Narim kora reggel jött ki a szobájából, Sam még békésen aludt, nem akarta felébreszteni, mert tudta, hogy amúgy is nehéz napok várnak rájuk, szüksége van a pihenésre.

- Elrabolta egy emberemet! – szólt rá az ezredes halk hangja a padlóról.

- A bocsánatát kérem, O'Neill ezredes – mosolyodott el Narim. – Amint felébredt, vissza fogom adni önnek.

- Aludt?

- Igen, hajnal felé sikerült elaludnia – sóhajtott Narim.

- Helyes. Amúgy… gondolkodtam – nézett végig a többieken. Teal'c szeme azonnal felé fordult, és Daniel is mocorogni kezdett. – Daniel és Teal'c azonnal indulnak haza, hogy megkeressék a tok'rát.

- Miért mi? – nyitotta ki a szemét Daniel.

- Azért, mert Carterre még két-három napig biztos szükség lesz itt, és annyit nem késlekedhetünk a tok'ra értesítésével.

- Így igaz, uram – sétált ki a szobából Sam is.

- Remek! Akkor, ha mindenki egyetért, kikísérjük magukat a kapuhoz.

- A kaput biztosan őrzik – vetette fel Teal'c.

- Hát, tegnap elfelejtették közölni, ha esetleg foglyok lennénk, így gondolom, szabadon távozhatunk, ha szeretnénk – tűnt fel egy veszélyes mosoly az ezredes arcán.

- Reméljük – bólintott rá Daniel is, így elindultak a kapu fele. Ahogy arra számítottak, ketten ott álltak a kapu mellet.

- Elmennek? Nagyon helyesen teszik – nézett rájuk lekicsinylően az egyik.

- Ne örüljön, nem mindannyian – mérte végig az ezredes.

- Pedig jobban tennék. Semmi keresnivalójuk itt.

- Oh, persze, maguk itt a honfoglalók – vigyorodott el minden jó érzés nélkül O'Neill. – Daniel, tárcsázzon!

- Igen, uram! – bólintott rá Daniel, és hozzálátott a cím megadásához. Mikor a kapu megnyílt, Sam még a srác után szólt.

- Daniel!

- Igen?

- P4J 495 – mondta neki. Daniel egy pillanatig értetlenül nézett rá, de mivel Sam nem mondhatott többet, egy idő után felfogta, mit akarhat mondani a nő, és rábólintott, és már indult volna Teal'c után, de Sam megint csak utánaszólt.

- Daniel!

- Igen?

- A CSK1-es jeladó folyamatosan sugározzon, míg ott vannak. És vigyenek magukkal egy ajándékdobozt is.

- Gondolja, hogy…

- Egy próbát megér – vont vállat Sam, mire a srác még rábólintott, aztán átvetette magát a kapun.

A többek már-már indultak volna visszafelé, mikor Solan érkezett hozzájuk futva.

- Narim! – sietett oda a barátjához, de az egy apró kézmozdulattal elhallgattatta. -

Menjünk! – adta ki az utasítást, és csak amikor hallótávolságon kívülre értek, akkor nézett Solanra. - Mi történt?

- Éjjel betörtek a házamba.

- Bántottak? – torpant meg azonnal Narim, de a fiú megrázta a fejét.

- Nem.

- Tudják, hogy az nyílt hadüzenetnek tekintenénk – bólintott rá az ezredes is.

- Kerestek valamit – mesélt tovább Solan. – Ketten voltak.

- Felismerted őket? -

Nem – rázta meg a fejét Solan.

– A biztonsági rendszeremet kiiktatták, a kamerák nem működtek, a szobám ajtaját nem tudtam kinyitni, csak miután már elhagyták a házat.

- Akkor honnan tudja, hogy ketten voltak?

- Az ajtón át elfojtott beszélgetést hallottam. De nem ismertem fel a hangjukat.

- Bizonyítékot kerestek arra, hogy velünk van – tippelt Sam. – Vagy valami olyan fegyvert, amit tőlünk kaphatott.

