-Biztos vagy benne? –kérdezte századszorra is az énekes, egy szőke hajú férfi ölében ücsörögve.

-Biztos.

-De…

-Shuichi! –dörögte Yuki, az énekes teljes keresztnevét használva nyomatékosítés céljából. –A biztos szó melyik betűje nem világos?

Shu lassan lemászott a lábáról és vállát megvonva az asztal mellé ledobott táskájáért nyúlt. Ez a beszélgetés már nem újkeletű volt, tegnap este óta a fiatalabb „vitapartner" folyamatosan arról győzködte a másikat, hogy nem hagyhatja egyedül egy ilyen fontos napon, de az író csak nem akarta beadni a derekát. Hogy miért, az viszont teljes rejtély volt a fiú számára. Azt hitte a tegnapi beszélgetés után már eljutottak arra a pontra, hogy legalább ilyen helyzetekben ne kelljen könyörgőre fognia a dolgot. Tévedett.

-Most kivételesen nem idegesíteni akartalak. Csak gondoltam, amit tegnap mondtam, komolyan vetted. Hogy KETTEN meg fogunk birkózni a megpróbáltatással, amit apád látogatása jelent neked.

Yuki sóhajtva felállt és a csüggedtségtől megereszkedett vállú fiúhoz lépett.

-Igen, sokat jelent, hogy itt akarsz maradni velem, de…

-De? –fordult meg kíváncsian a másik.

-De apám minden valószínűség szerint csak este érkezik meg, addig meg mást se csinálnánk, csak idegesítenénk egymást, ha itthon maradnál. Arról nem is beszélve, hogy ha jól tudom, van egy dal, amin dolgoznod kéne.

Shuichi elpirult ennek hallatán, de sebesen le is rázta magáról a romantikus hangulatot, túl jól ismerve Yukit ahhoz, hogy bedőljön a trükkjeinek.

-Az a dal nem szalad el sehova, egy nap pedig nem a világ és…

-Nem! –vágott közbe Yuki komoly hangon, felsóhajtva –Szükségem van erre a napra, hogy kicsit… átgondoljam a dolgokat… Egyedül…

-Értem. –bólintott a fiú.

-Shu…

-Nem! Ezt nem csak úgy mondtam Yuki, tényleg megértem. Akkor én indulok is. De amint lehet, jövök haza! Ebben nem akadályozhat meg senki.

-Ebben biztos vagyok. –nyomott egy csókot a szájára a férfi, hálásan, hogy nem kell tovább magyarázkodnia.

-Akkor, szia! Majd hozok valamit hazafelé jövet a boltból. Hiába beszélsz, valamit akkor is kell ajándékoznunk apádnak, és, ha te nem, akkor majd én. Szerinted K el fog engedni ma hamarabb? Tegnap is… um úgy értem tegnap jó sokáig ott voltunk, akkor ma talán megkegyelmez és…

-Uramatyám. –masszírozta a homlokát az író, mert ahhoz képest, hogy Shuichi olyan nagy hangon kikiáltotta, indulni készül, már 10 percre állnak itt a nyitott ajtóban. -Persze, persze… -lökdöste ki a tovább hablatyoló fiút a lépcsőházba, majd annak méltatlankodó kiáltásaival mit sem törődve, fáradtan befelé indult.

Amit az imént az énekesnek mondott, részben igaz volt, részben pedig nem. Valóban szerette volna még egyszer végiggondolni, mit is akar tenni, ha majd szemtől szembe állnak rég nem látott apjával, de ebben Shuichi jelenléte egyáltalán nem akadályozta volna meg. Akkor miért küldte el?

