Jobb lenne, ha nem szívták volna el az erőmet teljesen. Egy utolsó harc… tényleg feldobná a dolgot.

Ezúttal nem kellett erőltetnem a mosolyt. Szinte rögtön az elmémbe égett a kép, ahogy hátunkat egymásnak vetve küzdünk az utolsó pillanatig, de… végül akkor is megölnének minket, ha Kikyou erejét nem vettél volna el. Elhessegettem a gondolatot. Ha itt is pusztulunk, ki kell élveznünk az utolsó perceinket!

Aztán végül megtörtént.

Kiáltások és lábdobogások ezreinek kíséretében vett körbe minket a rengeteg katona, élükön a kapitányokkal. Megtartották tőlünk a távolságot, így egy hatalmas gyűrűvel közrezárva minket, de ott voltak. Ezernyi szempár vizslatása, a szájukból pedig a halálunkat kívánó suttogások, mint egy hatalmas méhkas, úgy zümmögtek…

Szerettem volna megvédeni a nőt, akit szeretek. Mindennél jobban szerettem volna, de itt egymagam már kevés vagyok. Már nem érek semmit sem.

Újra magamhoz szorítottam őt, így arca a vállamhoz nyomódott. Karjait azonnal körém fonta.

- Szeretlek – suttogtam a füleibe, amíg még tudtam. – Nem jutott sok, de ez a rövid időszak volt a legboldogabb az életemben.

- Renji… – szólt rám elfúló hangon. Talán le akart állítani, de tudtam, hogy hasonlóan érez, így hát nem hagytam abba. Ha nem mondanám ki ezeket most, soha többé nem lenne rá esélyem. Félretettem minden férfibüszkeségemet.

- Nem bántam meg semmit sem. – Előttem mozgolódni kezdtek az emberek, ezért a kardomat védelmezően Kikyou háta elé emeltem. – Ha… visszapörgethetnénk az időt, akkor sem változtatnék semmin sem. – Hangom egyre csak elgyengült és elfúlt, de tudtam, hogy a hirtelen támadt hangzavar ellenére is hall még engem.

- Elérzékenyülsz itt nekem… - motyogta halkan, arcát pedig még jobban a vállgödrömbe fúrta. – Ha meglenne még az erőm, most seggbe rúgnálak.

Csak halkan kuncogtam világos tincseibe.

- Én sem bántam meg - mondta ki végül. A maga módján közvetítette felém az érzéseit és ez elégnek bizonyult.

- Áruló! – kiáltotta valaki a tömegből.

- Végezzétek ki őket! – szólt egy másik.

Tekintetemet végig vittem a tömegen és végül meg is találtam a személyt, akit kerestem. Kapitányom hűvös tekintettel állt a kör elején és bámult ránk.

De ha arra jut a sor, szeretném, ha te ölnél meg, kapitány!"

Ezt a gondolatot küldtem a férfi felé, ahogy pár perccel korábban hangosan is kiejtettem a számon. Ki akarna meghalni? Én nem. Én szép életet képzeltem el Kikyou oldalán, de ha… de ha nincs más lehetőség, ő legyen az, aki mindennek véget vet. Mástól nem viselném el, de a kapitány kezei között mindezt nyugodtabban fogadnám.

Végül sosem győztem le Kuchiki kapitányt.

Iba és Madarame még mindig több piát képesek egyszerre magukba dönteni, mint én.

Sosem köszöntem meg Akonnak igazán, amit értünk tett.

Már nem is tudom, ki mozdult először. De nem is volt fontos. Csak azt tudtam, hogy a szemem sarkából érzékeltem, ahogy valaki felém lendül, majd őt követve sokan tesznek így. Tehetetlenül, védekezően emeltem magunk elé a fegyveremet, de tudtam, hogy ezzel nem fogom kihúzni még a következő öt másodpercet sem.

Fémek csattanása hallatszott körülöttem, én pedig alig érzékelve a dolgokat kapkodtam a tekintetemet újra. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történik, csak zihálva, izzadva forgattam a fejem és próbáltam a lehető leggyorsabban felfogni a dolgokat, de az agyam valahogy kikapcsolt. Mintha a veszély érzetére felment volna bennem a pumpa és mindenre kiéleződtem volna, de amikor a halál esélye elszállt, már nem kellett többet aggódnom. Csak bámultam magam elé.

- Milyen problémás… - hallottam meg a mély férfihangot a jobb kezem felől. – Alig egy-két év alatt megint megmentünk egy kivégzésre szánt, fiatal hölgyet.

- Shunsui! – jött a következő, kissé megrovó felszólalás, közvetlenül mellette.

Csak idegesen kitátott szemekkel kaptam oda a fejem. Semmi más nem férkőzhetett az elmémbe, csak a fehér kapitányi haori és a rózsaszín kimonó látványa. A szívem még mindig olyan hevesen vert, hogy szinte hallottam az erőteljes dübörgését.

Megmenekültünk?

Igen. Megmenekültünk.

Kyoraku, Ukitake és Kuchiki kapitány mind ott álltak körülöttünk és a felbőszült közkatonáikat és tisztjeiket próbálták visszatartani, szinte csupán az erőteljes kiállásukkal.

