Reggel arra ébredek, hogy a nappaliban csilingel a kandallóm. Egy másodpercig azt sem tudom, hogy mi van, és hol vagyok, de aztán kelletlenül kibontakozom Remus karjaiból, aki még csak most ébredezik, gyorsan magamra rántom a jó meleg köntösöm, és mezítláb kislattyogok a nappaliba. Hálát adok az égnek, hogy nem a hálószobámban van a kandalló, mert akkor most igen csak nagyot buknánk.

A kandallóban persze McGalagony feje tűnik fel, nem is számítottam másra.

- Jó reggelt, Ms. Granger! - köszön, ahogy meglát.

- Önnek is igazgatónő! - nyomok el egy ásítást.

- Hogy érzi magát? - néz rám aggódva.

- Pompásan - húzom el a számat. - Leszámítva, hogy alig három órát aludtam, sajog minden porcikám, alig pár órája még halálra voltam rémülve, és…

- Sajnálom, hogy felébresztettem - szakít félbe McGalagony. - De kilencre összehívtam a tanári kart, hogy megbeszéljük az önöket ért atrocitást.

- Nem lehetett volna tízre? - morgok, de azért elég hangosan, hogy ő is meghallja. Nem reagál rá, inkább másra tereli a szót.

- Nem tudja, hol van a professzor úr? Kerestem a szobájában, de nincs ott.

- Biztos már elindult hozzám - húzom el a számat, és igyekszem nem lebuktatni mindkettőnket. - A történtek után úgy hiszem, aggódik értem.

- Remek. Akkor, ha megtenné, hogy őt is értesíti, és idefáradnak…

- Természetesen, igazgatónő, mindketten ott leszünk.

Még bólint, majd eltűnik a feje a kandallómból, én pedig egy csüggedt sóhajjal felállok, és visszasétálok a hálószobámba.

Remus felül az ágyban, majd felém nyújtja a kezét, amit megfogok, és leülök az ágy szélére.

- Mennyi időnk van még? - kérdezi fintorogva.

- Egy fél óra - pillantok az órára. - McGalagony ugyanúgy nincs tekintettel senkire és semmire, mint az elődje.

- Nyugodj meg, kislány! - húz magához Remus, de nem igazán bírok engedelmeskedni.

- Nem akarok megnyugodni! Álmos vagyok, fáradt vagyok, nyűgös vagyok, és veled akarok lenni, nem az egész tanári karral! És… szerettem volna előbb veled és Harryvel megbeszélni, ami történt.

- Tudom. De Harry ragaszkodott hozzá, hogy beavassuk az igazgatónőt.

- Gondolod, hogy attól tart, hogy megismétlődhet a dolog? - nézek Remusra fürkészve.

- Nem tudom - csóválja meg a fejét. - Amíg nem tudjuk, mi volt ez az egész, nem tudhatjuk, hogy számíthatunk-e hasonlóra.

- Remus, mondj el nekem mindent, ami tegnap történt!

- Kicsim, nem tudok többet mondani, mint tegnap.

- Akkor mond el újra! - kérem, hátha rájövünk valamire, amire eddig nem.

Megadja magát, és eltűnődik a történteken.

- Ahogy már mondtam, korán mentünk vacsorázni Harryvel - kezd mesélni, de nekem pontosan kell látnom.

- Mikor?

- Még hat óra sem volt. Abban sem voltunk biztosak, hogy már kaphatunk vacsorát.

- Találkoztatok valakivel?

- Nem, de ez nem jelenti, hogy nem is látott minket senki. Bárki meglapulhatott egy szobor vagy páncél mögött úgy, hogy ne vegyük észre.

- Ez igaz - húzom el a szám. - És utána?

- Mikor végeztünk, kijöttünk a Nagyteremből. A bejárati csarnok közepén járhattunk, mikor beszáguldott a patrónusod.

- Biztos, hogy az enyém?