Kicsit megijedt attól a hirtelen változástól, amit az utóbbi időben magán tapasztalt. Ami pedig tegnap történt, hogy úgy kiöntötte Shuichi előtt a szívét… meglepte őt magát is. Meglepte, de… örült neki. Este még sokáig beszélgettek a fiúval, és ha kerülték is apja témáját, nem kényelmetlen csendben tették ezt, hanem azzal a mindent betöltő megértéssel, ami mostanában jellemezte együttlétüket, és amit Yuki kezdett megszokni és megszeretni. Shuichi olyasmit hozott az életébe, amit azelőtt egyáltalán vagy csak nagyon ritkán érzett… kötődést. Kötődhetett valakihez, aki ezért nem kért cserébe mást, csak hogy viszonozza ezt az érzést. Hogy az öreg, aki megátalkodottan ellenezte a múltban Yuki hasonló kapocsolatait, (amikből egyébként nem volt sok… ezt Mika, Tohma és úgy egyébiránt Yuki maga intézte így) most nem fog ugyanígy viselkedni, azt a férfi esetleg annak a számlájára tudta volna írni, hogy apja valóban próbálkozik kibékülésük érdekében. De meddig fog ez tartani?

Az is meglehet, hogy Shuichi egy nap alatt kikészíti…

Ez nagyon is elképzelhető –gondolta fanyar mosollyal, mert a rózsaszínhajú energiabomba sokszor még az ő mostanra megedződött idegeit is próbára tette.

Sebaj, ahogy a telefonban is mondtam neki, minden azon múlik, Shuval hogy viselkedik. Ő biztos lenyelné az esetleges sértéseket az én érdekemben, de ÉN nem fogom eltűrni, ha piszkoskodni akar.

Ezt már vagy ezredszerre határozta el, tegnap pedig, mikor a fiú már összegömbölyödve aludt mellette, magához vette az éjjeliszekrényen heverő dalszöveg egy példányát, újra és újra elolvasva, időről-időre szórakozottan végigsimítva egy-egy élénk színű hajfürtön, ami a vállán pihent.

Igen, megadja ezt az utolsó esélyt apjának… illetve nem csak neki… maguknak. Hogy megint család lehessenek, csak immár egy újabb fővel kiegészülve.

És hogy saját maga által írt dalszövegének első sora többé ne legyen rá igaz… soha többé…

Életemre árnyát veti a tegnap –énekelte Shuichi legújabb számuk első sorát.

-Na mit gondoltok, így már jobb? –kérdezte végül, mert ez már legalább a hetedik verzió volt, csak erre az egy sorra.

-Igen, szerintem ez tökéletes. Suguru?

-Nekem is ez tetszik legjobban.

-Dettó. –kontrázott rá Kotani is.

-Jó. –felelte Shu, a legkisebb lelkesedés nélkül. Ez persze rögtön felkeltette a többiek érdeklődését.

-Hát nekem ez nagyon úgy hangzott, mint egy „cseppet sem elégedett Shuichi". –törte meg a pár pillanatig tartó csendet a fekete hajú dobos. –Mért nem tetszik?

-Nem mondtam, hogy nem tetszett. –tiltakozott vállát vonogatva a fiú.

-Nem is kellett mondanod, látszik rajtad. –erősködött Kotani. –Nyugodtan megmondhatod, ha valami ötleted van. A „Bármerre jársz"-nál is a te javaslataidat követtük és nem is jártuk meg vele.

-Nem arról van szó, hogy nem tetszik. Csak…

Itt megint elhallgatott, mert nem tudta, hogy fejezze ki magát, illetve azt a frusztrációt, amit érzett amiatt a bizonyos ötlet miatt, amiről nem is tudta micsoda… Csak a képzeletében létezett… de nem sikerült még előhúznia onnan, eddig legalábbis.

-Csak mi?

-Áh, nem is tudom… van ez az ötlet…

-Igen eddig előbb is eljutottunk, de milyen ötlet? –türelmetlenkedett Suguru.

-Nem tudom! –kiáltott vissza ugyanolyan hangnemben Shu.

-De azt mondtad, van egy ötlet?

-Van!

-De nem tudod, mi az?

-Igen!

-Érdekes… -mondta végül Kotani, de Suguru nem érte be ennyivel.

-Ez nem érdekes, ez totál hülyeség. Nincs értelme.

Hiro felemelte kezét, hogy megakadályozza ezzel az epés megjegyzést, ami kis híján már ki is csúszott frontemberük száján.

-Ne akarjátok, hogy szétválasszalak titeket.