- Igen, ez valószínű. De ha már így lebukott, akkor… - nézett a fiúra várakozón az ezredes, de Narim félbeszakította.

- Solan, nem kell belekeveredned… semmi biztosíték nincs arra, hogy sikerrel járunk.

- Már így is nyakig benne vagyok. És nem futamodok meg, ahogy apám sem tette soha.

- Rendben – szorította meg Narim a fiú vállát. – Apád büszke lenne rád. De akkor mostantól te is nálam fogsz lakni, míg vége nem lesz.

- Rendben – bólintott rá Solan.

- Menjünk! – indult tovább Narim, de az ezredes utánaszólt.

- Hé, technikai zsenikém! Narim megállt, és az égre emelte a szemét, aztán megfordult. - Csak az jutott eszembe… hogy volt az a kütyü… ami annak idején szétválasztotta Klorelt és Scarát…

- Igen?

- Nincs véletlenül egy olyan kéznél?

- Bocsásson meg ezredes, de tudja… egy vesztes csata közepén az ember sok mindenre gondol, de arra nem, hogy egy ilyen berendezést kellene hurcolnia magával.

- Csalódtam magában – sóhajtott az ezredes. – Tudja, azt hittem, maguk mindenre gondolnak.

- Persze, ezredes – bólintott rá Narim, kissé átvéve a férfi cinikus stílusát. – Ez most csak programhiba lehetett.

- Na persze… és esetleg nem tudnának építeni egy olyat?

- Az elvét ismerjük – tűnődött el Narim.

- De a hozzávalók nem igazán állnak rendelkezésünkre – töprengett Solan.

- Hacsak szét nem szedjük a számítógép vezérlését – gondolkodott el Narim is a kérdésen.

- Igen, abból nagyjából össze lehet rakni.

- De ugyanakkor éjszakára védtelenné válunk – rázta meg a fejét Narim.

- Akkor éjszakára őrséget állítunk – adta ki a parancsot az ezredes. – Mikor tudnak hozzákezdeni?

- Mondjuk most? – pillantott rá kihívóan Narim.

- Máris késésben vagyunk – biztosította O'Neill.

- Rendben, felmérjük a lehetőségeinket. Addig maguk mit csinálnak?

- Hát… teszünk egy hosszú sétát a faluban – nézett körül az ezredes.

- Ez ám a munkamegosztás – nevette el magát Narim, de aztán elkomolyodott. – Legyenek óvatosak! – kötötte még a lelkükre, aztán egy biccentéssel elköszöntek, és hazasiettek, hogy munkához lássanak.

Ahogy a két tollan eltűnt a szemük elől, Sam és az ezredes vettek egy nagy levegőt, és végignéztek a településen.

- Negyven ház, plusz a kiszolgáló épületek, közösségi terek, laborok, műhelyek – töprengett el az ezredes. – Nézzünk körül!

- Rendben – bólintott rá Sam, és lassan, szinte sétálva elindultak. Nem sokkal később, egy kis térre értek, majd a közepére sétáltak, mintha meg akarták volna nézni a közepén álló szobrot.

- A tollanok mindig is szerették a letisztult formákat – járta körbe Sam.

- Ugyan, Carter, ez csak egy lyukas gömb – fintorgott az ezredes.

- Igen, de a Tollanán is volt egy ilyen… a kúria épülete előtt… már ott is tetszett. Öhm… uram… azt hiszem, követnek bennünket.

- Igen, Carter, és ez már a második – biccentett az ezredes.

- Tessék?

- Tíz perce még egy másik pióca volt a nyakunkon.

- Azt hiszik, így nem jövünk rá…

- Hát, ahhoz korábban kellene felkelniük.

- Ne feledje uram, a tollanok rossz stratégák. Évszázadok óta nem háborúztak, nincs rutinjuk az ilyesmiben.

- Ja, ezt már Teal'c is megmondta. Úgy látszik ebből sem tanultak.

- Távol áll tőlük minden ilyesfajta viselkedés.

- Ők az irgalmas szamaritánusok – húzta el a száját Jack. – Mint a maga lovagja…

- Uram, Narim tudós és nem katona.

