Figyelem! Az A vágányon erotikus(nak szánt) tartalom közlekedik! Jó olvasást~

X. Fejezet

- Maradj így! – szólt hirtelen Francis, mire mozdulatlanná dermedt. – Csak… maradj így – ismételte el. – Azért levegőt vegyél nyugodtan – tette hozzá fél perc múlva. – Ugye nem nagyon kényelmetlen? – kérdezett rá.
- Nem – válaszolta azonnal. Egyik lába lógott az asztalról, a másikat felhúzta rá, átkarolta és a térdére hajtott fejjel pislogott a férfira, amikor az rászólt. Valójában csak kényelmesebben akart ülni.
- Ez így… tökéletes – jelentette ki szinte suttogva. Matthew egy ideje tényleg letett róla, hogy megértse a művész minden megnyilvánulását. Igaz ugyan, hogy Francis nem a Holdra járt bevásárolni, mint ahogy a művészlelkekről tartják általában, de néha igenis voltak elszállt pillanatai. Amik igazából nem nagyon zavarták volna, ha ezeknek a pillanatoknak nem ő maga adta volna a kiindulópontot. Így azonban olykor-olykor menthetetlenül zavarba jött tőlük.
Most csak elnézte, ahogy a francia elé perdíti az egyik kinyitott festőállványt, fatáblát ragad, kapkodó mozdulatokkal ráragasztja a kissé vastag, rücskös felületű papírt, amit az akvarellóhoz használt, elszalad vízért, felmarkol néhány puha szőrű ecsetet, és az egyik dobozból vízfestéket kerít elő, a zsebéből ceruzát (a kanadai szerint mindig van nála grafitceruza), és rajzolni kezd. Valójában most alig-alig pillantott fel, és kíváncsi volt, hogy most érte-e a nagy ötlet, de nem merte megszólítani, nehogy kizökkentse. Láthatóan teljesen elmerült a munkájában, nem figyelt a külvilágra, csak az eszközei voltak, meg a fehér lap, amire hamarosan a festék színei is rákerültek.
Haloványan elmosolyodott, mert Francis nézte őt, de a tekintetük nem találkozott, lélekben egészen máshol járt, talán egészen mást is látott maga előtt, mint az ő egyszerű valósága. Mindenesetre örült, hogy elmerült az alkotásban.
Nem esett nehezére nyugodtan ülni, de egy idő után kényelmetlenül elmacskásodott, vágyott volna egy jóleső nyújtózásra, mégsem mozdult. Csak az volt néha idegesítő, itt-ott pont ilyenkor kezdett viszketni. Ostoba dolog volt ez, és nem tudott tenni ellene.
Aztán Francis úgy egy óra múlva hátrébb lépett, egy pillanatig behunyta a szemeit, majd ráhunyorgott a festményre. Pillantása átsiklott rá és elmosolyodott.
- Kész van, nyugodtan nyújtózz egyet – szólalt meg.
- Nem kell kétszer mondanod – sóhajtotta, ahogy óvatosan felemelte a fejét, és kicsit megnyújtotta az izmokat a nyakában. Utána leugrott az asztalról, zoknis talpai némán huppantak a festékpettyes padlóra, lábujjhegyre állva, hosszan, jólesően nyújtózott, aztán szusszantott egyet. Óvatosan közelebb osont a festőállványhoz, de a felé nyúló lába előtt megállt. – Megnézhetem? – kérdezte kíváncsian, mire a férfi bólintott. Megkerülte az állványt, és felnézett a festményre.
Egy pillanatra olyan volt, mintha valamilyen mesevilágba pillantana be egy ablakon keresztül. Magát látta, és mégsem ő volt, vonásai kissé lágyabbak voltak, haja, bőre szinte fehér, a szemüvege, és a kiálló, kunkori tincse hiányzott. Fehér, itt-ott ráncos, finoman felgyűrődő ruhát viselt, egy kövön ücsörgött, térdét átkarolva, másik lába egy lágyan fodrozódó patak víztükrébe ért bele, körülötte megelevenedett meseerdő, mindez a vízfestékre jellemző finom, már-már semmivé halványuló, pasztellos, légies színeivel. Bármelyik mesekönyvbe beleillett volna.
