A harc

A találkozás napja. Fury ma reggel megkérte Emily-t, hogy mindenképpen a SHIELD-hez tartozását jelentő fekete egyenruhát vegye föl, amiben a küldetéseket is végrehajtják. A lány még nem sejtette, de Fury kemény „kiképzést" tervezett neki mára. Csak arra várt, hogy végre tisztázhassa Tony-val a dolgokat.

A milliomos Tony Stark saját elektronikai rendszerrel felszerelt magángépe a központ tetejének közepén landolt. Jellemző – gondolták a biztonsági őrök. Tony gépe nem rendelkezett személyzettel, a férfi beérte Javris-sal eme rövidnek ígérkező látogatás alkalmával. Az út az általa használt sebességgel, tizenötezer méter magasságban csupán két óra oda illetve vissza.

Tony kilépett a napsütésbe. A központ az óceán közepén ringatózott, mint egy elveszett sziget. Mélyen magába szívta a sós levegőt. Megpróbált felkészülni az elkövetkezendőkre. Bár Fury nem említette, hogy milyen célból rángatta el szombat délelőtt a párnái és whisky-s üvegei közül, biztos forrásból tudta, hogy Emily Brook immár a fedélzeten tartózkodik. Abban is biztos volt, hogy a kettejük találkozója a cél.

Nem tudta, Fury miért akarja összehozni őket, de ez most mellékes volt. Sokkal jobban izgatta a találkozás maga. Elindult a híd felé és még egyszer nagyot sóhajtott. A kettejük kapcsolata meglehetősen bonyolult volt. Csupán néhány órát töltöttek el beszélgetéssel, de már az elején megtalálták a közös hangot és a végén régi ismerősökként váltak el. Másrészt olyannyira távol álltak egymástól, hiszen egyiken sem bíztak a másikban, legfőképp a másik képességei miatt. És mindennek tetejébe ott volt az a csók, ami még jobban összekuszálta a dolgokat.

Ők ketten nem voltak ellenségek, de nem lehettek barátok vagy szeretők sem. Mindegyikhez több idő kell. Mégis, Tony úgy érezte, Emily már most is több számára, mint egyszerű ismerős. Akkor meg micsodák ők? Ezt mindenképpen tisztáznia kell a lánnyal, lehetőleg azelőtt, hogy bárki is tudomást szerezne a csókról… De miért is olyan fontos az? Hiszen Pepper-er nemrég összevesztek!

Emily izgatottan vette a fokokat a hídhoz vezető lépcsőn, a szíve a torkában dobogott. Átlépte a hídra vezető ajtó küszöbét. A barna hajú, körszakállas és letagadhatatlanul vonzó férfi már a körasztalnál álldogált, a változatosság kedvéért szürke öltönyben és piros nyakkendőben. Az óráját figyelte. Kilenc. Nick Fury, aki eddig egy képernyőt bámult megfordult, és a lányra mosolygott. Ekkor Tony is észrevette.

Emily nyelt egyet és visszamosolygott rájuk. Fury tett pár lépést, hogy a lány mellé érjen, majd megfogta a kezét és az asztalhoz vezette.

- Gyere – szólt a lányhoz. – „Bemutatok" neked valakit!

- Már ismerjük egymást… - magyarázkodott Emily zavarában, elpirulva. Tony jót vigyorgott ezen.

- Emily, hadd mutassam be Antony Stark-ot, egyik bizalmas tanácsadómat és a SHIELD szövetségesét…

- Szövetséges, amennyiben a „ha nem velünk van, akkor ellenünk" kapcsolatot maga így nevezi… - vágott a szavába Stark. Most Emily-n volt a sor, hogy elvigyorodjon.

- Ő pedig itt Emily Brook, a legújabb emberem! – mutatta be a lányt Fury, elengedve a füle mellett Tony megjegyzését. – Bár civilben már találkoztak.

- Így van! Örülök, hogy újra látom, kisasszony – nyújtott kezet Tony, miközben alaposan végigmérte a lány „egyenruháját".

- Részemről az öröm! – fogadta el a kezet Emily. Tony kézfogása erőteljes volt és magabiztos. A lány megpróbált határozott lenni. Szóval most megint magázódnak? Vagy csak Fury miatt? A köztük lévő viszony tisztázására viszont nem adódott lehetőség.

- Most, hogy újra egymásra találtak – zavarta meg a kézfogás utáni szemkontaktust Fury, - kérem, fáradjanak utánam! – adta ki a parancsot. – Van egy ötletem arra, hogyan üssük el az időt – mosolygott magában.

- Ha Nick Fury viccelődik, az sosem jelent semmi jót – súgta Tony Emily fülébe, miközben Fury után siettek a folyosón.

- Beszélnünk kell! – súgta vissza Emily komolyan.

- Még szép! – értett egyet Tony. – Mégis hogy tudott Fury behálózni téged?! A múltkor még annyira független voltál…

- Én nem kifejezetten erre céloztam! – jelentette ki a lány. – Egyébként meg nem hálózott be. Én döntöttem így.