- Hermione… nem tudom - csóválja meg a fejét csüggedten. - Vidra volt, és a te hangodon szólalt meg. De ilyen helyzetben az ember nem elsősorban a patrónus valódiságát vonja kétségbe. Akár valamilyen illúzióbűbáj is lehetett, nem vizsgálgattuk, időnk sem volt rá.

- Elhiszem. Mit mondott?

- Valami olyasmit, hogy az unikornis megsebesült, és szükséged van a segítségünkre.

- Aztán elindultatok kifele. Akkor milyen idő volt?

- Akkor még nem volt semmi. Jeges hideg volt, de se hó, se szél. És nem láttunk senkit a birtokon, de ez sem jelent semmit, hisz téged sem láttalak megérkezni, mégis ott voltál - húzza el a száját, és látom, hogy még mindig nem tetszenek neki a dolgok, amiket Juliantól kaptam, vagy tanultam. Aztán mégis folytatja. - A rengeteg felé indultunk, a lehető legrövidebb úton. Úgy húsz méterre lehettünk az első fáktól, mikor lecsapott ránk a vihar. Néhány percig még szemmel tudtuk tartani egymást, de később már az orrunkig sem láttunk, és elszakadtunk egymástól. Egy darabig próbáltam kiabálni Harrynek, és gyanítom ő is, de reménytelen volt. A végén már fogalmam sem volt, merre megyek, teljesen elvesztettem az irányérzékemet. Egy jó fél óra bóklászás után támadtak rám. Se szó, se beszéd. Az első átkot be is kaptam, annyira meglepetésszerűen jött a hóesésből. Igazából azt sem tudtam, hányan vannak, és honnan támadnak. Csak próbáltam kitartani.

- Tényleg nem mondtak semmit? Nem volt ismerős a hangjuk?

- Egy szót sem szóltak. Nonverbális varázslatot használtak.

- Akkor ezzel nem jutunk előbbre. Mi lehet az indok?

- Két verziót tudok elképzelni… - tűnődik el Remus. - Az egyik a múlt… a háború… ami úgy tűnik utánunk fog nyúlni, ameddig csak élünk. A másik… még ha neked nem is tetszik… hogy ellenem irányult az egész, hogy eltávolítsanak az iskolából.

- Remus, ki kockáztatna ennyit azért, hogy téged kirúgasson? A kettő nincs arányban egymással.

- Elég felhergelni néhány szülőt, Kicsim, akik pusztán a gyerekek iránti aggodalmuktól vezetve bármire képesek. Bármire. Gondold csak magad a helyükbe! Te nem tennél meg mindent, hogy megvédd a gyermekedet?

- De…

- Nincs de, kicsim! Te ismersz engem, így bízol bennem. De egy ismeretlen vérfarkas esetén is így gondolkodnál?

- Nem tudom, Remus - látom be. - Lehet, hogy nem.

- Látod. Ha néhány család összefog… simán összehozhattak egy ilyen akciót. Vagy, akár a kettőt össze is köthették. Valaki bosszút akar állni rajtad és Harryn, én esetleg csak hab lennék a tortán. Vagy, van egy ember, aki bosszút akar állni a háborús dolgok miatt, de egyedül képtelen, ezért felhúz néhány családot, ellenem, így mintegy felhasználva őket a saját érdekeire, beleértve a ti kiiktatásotokat.

- Ez szánalmas - csóválom a fejem.

- Az. De most ideje felkelnünk. Maradt úgy öt percünk, hogy odaérjünk a megbeszélésre. Gyorsan kimegyek mosakodni, és mehetünk is - mosolygott rám, és el is tűnt a fürdő fele. Mosolyogva, hálásan néztem utána, és gyorsan fel is öltöztem. Néhány percen belül összekaptuk magunkat, és nem túl jó hangulatban elindultunk az igazgatói iroda fele.

Mikor belépünk, bezsebelhetünk McGalagonytól egy szemrehányó pillantást a késésért. Mintha bizony mi tehetnénk mindenről.

