Néhány nappal később mentünk vissza a kórházba kontrollra, de Sam kifejezetten elégedett volt az eredménnyel, és már csak egy hónap múlvára, egy utolsó ellenőrzésre hívta vissza Joe-t. Joe viszont megígértette vele, hogy időközben benéznek a bárba, amibe a doki készségesen beleegyezett.

Innentől kezdve viszont mondhattam Joe-nak, amit akartam, kijelentette, hogy meggyógyult, és hogy ne aggodalmaskodjak folyton. Végigdolgozta az éjszakákat, és az első hét végén, szombat hajnalban holtfáradtan zuhant be az ágyba.

Nekem is kezdett kicsit elegem lenni az éjszakázásból, hisz volt, hogy reggel is órám volt, és korán fel kellett kelnem, és nem igazán tudtam kipihenni magam. Szerettem hallgatni Joe-t, ahogy játszik, de úgy terveztem, ha tényleg jól lesz, nem töltök vele minden éjszakát a bárban, legalábbis hét közben. És különben is… csak egy szavamba kerül, és itthon is játszik… csak nekem.

Ezen tűnődtem aznap éjjel, és elég nehezen aludtam el, pedig már hármat ütött a közeli templom harangja. Végül valahogy elszunnyadtam, de nagyon nyugtalanul aludtam. Visszaálmodtam magam néhány ezer évvel ezelőttre, ami még nem is lett volna baj, ha nem éppen egy csata kellős közepét választotta volna az agyam. Nem tudom, mennyi idővel később riadtam fel, de a homlokomon kiütött a verejték, és hiába nyitottam ki a szemem, még mindig véres képek peregtek előttem.

Felültem az ágyban, és próbáltam mélyeket lélegezni, de ilyenkor ez nem sokat segít. A képek talán elhalványodnak, de az érzések ott maradnak az emberben. Az erőszak, a durvaság, a félelem, a fájdalom… rengeteg halál… évezredek óta kísért.

Nem akartam Joe-t is felébreszteni, szüksége volt a pihenésre, így óvatosan kimásztam az ágyból. Leültem a fotelba, és csak bámultam ki az ablakon, de egy perc múlva már nem itt jártam. A lovamon száguldottam a csatába, és nem menekült senki, aki az utamba került. Mit tagadjam, abban az időben élveztem ezt az életet. Ettől éreztem, hogy élek… élveztem a hatalmat… hogy bármit megtehetek. És most gyűlöltem magam emiatt. És míg nem olyan rég végleg le nem zártuk, ez az időszak folyton utánam nyúlt. Hisz bár a négy lovas az idők folyamán szanaszét szóródott, azért időnként találkoztam a többiekkel. De most már vége… mind halottak. Régen a testvéreim voltak, de most már úgy érzem, jobb ez így. Sőt, sokszor úgy érzem, nekem, mint a Lovasok utolsó képviselőjének is velük kellett volna halnom. Kronos legutóbbi terve embertelen volt, mindenképpen meg kellet állítanunk, és ez volt az ára. Mindhárman meghaltak, de én még mindig itt vagyok.

- Methos… - hallottam távolról Joe hangját, aki ki tudja, mióta szólongatott. Hosszú másodpercek kellettek még, hogy visszatérjek a jelenbe. Pislogtam kettőt, sóhajtottam, és csak utána néztem rá. Felült az ágyban, és aggódva figyelt.

- Gyere ide! – nyújtotta felém a kezét. Felálltam, és odasétáltam hozzá.

- Nem akartalak felébreszteni – fogtam meg a kezét, és leültem mellé.

- Álmomban is hiányoztál – mosolygott rám. – Valami baj van?

- Dehogy – próbáltam megnyugtatni. – Aludj csak nyugodtan.

- Methos…

- Csak rosszat álmodtam. Fel szokott zaklatni, ha ilyen történik. De nincs semmi baj – szorítottam meg a kezét.

