11. A felbosszantott Közlő
Bravil városa mint mindig, úgy most is, unott utcáival fogadt a betévedt utzót. Lucia már sokadszorra járt a Szerencsés Öreghölgy szobrának otthont adó városban, és mint mindig, most is jobban szeretett volna már távol lenni tőle. A Magányos udvarló fogadóba igyekezett, ahol már várták.
A legszélső asztalhoz ment, majd leült egy vörös inget viselő Dunmerrel szembe. A férfi arrogánsan nézte a lányt, miközben egy korsó sört szürcsölt.
A férfi nem szólt a lányhoz egy szót sem, csak miután kiitta italát, a zsebébe nyúlt, és egy borítékot tett az asztalra, amit aztán a lány elé csúsztatott a kezével. Addig nem emelte fel kezét róla, amíg Lucia keze nem fogta a levél másik végét.
A lány tudta, hogy nincs miért tovább maradnia, így hát elköszönt a némát játszó elftől, majd felállt, és kisétált a fogadóból.
Minél hamarabb ki szeretett volna érni a városból, mivel a hátán még a bőr is borsózott, úgy félt attól, aki a borítékot átnyújtotta neki.
Hamar maga mögött hagyta a várost, s ahogy a földúton ment, egyszercsak két lovas megelőzte, s alighogy megelőzték, leugrottak lovaikról, mindketten fegyvert rántva.
Mindkét férfi khajiit volt, az egyikükre pedig még emlékezett is Lucia, hogy látta a fogadóban. Egyből rájött, hogy a parancsot akarják megszerezni, amiről talán azt hitték, hogy valami értékes holmi lehet.
És valóban, a magasabbik rásziszegett a lányra, hogy adja át nekik a „kereskedőtől" kapott „fizettséget", vagy a holttestén fogják megkeresni.
Lucia feltartotta két kezét, és megígérte, hogy odaadja a levelet, csak ne bántsák. Óvatosan kihúzta tarisznyájából a borítékot, majd átnyújtotta a két férfinek. Azok összedugva fejüket, mohón feltépték a fehér borítékot, mire a borítékból vastag gázfelhő kezdett gomolyogni, s egy pillanattal később a két khajiit ott feküdt a földön, felakadt szemekkel. Lucia távolabb ment, amíg a gázfelhő szétfoszlott, majd kivette a borítékot a halott férfi ujjai közül, azután pedig kényelmesen tovább sétált. Tudta jól, hogy ez fog történni, mivel Alval annak előtte már megmutatta neki a levél trükkjét. Így fenyegette meg, hogy fel ne merje bontani a borítékot, mert ha nem a megfelelő papírvágó késsel metszik fel, a gáz mindannyiszor kiszökik belőle. A boríték közben, mire visszasüllyesztette a tarisznyájába, ismét ép volt, mintha fel sem tépték volna az imént.
Mivel naplemente előtt már nem érte el Cheydinhalt, úgy döntött, hogy megpihen egy útmenti fogadóban. Rendelt is magának egy vacsorát, majd kivett egy szobát, ahol aztán pillanatok alatt elnyomta az álom.
Pár órát alhatott, mire egyszercsak megébredt. Kinyitotta szemeit, de látta, hogy odakint még sötét van, ám kénytelen volt felkeljen, mert észrevette, hogy az ablak kinyílt. Bezárta a palettákat, majd visszafordult, ám előtte még megütötte a fülét egy furcsa hang, mintha valamit elvágtak volna... S alighogy megfordult, egy fekete köpenyes alakot látott meg az ágyán ülni, akinek jobb kezében egy vékony kés volt, míg másikban a felvágott boríték, amiből már készült kihúzni a levelet.
- Lucien... – szólt a lány, megborzongva.
- Hmm... – mosolyodott el a férfi. – Ez pont egy nekem való feladat! Ám előtte, ha nem bánod, még én is megpihennék egy kicsit. Kifárasztott a hosszú lovaglás.