-Mi lenne, ha ezt egy frissítő mellett beszélnénk meg, odalent a büfében. –indítványozta Kotani. –És egy szendvicset sem utasítanék el, ha idedobná nekem valaki.

-Ez nem is rossz ötlet. –vidult fel Shuichi azonnal.

-Ügyes! –súgta oda Hiro a dobosnak, aki csak kajánul elvigyorodott, tudván, hogy a bajban mindig apellálhat Shuichi gyomrára.

-Talán azért mert ez egy olyan ötlet, amiről tudjuk micsoda. –szúrta oda közben Suguru, akin valamilyen okból ma kötekedő hangulat lett úrrá. De mivel erre már Hiro és Kotani is szúrósan néztek rá, megértette, hogy ideje lesz abbahagyni.

-Jól van bocs. Egy üdítő talán nekem is jót fog tenni.

-Ez a beszéd! –csapott a hátára Kotani. –Sayuri, megyünk ebédelni. Gyere te is!

A lány, aki épp K egyik alkalmazottjával beszélgetett, intett nekik, hogy mindjárt megy ő is, induljanak csak el. A fiúk úgy döntve, hogy nem ildomos egy lánynak egyedül ballagnia ebédelni, várakozó álláspontra helyezkedtek, ki a falnak dőlve, ki keresztbe vetett karral ácsorogva. Suguru tovább mormogott valamit az orra alatt, Hiro a semmibe bámult –a többiek meg mertek volna esküdni rá, hogy egy bizonyos barna hajú szépségen jár az esze- Kotani tűnődve nézegette húga és a vele beszélgető férfi kettősét, az énekes pedig…

Shuichi még mindig kissé bosszúsan húzta a száját, de el kellett ismernie, hogy szintetizátorosuknak igaza van. Miközben elmélkedett, Sayurira tévedt a tekintete, aki éppen búcsút intett az illetőnek, akivel eddig eszmecserét folytatott. A lány máris feléjük tartott… egyedül… az előbb még ketten álldogáltak ott, ketten… ketten… ketten…

-KETTEN! –süvöltötte hirtelen a rocksztár, elkerekedett szemekkel meredve oda, ahol az előbb még Kotani húga állt. A többiek persze nem tudták mire vélni ezt a kifakadást, de mielőtt még kinyithatták volna a szájukat, énekesük futásnak eredt, hogy csak úgy porzott, és pár pillanat múlva el is tűnt a színről.

A Bad Luck megmaradt három tagja és az időközben hozzájuk csatlakozott lány olyan értetlen-értelmetlen kifejezéssel néztek egymásra, ami semmi kétséget nem hagyott afelől, Shuichit immár teljesen bolondnak tartják.

-Mi ez itt szoborcsoport? –szólította meg őket K, aki egy fontos telefonhívás végeztével csak most érkezett vissza a stúdióba, ahol az imént leírt nem mindennapi látvány fogadta. –Hol van…

-Elrohant.

-Ho…

-Nem tudjuk hova. –előzte meg a kérdést Hiro. –Csak fogta magát és elszelelt.

-Mégis mit akart jelenteni az, hogy ketten? –tette fel a hiábavaló kérdést Kotani, de persze nem kapott feleletet.

-Biztos Yuki apjának közelgő látogatása zavarta meg kicsit a fejét. –találgatott a gitáros.

-Majd én kiderítem, mi folyik itt. –jelentette ki K, a biztonság kedvéért előkészítve fegyverét, hátha szüksége lesz rá Shuichi fegyelmezéséhez. Már ha megtalálja egyáltalán.

-Azért ne légy vele túl szigorú. Csak akkor szokott így villogni a szeme, ha kitalál valamit. –szólt még utána Hiro, talán az egyetlen, aki nemcsak a zengő felkiáltást, de barátjának arckifejezését is jól megfigyelte az imént.

-Talán rájött mi is az a remek ötlet. –döntött úgy Suguru, hogy ő is részt vesz a beszélgetésben.