- Maga is tudós.

- És katona.

- Ez csak játék a szavakkal – rázta meg a fejét az ezredes. – Menjünk tovább – sóhajtott, és továbbsétáltak a falu másik vége fele.

- Már ketten vannak – szólalt meg kisvártatva O'Neill.

- Hárman, uram – cáfolta meg Sam.

- Ezek szerint közeledünk.

- Igen, én is erre gondoltam, uram.

- Vajon közbelépnek, ha túl közel jutunk?

- A viselkedésük egyre idegesebb. Igen, valószínűleg elzavarnak minket a fenébe.

- Hát lássuk, meddig merészkedhetünk – húzta össze a szemét az ezredes, és tovább indult a falu széle felé. Végül, mikor már csak alig százméternyire voltak az erdőtől, eléjük sétált egy férfi.

- Megtudhatnám, hova mennek?

- Megtudhatnám, ki kérdezi és miért? – állt meg vele szemben O'Neill.

- Itt mi kérdezünk!

- Oh… bocs, elfelejtettem – fintorgott az ezredes. – Az őslakosok…

- Hova mennek?

- Mondjuk… mondjuk az erdőbe. Mit szól? Sétálni egyet. Megismerni a bolygó élővilágát.

- Ne szórakozzon velem!

- Eszemben sincs – rázta meg a fejét O'Neill. – A társam biológus, és… roppant kíváncsi természet…

- Maga komolyan azt hiszi, hogy át tud verni bennünket? – csóválta meg a fejét a férfi.

- Miért, nem? – csodálkozott az ezredes, miközben a szeme sarkából felmérte, hogy legalább öten kerítették körbe őket.

- Nem.

- A fenébe. Pedig mekkora lett volna, ha a primitív faj átveri a fejlettebbet, nem igaz, Carter? – sandított a nőre.

- Ó, igen… büszkék lehettünk volna rá – bólintott rá a nő is.

- Forduljanak vissza! – adta ki az utasítást az ismeretlen férfi. – És ha már nem hagyják nyugodtan élni az életünket, legalább korlátozzák a jelenlétüket a tér túloldalára. Megértették?

- Hogyne – bólintott rá készségesen O'Neill. – Hát akkor további szép napot, uraim! – mondta még vigyorogva, de ahogy megfordultak inkább ravaszság költözött a szemébe, és alaposan megnézte magának a másik négyet. Egy pillantással jegyezte meg az arcukat, és mérte fel a fegyverzetüket, elraktározva minden fontosnak tűnő információt, aztán visszasétáltak Narim házához.

- Hogy állnak? – rontott be a szokásos stílusában a két férfihoz, akik Narim hálószobájába vették be magukat.

- Haladunk ezredes – pillantott fel Narim.

– De gyorsabban haladnánk, ha nem tartana fel bennünket – nézett rá várakozón. O'Neillnak azonban esze ágában sem volt kimenni. De persze Narimot sem olyan fából faragták, aki hamar feladja. – Ezredes, kérem!

- Most mi van?

- Ismeri a szabályt.

- Ugye nem gondolja komolyan, hogy a jelen helyzetben azzal foglalkozom, hogy maguk itt mit barkácsolnak?

- Lehet, hogy most nem – látta be Narim. – De a tudatalattijából bármikor előhívható az emlék.

- Aha, persze – fintorgott az ezredes. – De ugye emlékszik mit ígértem?

- Igen, ezredes, emlékszem még, hogy azt mondta, egyszer elkapja egy gyenge pillanatomat… De én most ünnepélyesen megígérem magának, hogy igyekszem minden pillanatban résen lenni.

- Senki nem lehet minden pillanatban résen – állította határozottan O'Neill.

- Majd meglátjuk – tűnt fel egy halvány mosoly Narim arcán. – De most… azt hiszem, Carter őrnagy nagyon hiányolja az ön lélekemelő társaságát.

- Ó, én ebben erősen kételkedem – vonta fel a szemöldökét az ezredes.