- Néhány szóban már beszámoltam a tanári karnak a történtekről - néz végig rajtunk az igazgatónő. - Mindannyiunkat mélységes felháborodással tölt el a dolog.

Ki vagyunk vele segítve, gondolom magamban, de ahogy Remus vesz egy nagy levegőt mellettem, valahogy engem is türelemre int. Aztán mielőtt reagálhatnék, valaki nagyot tüsszent a sarokban. Odanézek, és látom, hogy Bimba professzor elég ramaty állapotban van. Az orra tiszta vörös, és valószínűleg lázas is. Mondjuk nem csoda ilyen időben megfázni. Nagyot trombitál a zsebkendőjébe, aztán utána is csak szipog. Szerintem már rég a gyengélkedőn lenne, ha nem itt kéne ücsörögnie az igazgatóiban.

- Professzor - nézek rá -, ha végeztünk jöjjön be hozzám, adok önnek egy bájitalt. Ebédre már kutya baja sem lesz.

- Nadon közödöb, Herbiode… - mondja levegő után kapkodva, mire csak bólintok, és visszafordulok McGalagony felé.

- Rengeteg a megválaszolatlan kérdés, Ms. Granger - néz rám a boszorkány. - Egyáltalán nem fér a fejembe, hogy a támadóik hogyan jutottak be a birtokra. Hisz a Tiltott Rengeteg ugyanúgy védelem alatt áll, mint a Roxfort többi része.

- Fogalmam sincs, igazgatónő - vonok vállat. Ezt a témát még mi sem boncolgattuk. - Figyelembe kell vennünk a lehetőséget, hogy valaki belülről segítette őket.

- Na de Hermione! - háborodik fel a boszorkány. - Csak nem gondolja komolyan…

- Hermionénak igaza van - áll mellém Madame Hooch, és miközben cinkosan összevillan a szemünk, Remus is helyesel.

- Így van. A védelmi vonalon kívülről nem lehet áttörni. Legfeljebb olyannak, aki pontosan ismeri a birtokot védő varázslatokat.

- És mégis melyikünket gyanúsítják? - puffog tovább McGalagony. - Különben is, értesítenünk kell az aurorparancsnokságot! Ők majd…

- Harry már tudja, tekintve, hogy ott volt velünk. A saját bőrén tapasztalta a történteket - hűtöm le a lelkesedését. - Azt mondta, hogy ma, legkésőbb holnap visszajön. Gondolom, mindenkit ki fog kérdezni, hogy képbe kerüljön.

- Ez igaz - látja be. - És gondolom, addig nem is tehetünk semmit. A szakértőkre kell bíznunk a dolgot. Akkor nem is tartanám fel tovább önöket. Talán csak önt, Hermione, és a professzor urat - pillant Remusra.

- Hát persze, igazgatónő - bólintunk rá nem túl lelkesen.

Megvárja, míg a többiek elvonulnak, és ahogy azt vártuk, ránk is ront.

- Elmondanák, hogy mi történt?

- Mindent elmondtam az éjjel, igazgatónő - sóhajt mellettem Remus, akinek semmi kedve ötödször is végigmondani a történteket. - Mi sem tudunk többet. Talán majd Harrynek sikerül valamit kiderítenie.

- Azért mi sem fogunk tétlenül ülni - csóválom meg a fejem.

- Mire készülsz? - néz rám Remus.

- Kihasználom a lehetőségeimet - vonok vállat, és lassan kezd a terv kialakulni a fejemben.

- Hermione, bízza ezt Harryre - mondja szigorúan McGalagony.

- Hát persze - húzom el a számat, mire Remus elneveti magát mellettem. Tudja, hogy eszemben sincs tétlenül ülni a fenekemen. Nem is lennék igazi griffendéles.

- Ha Harry ideér többet fogunk tudni, igazgatónő - mondja Remus. - De most fáradtak vagyunk, és megviseltek. Még pihennénk egy kicsit.