-Jaj, hagyd már azt az ötletet!!! –fakadt ki Kotani is –Te sosem voltál még úgy, hogy kérdeztek tőled valamit, és már ott van a nyelved hegyén a válasz, mégsem jut eszedbe? Szerintem így értette Shuichi, amit mondott.

-Nekem is említette már ezt az ötletet. –kotyogta közbe Sayuri is.

-Érdekes. –sandított rá gyanakodva bátyja.

-Mi az, hogy „érdekes". –utánozta a lány a fiú hanghordozását.

-Csak annyi, hogy Shuichinak akkor támadt kedve futkározni menni, mikor meglátott téged meg azt a… fickót beszélgetni. Talán tud valamit, amit én nem? –ment át Kotani aggódó bátyba, de rögtön meg is bánta, mert húga arca egy csapásra lilás színt öltött a dühtől.

-Mégis kinek képzelsz te engem! –szorította ökölbe Sayuri a kezét.

-Öhm… talán mi most… -Hiro, aki megérezte a testvéri vihar előszelét, úgy gondolta, ő sokkal jobban érezné magát, ha nem kellene benne lennie a közepében. Máris elfelé oldalazott, de Sayuri megelőzte.

-Ha majd rájössz, hogy milyen hülye voltál, számítok a bocsánatkérésedre! –sziszegte oda magából kikelve a lány bátyjának és a lépcsőház felé indult.

-Hé, most hova mész? Különben is, csak egy ártatlan megjegyzés volt! Sayuri!

De már csak a csukott lépcsőházajtónak kiabálhatott.

-Jó! Felőlem azt csinálsz, amit akarsz. Na mi lesz, nem megyünk kajálni!? –förmedt rá a bámuló zenésztársaira, akik mit tehettek mást: megszeppenve engedelmeskedtek és beszálltak a liftbe morgó barátjukkal.

Ez az! Megvan! Hogy lehetettem ennyire hülye, hogy eddig nem jutott eszembe??? Hiszen teljesen egyértelmű! Már csak meg kéne találnom K-t.

Az énekes így, magában motyorászva futkosott erre-arra az NG folyosóin, nem is sejtve, hogy akit annyira keres, az meg éppen őutána kutat. Majdnem toporzékolt frusztrációjában, mikor 10 percnyi hiábavaló kutatás után sem lelt a szőke amerikai nyomára, pedig minden arra járót megkérdezett, hogy nem látták-e esetleg valamerre. A sorozatos nemleges válaszoktól csüggedten, végül a bejárati csarnokban találta magát, ami a szokásnak megfelelően csak úgy nyüzsgött az élettől. Páran felnéztek, mikor meglátták, néhányan, akik nyilván most jártak itt először, ujjal mutogattak rá, de ő nem törődött velük. Továbbra is egy magas alakot kutatott, szőke hajkoronával –aki a szokástól eltérően most nem Yuki volt.

Hol a fenében lehet, mikor éppen szükségem van rá. Épp a kreatív inspiráció pillanatában kell eltűnnie? –dohogta, de képzeletben továbbra is az ötleten töprengett. Szeme sarkában megjelent egy figura, aki szőke volt ugyan, mégsem lehetett K, hiszen sokkal alacsonyabb volt nála, láttára Shuichi szeme mégis felragyogott, és már rohant is oda Seguchi Tohmához –mivel ő volt az illető személy. Szemlátomást éppen valami találkozóra tarthatott, mert elegáns öltöny feszült rajta –igaz ez volt általános napi viselete is az NG-ben, de a mostanin látszott, hogy kivételes gonddal kiválasztott példány. Az igazgató már majdnem a kapunál járt, így Shuichinak ugyancsak szednie kellett a lábát, ha még utol akarta érni mielőtt beszáll az ajtó előtt rá várakozó autóba.