- Nem jössz vissza az ágyba?

- Nem hinném, hogy ma még tudnék aludni. Csak téged is zavarnálak. Pihenned kell.

- Nem mondod el inkább? Talán könnyebb lenne.

- A képek bennem vannak, Joe. És ez így lesz, amíg csak élek. Te pedig már így is többet tudsz a piszkos dolgaimról, mint kellene.

- De ez már olyan régen volt – simogatta meg a kezem vigasztalón. – Nem lenne szabad ezen gyötrődnöd.

- Hát persze – bólintottam rá, de a hangomból érezhette, hogy ilyenkor ezek a szép nagy szavak nem segítenek semmit. Jól hangzik, és ha az ember vigasztalni szeretne valakit, ezekhez a legkönnyebb nyúlni, de valójában semmit nem segít. Hiába tudom, hogy ennek már háromezer éve, hogy már akkor sem változtathatnék rajta, ha szeretnék, hogy el kéne már felejtenem… a lelkiismeretem nem hagyja.

- Legalább azt mondd el, miről álmodtál! – ült közelebb hozzám Joe.

- A lovasokról – hajtottam le a fejem.

- Gyakran kísért Kronos? – karolta át a vállam.

- Nem, nem jellemző – ráztam meg a fejem. – Annyi minden más is van, ami kísértsen… Erőszakos életet élünk, még békeidőben is, hát még egy olyan időszakban, mint az volt. A négy lovas rettegésben tartotta a fél világot.

- Nem tudlak elképzelni közöttük – hajtotta le a fejét.

- Pedig egy voltam közülük, Joe, hiába szeretném letagadni. Kronos sokra tartott, mert én voltam a csapat esze. Én voltam a stratéga, én terveztem meg a támadásokat, sokkal jobban átláttam a helyzetet, mint ők… Mindig ez volt az erősségem. A taktika… a terepfelmérés, és a terv kidolgozása. És… tudom, hogy ez neked kegyetlenül hangzik… de jók voltunk… verhetetlenek… Nem csak azért, mert halhatatlanok voltunk. Testvérek voltunk, mindig fedeztük egymás hátát…

- De Kronos őrült volt! – fortyant fel, majd vetett rám egy bocsánatkérő pillantást.

- Igen, ez igaz. Kronos őrült volt… ön- és közveszélyes őrült. De ezzel együtt a viselkedése nem ütött el az akkori társadalmi normáktól. Hisz akkor még érvényesült a természet egyszerű törvénye. Az erős életben marad, aki gyenge, az elpusztul.

Joe mellettem sóhajtott, és megcsóválta a fejét.

- Ne haragudj! – néztem rá. – Nem kellett volna erről beszélnem. Ez… tudom, hogy neked kemény. Hogy ez a világ már nem olyan, mint akkor volt. De akkor ez volt az életem. Mindennapos harc, és pusztítás. Néha kísért álmomban… olyankor kis időre maguk alá temetnek az emlékek. De majd igyekszem erőt venni magamon – próbáltam rámosolyogni.

- Ne bolondozz! – húzott magához. – Nem kell hazudnod. Az embernek lehet rossz kedve… ahogy gyakran van is. Nincs ezzel baj. Te is mellettem vagy, mikor magam alatt vagyok. Együtt megoldjuk.

- Köszönöm, Joe – öleltem magamhoz egy pillanatra.

- Ugyan…

- Gyere vissza mellém! – kérte, de csak megráztam a fejem.

- A csend és a sötét visszahozza a képeket. Ilyenkor jobb, ha elfoglalom magam valamivel.

- És mire gondoltál? – sandított rám.

- Joe… - mosolyodtam el. – Alvás! – próbáltam szigorúan nézni rá, de nem nagyon sikerült.

- Mert különben? – kérdezte kihívóan.