- Hát persze, menjenek csak - int nagyvonalúan a boszorkány, mire kiiszkolunk az irodából.

- Mire készülsz? - sandít rám Remus, mikor leérünk a mozgólépcsővel.

- Hallgatózásra. Tudod, a nők szeretik az ilyesmit. Belekagylózni olyan dolgokba, amikhez semmi közük.

- Azért légy óvatos, rendben? Inkább… veled mennék.

- Felejtsd el! Magamra még csak-csak tudok vigyázni…

- Azért én is vigyázok magamra - sóhajt. - És hol akarsz hallgatózni?

- Bárhol. A tanárok között, a gyerekek között… a folyosón, a tanáriban, a Nagyteremben, a bagolyházban, a klubhelyiségekben. Akárhol.

- Tényleg úgy hiszed, hogy valakinek köze van hozzá? A tanárok közül?

- Remélem nem. De akár Imperiusszal is rávehettek valakit a dologra. Apropó, ki járt kinn mostanában a kastélyból? Bárkit megátkozhattak, aki akár csak lenn volt a faluban, vagy az Abszol úton.

- Ez is igaz. De ezt majd Harry kikérdezi mindenkitől, és kiderül. Ránk elég furcsán néznének, ha kérdésekkel bombáznánk mindenkit. És most?

- Viszek Bimbának egy bájitalt, mielőtt megfullad - forgatom meg a szemem. - Aztán alszom még egy kicsit. Velem tartasz?

- Csábító a lehetőség, de ha te a saját szakálladra nyomozol, akkor én is - néz rám kihívóan. - Valaminek utána akarok nézni.

- Rendben. Légy nagyon óvatos! - fogom meg a kezét egy pillanatra. - Szerintem az ebédet átalszom, de vacsoránál találkozunk?

- Persze - mosolyog rám, majd mindketten elindulunk a saját utunkra.

Elsietek a laboromba, ahol gyorsan magamhoz veszek egy megfázás elleni és egy erősítő bájitalt, majd Bimbához indulok. Gyorsan túl akarok lenni rajta, hisz nagyon vonz az ágyam. Az a három óra, amit aludtam, édeskevés volt azok után, amin keresztülmentünk.

Bekopogok a boszorkányhoz, de csak lassan vánszorog oda, hogy kinyissa az ajtót.

- Hoztam önnek bájitalt - nyújtom át neki. - Igya meg gyorsan.

Hálásan bólint, átveszi az üvegcséket, és kiissza a tartalmát. Már ahogy visszanyújtja a fiolákat látszik, hogy jobban van, és tudom, pár percen belül kutya baja sem lesz. Egy jól elkészített bájital csodákra képes.

- Hol sikerült így megfáznia, professzor? - nézek rá sajnálkozva.

- Fogalmam sincs, Hermione - csóválja meg a fejét, de már megkönnyebbült, hogy újra kap levegőt. - Igaz, hogy néhány napja voltam a faluban, de Madame Rosmertánál ittam egy jó kis forraltbort, úgyhogy akkor biztosan nem fázhattam meg. Talán, amikor az üvegházakhoz mentem ki. Biztosan nem öltöztem fel eléggé - mérgelődik, nekem azonban inkább azon akad meg a figyelmem, hogy pár napja kint járt a faluban. És abban szinte biztos vagyok, hogy nem a melegházban fázott meg, hisz olyan az éghajlat benne, mint egy esőerdőben. Viszont az biztos, hogy nem emlékszik semmire. De hát, ha esetleg tényleg Imperius alatt áll, akkor nem is emlékezhet. Ezt jó lenne kideríteni. Még jobbulást kívánok neki, és a gondolataimba merülve visszaballagok a szobámba.

Még iszok egy teát, aztán eldőlök az ágyamon, és ahogy azt vártam is, szinte perceken belül elalszom.