- Nahát… ez gyönyörű – suttogta ámulva, és újra meg újra végignézett a képen, ezúttal a részleteket is alaposan megfigyelve. A szemei színét, melyek a lila egy feloldott, bordóba hajló árnyalatát kapták, és a háta mögött látszódó világosabb foltokat, mintha üvegen keresztül jött volna a szűrt fény… – Azok ott szárnyak? – kérdezte meglepetten.
- Igen – bólintott rá Francis elmosolyodva. Lassan közelebb lépett hozzá, és a vállánál fogva magához karolta. Cserébe ő a derekát ölelte át. – Ez egy terv. Még változtatok rajta.
- Pedig így is nagyon szép – mondta halkan.
- Olyan, mint egy meseillusztráció – jegyezte meg.
- És az miért baj? – kíváncsiskodott. A férfi rámosolygott, megcirógatta az arcát.
- Nem baj, de még nem az igazi – felelte, és leeresztette a kezét. – Ó, zöld lettél.
Végighúzta bőrén az ujját, és tényleg, zöld festék maradt rajta. Összevonta a szemöldökét, aztán szélesen elmosolyodott.
- Te is kapsz – jelentette ki, és a festékes doboz felé nyúlt, majd kék ujját végighúzta a férfi arcán, aki erre felnevetett, elkapta, leszorította a karjait, és megcsiklandozta az oldalát. Matthew felkacagva rándult össze. – Hé! Na… Engedj el! – kiáltott fel a nevetéstől elcsukló hangon, de nem szabadult, hiába feszelgett és próbált kitörni a veszélyes ölelésből. Végül úgy döntött, inkább hagyja magát, és nevetve támaszkodott a férfinak, feladva a küzdelmet, aki erre felhagyott a támadással, és inkább megölelte. Az elfojtott nevetés még végighullámzott rajtuk párszor, ahogy felé fordult. – Ez igazán nem volt fair – jelentette ki, de hangjában egy csepp megrovás sem volt. – És vissza fogod kapni, vedd tudomásul! – fonta össze a karjait a mellkasa előtt, de ez sem kölcsönzött különösebben komoly megjelenést neki.
- Biztosíthatlak, rettegve várom az alkalmat – közölte komolyan, majd magához vonta a fiút, és gyengéd csókot lehelt a nyakára.
- Remélem is! – hagyta rá, de majdnem újra elnevette magát.

~*CrossRoads*~

A kép ott állt a teremben, körülötte összevisszaság, ecsetek, paletták, festékek. Tojástempera és olajfesték jellegzetes szaga a levegőben, a vászon éppen csak megszáradt, a közepe talán még fogott. Olajkép volt, a technika minden szépségével és erejével, mégis légiesen könnyed. Csodálatos, zöldellő erdős környezetben, egy áttetsző, kékvizű patak partján, lapos kövön ücsörgött az alak. Se nem fiú, se nem lány, amolyan tündér vagy angyalszerű jelenség, lenge ruhái összeolvadtak hófehér bőrével. Egyik lábát felhúzva, térdére hajtott fejjel ült, arca hibátlan bőrű, orra gyermekien pisze, szemei alatt apró, alig-alig észrevehető óvatos szeplők. Szája finom vonalú, ajkai keskenyek, halovány rózsaszínek. Sápadt sárga-szőke, finom hullámokban végződő haj ölelte körül arcát, leghosszabb tincsei is csak az álláig értek. Szemeiről nem igazán lehetett eldönteni, hogy bordók, avagy lilák, de elálmodozva néztek ki a hosszú szőke szempillák mögül, mégis a képnek ez volt az egyetlen része, ami nem tűnt álomszerű ködnek. A jelenés tekintete fogta meg a nézőt. Másik lába lelógott a kőről, lábujjai a kék vízbe értek, a víz gyengéden fodrozódott körülötte. Hátából két leheletfinom szárny nőtt ki, melyek alig látszottak, csak fátyolszerűvé, opálossá tették a környezetüket. Ez a halovány sejtelmesség tette még meseszerűbbé a képet. Mozgalmassá pedig a fénypettyek, amelyek ott voltak mindenhol: a ruhán, az arcán, a haján, a fákon, a vízen, a szárnyakon, fakítva-tarkítva-élínkítve az egyébként nyugodt összhangot.