- Mert különben kikapsz – fenyegettem meg egy halvány mosollyal. Csábító volt a lehetőség, amit kínált, de ezúttal én nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy éljek az alkalommal.

- Ne várass túl sokáig, Methos! – sandított rám Joe.

- Nem foglak – ígértem. – Mit szólnál, ha jövő hét végén lelépnénk valahova?

- Hm… - töprengett el. – Ez ígéretesen hangzik. És hova?

- Ezúttal rád bízom. Keresd meg az erdőszéli kisházunkat – utaltam egy halvány mosollyal az álmára.

- Meg fogom próbálni – bólintott rá. – De azért némi előleget kapok? Csak hogy nagyobb lelkesedéssel keresgéljek.

- Hát persze – bólintottam rá, majd magamhoz húztam, és megcsókoltam.

Mikor elhúzódtam tőle, a vállamra hajtotta a fejét, és csak kisvártatva szólalt meg. - Meséld el nekem… - kezdett bele valamibe, de aztán nem fejezte be a mondatot.

- Mondd, szilárdan elhatároztad, hogy ha már én nem alszom ma éjjel, akkor te sem? – néztem rá szelíden.

- Nem, csak…

- Mondd, mire vagy kíváncsi? – kérdeztem sóhajtva, de csak megrázta a fejét. – Joe, ha már belekezdtél…

- Úgyis tudod – hajtotta le a fejét, mire sóhajtottam, és én is megcsóváltam a fejem.

- Darius? – kérdeztem, de csak rábólintott. – Mondd, miért érdekel ennyire?

- Csak olvastam a krónikákat, és… jó lett volna ismerni…

- Nem könnyű róla beszélni…

- Ha ennyire nem akarod, nem faggatlak – fogta meg a kezem.

- Nem, nem azért. Csupán nehéz szavakba önteni az ő személyiségét. Csodálatos ember volt.

- Még mindig szereted…

- Ne légy csacsi! – húztam magamhoz, és adtam egy puszit a halántékára. – Nem kell féltékenynek lenned rá. Tudod, mit? Mesélek neked róla, rendben?

Csak bólintott, mire néhány percre a gondolataimba merültem, és csak utána voltam képes megszólalni.

- Ha olvastad a krónikát Dariusról, tudnod kell, hogy éles határvonalat kell húzni az életében annál a pontnál, mikor… úgy döntött, megváltoztatja az életét. De ő korábban is jó ember volt. A hírével ellentétben… ő nem szerette a pusztítást…

- De meghódította a fél világot – vetette ellen Joe.

- Igaz – bólintottam rá. – De a célja nem a gyilkolás volt, nem a pusztítás. Darius egy taktikai zseni volt… kihívás volt a számára minden újabb csata. És nem a hódításért, nem a kincsekért… bár a saját és a birodalma gazdagsága mai ésszel talán elképzelhetetlen… de nem ez volt a cél. Egyszerűen csak jobb akart lenni… okosabb… ravaszabb, mint bárki más. És az emberei szerették… a világ végére is követték volna.

- Veled együtt.

- Igen, rám is hatással volt. És Darius nagyon jól ismerte az embereket… jobban, mint ők saját magukat. Mindig tudta, mire van szükségük, és az embereiért mindent megtett. Mindig körülfogta egy olyan aura, aminek nem lehetett ellenállni.

- És milyen volt… emberként? Amikor éppen nem háborúzott.

- Darius mindig a következő csatán törte a fejét – mosolyodtam el halványan. – De hogy érdemben is válaszoljak a kérdésedre… ahogy már mondtam, Darius jó ember volt, kedves, megértő és gyengéd. És emellett mindig nyitott volt a világ dolgaira, bármiről lehetett vele beszélgetni, akár hajnalig.

- És egyszer csak minden megváltozott.

- A minden az túlzás, hisz a lelke mindig is olyan jó volt… mint a későbbiekben, mikor már Istennek szentelte az életét – sóhajtottam. – Tudod, mi történt akkor?