Lucia válaszát meg sem várva, levetette csizmáját, majd végigfeküdt az ágyon. Az ágy bár egyszemélyes volt, Lucien a fal felé fordult, így elég helyet hagyva a lánynak is. Lucia nyelvén bár már ott volt a véleménye, azonban eszébe jutott, hogy ő is hányszor foglalta el Lucien fekhelyét, mikor az erődben tartózkodott, a férfi viszont egyszer sem kommentált, így hát most Lucia is megtartotta a véleményét magának, és befeküdt Lucien mellé. Egymásnak háttal feküdtek, Lucia pedig sokáig el sem tudott aludni, annyira szokatlan volt számára egy másik fél jelenléte a közelében. Végül mégis sikerült elbóbiskolnia, majd arra ébredt, hogy másik oldalán fekszik, kezei közt szorosan feszítve Lucien jobb karját, aki ugyancsak át volt fordulva a másik oldalára. Sőt, ahogy felnézett a férfira, arra is rájött, hogy az is már ébren van. És bizony csak ezután vette észre, hogy miképp vonta magához a férfi karját. Nem csak a két kezével fogta, de még a két lábát is átvetette fölötte. A férfit teljesen a falhoz szegezte, akinek pont abban a pillanatban ragadta meg a kezét, amikor az már készült felkelni. Így viszont visszanyomta az ágyra, Lucient teljesen a falhoz szorítva, miközben ő meg magzatpózban szunnyadt békésen.
Szegény leányzó, amint észrevette, hogy miként fekszik, fülig vörösödve elengedte áldozatát, aki abban a minutumban kiszállt az ágyból. Lucia rákvörösre pirult.
- Bocsánat... – makogta a megfelelő szavakat kutatva.
- Felejtsük el! – ajánlotta Lucien.
- De én nem akartam...
- Félóra múlva légy a Poppad tó délnyugati részén. A parton található Vaermina oltára. A közelben fogod találni Shadowmere-t, ő majd az úticélhoz visz!
- Értem...
- Akarsz valamit még mondani, hogy úgy nézel, húgom?
- Öhm... – Lucia úgy érezte, hogy elsülyed szégyenében, miközben érezte, hogy már megint nem tud uralkodni az érzésein, dehát nem mindennap ébredt addig a lábai közt egy férfi karjával...
- Ha nincs más, mit mondani szeretnél, én akkor búcsúzok tőled! Nem kell sietned, de Shadowmere-t se várakoztasd azért soká!
Lucien az ablakon keresztül távozott. Pontosan úgy, ahogy érkezett. Lucia sem maradt már soká ezek után. Hamar összecsomagolta a holmijait, összekapta kicsit magát, egyenlítette a számlát, és már ment is.
Gyalog igyekezett a megbeszélt hely felé, ami bizony több, mint félórát vett igénybe. A tó partján sétálva hamar megtalálta a daedra tiszteletére emelt oltárat, de hiába kóricált a környéken, nem találta semerre Lucien lovát. Minél jobban telt az idő, annál jobban kezdtek feléledni benne a félelmek. Visszaemlékezett arra, hogy milyen szenvedéllyel beszélt a megbizatásról a Közlő, mely elméletileg pont nekivaló volt. Lucia erről egyből arra következtetett, hogy veszélyes küldetést bízott rá Uvani, és ahogy ez eszébe jutott, rossz érzések vettek erőt rajta. Egyre jobban feszengett. Eszébe jutottak Jürgen szavai is, aki korábban elmesélte, hogy egy hasonló helyzetben vesztette életét Lucien elődje is. Ami azt illeti, nagyon is hasonló körülmények között! Az ő holttestét is Vaermina oltárának közelében találták meg.
Egyre idegesebben topogott az öreg fák lombjai alatt, a harmadik eltelt órát követően pedig már szinte biztos volt abban, hogy Luciennel baj történt. Végül nem bírt tovább várni, és elindult Cheydinhal felé.
Hogy útját lerövidítse, inkább az erdei csapásokon keresztül közlekedett, mint a kanyargós földúton.
Már harmadszorra nézett maga mögé, ahonnan először nyerítést hallott, majd levelek suhogását, s most harmadszorra is egy lónyerítés hangjára fordult hátra. Addig végig úgy hitte, hogy csak beképzeli magának a hangokat, mikor a távolból feltünt neki valami feketeség. Egy fa mögé húzódott, s onnan nézte, hogy mi közeledik felé. Nem tudhatta, hogy vajon nem pont egy vadállat lelt a nyomára. Viszont, ahogy a feketeség közeledett, úgy kezdett ritmikusan dobogni Lucia lába alatt a föld, s akkor egyszercsak kirajzolódott előtte a közeledő alakja: Shadowmere jött vágtatva. Lucia előlépett rejtekéből, a fekete jószág pedig pont előtte állt meg, de olyan hévvel, hogy még a föld porát is felverte a lábai alatt. Lucia eleinte nem látott rajta senkit, az viszont feltünt neki, hogy a kantár megfeszülése kényszerítette megállásra a lovat.