Mestermű volt a maga nemében.

~*CrossRoads*~

Sokat gondolkodott Alfred szavain, míg egyedül volt. Reggel vagy este az ágyban, vagy a zuhany alatt, a művészteremben, mikor valójában még mindig a pályázaton kellett volna gondolkodnia, de már így is túl sok időt foglalkozott vele, magában temetni kezdte az egészet, amikor bevillant az ötlet, és elkészült az alap. Nos, igen, azon a szerda éjjelen és csütörtök hajnalon nem aludt sokat, de legalább elkészült a képpel, és büszke volt rá, mert pont úgy nézett ki, ahogyan megálmodta. Most már minden idejét szívvel-lélekkel Matthew-ra fordíthatta. Amit meg is akart tenni.
Csendes kopogtatás, kedvese mosollyal az ajkán lépett a helyiségbe, aminek kimondhatatlanul örült. Hiszen az elején még zárkózott volt, feszült, csendes, és olykor úgy tűnt, mintha a világból is képes lenne kirohanni ijedtében, amit igyekezett leplezni, csak a tekintetén látszott, és a túl feszes vállain. Mint akinek van már tapasztalata önnön rémületének elrejtésében. Később kiderült: a feltételezés igaz volt, bár a fiú nem csak őt tüntette ki az érintésekre való összerezzenésekkel, hanem a világon bárkit, aki elég, vagy inkább túl közel ment hozzá. Egyetlen kivétellel, aki a vele szöges ellentétben álló testvére képében öltött alakot.
- Hú, mi készül? – érdeklődte halkan, ahogy közelebb sétált hozzá, és feltűnően végigpillantott a helyiségen. A vastag sötétítőfüggönyöket behúzta, így a helyiség túlzottan zártnak tűnt, és az ablak mellett volt csak felkapcsolva egy reflektor, ami a vele szemközti falra világított, így bár a fénye éles volt, mégis elnyelte a sötét, kellemes, meleg, fehér fényt sugárzott csak.
- Gondoltam, ma lazíthatunk egy kicsit – mosolyodott el, magához ölelte a hozzá lépőt. – Szia – adott egy röpke csókot a szájára, hogy utána rögtön elengedje, és hátat fordítson neki.
- Szia. – Francis úgy tett, mintha nem hallaná a köszönéssel együtt kiszökő csalódott sóhajt, és elmosolyodott, most úgysem látszott. – Miért? Már nem kellek? – kérdezte tétován. Naiv, rettentő naiv…
- Ó, dehogynem! – vágta rá, és mosolyogva fordult felé, ahogy a hűtőszekrényből elővarázsolt egy üveg bort, és az odakészített poharak mellé tette az íróasztalára. – Kellesz, nem is tudod mennyire – mondta halkan, szándékosan elmélyítve kissé a hangját. Még a félsötétben is látta, hogy Matthew erre elvörösödik. – Nos, iszol velem a közös sikerre, kedvesem? – érdeklődte kihívóan, mire a kanadai félredöntötte a fejét.
- Mit ünneplünk? – érdeklődte zavartan.
- Azonnal megmutatom – ígérte –, de előbb kitöltöm az italt.
- Rendben – hagyta rá, hangjában valami furcsa várakozás rezgett.
Átadta a fiúnak a bort, aztán megkerülte, és sietős léptekkel a terem másik felébe igyekezett. A kanadai sokkal lassabban követte, léptei szinte bizonytalanok voltak, és amikor megállt mögötte, volt közöttük kétlépésnyi távolság. Amikor mosolyogva hátrapillantott rá, látszott rajta, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Mégis megmarkolta a fehér lepedőt, amit az állványra terített, és egy határozott mozdulattal lerántotta.
Egyszerű fakeretben volt a kép, Matthew mégis úgy nézte, mintha aranykeretbe lenne foglalva. Ragyogó tekintetével felpillantott rá, és ő lassan fél karral magához húzta.
- Gyönyörű lett – suttogta. – Tényleg. – Odasimult a férfihoz.
- Örülök, hogy tetszik. – A lila szemekbe nézett, és finoman odakoccintotta a poharát a poharához. Csendes, vékony, üveges csilingelés, a tekintetük csillogott, ahogy egymást nézték.