- És mivel vett rá erre a döntésre? – kíváncsiskodott tovább Stark.

- Majd később elmondom, hosszú…

- Akkor mond röviden! – erősködött Tony.

- Megmentette az életem, amikor hagyhatott volna meghalni is. – Tony meglepődött.

- Mi történt?! – bámult a lányra.

- Köztünk mi történt?! – váltott témát a lány, mert őt az utóbbi jobban érdekelte.

- Előbb válaszolj!

- Előbb te! – erősködött a lány.

- Honnan tudjam, te csó…!

- Hé! Ti ott hátul! – kiáltotta hátra Fury. – Elég a csevegésből!

Tony és Emily ezután némán követték. A sok összekeveredett érzelem tisztázása későbbre halasztódott.

- Magasabbra! Emily! MAGASABBRA! – ordibálta Fury, amikor a lány a kifutópályán talált fémtörmelékkel próbálta eltalálni a levegőben cikázó Stark-ot. Hamar kiderült, hogy az igazgató nem holmi tudományos eszmecsere céljából boronálta össze a különleges képességekkel rendelkező lányt és a vasembert. Úgy vélte, Stark ösztönzésére végre felszínre kerülnek Emily azon rejtett képességei, amelyeket eltitkolt előle, vagy esetleg amelyekről még ő maga sem tudott.

Tony-t nem volt nehéz rávennie egy kis harcra, csupán az zavarta, hogy egy lány az ellenfele. Nem volt hozzászokva az ilyesmihez. Emily-t csak az nem zavarta, hogy egy férfi az ellenfele, azon kívül minden más. „Mégis mit képzel magáról ez a Fury?! Mi vagyok én?! Holmi gladiátor, akit kedve szerint harcba küldhet?!" De azért némi értetlenkedés és nemtetszése kinyilvánítása után eleget tett Fury kérésének.

„Egy kis gyakorlás nem árthat" – jelentette ki az igazgató, amivel Emily kénytelen volt egyetérteni. Az zavarta csupán, hogy Nick alig kilenc napos fegyverszünet, alias „béke" után máris a főnökeként viselkedik. Pedig még mindig nem volt teljes az összhang közöttük. Csupán abban egyeztek meg, hogy a lány segít Fury-nek, nem abban, hogy a férfi kedve szerint ugráltathatja!

- Meddig kell ezt még csinálnom, Nick? – kérdezte Emily, mivel már több mint két órája „harcoltak" az Atlanti-óceán közepén állomásozó központ kifutópályáján. Tűzött a nap, a sós szél az arcába fújt, kicsípve a szemét, ráadásul még egyszer sem sikerült eltalálnia a felfegyverkezett Tony-t, aki feltehetően jót mulatott rajta légkondicionált páncéljában.

- Ez az, Fury! Már kezdem unni a „gladiator junior"-t – gúnyolódott Tony.

- Fogd be! – kiáltotta vissza Emily. – Nekem nincs csúcstechnológiás szuperpáncélom!

- Erről beszélek! – értett egyet Tony fölényesen. – Nick, tényleg nincs értelme minket egy súlycsoportba rakni!

- Elég volt! – vesztette el a türelmét Fury. – Mindketten! Elég a fecsegésből és folytassátok!

- Na, de…! – ellenkeztek volna egyszerre.

- Semmi de! Stark, maga tartozik nekem! Emily, te is! Vissza a feladathoz!

- De mire jó ez, uram?! – feleselt Tony. – Csak kikészíti ezt a szegény lányt. Láthatóan semmi esélye… - Fury a szavába vágott.

- Van egy olyan érzésem, hogy nem láttunk még mindent belőle!

- Úgy érti, hogy…? – csodálkozott Tony.

- Úgy értem, hogy Emily csak szórakozik velünk! Én pedig nem tűröm el, hogy bárki is szórakozzon velem! – jelentette ki szigorú hangon. – Tudni akarom, hogy mire képes valójában!

- De mire kellek ehhez én?! – értetlenkedett Tony.

- Maga a csali – felelte Fury kurtán.

- Köszönöm a megtiszteltetést! - ironizált a férfi.

- Befejeztétek?! – szólt végül közbe Emily. – Nagyon "kedves" – ironizált most ő is – hogy a szemem láttára beszéltek ki, de tudatnom kell veletek, hogy nincs semmilyen rejtett képesség. – Ezt megpróbálta a legnagyobb természetességgel kijelenteni, de aki odafigyelt, annak a számára kiérezhető volt az enyhe őszintétlenség a lány hangjából. – Amit láttatok, az minden! Stark nagyságrendekkel felettem áll…

- Ez igaz! – vágott közbe Tony.