- Lefejezett valakit… egy szent embert, így fogalmaztak a krónikák.

- Igen… egy halhatatlant, aki akkor öregebb volt nálam. Tudod, mi történik ilyenkor?

- A vesztes tudása átáramlik a győztesbe. Ez a serkentés. Ez változtatta meg Dariust?

- Ez ennyire azért nem egyszerű. De ha a lelked amúgy is fogékony arra a… tudásra, mondjuk így, akkor igen… beépülhet a személyiségedbe valami… a másikból.

- Ez után szakítottatok?

- Ez után? Közben? Előtte? Talán mindhárom igaz. Próbáltam lebeszélni a küzdelemről… De mint mindig, hajthatatlan volt. Meghallgatta az érveimet, ahogy mindig, és egyenként leszerelte őket. Azt mondta, gyávaság lenne megfutamodnia, és hogy ha nem akarom végignézni, nem kell ott lennem.

- És te nem mentél el, igaz?

- De igen – sóhajtottam. – De ő nem tudott róla. Végignéztem az egészet. Kemény küzdelem volt.

- És Darius győzött.

- Igen. Utána visszakísértem a sátrába… és napokig beszélgettünk… az életről, a háborúról, a világról, a halhatatlanságról...

- Azonnal megváltozott?

- Nem – ráztam meg a fejem. – A beszélgetésünk alatt ébredt rá sok mindenre.

- De akkor tulajdonképpen magad alatt vágtad a fát – nézett rám csodálkozva.

- Igen – bólintottam rá. – Tulajdonképpen igen.

- Tudtad?

- Igen, tudtam. Már akkor számítottam rá, mikor rászánta magát a harcra. Talán önző módon ezért is akartam lebeszélni róla. Meg akartam tartani… de akkor már nem tehettem semmit. Megérett benne az elhatározás, hogy szakítani akar a régi életével, és ahhoz én is hozzátartoztam.

- Szörnyű érzés lehetett…

- Elveszíteni őt kemény volt… Hozzá tartozni olyan volt, mint… - lehunytam a szemem, és sóhajtottam. – Ne haragudj, Joe! – kértem, nem akartam, hogy rosszul essen neki ez az elragadtatásom.

- Semmi baj! – nézett rám szelíden. – A krónikákból pontosan ugyanez az érzés jött át. Hogy ő egy különleges ember volt.

- Igen, az. De akkor, mint férfit elveszítettem. De ő még ezt is úgy tudta elfogadtatni velem, hogy egyetlen másodpercig sem nehezteltem rá. Csak a hiánya fájt kegyetlenül, nagyon sokáig – mondtam, a végén már visszanyelve néhány könnycseppet.

- Mihez kezdtél ezután? Mit lehet kezdeni ilyen fájdalommal?

- Ilyenkor az ember alapjaiból építi újra önmagát. Nem tehet mást. Hiába szakadtunk el egymástól fizikailag… a tudatom még nagyon sokáig vele volt tele… hallottam a hangját, újra és újra lejátszódtak a fejemben a beszélgetéseink… De ahogy múltak az évek, lassan elhalványult az érzés… És mire négyszáz évvel később újra találkoztunk, már képes voltam barátként tekinteni rá. Egy idő után legalábbis – tettem még hozzá, majd egy nagy levegőt véve megráztam a fejem. – És most vége a mesedélutánnak. Odakint lassan kel a nap – tettem hozzá szigorúan -, és neked legalább néhány órát pihenned kell!

- Kérdezhetek még valamit? – nézett rám rimánkodva. – Tudom, hogy butaság…

- Kérdezz! – adtam meg magam, és magamban megállapítottam, hogy bárhány ezer évig éljek is, úgy tűnik, a hajnalig tartó beszélgetések elkísérnek.