Beleittak a borba.
Felhívás egy keringőre?
Danse macabre.
Gyengéden arrébb söpörte a haját, és az italtól hűvös ajkaival csókot adott a hófehér nyakra. Örült, hogy Matthew egyre oldottabban viselkedik a társaságában, és egyre több mindent enged neki, ölelései egyre ragaszkodóbbá válnak, és a szemei is vidáman ragyognak fel, amikor rámosolyog, vagy találkozik a pillantásuk. Elengedte a fiút, ellépdelt mellőle, és elindította az előre bekészített CD-t a lejátszóban. Csendes, lágy, már-már andalító dallamok töltötték meg a helyiséget.

Matthew felült az asztalra (úgy tekintett rá, mint egy helyre, ami az övé), lerúgta a cipőit és kényelmesen elhelyezkedett. Beleivott a borba, figyelte Francist, aki telefonált. Olyan furcsa volt a ma este. Nem így képzelt egy ünneplést, és legalább azért egy csókot szeretett volna. Rendes csókot, elvégre az utóbbi időben, ha alkalmuk volt kettesben lenni, sűrűn megtették. Igaz, hogy mindig a férfi kezdeményezett, de valahogy mindig megtalálta azt a pillanatot, amikor ő is igazán akarta. Ráadásul Alfredben is volt annyi figyelmesség, hogy egyedül hagyta őket pár percre, bárhol voltak is. Hamarabb felindult a lakásba, előreindult a művészteremből vagy valami koholt indokkal, de mindig volt alkalmuk egy kicsit zavartalanul ellenni.
Most meg, mikor egyedül vannak, igazán kettesben, és ilyen jó a hangulat, Francis csak néz rá azzal a kihívó, perzselő pillantással, és az illata olyan bódító, hogy hozzá akar bújni, hogy érezze egészen közelről. A bor furcsán bizsergette belülről, nem nagyon szerette az alkoholt, igazából nagyon ritkán ivott olyasmit, amiben volt. Most mégis olyan furcsán kellemes volt.
A férfi végre letette a telefont, aminek ő kifejezetten örült, mert megint kapott egy olyan lehengerlő, letaglózó pillantást, de nem mozdult, csak nézte őt az íróasztaltól.
- Kérlek… – szólalt meg, saját hangját furcsán rekedtnek érezte. Nem törődött vele. – Gyere ide – kérte halkan. Nem volt benne biztos, hogy hallható volt, mindenesetre a francia végre megindult felé.
- Mit szeretnél? – érdeklődte furcsa mosollyal, mikor megállt előtte. Szó nélkül fogta meg a karjait és húzta őket a derekára, utána átkarolta és hozzá bújt. Egy pillanatnyi finomítás, a szemüveget maga mellé tette, hogy arcát egészen a nyakába fúrhassa, lehunyta szemeit, mélyet sóhajtott. Francis visszaölelt, megsimogatta a hátát, érezte a tenyeréből áradó hőt, korábban pólóra vetkőzött, mert melege lett.
Percekig voltak így, közben érezte, hogy a szíve valamiért felgyorsult, és reménykedett, hogy a másik nem hallja, nem érzi, mennyire hevesen dobog, amikor valami izgatottság erőt vett rajta. Kicsit eltávolodott tőle, nem nagyon, mert a kevés fényben is látni akarta, és a szemüveg nélkül csak közelről volt esélye. Arcát megint elöntötte a forróság – de már egészen megszokta –, ahogy a csodálatosan ragyogó kék szemekbe nézett. Csupa szeretet, büszkeség, öröm ragyogott a tekintetében, és még valami, amit nem tudott megnevezni. Nagyon kicsit mozdult csak közelebb, a francia ajkai mosolyra rándultak, csak lesték egymás tekintetét, várakozón.