Kikyou a karomban mozgolódni kezdett és megpróbált kivergődni a karjaimból. Csak akkor vettem észre, hogy valószínűleg olyan erősen szorítottam korábban, hogy fájdalmat okozhattam neki. A nő meglepetten hordozta körbe vörös tekintetét a segítségünkre érkező férfiakon és mintha szájzugai felfelé kunkorodtak volna.

- Abarai. – Felkaptam a fejem a hangra. Ukitake kapitány aggódó szemeivel találtam szembe magam, majd a kedves, bár kissé megfáradt mosolyával. – Minden rendben?

Meglepettségében nem bírtam kinyekeregni semmit, csak bámultam a férfira.

- Köszönjük – szólalt meg helyettem Kikyou és illedelmesen bólintott egyet.

- Mire véljem ezt a rebellis viselkedést?

Bár a hang tulajdonosa kívül esett a látómezőmön, jól tudtam, hogy a kérdés a Főkapitányúrhoz tartozik. Inkább oda sem fordítottam a fejem, mert ha meglátom a szemeiből áradó erőt, talán teljesen elbizonytalanodtam volna a szándékaimat illetően.

- Csak nem hagyhattuk, hogy ilyen jó harcosokat veszítsünk el – felelte kissé hegykén a Nyolcadik osztag kapitánya.

- Uram, kérem, értse meg! – próbálkozott Ukitake kapitány is. – Előnyt kovácsolhatunk a helyzetből.

Visszafogottabb, verbális vita alakult ki a fejesek között, amit én egyszerűen csak hallgatni voltam képes, felfogni nem. Csak azt tudtam, hogy mind a ketten élünk még mindig.

- És most mi lesz? – tette fel a bennem is megfogalmazódó kérdést Kikyou.

Láttam rajta, hogy aggódik, ugyanakkor egy kis erőt sugárzott felém a megjelenése.

Mielőtt válaszoltam volna, újra körbe vittem a tekintetemet a mezőn. A Tizenharmadik és Nyolcadik osztag kapitánya továbbra is a Főkapitányt tartotta szóval, míg a Kuchiki kapitány nekem háttal állt. Csak a haoriján lévő számot és a tarkóját mutatta felém, de még így is el tudtam képzelni a hozzá társított arckifejezését. Szavak nélkül támogatott engem. A többi katona csak meglepetten bámulta a szóváltást, a hadnagyok és kapitányok viszont két csoportra oszlottak. Akadtak, akik gyanúsan méregették az oldalamon álló lidércet, mások viszont engem néztek, némi aggodalommal a szemükben.

Senki sem gyűlölködött. Senki sem emelte ránk fenyegetően a kardját. Senki sem akart megölni minket.

- Nem tudom – mondtam ki végül.

.

.


Jobbnak láttam ezt a fejezet után leírni, mert úgy érzem, kicsit hosszú lesz a mondanivalóm :') Az idézetről szeretnék egy kicsit beszélni, amit ehhez a fejezethez raktam, ha nem érdeklődsz iránta, ne olvasd el.

Az idézet kivételesen nem egy versből származik, hanem egy dalból, bár ezt a megíráskor még nem tudtam. Körülbelül egy hete, tehát a történet befejezése után talán egy hónappal derült ki, hogy mi is ez. A sorok Seress Rezső - Szomorú vasárnap című számából származik, amely egy harmincas években komponált dal. Valójában ez egy viszonylag híres darab, én magam is ismertem, de szomorú, hogy nem magyarul, hanem csak egy angol feldolgozását (Gloomy Sunday - Billie Holiday). A fontos nem is ez. Amikor jobban is utána néztem a dal eredetének, akkor tudtam meg, hogy a Szomorú vasárnapot "magyar öngyilkos dalnak" is nevezik, mivel sok kísérteties haláleset köthető hozzá. Ezt bővebben nem fejtegetem, akit érdekel, nézzen utána, szerintem érdemes. :) Igazából, nem is tudom leírni, hogy ez nekem miért is fontos. Azért megpróbálkozom vele, ha már ilyen sokáig téptem a számat rajta. Valahogy... nem is tudom, megérintett bennem valamit a dolog. A dal maga szomorú, kissé melankolikus mivolta és a Vivere Militare Est rosszul elsülhető, esetleges kimenetele, na meg ennek a fejezetnek az üzenete is valahogy hasonlónak tűnt nekem, igaz csak egy nagyon picikét. Feltámadt bennem ez az aprócska érzés, amikor elolvastam az egész dal szövegét, hogy ezek a sorok ide nagyon jó helyre kerültek. A Vivere Militare Est így is végződhetett volna. Úgy, ahogy a dalban éneklik. Amikor meghallgattam az egészet magyarul, megjelent előttem a látkép, mit érezne Renji, ha Kikyout végül valóban is elveszítené.

Mindez nektek nem tűnhet különlegesnek, sőt... de nekem valamiért nagyon fontos lett. Csak ennyit kívántam megosztani ^^" Köszönöm, hogy elolvastad ezt a fejezetet is, és esetleg ezt a kis párhuzam-fejtegetést is :)