Kevés idő elteltével Lucia megpillantotta az áttetsző alakot az állat hátán, de szinte azzal egyidőben Lucien is leleplezte magát a hangjával.
- Mondtam, hogy Vaermina oltáránál várj!
- De eltelt három óra, és nem bukkantál elő sem te, sem pedig Shadowmere! – védekezett a lány. – Azt hittem, hogy bajod esett!
- Miattad most időt nyert az az átkozott nőszemély! Add már végre ide a kezed!
Lucia elcsodálkozott, de amíg ő ott bámészkodott, addig Shadowmere közelebb lépett a lányhoz, Lucien pedig felrántotta maga elé a nyeregbe. Ezek után azt sem várta meg, hogy a lány elhelyezkedjen, máris vágtára sarkalta lovát. Enyhén jobbra fordulva folytatták az útjukat, Lucia pedig alighogy megkapaszkodott a nyeregkápában, egyszercsak azon kapta magát, hogy már nem látja többé a kezét, sem a ruhái addig még látható részét. Hamar rájött, hogy csak a szeme elől tünt el mindene, hogy Lucien egy kaméleon effektust tartalmazó varázst mondott rá.
Az éjfekete ló hegyen-völgyön át vitte két lovasát, Lucien már tényleg csak akkor kellett, megállítsa, mikor elértek egy függőhídhoz. A férfi leugrott, s elindult a hídon át, de előtte odakiáltott Luciának, hogy kerülje meg a lóval a szorost. Bár nem ismerte a helyet, de az érzéke azt súgta, hogy kell legyen a közelben egy hely, ahol átkelhetnek.
Lucia nem ellenkezett, bár azt nem értette, hogy ő miért nem tarthat vele. Elindult hát a part lejtősebbik oldalán, de alig tett Shadowmere öt lépést, mire egy hatalmas reccsenéssel leszakadt a híd. Lucia egyből odanézett. Jól látta, hogyan hull alá a hidat formáló pallók sokasága. Megrántotta a gyeplőt, ám Shadowmere felmordult, és csakazértis tovább vágtatott. Az állat tovább is teljesen önfejűen közlekedett, és addig nem engedett Luciának, amíg el nem ért a szoros egy olyan pontjához, ahol át tudott ugrani a túloldalra.
Egyedül itt engedte Luciának, hogy ő ugrasson. Innen Lucia akár már azt is hihette volna, hogy ő irányítja a lovat, mivel Shadowmere arra ment tovább, amerre a lány irányította, épp csak a lelógó ágakkal nem törődött, amik elől Lucia megpróbált eltávolodni, mint kiderült, nem sok sikerrel. Végül a ló nyakához símulva hagyta, hogy menjen az állat, amerre csak akar.
Shadowmere a leszakadt híd irányába vitte lovasát, ám amikor már látótávolságba esett a híd maradványa, egyszercsak egy éles füttyentés hallatszott távolabbról, mire a ló irányt váltott, és immár az erdő felé vette az irányt.
Lucia a hangot hallva felhajolt a nyeregben, majd egyszercsak a tova suhanó fák közül egyszercsak előkerült egy magas feketeség. Lucien volt az. Vágtában ugrott fel a ló hátára, Lucia pedig enyhén belepirult, mikor megérezte a férfi karját, ahogy átölelte a lány derekát, amíg megtartotta egyensúlyát a lovon, a lábait pedig a kengyelbe helyezte.
Shadowmere-t innen kezdve újra a férfi irányította. Lucia felnézett a férfira. Lucien bal szeme alatt egy friss monokli kékült.
- Mi történt? – kérdezte a lány.
- Alábecsültem egy íjászt... – vallotta be keserű hangon a Közlő.
- Sikerült elszöknie?
- Tudja, hogy ki rendelte meg a halálát, lefogadom, hogy odatart! Ő viszont gyalog van, szóval kis szerencsével még időben utolérhetem!
Lucien optimistán állt a dologhoz, elvégre Shadowmere-nél gyorsabb hátas nem akadt közel s távol a tájon, csakhogy az áldozata sem volt épp ostoba. Lucia száján akaratlanul is kiszaladt, hogy a nyomok a víz felé visznek, Lucien csak annyit mondott, hogy arrafelé nincs kikötő, a Bosmerek pedig nem rendelkeznek az argóniaik vízalatti képességeivel, de hiába a további optimizmusa, mire a parthoz értek, a folyó felszínén egy csónak látszott távolodni. A parton két halász hevert ájultan. Lucien leugrott a lováról, majd az egyikükhöz lépett, aki épp ébredezett már. A bérgyilkos kivonta kardját, majd amikor a halász felnézett, mikor ráesett a férfi árnyéka, az hidegvérrel mellbe szúrta a szerencsétlen férfit. Lucia felsikított, hangjára viszont a másik halász is magához tért. Lucien ezt sem kímélte.