- Hallgass! Most én beszélek! – tolta le a lány. Fury még jobban felvonta a már eddig is magasan járó szemöldökét. – Fáj ezt kimondanom…, de Nick, örülhetsz! Találtál valamit…valakit, akivel szemben még én is védtelen vagyok, így nem kell többé amiatt aggódnod, hogy „elszabadulok"! Hiszen itt van ő – a páncélos férfira mutatott – hogy megállítson! Most engedelmetekkel távoznék is! Stark! Köszönöm az idődet! Viszont látásra uraim! – Emily épp megfordult és tett pár lépést a bejárat felé, de Fury még jóval az ajtó előtt megállította.

- Csak lassan a testtel, kisasszony! – ragadta meg határozottan a hullámzó barna hajú lány jobb kezét. – Elég ebből a színjátékból! – Kényszerítette a lányt, hogy a szemébe nézzen, de Emily ingerülten lesütötte a tekintetét.

- Nincs semmilyen színjáték! – jelentette ki a lány, majd a vasemberre nézett. – Stark-nak sikerült kifárasztania! – Fury elvigyorodott és megszorította a lány kezét, nehogy elillanjon.

- Most árultad el magad, kiscsillag! – Tony jól kuncogott a becenéven, ám Emily láthatóan nem díjazta.

- Nem igaz! – szabadkozott, de Fury érezte a lány idegességét a karjában áramló vér lüktetéséből. Tehát hazudik – gondolta, és igaza volt.

- Miből gondolod úgy? – adta a hülyét a lány. Fury diadal ittasan elmosolyodott.

- Azt mondtad, kifárasztott, nem azt, hogy legyőzött!

- Ez csak fogalmazás kérdése!

- Te pedig úgy fogalmaztál, hogy csupán kifárasztania sikerült! – Tony érdeklődve figyelte a lány és az igazgató között kialakuló feszültséget. Volt az a rossz szokása, hogy élvezte a drámákat, ha azok nem az ő életében jelentkeztek.

- Nick, kérlek! – könyörgött a lány a düh és a bizonytalanság határán.

- Igazam van, nemde? – nézett újból Emily szemébe, bár fölöslegesen, mert már mindketten tudták a választ. A lány is érezte, hogy további hazudozással itt már csak ronthat a helyzeten, így némi gondolkodás után elfordította a fejét az igazgatótól.

- Igen… - nyögte ki végül, megsemmisülten. Elege volt már belőle, hogy Nick Fury mindig megkapja, amit meg akar kapni…és hogy mindig többet akar! Megszerezte őt, a bizalma nagy részét…de ezzel nem éri be, ő mindent tudni akar! Emily kedvelte Fury-t, de azt a kényszeres kontrollmániáját már sokkal kevésbé. Nem túlságosan imponált neki a tény, hogy az igazgató mindenképpen irányítani akarja…de mégsem akart ellenkezni vele. Annak legutóbb is rossz vége lett… Miért nem tudja Fury most kivételesen beérni annyival, amit tud, és felajánlani a saját bizalmát neki, a valódi bizalmát?

- Nézz a szemembe, kérlek – Fury finoman, de tőle megszokott határozottsággal megfogta a lány állát, napbarnított arcát a sajátja felé fordítva. – Csak tudni szeretném, hogy mire vagy képes. Ennyi az egész.

- Talán még mindig nem bízik bennem eléggé? – tette fel Emily a jogos kérdést.

- Nos, ahhoz tisztában kéne lennem a valódi… - magyarázta Fury, mintha ez magától értetődő lenne.

- Tudom, tudom, a képességeimmel… - vágott közbe tettetett fáradtsággal a hangjában Emily.

- Tehát akkor folytatod?

- Miért tenném? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Hogy kifejleszthessenek egy fegyvert a meridiánok ellen?! Soha! Ennyi önbecsülésem azért még nekem is maradt! – Fury kezdett ideges lenni.

- Emily! Amíg nem ismerjük az összes…!

- Szóval már a tanácsot is belekeverted? Vagy már az elejétől fogva benne vannak ők is?! Király! Nagyszerű! – gúnyolódott a lány dühösen. Tony jót nevetett a civakodókon.

- Tudjátok – fordult Tony a lány és az igazgató felé. – jó volt veletek…de nekem mára ennyi elég is volt a stand up comedy-ből! Úgyhogy, ha megbocsájtotok, távoznék! – jelentette ki színpadias udvariassággal, és most ő vette a bejárati fémajtó felé az irányt.

- STARK! Várjon még kérem! – állította meg Fury.

- Ugyan Fury! – ellenkezett Stark. – Ezzel a lánnyal így semmire sem mész! De én sem… Emlékezz csak vissza, mi történt akkor, amikor legutóbb engem bíztál meg a felkutatásával és elfogásával…

- Ha jól emlékszem, akkor te voltál az, aki elengedted! – világított rá Fury megrovóan a lényegre.

- Már ott voltatok a bejáratnál – felelte Tony lazán, - szóval ne engem hibáztass a nem megfelelően felkészült embereid miatt…

- STARK!

- STARK! Tényleg maradnod kéne! – vágott közbe Emily hirtelen.