-Seguchi-san! –kiáltotta kifulladva, hiszen az izgatottság, ami ötlete miatt eltöltötte és az össze-vissza rohangálás a stúdióban azért még neki is elvették a hangját. Az igazgató nem is hallotta meg, ami aligha volt csoda –a csarnokban itt is, ott is álldogáló csoportok beszélgetésének moraja keveredett a kintről behallatszó délutáni csúcsforgalom zajával és a hangok kakofóniájában az ő lihegő kiáltása el sem értek a fülekhez, amiknek szánták őket. A fiú kezdett kétségbeesni. Nem igaz, hogy végre megvan a megoldás, amire ennyi ideig vágyott és most nem mondhatja el senkinek!!! Megállt hát, ott ahol volt, nagy levegőt vett és teljes tüdejéből megismételte a kiáltást: -Seguchi-san!!!!!!!!!!!!!!!!

A teremben azonnal minimálisra csökkent a zajszint, a fiú nagy buzgalmában ugyanis, hogy biztos meghallják, minden erejét beleadta a felkiáltásba, mire a plafonról szinte peregni kezdett a vakolat. Tohma csodálkozva fordult hátra, még Goushiro-san is előjött portásfülkéjéből, megnézni, mi ez nagy ordibálás -Shuichit megpillantva persze rögtön mindent értő kifejezés jelent meg mindkettejük arcán.

A fiú, miután örömmel állapította meg, hogy kis akciója sikeres volt, futva tette meg a pár métert, ami az igazgatótól elválasztotta, és még mielőtt az tettetett szigorúsággal kérdőre vonhatta volna az incidensről, az énekes már el is darált vagy három mondatot:

-De jó, hogy még sikerült elérnem Seguchi-san! Végre megvan! Először K-vel akartam közölni, de sehol nem találom, és mikor megláttam, rájöttem, hogy K úgyis elmondaná és így én is elmondhatom. Tudom már, mi az a különlegesség, amit ennek a számnak tartogattam, de ehhez nyilván szervezés kell, meg ilyesmi, ami ugyan K feladata, de biztos Seguchi-sannal is meg kéne osztania, de nem is ez a lényeg… hanem az, hogy a dal, amit Yuki írt különleges és ezért különleges dolgot találtam ki…

-Shindou-san! –szakította félbe inkább bosszúsan, mint mérgesen Tohma a szóáradatot, amiből csak annyit tudott kivenni, hogy Shuichinak ötlete van, de ha nem állítja le belátható időn belül, úgysem tudja meg, mi az.

-Éppen fontos dolgom lenne, és oda kell érnem… -itt órájára pillantott- negyed órán belül. Szóval. Ha a mondanivalód tényleg annyira fontos, MOST szeretném megtudni, egyébként várjunk vele, még vissza nem jövök.

Shuichi olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy rózsaszín hajfürtjei csak úgy lebegtek utána. Már annak gondolatára is bukfencet vetett a gyomra, hogy még egy percet kell várnia a bejelentéssel, nemhogy több teljes órát.

-DUETT! –rikkantotta, ahogy a torkán kifért. –A dal, amit Yuki írt… duettet kell csinálni belőle!!

Mivel ezen a ponton a közelükben állók már ugyancsak hegyezték a fülüket, Tohma intett Goushiro-sannak, ő maga pedig karjánál fogva megfogta a fiút és pár méterrel arrébb húzta.

-Nos! –nem is kérdés volt ez, inkább valamiféle felszólítás. Shuichi szeme pedig immár nemcsak izgatottan, de várakozóan is csillogott.

-Ha duettet akarsz a dalból Shindou-san, én nem bánom, de ehhez valóban szervezés kell. És hosszas munka is… félek olyan hosszas, hogy már kissé kifutottatok az időből.

Shuichi elkámpicsorodott képe láttán sietve folytatta.

-Egy duett teljesen más, mint egy egyénileg előadott szám, így ha nem találtok valakit, akivel előre is tudtok gyakorolni, míg nem találunk valakit, aki elénekli veled, nem lesztek készen a koncertig. Mondanom sem kell, hogy ebben az esetben maradni kell az eredeti verziónál.

-De… de hát honnan szedünk hirtelen valakit, aki…

-Ez már a Bad Luck problémája és K-é. De ha két napon belül nincs meg ez az ideiglenes segítő, akkor a dal marad szólónak.