Nem sokkal vacsora előtt ébredek, és bár nem sok kedvem van most a többiekhez, elsétálok a Nagyteremhez. Remus már ott van, csak összemosolygunk, és leülök enni. Megvárom, míg végez, és kimegy a teremből, és csak egy perccel később megyek utána. Valahogy érzem, hogy két folyosóval arrébb úgyis megvár.

Az egyik eldugott ablaknál találok rá, fázósan összehúzza magán a talárját. Odalépek hozzá, és hátulról átölelem.

- Óvatosabbnak kellene lenned - szorítja meg egy pillanatra a kezem, majd elhúzódik tőlem.

- Senki nem jár erre - fintorgok. - Hozzám?

- Mehetünk - bólint rá, és elindulunk. - Kipihented magad?

- Átaludtam az egész délutánt - bólintok.

- Jól tetted.

- És te merre jártál? - nézek rá kíváncsian, mert szemernyit sem tűnik kipihentebbnek, mint reggel.

- A könyvtárban. Utána olvasgattam egy-két dolognak, és beszéltem Madame Cvikkerrel.

- De azt mondtad, hogy ő gyanún felül áll.

- Még mindig így gondolom. Csak kíváncsi voltam, honnan sejtette meg.

- Gondolom, megborzongatta a lelkét, ahogy nekem is - vonok vállat, miközben belépünk a lakosztályomba, és letelepszünk a kanapéra.

- Igen, valami hasonlót mondott ő is. Hermione…

- Igen? - nézek rá kérdőn, ahogy félbehagyja az elkezdett mondatot.

- Semmi, nem fontos.

- Dehogynem. Mit akartál kérdezni?

- Nem akarlak felbosszantani.

- Most nem vagyok könnyen felbosszantható állapotban. Szóval?

- Te mennyit tudsz ezekről a dolgokról? - néz rám óvatosan.

- A sötét varázslatokról? - tűnődöm el. - Nem sokat. Egyetlen könyvet kaptam Juliantől, azt, amelyikben az időjárást befolyásoló bűbájokról van szó. És gondolom ezt is csak azért, mert tudta, hogy szükségem lesz rá.

- Tudta?

- Remus, ő mindent tudott előre. Ron halálát, Téged, a vihart, hogy szükségem lesz a medáljára… mindent. Nem tanított nekem sötét varázslatokat, ezt a néhányat is azért, hogy életben maradhassak. Hogy… életben maradhassunk. Nem kell aggódnod miatta. Nem akart…semmi rosszat.

- Azért egy kicsit aggódom - néz rám bocsánatkérőn, és bár egy kicsit bosszant a bizalmatlansága, az, hogy tényleg aggódik, jólesik.

- Tudom. Nem baj. Inkább beszéljünk másról, úgyis akartam valamit kérdezni a legjobb SVK tanártól.

- Te most hízelegsz nekem? - mosolyodik el.

- Igen - mosolygok vele én is. - De amúgy ez az igazság.

- És mit szeretnél tudni?

- Meg lehet tudni valakiről, hogy Imperius alatt áll, vagy állt nem olyan rég?

- Igen, van rá egy bűbáj, majd megmutatom - ráncolja a homlokát. - De… gyanakszol valamire? Vagy valakire?

- Igen - bólintok rá. - De ha tényleg átok alatt áll, nem tehet semmiről. Pont ezért szeretném kimutatni, hogy felmentsem a felelősség alól.

- Ki az?

- Ezt még inkább nem mondanám meg. De néhány napja kint járt a faluban, és minden további nélkül megátkozhatták, még csak észre sem vette. Aztán tegnap este szépen kiment, kinyitotta a kaput, beengedte a támadóinkat, aztán visszajött a szobájába. Lehet, hogy nem is emlékszik semmire.

- És közben jól megfázott, hisz a visszaúton őt is elkaphatta a vihar - nézett rám összehúzott szemmel Remus, aki persze rájött, kiről beszélek.