- Mi az, meggondoltad magad? – nézett rá Fury kíváncsian.

- Részben…

- Ami annyit tesz, hogy…? – kérdezte Tony, Fury pedig érdeklődve folytatta a mai szemöldöktornát.

- Csak annyi, hogy tartozom Stark-nak egy rendes összecsapással, ha már rám áldozta a délelőttjét – vallotta be Emily. – Ez a legkevesebb. – Emily most tényleg így gondolta, mert természetesen nem az igazgató, hanem a jóképű milliomos miatt hajlott a kompromisszumra.

- Köszönöm, kisasszony, igazán kedves! – hajolt meg Tony Stark színpadiasan, majd vigyorogva felszállt a levegőbe. Az arcát ez idáig nem borította páncél, de most, hogy végre veszély szagot érzett, összezárta a páncélt az arca előtt. – Akkor kezdhetjük?

- Természetesen – lépett előre párat a lány is, akit Fury idő közben elengedett, majd odaszólt az igazgatónak. – Most jól figyelj, Nick, mert lehet, hogy jó ideig nem látsz ilyet!

- Mást sem teszek, mint figyellek téged egész nap! – hátrált az igazgató egy védettebb hely felé, valamivel megenyhülve. Érezte, hogy most végre megláthatja a lány igazi erejét.

- Na, mi lesz? Elkezdjük még ma? – türelmetlenkedett Tony.

- Azt fogod kívánni, bár ne kezdtük volna! – kiáltotta Emily izgatottan, fellelkesülve a harci láztól. Bár eléggé fáradt volt már, valahol legbelül mégis arra vágyott, hogy élőben is kipróbálhassa újonnan felfedezett képességeit, hogy végre valahára nem kelljen visszafognia magát és ez ne járjon komolyabb következményekkel.

Határozott mozdulattokkal, mosolyogva indult el Stark irányába, közben pedig oldalra emelte kezeit, majd keresztezte őket a mellkasa előtt, végül egy erőteljes mozdulattal széttárta őket, mintha egy acélajtót kéne felfeszítenie. Ennek hatására a lány ötven méteres körzetében minden mozdítható és kevésbé mozgékony dolog a levegőbe repült, vagy nagy robajjal sugárirányban arrébb lökődött. Nagy meglepetésére, vagy talán nem is olyan nagyra, Fury is a falnak csapódott.

Emily elmosolyodott. Hátra pillantott Fury reakcióját lecsekkolni, majd még szélesebben és sejtelmesebben elmosolyodva továbbindult. Léptei egyre magabiztosabbnak hatottak. Fury is elmosolyodott.

- Én megmondtam. Stark! Sok van még ebben a lányban, amit eddig nem láttunk és… - de már nem tudta befejezni, mert egy újabb energialöket másodszor is a falhoz vágta. – Áhhh! Na erről beszéltem!

- Majd meglátjuk, mi újat tud még mutatni a kicsike! – ordította vissza Stark, miközben épp egy óriási acélgerenda elől próbált kitérni. Ez nagy hiba volt, mivel így egyenesen belesétált Emily csapdájába. A másik irányból egy tucat nehézfém törmelék várta.

- Ááá! Hé! Ezt még visszakapod, Emily Brook!

- Ne nevezz többé kicsikének! – És ment is a következő adag fémhulladék Stark képébe, természetesen Emily erejével megspékelve, hogy nagyobbat üssön.

- Ennyi lenne? – gúnyolódott Tony, visszanyerve az egyensúlyát.

- Ne akard, hogy több legyen! – figyelmeztette a lány.

- A helyzet az, hogy akarom!

- Biztos vagy benne, vasember? Mert az lehet, hogy fájni fog…

- Bírom a fájdalmat – jelentette ki Stark, legbelül azért kissé bizonytalanul. – Meg amúgy is tartozunk Fury-nak egy kis műsorral. – Emily újból elmosolyodott. – A kérdés csak az, hogy te bírod-e?

- Ha ezt kérdezned kell, akkor még nem ismersz engem eléggé.

- Akkor segíts, hogy megismerhesselek – javasolta Tony enyhe célzással a hangjában.

- Örömmel. De aztán ne nekem nyafogj, hogy mekkora anyagi kért okoztam a páncélodon, pont, pont, pont…

- Tulajdonképpen arra gondoltam – merengett el Tony vágyakozva, - hogy ha itt végeztünk, akkor ott folytathatnánk, ahol a múltkor abbahagytuk… - Emily is elmerengett.

- Hmmm…Mire is gondolsz pontosan? Amikor az öltöződben „birkóztunk"?

- Nem. Inkább egy kis italozásra és könnyed csevejre gondoltam, miközben feltennél pár komolyabb kérdést a munkásságommal kapcsolatban, én pedig a ruhaméreteiddel kapcsolatban…esetleg szemléltethetnéd is… - Stark kapott egy puhának nagyon nem mondható rozsdás akkumulátort az arcába, vagyis a páncél feji részére.