Matthew kezei hirtelen odacsúsztak a fehér ing nyakához, reszkető kézzel markolta meg a gallért, hogy magához húzza, és megcsókolja a férfit. Akarta, abban a pillanatban mindennél jobban, csak azt az egyet. És a felismerés, mikor pillanatnyi szünet következett, hogy mégsem elég ennyi, hogy ennél többet akar. Francis nem tiltakozott, visszacsókolt, egyik tenyere a pólója alá csúszott, szinte égette a bőrét, egymáshoz simultak. Megfeszítette izmait, próbált úgy mozdulni, hogy mindenhol érje az érintés. Megszakította a csókot, jólesően sóhajtott, amikor a másik kéz is a bőrét simította. Homlokát a férfi vállának támasztotta, megborzongott, gyengén, de fogta még a fehér inget, kapkodta a levegőt.
- Igazán elbűvölő vagy – suttogta a fülébe, ajkai hozzá értek, érezte a leheletét, a hangja, a belőle áradó forróság, a bódító illata, az egész lénye őrjítő volt. – Mi lenne, ha most bemennénk? – érdeklődte egészen halkan. Megfeszült, ezúttal az idegesség, az ijedtség miatt.
- Mi… – Próbált valamit kinyögni, bármit, de úgy tűnt, képtelenség gondolkodásra bírni az elméjét.
- Semmi baj – susogta izzó hangon, és óvón átkarolta, másik kezével kitapogatta az övét, összefűzte ujjaikat, lágy csókot lehelt a kézfejére. – Csak kényeztetlek, semmi más. Tetszeni fog – ígérte, és nem tudott tiltakozni, csak kiszökött torkából egy nyögés, ahogy Francis ráharapott a fülére.
Óvatosan felemelte az asztalról, a karjaiban tartotta, és elindult vele a hálószoba felé. Furcsa, súlyos illat tolult az orrába, amikor beléptek. És amikor a férfi az ágyra eresztette, gyengéden, mintha törékeny lenne, ha tartott is tőle, minden negatív érzése elszállt. És a matrac meglepően kényelmes volt, valami selymes került az ujjai alá, ahogy végighúzta rajta a kezét. Az arca elé emelte, túl sötét volt, nem látta, csak érezte az illatát.
Rózsa.
Rózsaszirmokkal volt teleszórva az egész.
A pillanatnyi meglepetésből hamarosan csak egy apróság lett, amikor Francis ráhajolt az ajkaira, és megint addig csókolták egymást, míg ki nem fulladtak, zihálva szorította magához, a hosszú tincsek az arcát csiklandozták, beletúrt a hajába. Eddig soha nem érintette, csak ha megölelte, de az más, most azonban végighúzta ujjait a tincsein, jólesően mártotta bele a kezét.
A férfi ajkai visszakalandoztak a füléhez, ujjai finoman cirógatták a haját, az arcát, beleborzongott az érintésekbe, a légzése nem tudott megnyugodni, és a gerince mentén furcsa bizsergés járta át az egész testét. Soha nem érzett még hasonlót, mintha minden érintéstől el akarna olvadni, pedig a francia még csak a nyakát csókolta, néha a fogai is a bőréhez értek, egészen különös kényeztetés volt, csendesen nyöszörgött a hatására, pedig igyekezett visszafogni a hangjait.
Egyszerre volt túl lassú és túl gyors az egész, bár fogalma sem volt, hová akar így rohanni, mégis egyre úgy érezte, hogy ez a forróság soha nem fog elmúlni, és ha bizony egyszer lángra kap, elporlad ő is. Felnyögött, egyszersmind olyan lendülettel ült fel, mintha lökte volna valaki, amikor a felsőtestét simogató tenyér az ágyékára siklott. Zihálva lélegzett, teste meg-megremegett, de tartotta magát, ijedten nézett Francisra, pólója alja lassan lecsúszott, legalább már a mellkasát takarta.
A férfi megtámaszkodott mellette kétoldalt, összedöntötte a homlokukat.
- Abbahagyom, ha szeretnéd – suttogta kedvesen. – Egyáltalán nem kényszer, tudom, hogy most talán meg vagy ijedve, de ez természetes. Semmi baj, ha most azt mondod, álljunk meg.
Lehunyta a szemeit, így is sötét volt, hiszen odakint égett csak a reflektor, és az ajtó is félig becsukódott mögöttük. Nyelt egyet.
- Sze… Szeretkezni akarsz velem? – kérdezte halkan, a hangja megremegett, és rettenetesen zavarban érezte magát.
- Igen, de nem most, Matthew – válaszolta határozottan. – Tudom, látom, hogy neked idő kell mindehhez. Én megadom neked ezt az időt, rendben?