- Tudja mit? Én is. De akkor is többre mennénk vele, ha jelen helyzetben inkább a stratégiánkat tervezné, mint hogy velem vitatkozik. Mindkettőnk munkáját akadályozza.

- Ezt a vitát még nem fejeztük be – húzta össze a szemét O'Neill.

- Ebben biztos vagyok, ezredes – bólintott rá Narim, majd egy elfojtott mosollyal nézte, ahogy a férfi kisétál.

- Kíváncsi? – fordult felé Solan is mosolyogva.

- Az nem kifejezés – csóválta meg a fejét Narim. – Egy a világot megismerni vágyó kisgyerek kíváncsisága szorult belé. Bár sokszor úgy érzem, csak engem akar bosszantani.

- Talán mindkettő igaz – nevette el magát Solan.

- Talán – bólintott rá Narim, de aztán egy huncut mosoly tűnt fel az arcán. – Működnek még a kamerák és a mikrofonok?

- Igen, azt hiszem – fordult Solan a számítógép maradványa felé.

– Miért?

- Figyelj – nevette el magát Narim. Sam és Jack végül letelepedtek a nappaliban, és a figyelmük már visszakanyarodott volna az odakint történtekhez, mikor meghallották Narim hangját.

- Ezredes!

Jack felkapta a fejét, és Narim szobájának ajtaja fele fordult, de ott nem látott senkit. Felugrott, és körbe-körbe forgott a szobában, csak akkor esett le neki, mi történik, mikor Sam elnevette magát.

- Ez nem volt vicces!

- De, lássa be, egy kicsit az volt – kuncogott Narim, aki az előtte lévő monitoron pontosan látta, mi történik.

– Elmeséli, mit tudtak meg?

- Mi? Maga nem hajlandó egy szót sem szólni, én meg osszak meg mindent magával?

- O'Neill ezredes! Az, hogy mi mit barkácsolunk idebent, az a küldetésünk szempontjából irreleváns, főleg, ha sikerrel járunk, és össze tudjuk rakni, amire szükségünk van. De az, hogy önök mit tudtak meg, az nagyon is fontos lehet!

- A falu másik végén vannak – válaszolt az ezredes helyett Sam, aki szokás szerint megunta, hogy a másik kettő folyton egymást nyúzza. – Az erdőhöz közel eső három-négy ház valamelyikében. Végig szemmel tartottak minket, de egy ponton túl nem engedtek menni.

- Kik laknak ott? – kérdezte Jack.

- Mondhatnék önnek néhány nevet, ezredes, de nem lenne előbbre tőle. Főleg, mert azt gyanítom, hogy a goa'uld nem a gazdatest saját házában rejtőzködik, az túl egyszerű lenne – tűnődött Narim. – Hány embert láttak?

- Hárman követtek minket felváltva, mikor végigjártuk a falut, és öt másik, aki körbevett minket a végén.

- Az még csak nyolc… vagyis legalább ennyien közvetlenül körülötte vannak.

- Én is ezt gyanítom – bólintott rá Jack. – De ki kell derítenünk, hogy pontosan melyik az a ház.

- Hogyan?

- Meg kell próbálnunk más oldalról felderíteni. Esetleg az erdő magasabban fekvő részeiről megfigyelhetjük. Akár indulhatnánk is – vont vállat az ezredes, mire Sam is azonnal felállt.

- Mehetünk.

- Legyenek óvatosak! Az erdőbe is maguk után mehetnek – figyelmeztette Narim.

- Majd igyekszünk – biztosította az ezredes, aztán újra kisétáltak a házból, és ezúttal a kapu felé indultak. Végül mégis meggondolták magukat, mert a csillagkapu körüli őrség észrevette őket, így úgy döntöttek, hogy visszamennek a házak közé, és inkább egy kevésbé feltűnő úton veszik be magukat az erdőbe, még akkor is, ha így jóval nagyobbat kell kerülniük.

Több, mint egy órája sétáltak már a fák között mindketten a saját gondolataikba merülve, mikor felértek egy kis dombra, ahol megálltak, hogy kifújják magukat. Jack elővette a mellénye zsebéből a távcsövet, és a kérdéses házakat fürkészte vele.