- Bunkó! – kiáltotta a lány félig vigyorogva. Tony feltápászkodott és kihúzta magát. Úgy tűnt, hozzá van már szokva a lányok efféle reakciójához. Csak épp nem hajlandó tanulni belőle.

- Szóval ilyesmi – folytatta a milliomos. – De „birkózhatunk" is, ha szeretnél, bár ezúttal szerintem ruha nélkül kéne kipróbálnunk… - Három akkumulátor repült felé. Egyet kikerült jobbról, egyet balról, ám az utolsó ágyékon találta. Az ütés még páncélon keresztül is rohadt érzés volt. – Áú! Csak finoman kislány!

- Hagyd már ezt az idióta flörtdumát! Engem nem fogsz így felszedni! – jelentette ki Emily, bár jól szórakozott a férfi kitartásán.

- Nem tehetek róla, ez vagyok én! – Fury mindvégig a szemét forgatta Tony próbálkozásai alatt. Ez a fazon javíthatatlan nőcsábász.

- Akkor talán kicsit hanyagolhatnád, hogy önmagad légy.

- De előtte mi a válaszod a „birkózáshoz"?

- Kösz, de inkább maradnék az iszákos eszmecserénél.

- Ahogy gondolod. De ha közben mégis megváltozna a véleményed…

- Nem lesz neked erőd a „birkózáshoz" Stark! – jelentette ki Emily fölényesen.

- Azt majd meglátjuk…

- Kezdjétek már el végre! – türelmetlenkedett Fury. – Addig szövegeltek, míg lemegy a nap!

- Ahogy óhajtja, főnök úr! – Biccentett Emily színpadiasan, mire a fekete férfi megcsóválta a fejét.

Fury soha nem látta még a lányt ilyennek. Ilyen…másnak. Mást szokott meg tőle. Emily harcias volt, de sosem lelkesedett ennyire a harcért, a másik legyőzéséért. Sokkal visszafogottabb volt, nem fenyegette az ellenfelét vagy dicsekedett az erejével. De végül is ő vette rá Starkot, hogy ezt hozza ki belőle. Egy másik oldalát. És legbelül mindenki vágyik arra, hogy bizonyítson, önmagának.

Valójában nem is volt ezzel semmi baj…sőt! Emily most sokkal felszabadultabbnak és boldogabbnak tűnt. Sugárzott belőle a magabiztosság. Fury tudta, hogy ha bosszúállót akar belőle faragni, akkor meg kell tanulnia felszabadítania az erejét. Az igazi erejét. Tulajdonképpen még szórakoztatta is, hogy megismeri a lány ezen oldalát is. A „Starkosabbat", a merész és kissé pimasz kislányt, aki jelenleg csak a harc élvezete és a csata izgalma miatt harcol.

Emily évekig kényszerítette magát, hogy komolyan és felelősségteljesen viselkedjen, és folyton tűrnie kellett. És Fury tudta ezt, ez nagyrészt miattuk is történt. Azon kívül, hogy valóba szeretett volna tisztában lenni Emily hatalmával, tudta, hogy a lánynak szüksége van erre, még ha ő ezt nem is sejti. Szüksége van rá, hogy kieressze három és gőzét és végre egyszer azt tegyen az erejével, amit akar – persze csak meghatározott keretek között. De legalább végre önmagáért harcoljon.

Az igazgató azt akarta, hogy Emily jól érezze magát, megkönnyebbültnek. Így talán szívesebben marad vele, tudva, hogy itt nem korlátozzák az erejét, vagy szabadságát. Csak irányítják – tette hozzá Fury magában remélve, hogy a lány nem akad ki az utolsón. Mert a tény az tény: a tanács sosem egyezett volna bele, hogy Emily a bázison maradjon, ráadásul szabadon, ha Fury nem esküszik meg nekik, hogy irányítása alatt tartja.

A férfi tudta, hogy az irányítottság épp annyira feldühítené a lányt, mint a szabadságának elvesztése, de legalább meg kellett próbálnia eljátszania a tanács előtt. Megesküdni, hogy Emily Brook azt teszi, amit mond neki: ha kell, harcba száll, ha kell, csendben ül a szobájában. Fury sajnálta, hogy ennyire eltúlozta a valóságot, de nem volt más választása.

Csak remélni tudta, hogy Emily önszántából követi majd a parancsait. Neki is be kell látnia, hogy az ő oldalán nagyobb biztonságban van, mint bármelyik másikon. Egyrészt, mert így legalább a SHIELD már nem az ellensége.

Ez a nap egy új kezdet is lehet – gondolta Fury – a nap, amikor Emily Brook végre hivatalosan is a SHIELD alkalmazottjává válik.

Stark férfiasságához hűen rászánta magát a kezdeményezésre.

- Akkor vágjunk bele! – kiáltotta, majd sortüzet nyitott a lányra, amit Emily épphogy csak kikerült, a falhoz gurulva. Az elő tető viszont nem sokáig bírta.