- Thalosra... – csúszott ki a lány száján. – Miért volt erre szükség?
- Sithis akarta maga mellé őket – válaszolta egyszerűen a férfi, de többet nem szólt, hanem egy kiálló, laposabb tetejű sziklához lépett. Ráhelyezett két papírusztekercset, majd a két áldozat vérét külön rájuk csöpögtetve varázsigét mondott a két tekercsre, amik a szavak hatására felragyogtak. Lucien ezt követően összetekerte a két tekercset, majd zsebre vágta.
- Életükben oly gyengék voltak, hogy ketten sem tudtak megfékezni egy bosmer nőt, halálukban viszont a lelkük dühe elég erős lett ahhoz, hogy megidézve kiélhessék bosszúvágyukat az ellenségeimen! Egy nap Lucia, ha elhagyod a Thalos szereteted talán téged is meg foglak tanítani arra, hogy miképp ejts fogságba egy-egy Sithisnek felajánlott lelket!
Nos, Luciának ez nem volt éppenséggel egy túlzottan vonzó felajánlás. Ő továbbra is szomorúan nézett a két ártatlanra, akik holtan hevertek a parton.
Lucien ezidőtájt viszont mással volt elfoglalva, egy térképen megnézte, hogy milyen útvonalon menjenek tovább. Talált egy rövidítést, amin talán a nő előtt a felbérlőhöz érhet, elvégre tudta, hogy a nőnek ezután még a szárazföldön is kell közlekednie egy darabon. De újra csak remélni tudta, hogy immár több szerencséje lesz nála, hogy talán nem talál lóra. De ez megint csak feltevés volt, neki viszont sietnie kellett.
Naplementekor érték el úticéljukat. A csendes kis erdei lakhoz érve Shadowmere-ről ömlött a tajték, Lucient viszont nyugtalanná tette a nagy csend, ami a ház környékén honolt.
Leszállt a lóról, majd miután Luciát is lesegítette, elindultak a lak felé. A lányt a főbejárat felé küldte, míg ő kaméleon effektust magára öltve a hátsó bejáratot indult megkeresni. Hallotta, ahogy Lucia a kaput veri, ő viszont nem talált hátsó bejáratot. Azonban észrevette, hogy a ház melletti fa egyik ága az egyik emeleti szoba ablakára nyúlik. Lucien felmászott hát a fára, és a fent említett ágon keresztül bemászott a szobába. Odabent az esti félhomályban minden sötétbe borult, Lucien szeme viszont már hozzá volt szokva azokhoz a körülményekhez, így hát probléma mentesen tudott közlekedni a sötét szobák közt s folyosókon.
Alig egy fél perccel később nyílt az ajtó Lucia orra előtt, és a félhomályból kilépett Lucien. Egy őszes hajtincs volt a kezében, amit Luciának nyújtott.
- Tehát elkaptad... – mondta a lány.
- Lucia, kérlek, kísérd új nővérünket a cheydinhali szentélybe!
A férfi azzal kilépett, de azonnal utána megfordult, és az ajtó felé nézett, ahonnan a homályból egy barna hajú bosmernő lépett ki.
- Tehát te is az egyik új testvérem vagy? – kérdezte az elf, megigazítva hátán az acélnyilakat tartalmazó tegezt. – Talaendril vagyok, örvendek a szerencsének!
- Az én nevem Lucia, üdv a családban...
Azzal a két nő kezet fogott.
- Hova tünt? – szólalt meg az elf, miután körbenézve nem találta semerre a férfit.
- Ó, ne izgulj, Lucien Lachance csak nagyon keveset tartózkodik egy helyen. Ő egy nagyon elfoglalt tagja a családunknak.
- Értem... De mondd, Lucia, mesélnél még nekem a Sötét Testvériségről?
- Persze, úgyis lesz rá elég időnk, amíg Cheydinhalba érünk!
Az íjász bólintott. Láthatóan nagyon izgatta, hogy milyen az az új család, amit a saját apja meggyilkolásával szerzett...