A fiú lehorgasztotta a fejét. Ez nem lehet igaz! Tudta, hogy K-re mindig számíthatnak, és ha kell még a föld alól is kerít nekik valakit, nem kettő nap, de akár kér óra alatt is… mégis… a gondolat, hogy esetleg mégsem valósíthatja meg ötletét, nagyon megrémítette. De tudta, hogy itt már nincs mit tenni. Ha Seguchi Tohma így döntött, akkor így döntött, és kész. Az igazgató máris újra a bejárat felé fordult és megint induláshoz készülődött, Shuichi pedig ugyanígy tett, csak ő befelé az NG-be készült.

Sayuri épp ekkor robbant ki a lépcsőházból és Shu a hirtelen beléhasító felismeréstől úgy elkábult, hogy még a lány borús arca sem tűnt fel neki.

-Seguchi-san!!!!!!!! –üvöltött megint hatalmasat, az igazgató pedig most már valóban bosszúsan hátrafordult.

-Shindou-san, ez már kezd szokásoddá válni, és figyelmeztetlek…

Shu azonban oda se figyelt. Sayurihoz rohant, aki Kotani megjegyzésén dúlva-fúlva csak annyit érzékelt, hogy valami megragadja a karjánál fogva és elkezdi vonszolni magával –a valamit pár másodperc után Shuichiként azonosítva megszólalt:

-Shu- Shuichi! Mi történt?

Ekkor már újra Tohma előtt álltak, Sayuri pedig minden szégyenlőssége ellenére is észrevette, hogy nem ő az egyetlen, aki nem érti, mi folyik itt.

-Shindou-san… -kezdte fenyegetően Tohma újra az órájára pislantva és dühösen állapítva meg, hogy ha valami mágikus csoda folytán nem tanul meg transzportálni, nem fog odaérni a találkozóra.

-Seguchi-san ideiglenes embert kért, aki segít nekünk, míg nem találnak valaki mást? –lelkendezte Shu és színpadias mozdulattal a cövekként álló Sayurira mutatott. –Hát megtaláltuk azt az embert!

Tohma a homlokát ráncolva felsóhajtott.

-Shindou-san…

-Mielőtt bármit mondana, hallottam őt énekelni. Segíthetne nekünk, amíg nem találunk valaki mást. Persze csak, ha elvállalja. –nézett itt aggódva a lányra, aki csak hápogni tudott.

-De mit… mi… hogy?

-Csak pár napról van szó… -folytatta az énekes, biztatóan és egyben szinte könyörgően pislogva rá szempillái alól. Aztán Tohmára vándorolt a tekintete. Az már tudta, hogy veszített. Nem volt türelme tovább vitatkozni, főleg mert jobban ismerte már Shuichit annál, hogy kis naivan azt hihesse, az majd békén hagyja, ha elég sokáig ellenáll. Yuki elbeszéléseiből tudta, hogy ilyen helyzetekben nem a fiú szokta húzni a rövidebbet.

-Rendben. Ha úgy érzed, működik a dolog, akkor legyen így. De K mindig jelenteni fog nekem, hogy mennyire haladtok… vagy mennyire nem. És most tényleg mennem kell! Viszlát Shindou-san. Ma este.

-Viszlát. –felelte szórakozottan a fiú, aki szinte el sem hitte, hogy ilyen könnyedén megnyerte a csatát. Csak akkor tudatosultak benne az utolsó szavak, mikor Tohma már becsapta maga mögött a kocsiajtót, minden bizonnyal azt megelőzve, hogy Shuichi esetleg újra leállítsa.

-Hogy érthette azt, hogy ma este? Yuki nem mondott semmi olyasmit, hogy Seguchi-san meglátogat minket. Talán Yuki apja miatt. Vajon ő tud róla? Seguchi-san nem mindig jelenti be, ha látogatóba indul hozzánk.

Sayuri csak ekkor állt oda mellé.

-Öhm…

-Sajnálom, hogy így belerángattalak… szó szerint –mosolygott a fiú, és a lány nem állta meg, hogy el ne piruljon.

Már értem hogy csavarhatta el Kotani fejét.

-Odafenn mindent elmagyarázok, de előbb meg kell találnom K-t.