- Hé! A bázis szétveréséről nem volt szó! – kiabálta Fury idegesen.

- Nem te akartál nagy harcot? – kiáltott vissza Stark.

- Ami azt illeti…

- Én nem végzek félmunkát! De amúgy is kifizetném a kárt, ne aggódj!

- Rendben – hagyta rá az igazgató. – De vigyázz Stark, még szavadon foglak!

- Úgy legyen! – egyezett bele a milliomos, majd folytatta az Emily búvóhelyéül szolgáló fém elő tető ostromlását. A gond csak az volt, hogy mostanra majdnem az egész leszakadt, de a lánynak semmi nyoma.

- Javris, keresd a romok alatt!

- Negatív, uram…

- Hová tűnhetett ez a…?! – De már nem tudta befejezni a mondatot, mert Emily a bejárati épület tetejéről rávetette magát. Tony túl közel ment, így a lány könnyűszerrel eltalálta és páros lábbal rúgta a föld felé. Pár másodperc múlva a vasember már a betont szántotta hanyatt fekve, hátrafelé, a lány pedig a páncél hasán egyensúlyozva „szörfözött".

- Hé vigyázz a páncélra, a kedvenc dizájnom! – dühöngött Tony.

- Jellemző! – szállt le róla Emily a szemét forgatva. – Most is csak a külsőségek miatt aggódsz a leginkább!

- Nem igaz! Ez a festék egy vagyonba került…

- És megint „felülmúltad" önmagad…

- Szállj le rólam! – Tony feltápászkodott és erőteljesen arrébb lökte a lány, annyira, hogy az térdre esett, majd arrébb is rúgta volna, ha Emily nem gurul arrébb azonnal. Tony durvának érezte, hogy így bánik egy lánnyal, de mindketten ezt kérték tőle. Emily pedig egyenesen élvezte, hogy a férfi nem bánik vele kesztyűs kézzel.

Stark újból a levegőbe emelkedett, de ezúttal Emily sem volt rest. Felpattant, majd felidézte előző napi élményeit és már emelkedett is fölfelé. Stark és Fury ámuldozva nézték, ahogy egyre magasabbra jut.

- De hiszen ez lehetetlen! – Fury a csodálkozástól még a száját is nyitva hagyta.

- Hihetetlen – értett egyet Tony. – Csak úgy minden nélkül…

- Akkor mindent bele! – hagyta Emily figyelmen kívül a két férfi meglepettségét. Mindent látni akartak: hát itt van! Majd rájönnek, hogy megérte-e…

- Rajtam ne múljon! – értett egyet izgatottan Tony, majd ő is meglendült a lány felé. Kicsit unfair-nek tartotta, hogy ő páncélban van, még a lány mindenféle védőfelszerelés és fegyver nélkül, de hamar kiderült, hogy Emily ennek ellenére sem szenved hátrányt.

Úgy három percig karatéztak a levegőben, mire Emily megunta a dolgot és „energiagolyókkal" kezdte bombázni a vasembert, aminek az volt az előnye, hogy csak ő láthatta őket. Az ereje mindenki más számára – legalábbis akikkel eddig találkozott – láthatatlan volt.

Stark így csak Javris érzékelőire hagyatkozhatott, de e golyók gyorsasága miatt még így is nehezére esett kitérnie. Inkább válaszul ő is tüzet nyitott a lányra. Ám Emily egy pajzzsal könnyedén kivédte a támadásokat. Mikor Tony végre kifogyott a lőszerből – úgy tíz perc folyamatos sortűz után – Emily felhagyott a játszadozással és kész volt befejezni a harcot.

- Biztos, hogy ezt akarjátok? – kérdezte még utoljára a két férfit. – Nem muszáj kiütnöm Tony-t.

- Stark? – kérdezte Fury, aki bár halálosan kíváncsi volt a végkifejletre, legbelül úgy érezte, talán elég volt eddig kísérteni a sorsot…

- Ne kímélj, kislány! – felelte Tony merészen, kitartva a mottója mellett, hogy ő bizony sosem futamodik meg. Meg azt az enyhe émelygést a gyomrában is hamar legyőzte a kíváncsiság, hogy milyen lehet, ha egy lány üti ki – ha egyáltalán képes rá...

- Ahogy óhajtod! – egyezett bele a lány.

Emily koncentrált. Összegyűjtött annyi energiát, amennyit csak tudott a környezetből, majd a sajátjával együtt összpontosította, enyhe forgószelet okozva maga körül. Fury megérezve a veszélyt a bejárat felé hátrált és inkább egy ablakon keresztül szemlélte tovább az eseményeket.

Emily felugrott és Tony felé repült, majd mindkét nézőjét meglepte egy váratlan támadással. Nem egyszerűen megcélozta a páncélt egy felrobbanó erőtérrel, hanem az erőt a lábába irányította, majd megfelelő távolságba érve megpördült a tengelye körül és hatalmasat rúgott a páncélra. Olyan erővel találta el a páncél hasi részét, hogy a fém és a cipője találkozásából egy oldalirányú robbanás indult ki, majd ellenfele ijesztő sebességgel zuhanni kezdett és egy métert süppedt a betonba.