- Igen - bólintottam rá. - Bimbának halvány fogalma sincs, hogy hol fázott meg, és szerintem, ha megkérdeznénk tőle, mit csinált tegnap este, fogalma sem lenne. Hacsak el nem ültettek valami emléket a fejében. Bár ehhez már túlzott alaposság kéne.

- Igen, ilyesmi csak a te fejedben fordul meg. Te mindig minden apró részletre gondolsz. De az ilyen bosszúhadjáratok soha nincsenek átgondolva. Jut eszembe… beszéltem Harryvel. Holnap délután itt van. Ő is alaposan körül akar nézni.

- Az jó. Tudod, mit? Ne mondjuk el neki előre, mit sejtettem meg, és ha ő is ugyanarra jut, akkor leellenőrizhetjük a professzort.

- Rendben, akkor holnap délelőtt megtanítom neked a bűbájt. De igazából, azzal, hogy bebizonyítjuk, hogy Bimbát megátkozták, sokkal nem leszünk előbbre.

- Tudom. Ettől nem tudjuk, ki tette és miért. Valószínűleg lesből küldték rá az átkot, és nem látott semmit - sóhajtok. - A hallgatózás projekt ettől még él. Ugyanúgy a tanárokra, mint a diákokra. Ahogy visszajönnek a gyerekek, belevetem magam a dolgokba.

- Nem tudom, miben reménykedsz a diákok kapcsán. Ha ők is benne vannak…

- Remus, a háborúban is benne voltak, nyakig. Velünk együtt.

- Jól van, ha így látod jónak, csak hallgatózz. De… féltelek.

- Nem lesz semmi baj, vigyázok magamra!

- Remélem is! - húz magához, és ad egy puszit a hajamba.

- Nem kell aggódnod - ölelem át én is. - Olyan jó, hogy itt vagy.

- Ha nem lennék itt, talán bele sem keveredtél volna ebbe az őrületbe - sóhajt.

- Ha nem keveredtem volna bele, lehet, hogy most itt se lehetnél. Inkább fogd be! - rázom meg a fejem.

- Jól van, befogom - mondja, és hallom, hogy mosolyog. - De én is örülök, hogy itt lehetek.

Ennyiben maradtunk, és egy kis ideig csendben ültünk. Remus lelassuló légzéséből éreztem, hogy lassan elalszik, de úgy gondoltam, hogy ágyban talán kényelmesebben pihenhetne.

Lassan felemelem a fejem, és megvárom, amíg kinyitja a szemét, és rám néz.

- Itt alszol velem?

- Igen… ha nem bánod.

- Örülök neki. De akkor gyorsan kerüljünk ágyba.

Egy mosollyal rábólint, és elzavar fürödni, ami persze nem jó ötlet, mert a zuhany alatt huncut gondolataim támadnak. Ez még akkor is látható lehet, mikor előkerülök, legalábbis Remus szemvillanásából ezt olvasom ki, ahogy odalép hozzám, ad egy puszit, és eltűnik a fürdőben.

Gyorsan bebújok az ágyba, de a korábbi gondolataim csak nem akarnak békén hagyni. Még akkor sem, ha tudom, hagynom kéne Remust pihenni. Elvégre lehet, hogy én kialudtam magam délután, de ő még most sem lehet jobb állapotban, mint én voltam reggel.

Tíz perccel később Remus is bebújik mellém az ágyba, felkönyököl, és megcirógatja az arcom.

- Miben töröd a fejed? - kérdezi mosolyogva.

- Szeretném elcsábítani a világ legjobb pasiját.

- Hát, akkor elég rossz helyen kereskedsz - neveti el magát.

- Ne mondd ezt! - húzom magamhoz egy puszira. - Igenis jó pasi vagy.

- Hát, ha te mondod - hagyja rám, majd megcsókol. Az önbizalomhiánya azonnal eltűnik, ahogy átölel, és tudom, hogy a felébredő vágy lassan minden kétségét porrá fogja égetni.