- Szóval, hogyha tényleg létezik mennyország… vagy túlvilág, vagy mit tudom én… és egyszer… egyszer te is… - lehunyta a szemét, és görcsösen nyelt egyet, így kisegítettem.

- Ha egyszer én is meghalok… igen… mi lesz akkor? – nem nézett rám, így az álla alá nyúlva gyengéden felemeltem a fejét, és megvártam, míg a szemembe néz. – Mi lesz akkor?

- Az összes szerelmed ott fog várni rád… Melyiküket választod majd?

Lehunytam a szemem, ahogy az agyamba tolakodtak a képek, de végül újra kinyitottam, és Joe szemébe néztem.

- Egyiküket sem – ráztam meg a fejem.

- De miért? – nézett rám döbbenten.

- Azért, kedvesem – cirógattam meg az arcát -, mert ha bármelyiküket kiválasztanám, megszakadna a szívem a többiért. És most aludj! – álltam fel mellőle, és óvatosan hanyatt döntöttem az ágyban. Betakartam, majd odahajoltam hozzá egy gyengéd csókra, aztán vettem még egy reszketeg levegőt, és kijöttem a szobából.

Az éjszakai melankolikus hangulat egész másnap velünk maradt. Joe este a legszomorúbb számait játszotta, miközben én a már megszokott helyemen ültem a színpad hátulján. Katartikus élmény volt hallgatni, rengeteg érzést szabadított fel bennem aznap este. Egészen addig tudomást sem vettem a környezetemről, míg valaki oda nem jött hozzám, és óvatosan megérintette a vállam. Sam volt.

- Hello! – próbáltam rámosolyogni.

- Adam, minden rendben? – nézett rám aggódva.

- Persze – bólintottam rá. – John?

- Dolgozik – válaszolt Sam, de láttam rajta, hogy nem térítettem el az előző témájától. – Olyan szomorúak mindketten…

- Csak átbeszélgettük az éjszakát, és… ez megülte a lelkünket – vallottam be.

- De nincs baj, ugye?

- Nincs. Velünk minden rendben. Leülünk? – invitáltam egy közeli, üres asztalhoz. John rábólintott, így rendeltünk egy sört, és letelepedtünk.

- Miről beszélgettek, ami így betette a kaput? – fürkészett Sam. – Már, ha nem vagyok nagyon indiszkrét.

- Csak az életről – szegeztem a szemem a poharam tartalmára. – A világ nagy dolgairól.

- Ez még Joe-nak nem hiányzik, Adam – figyelmeztetett Sam. – Fél lábbal odaát volt, és ezt nem könnyű feldolgozni.

- Sok minden van ezen a világon, amit nem könnyű feldolgozni… elfogadni… De általában ő akar beszélni ezekről a dolgokról.

- Joe mennyivel idősebb önnél, Adam?

- Több, mint tíz évvel – hazudtam szemlesütve.

- Nem gondolja, hogy emiatt másképp gondolkodhat ezekről a dolgokról?

- Tudom, hogy másként gondolkodik, mint én – néztem fel a dokira. – De ezzel nincs semmi baj, amíg meg tudjuk beszélni.

- Ez igaz, de egy ilyen traumatikus élmény felszabadíthat olyan érzéseket…

- Sam, nyugi! – szakítottam félbe. – Tényleg nincs velünk semmi baj!

- Bocsánat, nem akartam tolakodó lenni – hajtotta le a fejét halványan elmosolyodva. – Tudja, nem tudom letenni a munkát a kórház kapujánál, és időnként az életben is túlaggódom a dolgokat. De hát én már csak ilyen vagyok. Néha Johnt is az őrületbe kergetem vele.

- Semmi baj! Jólesik, hogy aggódik értünk… nem sűrűn van részünk ilyesmiben.

- Tudom – bólintott rá.

- Elárulja nekem, hogy John mivel foglalkozik? Kevesen dolgoznak vasárnap este.

- John tűzoltó.

- Az kemény.