A kráter körül húsz méteres körzetben felrepedezett a beton, környező ablakok kitörtek és néhány fal is megrepedt. Emily a támadás után kecsesen landolt, de a végső támadás öröme azonnal semmissé vált, amikor jött a felismerés. Újból bántott valakit, még ha nem is szándékosan. A földre érkezés után rögtön a látszólag súlyosan sérült Stark-hoz rohant, majd érintkezés nélkül lehasította a páncélt az arcáról. A fémruha meglehetősen eldeformálódott a teste körül.

Emily megkönnyebbülve győződött meg róla, hogy playboy-rajongó barátja még lélegzik, tehát életben van.

- Tony, jól vagy? – Tette fel a leghülyébb kérdést, miközben aggódva felemelte a férfi fejét a földről.

- Ez nem volt semmi, baby! Baró! – nyögte Stark, még most is vigyorogva, de arca eltorzult a fájdalomtól. – Egyszer nekem is megtaníthatnád. – Emily fájdalmasan elmosolyodott Tony sajátos humorán, ami még ilyenkor sem hagyta el.

- Feltétlenül! De nem sérültél meg?

- Tulajdonképpen… - nyöszörgött a férfi Emily karjai között.

- Mutasd!

Starkról lehullott a páncél és feltápászkodott Emily segítségével.

- Nem, nem, azt akartam mondani, hogy semmi baj. Jól vagyok… - kezdte volna a makacs magyarázkodást, de egy éles nyögés, amikor felállt, és néhány felszisszenés a lány érintésére elárulta.

- Tony, nem kell játszanod a nagy hőst! – karolta át Emily megértően, hogy segítsen megtartani a férfi az egyensúlyát. – Első kézből tapasztaltam, milyen veszélyes is tud lenni az erőm.

- De tényleg nem… - erősködött tovább Tony, ám már nem tudta befejezni, mert Emily látva, hogy alig képes megállni a lábán, egy közeli rámpához vezette, leültette és engedély nélkül letépte róla a felsőjét. A látvány sokkoló volt. Emily azonnal megbánta a „kis" összecsapásukat. Nem lett volna szabad engednem Furynak! – gondolta.

- Jesszusom Stark! Vérzel! Ezek a vágások nagyon mélyek! – Tony egész mellkasát és hátát sebek és kék foltok tarkították, és a teste más részein is volt pár. – Eltört valamid?

- Úgy érzem, mindenem… - nyögte Tony, most már nyíltan utat engedve fájdalmának.

Emily aggódva végigtapogatta a férfi testét, újból előzetes engedély nélkül, bár Tony láthatóan élvezte a lány érintését a bőrén, még a zúzódások okozta fájdalom ellenére is. Az igazság az, hogy a legapróbb mozdulat is szörnyű fájdalommal járt, Tony mégis makacsul ellenállt a kiáltásnak.

- Három borda: jobb hetes, bal ötös és kilences, jobb felkarcsont, bal alkar és csukló, keresztcsont, kulcscsont több helyen, és pár kisebb zúzódás – sorolta Emily a töréseket. - Kész csoda, hogy a gerinced nem sérült…

- A szigetelés még így is számított valamit… – nyögte Tony félig eszméletlenül.

- Megint jól alakítottam – sóhajtotta a lány. – Ne haragudj! – Tony még mindig alig tért magához az előbbiektől.

- Te most orvos is vagy? – kérdezte csodálkozva.

- Dehogy, csak szereztem némi tapasztalatot – tudta le ennyivel Emily. – Meg tudsz még bízni bennem ezek után is? – A férfi látszólag elgondolkozott. Még mindig sajgott a feje a földbecsapódástól.

- Ha már így felajánlottad… Persze! Még szép! Hiszen ez csak játék volt, nem igaz?

- Elég durva játék – jegyezte meg Emily, mosolyogva, hogy Tony ilyen könnyedén veszi a sérüléseit, pedig azok komolyak voltak. Erre csak olyasvalaki képes, aki már sokkal rosszabbon is keresztülment. Emily emiatt már nem csak a tudása miatt tisztelte Stark-ot.

- Az bizony! – mosolygott vissza rá Tony, ami a fájdalmai miatt inkább vigyornak hatott. Emily úgy döntött, most már ideje lenne komolyabban foglalkoznia a férfi állapotával. Ezt az elhatározását segítette az is, hogy a férfi a fejéhez kapott és felszisszent. Még tartja magát, de nemsokára összeesne, ha nem lép.

- Mond csak, Tony, szeretnél kórházba menni? Hívhatok egy mentőhelikoptert… - Maga is meglepődött azon, hogy ezt úgy kérdezte, mintha kb vacsorázni hívná a milliomost.