- Megvan! – szűkült össze a szeme, majd átadta az eszközt Samnek. – A közelebb eső utolsó előtti ház.

- Igen, látom – bólintott rá a nő. – Őrség van a bejárat előtt.

- És az első helyiségben is van négy fegyveres. És ki tudja, még mennyi a ház többi részében.

- Hát, ez így nem lesz egyszerű – engedte le Sam is a távcsövet.

- Általában nem szokott az lenni – fintorgott az ezredes. – Menjünk vissza, aztán majd kitalálunk valamit.

- Rendben – sóhajtott Sam, így ugyanazon az úton, ahogy jöttek, visszasétáltak Narim házához.

Jack egy újabb berohanással tervezte bosszantani a tollanokat, de mivel Sam gyanította ezt, ahogy beléptek a házba, megszólalt.

- Narim! Visszaértünk!

- Örülök, hogy nem esett bajotok, Samantha – válaszolt neki hallható megkönnyebbüléssel a férfi hangja. – Megtudtatok valamit?

- Igen. Megtaláltuk a házat, amit kerestünk.

- Előbb ehetnénk valamit! – vetette fel az ezredes. – Van itthon valami kaja? Farkaséhes vagyok, több, mint huszonnégy órája nem ettünk semmit.

- Egy pillanat, ezredes – sóhajtott Narim, de neki is be kellett látnia, hogy bár a munka elterelte róla a figyelmét, ő is alaposan megéhezett azóta. Néhány perccel később egy egészen másik ajtón bukkant fel a nappalijában, mint ahol várták, mintegy frászt hozva O'Neillre, és két poharat hozott a kezében.

- Parancsolj, Samantha! – nyújtotta át az egyiket a nőnek, majd Jack felé fordult. – Ezredes…

- Ha jól emlékszem azt mondtam, hogy éhes vagyok és nem azt, hogy szomjas – morogta a férfi, miközben átvette a poharat.

- Igya csak meg – bíztatta Narim.

- Ez valami gyümölcslé? – szaglászta Sam a pohara tartalmát.

- Részben igen – mosolygott rá Narim. – Szeretni fogod. Kóstold csak meg!

Sam óvatosan belekortyolt a sötétbordó folyadékba, aztán elmosolyodott. - Ez tényleg jó.

- Ennek őszintén örülök – hajtott fejet Narim, majd visszaindult a szobájába, hogy folytassa a munkát, de O'Neill utánaszólt, így megállt és visszafordult.

- Mondja… végzett vizsgálatokat a tekintetben, hogy ez az… izé… hogy hat a mi szervezetünkre? Semmi kedvem minden öt percben a legkisebb helyiségbe rohangálni… Tudja, csatában ez meglehetősen kellemetlen tud lenni.

Narim végtelen türelemmel nézett rá, és nem szólt semmit, Sam pedig inkább a bögréje mögé rejtette a vigyorgását, Jack azonban nem adta fel.

- Vagy nem lehet, hogy buggyant? Elvégre több, mint két hete nem járt itthon… az alatt kimászhatott a hűtőszekrényből, vagy ilyesmi…

Narim vett egy nagy levegőt, hogy mondjon valamit, de végül inkább visszanyelte.

- Igya meg, ezredes! – mondta még a férfinak, majd biccentett Samnek, és eltűnt az ajtaja mögött. Sam tovább kortyolta az italát, és közben a figyelme visszatért ahhoz, amit találtak.

- Narim! – szólalt meg végül.

- Igen, Samantha?

- Nem zavarlak a munkában, ha hangosan gondolkodom? Talán tudsz segíteni.

- Dehogy. Mondd csak! – bíztatta a férfi a szomszéd szobából.

- Az emberek megoszlása tényleg fele-fele? Húsz-húsz ember? Vagyis huszonegy-húsz?

- Nem tudom, őszintén szólva sosem próbáltam megszámolni.

- Akkor szedjük össze most… - gondolta tovább a dolgot a nő. – Nyolcan követtek minket reggel… két őr áll a ház előtt, és négyet láttunk odabent a nappaliban, az tizennégy, és ott van ugye a gazdatest, az tizenöt.