-K-t? –csodálkozott a másik. –Ha őt keresed, akkor elkerültétek egymást. Szerintem már tűvé tette érted az egész épületet. A pisztolya is nála volt. –tette hozzá, csak hogy Shu tudja, mire számítson. A fiú azonban csak legyintett egyet.

-Az mindig nála van. Akkor menjünk fel, hátha ott megtaláljuk.

-De a többiek már biztos a büfében vannak.

Csak ekkor tudatosult mindkettejükben, hogy mennyire megéheztek már. Sayuri Kotani beszólása, Shuichi meg ragyogó ötlete miatt feledkezett meg a beígért szendvicsről, de most mindkettejüknek korogni kezdett a gyomra a kaja gondolatára.

A délután további része Shuichi ötletének elemezgetésével telt. A két testvér egy időre hajlandó volt elásni a csatabárdot, mert egy sokkal égetőbb problémával találták szemben magukat. Sayuri magánkívül volt, hogy énekelnie kell. Naná, hogy mindig is ez volt a leghőbb vágya, de ez azért mégiscsak túlzás volt. Shuichi hiába biztatta, hogy nyugodjon meg, teljesen biztos volt benne, hogy hamis kornyikálásával mindenkit el fog űzni maga körül, és már a gondolatra is olyan égővörös lett az arca, hogy félő volt, szívrohamot kap.

Suguru komoran csóválta a fejét, és maguk között megjegyezte, bármennyire kedveli is a lányt, ezt mégsem tartja jó ötletnek. K meglepődött ugyan, és jó pár lövést elsütött mire lenyugodott, hogy nélküle intéztek el egy ilyen ügyet, ami a Bad Luck szempontjából ekkora fontossággal bírt, de végül ő maga állt ki Shuichi ötlete mellett. Végül nagy viták után és pár epés megjegyzéssel később arra jutottak, hogy mára befejezik, mondhatni, hagyják hogy lenyugodjanak a kedélyek és másnapra eldöntik mi legyen. K meg biztosította Sayurit, hogy azonnal nekiáll megkeresni az illetőt, aki Shuval fog együtt énekelni, ezzel is arról biztosítva a lányt: csak pár napról van szó.

Végül Shuichi holtfáradtan lépett ki az NG kapuján, és barátainak búcsút intve Yuki lakása felé vonszolta magát.

Csak ekkor tudatosult benne, hogy milyen nap van ma! Lehet, hogy Yuki apja már meg is érkezett? Mennyit bizonygatta, hogy átsegíti a férfit ezen az érzelmi válságon és erre pont akkor hagyja cserben, mikor legnagyobb szüksége lenne rá?

Kényszerítve testét, hogy mozgásba lendítse fáradt lábait, újra futásnak eredt és nem kellett sok idő, hogy a ház előtt találja magát.

Kissé megnyugodott, mikor egyetlen idegen autót sem fedezett fel a parkolóban. Nem volt valószínű, hogy a reptértől idáig sétálva teszi majd meg az utat várva várt látogatójuk. A fiú felpillantott, hátha megpillantja a férfit az erkélyen, de a Nap csak a csukott ajtón csillantotta meg bágyadt délutáni fényét.

Te jó ég, és ha taxival jött? Lehet, hogy mégis itt van és Yukival máris ölik egymást?

Még mielőtt képzelete véres csatajelenetet festhetett volna eléje, rémülten bámulva látta, ahogy egy sötétkék autó gördül a ház elé. Seguchi Tohma autója. És a kép, ami olyan homályosan élt emlékezetében arról a két éve lezajlott látogatásról most hirtelen olyan élessé vált, mintha egyenesen az agyába égették volna bele. Tohma és Mika után ugyanis egy másik férfi szállt ki a járműből. Egy középmagas alkatú, borotvált fejű, és bár nem borostyánsárga, de igencsak szigorú és határozott tekintetű férfi, akinek rögtön megakadt a szeme a megkövülten álldogáló fiún. Egy szó, mint száz: Shindou Shuichi és az Uesugi család feje, hosszú idő után újra farkasszemet nézhettek egymással.

8