- Utálom a kórházakat – ellenkezett a férfi. – Inkább otthon pihenném ki…

- Az túl veszélyes ilyen állapotban! Nem hagyhatom! Viszont én is rendbe hozhatlak, ha megengeded – ajánlotta fel a lány. Ő okozta a bajt, ez lenne a legkevesebb. – Gyorsabb is lenne.

- Hogy érted ezt?

- Úgy három perc, maximum…

- Nem erre gondoltam…Hogy csinálnád?

- Az nem lényeges…hatásosan, majd meglátod! Szóval?

- Jól van, de csak óvatosan! – egyezett bele Tony bizonytalanul. Vajon hogy tervezi „rendbe hozni" a lány?

- Az leszek!

Emily újból végighúzta a tenyerét Tony mellkasán, aminek egy fájdalmas sóhaj lett a következménye a másik részéről.

- A bordákkal kezdem – magyarázta a lány. Tony tüdejét újabb, nehézkes sóhaj hagyta el.

- Úgy érzem, meg fogom ezt még bánni!

- Csak nyugalom! – nézett Emily a férfi szemébe, egyik kezét a mellkasán hagyva, másikkal pedig a férfi arcát maga felé fordítva. – Fájni fog, az igaz, de 100 százalék a hatékonyság…

- Emily, figyelj! Akármi is ez, csináltál már ilyet?

- Még csak magamon próbáltam…de az nem számít! Jobban leszel, ne izgulj!

- Könnyű azt…. – ellenkezett volna Tony az utolsó pillanatban, de már késő volt. – Áuu! – Emily immár mindkét kezét a törött bordákra helyezte, energiáját pedig az összeforrasztásukra fordította. Stark felordított az elején az égető és sajgó fájdalomtól, de utána tolerálta magát. Vagy húsz másodperc és vége lett.

- Nem is volt olyan rossz, ugye? – kérdezte Emily.

- Nem… Annál is rosszabb volt!

- Mehet a többi?

- Felőlem – adta meg magát Tony színpadiasan. Tudta, hogy a lány valóban segít neki.

Emily ezután a keresztcsontra, majd a kulcscsontra tette a kezét. Végül Tony felváltva felé nyújtotta a kezeit, hogy a lány azokat is rendbe hozhassa. Fel sem tűnt neki, hogy Emily időközben a vérzést is elállította. Túlságosan el volt foglalva az egyéb fájdalmakkal és a ténnyel, hogy EZ LEHETETLEN!

De nem akart túl nagy feneket keríteni ennek az egésznek. Először is, a mottója: vedd lazán az életet, túl rövid, hogy mindenre ráparázz! Másodszor pedig látott ma már annyi hihetetlen dolgot a lánytól, hogy ez csak az a bizonyos hab volt a tortán.

- Ezzel meg is volnánk! – jelentette ki Emily megkönnyebbülve. – Fáj még valahol?

- Sajog a hátam…meg az egész testem. És ég a bőröm. Ez normális?

- Nem, de elmúlik majd. A sebeket pedig előbb ki kell tisztítanom. Néhol beleragadt a pólód szövete…

- Áú – válaszolta Tony fintorogva.

- De csontod már nem fáj, ugye?

- Azt hiszem, nem… - A fájdalmai forrásait ugyanis meglehetősen nehéz volt megkülönböztetnie egymástól.

- Remek! Akkor gyere! – Emily lehajolt és hagyva, hogy a férfi átkarolja a vállát felsegítette.

- Hova? – kérdezte a tápászkodás közben Tony.

- Az orvosi szobába. Ellátom a sebeidet.

- Mondtam már, hogy ki nem állhatom…!

- Ne aggódj, kiküldöm az orvosokat.

- Hát legyen! – engedett égül a lánynak, mert a sebei már nagyon égtek.

- Fury meg hová tűnt? – kérdezte Tony útközben, megkönnyebbülve, hogy újra tud járni segítség nélkül, még ha ez nagyon kimerítő és fájdalmas is volt a jelen helyzetben.

- Nem tudom – merengett el Emily. – Azóta nem láttam, hogy utoljára kiütöttelek...még a romok között sem.

- Akkor valószínűleg elmenekült a robbanás elől… - nyögte Tony.

- Akkor utána előjött volna… Nem tetszik ez nekem, Tony!

- Ugyan. Csak nem attól félsz, hogy most, miután megkapta, amit akart…

- Még nem, de fogok. Most elsődlegesen miattad aggódom! Még mindig fájdalmaid vannak, ugye? – tette a férfi meztelen vállára a kezét. – A belső sérülésekről teljesen megfeledkeztem…

- Megvagyok – biztosította Tony. – Csak igyekezzünk, nem akarom, hogy így meglássanak!

- Tony, Tony… jellemző! – mosolyodott el a lány és újból hagyta, hogy a férfi őrá támaszkodva haladjon tovább.

...

Kérlek írjatok, hogy eddig milyen!

Puszi mindenkinek! :)