- Plusz a két ember, aki a kapu mellett őrködik, az tizenhét – tette hozzá Narim.

- Igaz.

- És három lehet közvetlenül mellette, mint személyes testőrök – szállt be a beszélgetésbe az ezredes.

- Nehezen hozzáférhető célpont – sóhajtott Sam. - Még jó, hogy Teal'c itt hagyta nekünk a kábító fegyverét.

- Ezredes – szólt rá Narim.

- Nyugi, senkinek nem esik baja.

- Uram, egy zettel nem tudunk szembeszállni egyszerre tíz fővel, márpedig ennyien vannak a házban, és a többi is percek alatt odaérhet. Esélyünk sincs – ellenkezett Sam is.

– Legalább a felét el kell csalnunk valahogy, hogy egyáltalán a közelébe férkőzhessünk. És akkor is csendben kell dolgoznunk, míg el nem kapjuk. Akkor már sakkban tarthatjuk őket azzal, ha a vezetőjük életével fenyegetőzünk.

- Azokat, akik a kapu mellett vannak, talán észrevétlenül el tudjuk kábítani – javasolta az ezredes, és ezzel Sam is egyetértett.

- Kell valami csetepaté, ami legalább az ajtó előtt álló őröket elcsalja – töprengett tovább Jack.

– Narim!

- Igen, ezredes?

- Van még néhány ember, akire számíthatunk?

- Igen – válaszolt a kérdezett helyett Solan. – A legtöbben félnek, de ha látnak reményt arra, hogy… talpra állhat a rend… akkor segíteni fognak.

- De hogy értesítsük őket? – vetette fel Sam.

- Minden kommunikációs csatornát figyelhetnek – sóhajtott Narim. – És gyanítom, éjjel figyelik a házat, szóval kijutnunk sem lenne egyszerű.

- Nem hittem, hogy valaha ilyet mondok, de most jól jönne egy olyan goa'uld teleport-karika – fintorgott az ezredes.

- Vagy egy asgard sugár – álmodozott Sam.

- Ezekkel nem szolgálhatunk, ezredes – mondta sajnálkozón Narim.

- Akkor maradnak a füstjelek – állapította meg Jack. – Vagy a morze.

- Uram, gyanítom, azt itt nem igazán értenék – sóhajtott Sam.

- Szóval, van körülöttünk húsz ember, akire elvileg számíthatnánk, csak nem tudjuk elérni őket? – háborgott az ezredes.

- Hát, valahogy ez a helyzet – adott igazat neki Sam. – Annak semmi értelme, hogy olyan üzenetet küldjünk nekik, amit nagy valószínűséggel lehallgathatnak.

- Solan és én éjjel megpróbálunk kilopózni, és értesíteni néhány embert – ajánlotta Narim.

- Azonnal követni fognak benneteket – vetette ellen Sam. – Bajba kevernénk a többieket is.

- Oké, akkor mi megyünk ki először – bólintott rá az ezredes. – Remélhetőleg sikerül elcsalnunk mindenkit, és akkor maguk zavartalanul toborozhatnak. A cél, hogy holnap… mondjuk pontosan délben… van itt egyáltalán olyan?

- Van, ezredes – nyugtatta meg Narim.

- Remek, végre valami megszokott dolog. Szóval holnap pontosan délben csináljanak akkora felfordulást, ha lehet, két helyen egyszerre, amekkorát csak tudnak. Meg kell osztanunk az őröket. Ha három fele oszlanak, akkor egy-egy helyen úgy hét emberrel kell számolnunk, ami nagyjából kezelhető. -

Rendben – egyezett bele Narim. – És aztán?

- Bemegyünk, elkábítjuk a mumust, és elhozzuk ide.

- Mert ez ilyen egyszerű lesz – bólintott rá némileg hitetlenkedve Sam.

- Nem lesz több lehetőségünk, őrnagy – biztosította O'Neill.