- Nekem mondja? Halálra aggódom magam miatta.

- Munka közben találkoztak?

- Én dolgoztam… ő pedig küzdött az életéért. Három törött borda, agyrázkódás, a bal keze megégett, füstmérgezést kapott… - emlékezett vissza lehunyt szemmel a doki.

- Ehhez képest szépen összerakta – néztem rá elismerően, mire kinyitotta a szemét, és rám nézett.

- Voltak pillanatai, mikor azt hittem, nincs remény… de valami nem engedte, hogy feladjam. Ennek már hat éve…

- Úgy tűnik, megérte a küzdelmet – mosolyogtam rá.

- Igen, meg – bólintott rá, majd belekortyolt a sörébe.

Joe ekkor döntött úgy, hogy tart egy kis szünetet, és odasétált hozzánk.

- Hello, doki. Csak így, szólóban?

- Ki kell használni a szabadság perceit – nevette el magát Sam, majd fürkészőn nézett Joe-ra. – Meg sem merem kérdezni, hogy van?

- Ne is! – telepedett le mellénk Joe. – Adamet már nagyjából sikerült leszoktatnom róla.

- Azért érezze magát letolva! – nézett rá szigorúan Sam egy pillanatra. – Túlhajtja magát.

- Még egy szó, és visszamegyek a színpadra! – cikázott Joe szeme kettőnk között. – A gitárom legalább nem cseszeget.

- Mindig ilyen? – nézett rám a doki.

- Hajaj, ez még a finomabb verzió – nevettem el magam, és mind a ketten velem nevettek.

Ahogy oldódott a hangulat, kellemesen elbeszélgettünk, de Joe egy fél óra múlva tényleg magunkra hagyott bennünket, és újra elfoglalta a helyét a színpadon.

- Tudja, hogy eleinte furcsa volt magukat együtt látni? – nézett rám tűnődve Sam.

- Miért?

- Mert annyira különböző két személyiség ön és Joe. És ahogy ön is mondta, Joe jóval idősebb…

- És ez kizáró ok?

- Természetesen nem – rázta meg a fejét. – De mégis, az első napokban többször bokán rúgtam magam, hogy ne képzelődjek.

- És most? Most mit gondol?

- Hogy öröm magukra nézni. Még akkor is, ha civakodnak.

Csak lesütöttem a szemem, és mosolyogtam a szavain. Jó volt ezt hallani… hogy nem csak én gondolom úgy, hogy a különbözőségek ellenére összeillünk Joe-val.

Egy kis ideig még tűnődve hallgattuk Joe-t, majd Sam elköszönt. Ahogy ment fel a lépcsőn, követtem a tekintetemmel, és arra gondoltam, hogy rájuk is öröm nézni. Boldogok együtt, és ez a lényeg.

A pillantásom visszatért Joe-ra, és elmosolyodtam. Néztem, ahogy játszik, és azon tűnődtem, vajon mi volt, ami először megfogott benne. Nem tudtam volna megmondani. Szerettem, úgy ahogy van, teljes egészében. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, összemosolyogtunk, majd visszatelepedtem a színpad hátuljába, és lehunyt szemmel hallgattam tovább a zenét.

Azon tűnődtem, hogy ha néhány hónappal korábban valaki azt mondja nekem, hogy együtt lehetek azzal a férfival, akit szeretek, biztos elküldöm a fenébe. És tessék… egy álom valóra vált.

Aztán eszembe jutott a következő hétvége, és elmosolyodtam. Joe-ra bíztam a dolgot, és nagyon kíváncsi voltam, mit tervez, abban viszont biztos voltam, hogy egy csodálatos hétvége elé nézünk.

Végül éjfél körül nagy nehezen leimádkoztam a színpadról, de csak néhány ígéretért cserébe volt hajlandó velem tartani. Többek között további előlegekért a hétvégéből. Nevetve megcsóválta a fejem, és kitessékeltem a bárból.