Lassan, nagyon lassan karolta magához a férfit, arcát a vállába fúrta.
- Kérlek… – suttogta rekedten –, n-ne hagyd abba… olyan jó…

~*CrossRoads*~

- Te, ennyire jól elvoltatok? – érdeklődte kaján vigyorral Alfred, amikor a kabátját és a sálját akasztotta fel a fogasra.
- Miért? – kérdezte szándékosan szenvtelen hangon.
- Nézd meg magad a tükörben – tanácsolta, mire azonnal a nyakához kapta a tenyerét. Nos igen, a pulóvere pont nem takarta a helyet, és valószínűleg nyoma maradt… Elvörösödve vágtatott be a fürdőszobába, és csapta az ajtót az utána ugró testvére orrára. És, ha már bent volt, úgy döntött, letusol. Másodjára, másfél órán belül.
Arra azonban nem számított, hogy az amerikai rátöri az ajtót, megunva a kopogtatást, és azt, hogy ő nem hajlandó válaszolni. Éppen a pólót húzta le magáról. Azt tudta, hogy a világos bőrén feltűnően virítanak a vörös foltok…
- Áhá, szóval tényleg jól telt az este – vonta le a maga következtetéseit vigyorogva. Matt maga elé rántotta a zuhanyfüggönyt, és csúnyán meredt a kék szeműre.
- Nem mennél ki? Ez egy fürdőszoba, és nem fogok előtted zuhanyozni! – közölte kissé megemelve a hangját.
- Ugye ezt neki nem mondtad? – érdeklődte ártatlan hangon.
- Kifelé! – mordult rá. – Ne mondjam többször! – hangjában volt valami, ami miatt Alfred úgy döntött, hogy visszavonulót fúj.
Amikor legközelebb találkoztak, Matthew egy paplannal, egy párnával és a plüssmedvéjével felszerelkezve tartott kifelé a hálószobából.
- Hová mész? – kérdezett rá a másik.
- A másik szobában alszom – jelentette ki komolyan.
- Dehogy is! Miért aludnál ott?
- Mert te bunkó vagy, és nem akarlak hallgatni – vágta rá, de hangja a végére megbicsaklott.
- Hé-hé, nyugi, nem akartalak megbántani, sajnálom – mondta azonnal, és könyörgőn nézett rá. – Ne hagyj itt – kérte.
- Re-rendben – adta meg magát, és visszacuccolt az ágyra. Elrendezte a helyét, és magára is rántotta a paplant. Alfred az ágy szélére ült, nem kapcsolta le a villanyt.
- Ne haragudj – szólalt meg újra. – Elmondod, mi volt?
- Francis elhívott minket szerdára, karácsonyi vacsorára magához. Ott lesznek a testvérei is – szólalt meg halkan. – Ott alvós buli, azt mondta.
- Szeretnél menni? – kérdezte.
- Ha te nem, nem kell – suttogta.
- Matt.
- Igen, szeretnék.
- Akkor megyünk – biccentett.
- De…
- Jól hangzott, amikor meséltél a testvéreiről. És én bírom Francist – jelentette ki. – Szóval felőlem mehetünk.
- Köszönöm.
- Ugyan már – legyintett, felkelt, egy pillanatra odahajolt a laptopjához, kikapcsolta. Aztán elment a villanykapcsolóig is, majd odavackolt a testvére mellé az ágyba. – El akarod mondani?
- Mi… – zavartan elhallgatott, a fejére húzta a paplant.
- Lefeküdtetek? – érdeklődte Alfred könnyedén, hallatszott a hangján a vigyor.
- Nem! – vágta rá.
- Petting? – kérdezett rá.
- Olyasmi… – susogta alig érthetően. A másik nevetett.
- És jó volt?
- Fantasztikus – mormolta. – Annyira kedves velem, és türelmes.
- Szeret téged.
- Én is őt…
- Akkor hajrá! – Alfred odanyúlt, összeborzolta a haját. – És gyere ki a paplan alól, megfulladsz.
- Még mindig totál zavarban vagyok…
- Segáz, engem nem zavar. Na, aludjunk?
- Én álmonhalok, úgyhogy ja.
- Akkor jóccak.