- Igen, uram! – sóhajtott a nő, aztán egy időre mindannyian a gondolataikba merültek. Nem sokkal később Sam felkapta a fejét.

- Narim!

- Igen, Samantha?

- Elmúlt az éhségem.

- Valóban? – kérdezett vissza kis hatásszünet után a férfi, és Sam hallotta a hangján, hogy mosolyog.

- Igen – csodálkozott továbbra is Sam, majd megcsóválta a fejét. – És én még brokkolival tömtelek téged.

- Semmi baj nem volt a brokkolival – nyugtatta meg Narim

.

- Mi a fenét itatott velünk? – kérdezte gyanakodva O'Neill. - A pontos összetétele érdekli, ezredes?

- Naná.

- Volt benne egy kis gyümölcslé, ahogy Samantha mondta… egy kis trínium…

- Mi? – kapta fel a fejét az ezredes, csak akkor forgatta meg a szemét, mikor Samből kitört a röhögés.

- Azt hiszem, most jön az a rész, amikor a hóhért akasztják – kuncogott a nő.

– Kiprovokálta ezredes.

- Aha – fintorgott O'Neill, és jó ideig durcás hallgatásba merült, de végül mégis megszólalt. - Carter, hova küldte Danielt?

- A Tok'ra utolsó általam ismert tartózkodási helyére.

- És lát bármi esélyt arra, hogy még ott vannak?

- Nem, uram. A Tok'ra nem marad néhány hónapnál tovább egy bolygón. Csak arra gondoltam, hogy… ha esetleg hagytak ott valami érzékelőt, vagy tudom is én, hogy ők mivel dolgoznak… esetleg foghatnák a CSK1 jelét, és tudnák, hogy keressük őket. És valahogy azoknak is meg kell találniuk az új főhadiszállást, akik a költözéskor kiküldetésben voltak. Valami nyomot kell hagyniuk maguk után!

- Ez magától jutott eszébe?

- Igen, uram… ehhez azt hiszem nem volt semmi köze Jolinarnak. Csak reménykedem, hogy igazam lesz.

- Hát, elég sovány reménysugár, nem gondolja?

- De. De még mindig jobb, mint a „ne keressetek, majd mi jelentkezünk" – húzta el a száját a nő.

- Az igaz. Narim!

- Igen, ezredes? – kapcsolódott be a férfi is a beszélgetésbe. - Maguk jól ismerik a Tok'rát?

- A Tok'rát senki sem ismeri jól, ezredes. Tudunk a létezésükről, volt néhány közös ügyletünk velük, de megtalálni őket… mint tűt a szénakazalban. Főleg, mióta jobban szem elé került a működésük.

- De a triád alatt is elérték valahogy őket.

- Mint bizonyára észrevette ezredes, azóta elég sok minden megváltozott. Ha volt is valakinek a kúriából közvetlen kapcsolata a Tok'rával, azt azóta elveszítettük.

- Útálom őket – csapott az öklével a tenyerébe O'Neill.

- Csak védik magukat, uram. Kevesen vannak, egyre kevesebben… a csata pedig egyre keményebb.

- Védje csak őket – csóválta meg a fejét az ezredes, de Sam csak sóhajtott egyet, és nem szólt vissza neki, inkább a két tollanhoz intézte a kérdését.

- Narim, hogy álltok?

- Ha minden jól megy, holnap ilyenkorra végzünk. Bár, ez attól függ, hogy éjjel mennyi időnk megy el szövetségesek keresésére.

- Hát, ez így egész jól hangzik.

- Igyekszünk nem csalódást okozni – nevette el magát a férfi. – De most hamarosan szét kell szednem a gép maradékát, úgyhogy nem tudunk kommunikálni.

- Esetleg kinyithatná az ajtót – ajánlotta O'Neill, de Narim meg sem hallotta.

- Addig próbáljanak pihenni. Hosszú éjszakánk lesz. Sötétedés után azonnal indulhatunk.

- Rendben – adta meg magát Sam, még hallotta, hogy a hangszóró néhányat kattan, aztán megadja magát, így egy sóhajjal leroskadt a kanapéra.